1

„Campazas-ban nincs semmi látnivaló.” A Guide Bleu-ben szereplő tömör kifejezés mosolyt csalt Michelina Laborde ajkára, enyhén megtörve arca tökéletes szimmetriáját – „mexikói álarcát”, ahogy egyszer egy francia csodálója mondta –, a mexikói szépségek tökéletes csontozatát, amelyre az idő, úgy látszik, nem hat. Tökéletes halotti arcok, tette hozzá a francia lovag, és ez már egyáltalán nem tetszett Michelinának.
Kifinomult ízlésűvé nevelték, vagyis jó ízlést örökölt, mely egyre tovább csiszolódott. Egy „régi család” sarja, ám száz évvel ezelőtt sem nevelték volna másképp. „A világ változik, nem mi”, mondogatja a nagymamája, aki még mindig a család tartópillérének számít. Csakhogy korábban több hatalmuk volt, nem csak jó modoruk. Földbirtokok, külön bíróságok és egyházi áldások. És létezett még a krinolin. Nagyon könnyen el lehetett takarni a testi hibákat, amelyeket a modern divat szem elé tár. A farmer kihangsúlyozza a nagy feneket és a vékony lábat. „Mifelénk olyanok a nők, mint a seregély”, hallotta még mindig nagypapája szavait (nyugodjék békében). „Cingár a lábuk és nagy a fenekük.”
 Elképzelte magát krinolinban, és úgy szabadabban érezte volna magát, mint farmerban. Milyen szép is hagyni, hogy elképzeljék az embert; hiszen el van rejtve, keresztbe teheti a lábát anélkül, hogy bárki észrevenné, ráadásul pucér lehet a krinolin alatt, hogy a hűvös szellő szabadon érhesse annyit emlegetett fenekét és magát a szeméremtestét, hogy a férfinak képzelődnie kelljen! Gyűlölte a topless fürdőruha-divatot; kimondott ellensége volt a bikininek, és csak igen kelletlenül vett fel miniszoknyát.
 Elpirult a gondolatai miatt, amikor a Gruman stewardesse odalépett hozzá, hogy a fülébe súgja, hogy a magánrepülő hamarosan leszáll Campazas repülőterén. Megpróbált kivenni egy várost a sivatag közepén, a kopár hegyek között és a szél kavarta por mögött. De nem látott semmit. Egy délibáb ragadta magával a tekintetét: a távoli folyó, mögötte aranykupolákkal, üvegtornyokkal és kőíjszerű országút-kereszteződésekkel... Az pedig az üveghatár másik oldala. Itt lent – az útikönyv igazat ír – nincs semmi.
 Keresztapja, Don Leonardo, várta. Akkor hívta meg, amikor a fővárosban – alig hat hónapja – megismerte.
 - Gyere el mifelénk! Tetszeni fog. Elküldöm érted a gépemet.
 Az igazat megvallva, tetszett neki a keresztapja. Ötvenéves – nála huszonöt évvel idősebb –, erős testalkatú, barkós, félig kopasz férfi jó vágású, klasszikus arcéllel, mosolya és tekintete pedig a római császárokat idézte. Álmodozó szeméből ráadásul az sugárzott: „már alig vártalak”.
 Michelina elutasította a puszta tökéletességet; olyan csinos férfival még nem találkozott, aki ne okozott volna neki csalódást. Úgy érezték, csinosabbak nála. Szépségük miatt elviselhetetlen zsarnoki légkör vette őket körül. Don Leonardónak, keresztapjának, tökéletes volt a profilja, amit viszont pufók arca, kopaszsága és idős kora ellensúlyozott... Mosolyából ezzel szemben azt lehetett kiolvasni: „ne vegyél túl komolyan, tüzes és szeszélyes vagyok”. A nézése viszont megint ellenállhatatlan szenvedéllyel sugározta: „a szerelmem komoly, mindent elkérek, mert mindent oda tudok adni, mit szólsz mindehhez”?
 - Mit szólsz mindehhez, Michelina?
 - Jaj, keresztapám, ismert már, mielőtt megszülettem. Mért mondja, hogy csak hat hónapja...?
 Don Leonardo félbeszakította:
 - Most ismerlek meg harmadszor. És mindegyik alkalom az elsőnek tűnik. Mennyi van még hátra?
 - Remélem, sok – felelte a lány, és eszébe sem jutott, hogy elpirulhat, bár úgysem vette volna észre senki, mert tíz napot töltött a zihuatanejói strandon, és senki sem tudná megmondani, hogy elpirult vagy csak leégett egy kicsit. Egy ilyen nő betölti a teret. Kiteljesít, megszépít minden helyszínt. A nyilvános helyeken férfi fütty-kórus kísérte, még a kis campazasi repülőtéren is. De amikor észrevették, kivel jön, tiszteletteljes csend lett.
 Don Leonardo Barroso nagy hatalmú ember volt itt északon, de még Mexikóvárosban is. Michelina Laborde apja az akkori minisztert egyértelmű okból kérte fel a keresztapaságra. Ambiciózus volt, védelemre vágyott, és valamennyi hatalomra.
 - Hatalom!
 Nevetséges volt. Maga a keresztapja magyarázta el nekik hat hónapja a fővárosban. Mexikó épsége annak köszönhető, hogy rendszeresen lecseréli az elitet. Vagy jól, vagy rosszul. Ha bebetonozza magát a született arisztokrácia, kirugdossuk őket. Az ország szociális és politikai értelmisége azonban leginkább attól jó, hogy időben vissza tud vonulni, és kitárja a kaput az újítás előtt. Politikai szempontból az alkotmány, ami tiltja az elnök újraválasztását, a mi fő biztonsági szelepünk. Itt nem fér meg egy Somoza vagy egy Trujillo. Senki sem nélkülözhetetlen. Mindössze hat év, és vége. Sokat lopott? Akkor még jobb. Ennyibe kerül nekünk, hogy visszavonul, és meg sem mukkan soha többet. Gondoljatok bele, mi lett volna, ha Sztálin csak hat évet kap, aztán békésen átadja a hatalmat Trockijnak, az meg Kamenyevnek, ő Buharinnak, és így tovább. Akkor ma tényleg a Szovjetunió lenne a világ vezető nagyhatalma. Mexikóban még a spanyol király sem adományozott örökletes címet a kreoloknak, de a köztársaság sem tett senkit arisztokratává…
 - De mindig voltak különbségek – szakította félbe Laborde nagymama, kincses dobozai előtt ülve. – Úgy értem, mindig voltak tisztességes emberek. Mindig nevetnem kell, ha valaki porfirista arisztokratának vallja magát csak azért, mert Porfirióék harminc évig hatalmon voltak. Harminc év semmi! Amikor a család látta, hogy Porfirio Díaz pártfogói bevonulnak Mexikóvárosba a tuxtepec-i forradalom után, elszörnyedtünk: kik ezek a kócos oaxacaiak, akiket néhány spanyol fűszeres és francia sarukészítő kísér? Porfirio Díaz, Corcueras, Limantours – csupa törtető! Akkoriban a tisztességes emberek mind Lerdo de Tejada pártján álltak...
 Michelina nagymamája nyolcvannégy éves, és kimondottan életerős. Szellemileg ép, tiszteletlen, és felettébb különc hatalmakért lelkesedik. A család a forradalom után veszítette el a befolyását, és Do?a Zarina Ycaza de Laborde akkor menekült a limlomok, apróságok és főleg folyóiratok gyűjtésének érdekes elfoglaltságához. Az összes felkapott figurát – Mamertót, a Charrót; Chupamirtót, a Csavargót; Cápa Kapitányt és Popeye-t – megmentette a feledéstől, megtöltve egy szekrényt vattával kitömött bábuikkal, melyeket kijavított, megfoltozott, ha elfeslettek.
 Do?a Zarina képeslapokat, filmhirdetéseket, cigarettás dobozokat, gyufásdobozokat, üdítős kupakokat, képregényeket és mindenféle mást halmozott fel olyan hévvel, hogy gyermekeit, sőt, még unokáit is kétségbe ejtette, amíg végül egy emléktárgyakkal foglalkozó amerikai vállalat meg nem vette teljes Ma, Holnap és Mindig című folyóirat-gyűjteményeit ötvenezer dollárért. Akkor aztán az egész családnak leesett az álla: az öreganyó egy aranybányát őriz a komódjaiban, az emlékezet nemesfém ékszereit. „A Nosztalgia cárnője!” – mondta egyszer a legműveltebb unokája.
 Do?a Zarina tekintete elborult, ahogy lenézett a Río Sena utcára. Ha úgy megmaradt volna a város, ahogy ő megőrizte Mimi egeret... De erről már nem is volt érdemes beszélni. Egy város paradox halálának a tanúja: minél nagyobbra nő, annál jobban összemegy, mintha Mexikóváros egy kis lény volna, mely megszületett, felnőtt, és végül meghalt... Újra beletemetkezett a Chamaco Chico egybekötött köteteibe, és nem foglalkozott vele, hallja, vagy érti-e bárki tömör kinyilatkoztatását:
 - Plus ça change, plus c'est la m?me chose... [Minél többet változik, annál inkább ugyanaz – a ford.]
 A család a diplomáciai szolgálathoz menekült, hogy tisztességgel el tudja tartani magát, és fenn tudja tartani szokásait, kultúráját, sőt – bár ez már illúzió volt csupán – előkelő helyzetét is. Párizsban Michelina apját azzal bízták meg, hogy kísérje az akkor még fiatal Leonardo Barroso képviselőt, és minden pohár burgundi, minden, a Grand Véfourban elköltött lakoma, valamint minden kirándulás a Loire menti kastélyokhoz csak növelte Don Leonardo régi családból származó attaséja iránti háláját, mely végül megillette először a feleségét, aztán újszülött kislányát is. Nem kérték fel, hanem ő maga ajánlkozott:
 - Hadd legyek a kislány keresztapja!
 Michelina Laborde e Ycaza: a mexikóvárosi lány. Onnan ismerhetik, hogy fényképe rengetegszer megjelent az újságok társasági oldalán. Klasszikus, kreol arc: fehér bőr mediterrán – olíva és finomított cukor – árnyalattal, tökéletesen szimmetrikus, mandulavágású, felhőt idéző szemhéj védte fekete szem, alatta könnyed vihar; egyenes vágású orra szimmetrikus, csak nyugtalan és nyugtalanító orrcimpái mozognak, mintha egy vámpír próbálna kiszabadulni a ragyogó test éjszakájából. Járomcsontja is, amely törékeny, mint egy fürjtojás héja a mosoly-teli bőr mögött, messzebbre nyúlna, mint a bőr engedi, hogy leleplezze a tökéletes koponyát. És végül, Michelina hosszú, inkább sampon-, mint lakkszagú fekete haja fényesen lebeg, a rejtett helyeken található szőrzet végzetes jeleként. Az egész látványt folyamatosan megosztja álla gödröcskéje, arcbőre mélyedése...
 Ilyen gondolatai támadtak Don Leonardónak, amikor meglátta felserdülten, és rögtön ez a mondat született a fejében:
- A fiamé lesz.

2

A sokat utazott, kifinomult és csinos mexikóvárosi lányt egyáltalán nem döbbentették meg Campazas látnivalói: poros főtere és szerény kivitelű, mégis gőgös temploma, mely megviselt falaival és magas, jól megmunkált bejáratával azt jelzi: „idáig ért el a barokk, a sivatag határáig; eddig és nem tovább”; koldusok és kóbor kutyák, varázslatosan megrakott piacok, a árengedményeket hirdető, és bolerót zengő hangosbeszélők. Mexikó az üdítők birodalma: isznak-e bármely más országban több szénsavas vizet? Lapos végűre szippantott, erős trópusi cigaretták füstje. Cukrozott-mogyoró szag.
 - Ne ijedj meg a keresztanyádtól! – mondta Don Leonardo, mintha a település csúnyaságáról akarná elterelni a lány figyelmét. – Tudod, úgy döntött, felvarratja az arcát. Elment egészen Brazíliáig, hogy a híres Pitanguy csinálja meg. Amikor hazajött, nem ismertem rá.
 - Nem túl jól emlékszem rá – mosolygott Michelina.
 - Majdnem visszaküldtem. „Nem ez a feleségem, én nem ebbe a nőbe szerettem bele...”
 - Nem tudom összehasonlítani a régi önmagával – mondta Michelina akaratlan féltékenységgel a hangjában.
 A férfi felnevetett, Michelina pedig újra a múlt divatján gondolkozott. A krinolinon, ami eltakarta a testet, és a fátylon, ami elrejtette az arcot – titokzatossá és vágyat ébresztővé téve azt. Régen gyönge fények világítottak. Gyertya és fáklya... Családja történetében túl sok apáca szerepelt, és kevés dolog ragadta meg annyira Michelina képzeletét, mint az önkéntes elzárkózás és a bent élők, a védettek képzelőerejének a felszabadulása: kitalálhatják, kit szeressenek, kit kívánjanak, kihez imádkozzanak, mit gyónjanak meg... Tizenkét éves korában be akart zárkózni egy régi gyarmati kolostorba, hogy imádkozzon, ostorozza magát, hideg vizes fürdőt vegyen, és még többet imádkozzon: „Mindig kislány szeretnék maradni. Szűzanyám, védj meg, ne tégy nővé!”
 A sofőr dudált egy hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt, mint amilyennek Michelina a stúdióbejáratokat látta a hollywoodi filmekben. 
- Igen – mondta a keresztapja – errefelé a mi negyedünket Disneylandnek hívják, az északi emberek szeretnek gúnyolódni, de valahol csak kell élnünk, keresztlányom, és most önvédelemre van szükség, nincs más választásunk, meg kell védenünk magunkat és mindent, ami a miénk. Mit nem adnék azért, hogy tárt kapuk mellett élhessünk itt, északon, mint azelőtt! De mostanában még a gringóknak is fegyveres testőrök és rendőrkutyák kellenek. Gazdagnak lenni bűn.
 Michelina gondolatban már korábban is a jelen felé kalandozott Mexikó gyarmati kolostorai és a francia kastélyok emlékétől; ezeknek a fallal körülvett házaknak a látványához, amelyek félig mauzóleumok, félig erődítmények görög oszlopfőkkel meg fügefaleveles istenszobrokat tartó oszlopokkal; szökőkutas és gipsz minaretes arab mecsetek; Tara reprodukciói, az Elfújta a szél ültetvényeivel neoklasszicista oszlopcsarnokukban. Sehol egy csempe vagy vályogtégla, mindenütt csak márvány, cement, kő, gipsz és még több rács, rács a rácsok mögött, a rácsokban, a rácsok előtt; egy rács-labirintus és a garázsajtók alig hallható zizegése, ahogy kinyílva kieresztik a fáradt olaj bűzét. Akaratlanul is olajat izzadnak a garázs-barlangban masztodonként pihenő Porschék, Mercedesek és BMW-k.
 Barrosóék háza Tudor-Normandiai stílusú volt kék palás nyeregtetővel, homlokzatában jól kivehető gerendákkal és színes ólomüveggel mindenfelé. Már csak az Avon folyó hiányzott a kertből és Boleyn Anna ládába rejtett feje.
 A Mercedes megállt, a sofőr, aki egy tengerészkékbe öltözött, mosómedvearcú, fürge dobókockára hasonlított, gyorsan kiszállt, és még a zakóját is be tudta gombolni, miközben rohant, hogy kinyissa az ajtót urának és ura keresztlányának. Michelina kiszállt keresztapjával, aki kézen fogta, és a bejárathoz vezette. Kinyílt az ajtó, és Do?a Lucila Barroso rámosolygott Michelinára. Don Leonardo túlzott: a hölgy idősebbnek tűnt nála. Lucila megölelte a lányt, mögötte állt fiuk, Marinito, az örökös, aki sohasem utazott, keveset járt el otthonról. Michelina őt nem ismerte, és már éppen eljött az ideje, hogy megismerje. A visszahúzódó, nagyon komoly fiú sokat olvasott, nagyon szívesen zárkózott be a birtokra a könyvei közé. Itt az ideje, hogy kidugja az orrát valahová, hiszen elmúlt már huszonegy éves. A mexikóvárosi lány és a vidéki fiú, a keresztlány és a Barroso fiú még ma este átmehet a határ túloldalára, az Egyesült Államokba, innen félórányira táncolni, megismerni egymást, összebarátkozni, miért is ne, hiszen ez magától értetődik...
 
 

3

Marianito egyedül, részegen és sírva jött haza. Do?a Lucila hallotta, ahogy csetlik-botlik a lépcsőn, és a lehetetlenre gondolt: „egy betörő”.
- Leonardo, bejött egy tolvaj, de nem lehet, hiszen ott vannak az őrök meg a rácsok.
A keresztapa kiszaladt háziköntösben, és ott találta a fiát, aki összekuporodva hányt a lépcsőfordulóban. Segített neki felállni, megsimogatta, és összeszorult a torka, hogy a saját fia hányással kente össze mutatós, londoni Liberty -mintás köntösét. Segített neki elmenni sötét szobájáig, ahol nem voltak lámpák, mert mindig erre vágyott a fiú, ő pedig így élcelődött vele: „Biztos macska vagy, hogy a sötétben is látsz. A végén még megvakulsz. Hogy olvashatsz sötétben?”
 - Mi történt, fiacskám?
 - Semmi, apa, semmi.
 - Mit csinált veled? Ne mondj semmi mást, csak azt, hogy mit csinált veled!
 - Semmit, apa. Esküszöm. Nem csinált velem semmit.
 - Nem volt kedves?
 - Nagyon kedves volt, apa. Túl kedves. Ő nem csinált velem semmit. Én voltam a hibás.
 Ő volt a hibás. Szégyellte magát miatta. Az autóban a lány nagyon kedvesen próbált beszélgetni könyvekről és utazásról. Az autóban legalább sötét volt, és a sofőr is csöndes volt. Nem úgy a diszkóban. Ott elviselhetetlen zaj volt. Nyers, borzalmas fények villództak, mint valami fehér bicskák, és őt kergették, úgy tűnt, őt keresik, csak őt, a lányt még az árnyék is tisztelte, kívánta, szerelmesen beburkolta, így az árnyékba burkolózva táncolt. 
- Gyönyörű, apa, gyönyörű lány...
 - Fel sem ér hozzád, fiam.
 - Csak láttad volna, hogy csodálta mindenki, hogy irigyelték tőlem, apa.
 - Az jó érzés, igaz, Marianito? Mindent megér, ha az embertől irigylik a nőjét. Mi történt mégis, rosszul bánt veled?
 - Nem, nagyon jól nevelt, sőt, szerintem túlságosan is, mindent jól csinál, rögtön látszik rajta, hogy mexikóvárosi, sokat utazott, és mindene megvan. De miért nem őt üldözték a diszkó fényei, miért engem...?
 - Hagyott téged…?
 - Nem, én mentem ki, beültem egy gringó taxiba, és otthagytam neki a sofőrt a Mercedesszel...
 - Nem azt kérdezem, hogy otthagyott-e, hanem hogy engedte-e neked, hogy...
 - Nem, vettem egy palack Jack Danielst, egy hajtásra felhajtottam, úgy éreztem, meghalok; fogtam egy gringó taxit, mondom, visszajöttem a határon át. Nem is tudom, mit beszélek...
 - Megalázott, igaz?
 Azt felelte, nem, vagy azt, hogy talán igen, Michelina tökéletessége alázta meg. Együttérzése sértette; olyan volt, mint egy miseing helyett Yves St. Laurent öltözéket viselő apáca Coco Chanel táskával, olyan arany láncossal. Árnyékban táncolt, az árnyékkal táncolt, nem vele, őt átengedte a pislákoló, fehér, fagyos fény tőrszúrásainak, és így mindenki jobban láthatta, nevethetett rajta, utálkozhatott, kérhették, hogy zavarják el, mert elrontja a bulit. Hogy engedhették be, hiszen egy szörnyeteg. Ő csak mellé akart állni az árnyékba, egyedüllétbe akart menekülni, ami mindig megvédte.
- Esküszöm, apa, nem akartam letámadni, csak azt kértem tőle, amit magától is megadott nekem, egy kis könyörületet, hogy tartson a karjában, és adjon egy csókot. Mennyiből állt volna neki egy csók? Te puszilgatsz, apa, ugye téged nem ijesztelek el?
 Don Leonardo megsimogatta a fejét, irigyelte bronzvörös oroszlánsörényét, ő, aki olyan hamar megkopaszodott. Homlokon csókolta, és segített neki kényelmesen elhelyezkedni az ágyban, úgy dédelgette, mint kiskorában. Nem áldotta meg, mert ilyesmiben nem hitt, de majdnem énekelni kezdett neki. Nevetségesnek tűnt altatódalt énekelni. Csak bolerók jutottak eszébe, és mindegyik megalázott férfiakról, meg álszent nőkről szólt.
 - Megdugtad, ugye? Mondd, hogy igen!
 

4

A Michelinát üdvözlő ünnepség teljes siker volt, különösen azért, mert Do?a Lucila elvárta, hogy a férfiak – Don Leonardo és Marianito – váljanak köddé.
 - Menjetek el a birtokra, és estig vissza se gyertek! Lány-bulit akarunk, hogy jól érezzük magunkat, és jóízűen pletykálkodhassunk.
 Leonardo felvértezte magát türelemmel. Tudta, hogy Michelina nem fogja elviselni az üres szájjártatást, amit ezek a vénasszonyok művelnek, valahányszor összegyűlnek. Marianito nem volt olyan állapotban, hogy utazhasson, de apja ezt nem mondta meg Lucilának; a gyereket sohasem lehetett észrevenni, mindig olyan diszkrét volt, mint egy árnyék... Don Leonardo egyedül ment enni néhány gringóval a határ túloldaláról. Vacsora este hatkor, micsoda barbárság! Amikor visszaért, éppen tetőfokára hágott a hangulat, úgyhogy elég volt a szája elé tenni az ujját, jelezve az indián pincérnek, hogy ne szóljon egy szót se. Úgyis egy pakuacse volt, aki nem is tudott spanyolul, azért alkalmazta ilyenkor Do?a Lucila, hogy fültanú nélkül mondhassák, ami csak eszükbe jut. Ráadásul ez az indián fiatalember karcsú volt, és olyan szép, mint egy sivatagi isten, nem fehér márványból, hanem inkább ébenfából, és amikor a fejükbe szállt az ital, közösen levetkőztették, és meztelenül kellett sétálnia egy tálcával a fején. Rokonlelkek voltak, nem voltak gátlásaik, vagy azt hiszik a mexikóvárosiak, hogy faragatlanok, csak azért mert északiak? Inkább élvezik előnyös helyzetüket: a határ itt van egy köpésre, az ember fél óra alatt ott teremhet egy Neiman-Marcusban, egy Saksban, egy Cartier-ben, mit büszkélkednek ezek a mexikóvárosi nők, akik mindig csak Perisur ruhákba öltözhetnek?
- De most legyünk nagyon illemtudóak – intett csendet Do?a Lucila az ujjával – mert itt jön Leonardo keresztlánya, és azt mondják, nagyon gőgös, sokat utazott, és nagyon „sikkes”, úgyhogy tegyetek nyugodtan, amit csak akartok, de nehogy megsértsétek!
 Egyedül Michelina arcán nem látszott plasztikai sebészi beavatkozás nyoma, és kedvesen mosolyogva leült a körülbelül húsz gazdag, beparfümözött, a határ túloldaláról öltözködő, felékszerezett nő közé. Majdnem kivétel nélkül mindegyiknek mahagóni barnára volt festve a haja, néhányan velencei álarcot viseltek, mások éppen a kontaktlencséjüket próbálták ki könnyező szemmel, de mindannyian felszabadultan ültek ott, és ha a mexikóvárosi lány velük tart, semmi gond, de ha prűdnek bizonyul, nem foglalkoznak vele... Ez itt a lányok csapata, mindenki édes likőrt iszik, mert az gyorsabban az ember fejébe száll, és finomabb, mintha az élet egy végeláthatatlan desszert volna („Desert? Dessert? Édesség? Sivatag? Jaj, jól összezavarodtam, Lucilita, pedig ez csak az első apácám...”) Édes ánizst ittak jéggel, (monja [azaz apáca] koktélt, egy sűrű italt, ami gyorsan a fejükbe szállt. „Olyan, mint az eget inni, lányok, mint a felhőktől lerészegedni.”. Énekelni kezdtek, hogy „te és a felhők megőrjítetek, meg fogtok ölni...”
 Mindenki nevetett, és még több apácát ivott, és valaki szólt Michelinának, hogy engedje el magát, mert úgy ül ott a szoba közepén, mint egy apáca azon a lila brokátos puffon; teljesen szimmetrikus.
- A keresztlányodnak nincs valami testi hibája, Lucilita?
- Idehallgass, csak a férjem keresztlánya, nem az enyém, egyébként meg, nézd, milyen tökéletes! Milyen szép vonalat formálnak a szemei, milyen egyenes az orra, a kis álla kettéosztva, a szája pedig olyan...!
Néhányan szomorúan nevettek, szégyenkezve nézték Lucilát, Lucila viszont mintha mi sem történt volna, visszahúzódott a csigahéjába, és a célzások leperegtek róla, mint a víz, ő pedig csak ünnepelte a férfiak távollétét, mintha mi sem történt volna – na jó, ott volt még az indián, aki úgysem számít.
- A férjem keresztlánya nagyon kifinomult és kedves, ne hozzátok nekem zavarba, hadd legyen olyan, amilyen, és mi is olyanok vagyunk, amilyenek vagyunk, végül is mindannyian zárdába jártunk, ne felejtsétek el, apácaiskolába, amíg egy nap ki nem szabadultunk onnan, úgyhogy ne hozzátok kínos helyzetbe Michelinát!
- De már megint zárdásat játszunk, Lucilita – mondta egy gyémánt berakásos álarcos nő – egyedül vagyunk, férfiak nélkül, mégis rájuk gondolunk...!
 Ez egy véget nem érő szó-pingpongpárbajhoz vezetett a férfiakról, a hibáikról, a zsugoriságukról, a közömbösségükről, arról, ahogy ki tudnak bújni a felelősség alól a túl sok munkájukra hivatkozva meg a fizikai fájdalomtól való félelmükről, („Csak egyetlen egyszer szeretném látni az egyik bunkót szülni”) az ügyetlenségükről az ágyban. Végül is miért ne keresnénk maguknak szeretőt?
- Nocsak, mit tudsz te olyan jól, Rosalba?
- Ne legyetek élből olyan kötekedők, én itt, ahol láttok, csak azt tudom, amit ti meséltek, Jesszusom!
Újra énekeltek egy kicsit, aztán megint nevettek a férfiakon:
- Ambrosio megőrült, a szolgálólánynak parfümöt kell használnia, és le kell borotválnia a hónalját, tudtad? Szegény kis tyúk a végén még rendes embernek fogja érezni magát.
- Nagylelkűnek adja ki magát, mert van egy közös számlánk New Yorkban, de én már rájöttem, hogy van egy titkos svájci számla is, kiderítettem a számlaszámot, meg mindent, elcsábítottam az ügyvédet, majd meglátjuk, elbír-e velem az az okostojás Nicolás.
- Mindenki azt hiszi, hogy csak addig jár nekünk a pénz, amíg meg nem halnak, de ismerni kell a bankszámlaszámokat és hogy hogyan lehet hozzáférni a hitelkártyákhoz, hátha egyszer elhagynak.
- Én az első férjem Optimájáról egy csapásra levettem százezer dollárt, mielőtt észbe kapott volna.
- Pornó filmet kell néznünk közösen, különben eleve ki van zárva, amiről az előbb beszéltünk...
„Felhívott az elnök úr, rám bízta a titkot, ölelésével különböztetett meg a többiektől.” „Vedd el!”, mondtam neki.
De nem merték a pakuacsét lecsupaszítani Michelina előtt, aki kedvesen velük nevetett, gyöngysorát piszkálva, és értve a tréfát, tökéletesen beleillett a helyzetbe: se nem volt távolságtartó, se nem került túl közel hozzájuk. Félt, hogy nagy ölelkezés lesz a vége, fullasztó, izzadságszagú, és sírnak majd. Jön a megbánás, a feszülő, elnyomott vágy, a rettenetes belátás: Campazasban nincs semmi érdekes senkinek, akár külföldi, akár hazai, akár mexikóvárosi vagy északi... Jaj, mennyire szerette volna most azonnal fogni a Grumant, és elmenni Vailba! Minek? Hogy találkozzon még több elégedetlen mexikói nővel, akit elborzaszt, hogy a világ összes pénze sem elég, mert mindig van valami más, valami elérhetetlen: angol királynőnek lenni, Brunei szultánjának lenni, jó bőrnek lenni, mint Kim Basinger, vagy szert tenni egy jó pasira, mint Tom Cruise? Nevetésben törtek ki, és a síelők mozgását utánozták, de nem Colorado hegycsúcsán voltak, hanem Észak-Mexikó sivatagában, ahol, ahogy lemegy a nap, egyszer csak kigyullad az égbolt, és beszüremkedve a Tudor-Normandiai ház ólomüveg ablakain, megvilágítja a húsz nő arcát, luciferi vörösre festve őket, elvakítva a kontaktlencse-viselőket, és rávéve őket, hogy nézzék a mindennapi látványosságot. Ahogy tűzben tűnik el a nap, az alvilágba szállítva az összes kincset, miután felsorakoztatta azokat a kopár hegyeken és a köves síkságon, csak a fügekaktuszokat hagyva meg az éjszaka koronáinak, és elröpített mindent: az életet, a szépséget, az ambíciót, az irigységet, a vagyont; fel fog-e kelni újra a nap?
 Minden szempár a naplementét figyelte, kettő kivételével.
 Leonardo Barroso mindent látott a karmazsinvörös függöny mögül.
 Michelina Laborde e Ycaza pedig addig nézte a férfit, amíg az is el nem kezdte nézni őt.
 A két tekintet pontosan akkor fonódott össze, amikor senkit sem érdekelt, hova néz a mexikóvárosi lány, vagy visszajött-e Leonardo. A húsz nő a naplementét nézte, mintha sírva venne részt a saját temetésén.
 És akkor belépett az északi zajos banda, doboltak és gitároztak; megtelt a hely Stetson kalapos és gyapjúzubbonyos férfiakkal, megtört a varázs, mindenki nagy élvezettel sikongatott, és észre sem vették, amikor Michelina kimentette magát, odalépett a függönyhöz, és súlyos ráncai között megkereste keresztapja forró kezét.

5

Csak Lucila hallotta, mennyire erőlködik a felnyitható tetejű Lincoln motorja, és csikorog a kereke, ahogy kiáll a garázsból, de nem tartotta fontosnak, mert az autó sohasem érheti el a vörös látóhatárt, bármennyire törekszik is rá. Barroso asszony szép költői gondolatnak találta, hogy „Sohasem érjük el a látóhatárt”, de nem tudta szavakba önteni a barátnőinek, akik egyébként már eléggé részegek voltak. Lehet, hogy csak képzelődött, és motorhang helyett csak a gitár hangja visszhangzott a fejében.
 Leonardo nem volt részeg. Az ő horizontjának volt egy határa: az Egyesült Államok határa. A hirtelenjött éjszaka levegője még jobban kitisztította a fejét, a gondolatait és a szemét. Egy kézzel fogta a kormányt. A másikkal Michelináét szorongatta. Azt mondta, sajnálja, hogy ki kell mondania, de értse meg, annyit kap, amennyit csak akar, és nem akar kérkedni, de rendelkezésére állna az összes pénz és hatalom; most csak puszta sivatagot lát, de olyan lehetne az élete, mint az az elbűvölő város a határ túloldalán: tele arany tornyokkal, üvegpalotákkal...
 - Igen – mondta Michelina – tudom, elfogadom.
 Leonardo hirtelen fékezett, és ezzel lesiklott a sivatag egyenes országútjáról. Messziről katedrálisszerű sírkövek tartották őket szemmel, amelyek az alkonyatban olyanok voltak, mintha papírból vágták volna ki őket.
 Úgy nézett Michelinára, mintha ő is tudna sötétben olvasni. A lány szeme éppen eléggé ragyogott. Legalább ennyi közös volt bennük Marianitóval: fia is és a lány is be tudott hatolni a sötétbe, éjszaka is láttak. Talán szürkületi fény nélkül nem vette volna ki tisztán, amit felismert keresztlánya szemében. A nappali fény biztosan elvakította volna a tekintetét. Éjszakai fényre volt szükség, hogy világosan lássa ennek a nőnek a lelkét.
 Igen – mondta – tudom, és elfogadom.
 Leonardo teljes erejével rátámaszkodott a mozdulatlan Lincoln kormánykerekére, mintha legbelső lénye sziklájába csimpaszkodna. Ő a pénz. Ő a hatalom. Rájött, hogy a vágyott szerelem az övé.
 - Nem engem.
 - Téged... – mondta Michelina – téged akarlak.
 Megcsókolta azzal a tökéletes szájával, és Leonardo leborotvált, de mostanra már borostásodó állán érezhette kettéosztott álla mélyedését. Belemerült keresztlánya kinyitott szájába, mintha az ő nyelve, fogsora és nyála volna az egyetlen fényforrás. Csókolózás közben becsukta a szemét, és látta a világ összes fényét. De a kormányt nem engedte el. Ujjai hangosan, ordítva közeledtek Michelina testéhez, babráltak a gombjaival, megkeresték, simogatták, és felállították a mellbimbóját; ez a tökéletes szépség ott is szimmetrikus volt, ugye.
 Hosszan csókolta, nyelvét végigjáratta tökéletes, mélyedések nélküli szájpadlásán, és akkor Isten és az Ördög – újra szövetségben egymással – azt éreztette vele, hogy a saját fiát csókolja, hogy az apa nyelve a korallzátonyszerűen töredezett szájpadlás szőrös mélyedésében horzsolódik és vérzik; Michelina lágy száját saját fia duzzadt, kidörzsölt, piros, sebes, ragadósan nyálas szájhúsa váltotta fel.
 Ezt érezte Michelina, amikor előző este a fia a magáévá tette, amit nem is akart bevallani? Miért mondta most neki, hogy őt, az apát, akarja, szereti, ha egyszer egyértelműen azért van itt, hogy elcsábítsa a fiát, aki képtelen bárkit is elcsábítani? Hát nem azért jött ide, hogy beteljesítse a két család szövetségét Leonardo Barroso, a nagy hatalmú politikus, határtalan védelme miatt, amit az elszegényedett Laborde e Ycaza családnak biztosított hálából, cserébe néhány csodálatos párizsi napért, a jó borokért, a jó éttermekért és az emlékművekért? Volt értelme ezért élni, dolgozni, meggazdagodni? Párizs kárpótolta, és most Párizs volt Michelina, ő testesítette meg a világot, Európát, a jó ízlést, Leonardo pedig felajánlotta neki szépsége kiegészítőjét, a pénzt, ami nélkül hamarosan már nem lehetne elegáns és szép, csak egy különc arisztokrata, mint öreg nagymamája, aki a múlt gyűjtenivaló érdekességei fölé görnyed...
 Felkérte, hogy teljesítse be a szövetséget. Azért lett a keresztapja, hogy kiváltságot nyújtson a családjának. Most a fia házasságát ajánlja fel. Az arany kitűzőt.
 - De hiszen van már egy fiúm a fővárosban!
 Leonardo meredten nézett, amíg a tekintete el nem tévedt a sivatagban.
 - Csak volt.
 - Nem hazudok, keresztapám.
 - Mindent meg lehet venni. Azt az alakot jobban érdekli a pénzed, mint te.
 - Értem tetted, igaz? Te is szeretsz, ugye?
 - Nem értesz. Nem értesz semmit.
 Átfutott a fején a határ láthatatlan sugara és az ígérete. A túloldal luxus szállodáiban ismerték, nem kérték az igazolványát meg a bőröndjét, mielőtt kiadták volna neki a legfényűzőbb lakosztályt egy éjszakára vagy akár csak egy pár órára, és mielőtt kiszállt a liftből, már be is vittek hozzá egy kosár gyümölcsöt meg egy hideg pezsgőt. Egy nappali. Egy hálószoba. Egy fürdőszoba. Ketten együtt zuhanyoznak, szappanozzák és simogatják egymást...
 Leonardo beindította a motort, megfordult a Lincolnnal, és elindult vissza Campazasba.

6

Do?a Zarina nagymama egyetértett az unokájával. Michelina régi ruhákat vesz fel az esküvőjén, eredetieket, amelyeket az idős hölgy természetesen több emberöltőn keresztül gyűjtött. Volt miből választania.
 - Egy krinolin kell – mondta a lány – mindig arról álmodtam, hogy krinolint viselhessek, és mindenki találgasson, elképzeljen, hogy senki se tudja pontosan, milyen a mennyasszony.
- Akkor – mondta vidáman az idős hölgy – már csak egy fátyol hiányzik.
 Egyszer felvette menyasszonyi ruháját, a krinolint és a fátylat, és lefeküdt utoljára egyedül aludni. Egy zárdába álmodta magát, sétált az udvaron és az árkádok alatt, a kápolnában és a folyosón, a többi apáca pedig úgy nyúlkált ki cellája rácsán, mint sok kis állat, sértegették, hogy férjhez megy, mert jobban kell neki egy férfi szerelme, mint a jegyesség Krisztussal; azzal vádolták, hogy megsérti a fogadalmat; kilép közülük a rendből.
 Akkor megpróbált kiszökni az álmából, vagyis a zárdából, de az oltár előtt összegyűlt apácák útját állták. Néger szolgálólányok ragadták meg a ruháikat, derékig levetkőztették őket, az apácák pedig ordítva kérték az ostort a hús ördöge ellen, hogy Michelina Nővérnek példát mutathassanak. Néhányan szégyentelen módon a padlóra menstruáltak, felnyalták a saját vérüket, és keresztet rajzoltak vele a kőre. Mások pedig a fekvő, sebes, töviskoszorús Krisztusok mellé feküdtek, és itt a mexikóvárosi Michelina álma egyesült a campazasi, világítás nélküli hálószobában alvó Mariano álmával, mert a fiú is a mexikói templomok egyik szenvedő Krisztusával álmodott, aki jobban szenved, mint anyja, a Szűz. Marianito álmában a Fiú üvegkoporsóban feküdt száraz virágokkal körülvéve, majd maga is porrá vált, eltűnve a lélekké válás útján, és csak néhány szöget, egy lándzsát, egy töviskoszorút, és egy ecettel átitatott ruhát hagyott maga után... Milyen szívesen hagyta volna maga mögött a mulandó test nyomorúságát!
 Mennyire egyedül van Krisztus, és hogy irigyli! Ha a meggyötört, kigúnyolt és megsebzett Krisztust szent békességben hagyták feküdni, akkor őt miért nem? Pedig csak a szülei birtokán akar élni, egész nap olvasva a természetes és a mutációk iránt közömbös indiánok társaságában, akiket egyesek pakuacséknak, mások meg „a térképről letörölt indiánoknak” neveznek, akik olyanok, mint ő; a láthatatlan indiánokkal, akik a sivatagot, az imitáció és a metamorfózis vásznát másolják. A sivatagi birtokon jobban el van zárva, el van szigetelve mindentől, mint a családja Disneylanden, akik egyáltalán nem állnak kapcsolatban Campazasszal vagy az országgal; nem tudják, mi történik a magas falak túloldalán, mindig importált dolgokat fogyasztanak, és kábeltévét néznek? Ugyanannyira el vannak zárkózva, mint ő? Miért tagadják meg tőle a magányt, az elszigeteltséget, ha egyik sem ér fel az övékkel, hiszen ő annyit olvasott, olyan szépségekről és tökéletes világokról, amilyet csak el tudott képzelni, hihetetlenül újszerű múltakról, megjósolt és már kiélvezett jövőkről?
 Egy mezei nyúllal álmodott.
 A mezei nyúl egy négylábú, hosszú fülű és rövid farkú vad.
 Szőre vöröses, és a kicsinyei szőrösen születnek.
 Lába hosszabb, mint az üregi nyúlé. Gyorsan fut, mert félénk.
 Nem úgy ás vackot, mint a fajtársai: biztos, meleg, tiszteletben tartott helyet keres a vackának, ahol békén hagyják.
 Emlős. Tejből születik, újra azt kér, sötétben akar szopni, azt akarja, hogy egy olyan vacokban szoptassák, ahol nem érik váratlan meglepetések, és senki sem látja, miközben élvezkedik...
 Nincs olyan nő a világon, aki el tudná viselni ezt a kívánságát. Mariano végül is csak ott akart élni fizikailag, ahol mindig is szeretett volna élni, és ahol mindig is élt lélekben. Egy birtokon. Kevés pénzzel, sok könyvvel, és néhány, „a térképről letörölt indiánnal, akik csöndesek, mint ő”. Egyedül, mert egyetlen nő sincs, aki eltűnne mindenhonnan, csak a hálószobából nem, ahol a tér egyenlő a jelenléttel. Michelina volna az? Tiszteletben tartaná a magányát? Örökre megszabadítaná az ambícióktól, a származásától, a társadalmi feladatoktól és attól, hogy nyilvánosság előtt kelljen mutatkoznia?
 Nem az ő hibája volt, hogy a szájában élt egy vak, szőrös, fürge, mohó és örökre a nyelvére telepedett nyúl.

7

Az esküvő napján Michelina szép, krinolinból, lapos, fehér selyemcipőből és az arcvonásait teljesen eltakaró, sűrű, fehér fátyolból álló antik ruhájában lépett a Tudor-Normandiai ház nappalijába. Narancsvirág-koszorú ékesítette a fejét. Apja, Don Herminio Laborde, nyugalmazott nagykövet, vezette. Michelina anyja nem vállalta a hosszú utat északra (a rossz nyelvek szerint nem értett egyet a házassággal, de nem tudta megakadályozni). A nagymama szívesen utazott volna, pedig öreg volt.
 - Én már láttam az összes elképzelhető vérkeveredést, és még egy nem rémiszt meg, még akkor sem, ha a tigris és a gorilla kereszteződik; még kevésbé, ha a galamb kereszteződik a nyúllal.
 Betegsége miatt nem tudott odautazni; valahogy mégis jelen volt a krinolinban és a fátyolban... Do?a Lucila egy teljes hónapot töltött Houstonban, úgy készülődött, mintha ő maga lenne a menyasszony, és a végén már úgy nézett ki, mint egy cukrászsütemény. Magát az esküvői tortát testesítette meg: háromszögletű volt, mint egy tejszínpiramis, cseresznye-kalap koronázta, haja volt a finom karamell, arca nagy, mosolygós habcsókhoz hasonlított, keble pedig tejszínes krém-öntethez. A ruhája, amelynek az anyaga úgy omlott alá, mint egy halotti lepel, marcipánra öntött szeder-zselé tónusában tündökölt.
 Nem nyújtotta viszont a karját fiának, Marianónak. Maga Leonardo Barroso ölelte át Mariano vállát nagy lendülettel. A fiatalember egyszerű ruhát viselt: bézs színű zakót kék inggel és zsinórnyakkendővel. Az asszony nem a fiára figyelt, hanem az ünnepre, a kíváncsi barátok, ismerősök és kíváncsiskodók seregére, akik az egyik legnagyobb hatalmú ember fiának az esküvőjére jöttek el. Földtulajdon, vámhivatal, ingatlan-ügyletek, gazdagság és hatalom, ami irányítja az illuzórikus, porózus üveghatárt, ahol évente több millió ember, gondolat, áru és sok másféle dolog kel át (halkan mondjuk csak, hogy csempészáru, kábítószerek, és hamis pénz is...). Kinek ne kellett volna látnia Leonardo Barrosót, ki nem függött tőle, ki ne akarta volna szolgálni az északi határ cárját?
- Micsoda szégyen egy ilyen gyerek! Ebben az életben mindenért meg kell fizetni. A fiú teszi emberré az apát. A mexikóvárosi lány meg egyszerűen eladta magát, ne mondd nekem, hogy nem! Az embereket meg lehet venni, Don Enrique.
- Vagyis íme egy példa korunk szokásos emberkereskedelmére, Don Raúl.
 Bár egy pár éve a katolikus egyház tagjai minden lehetséges engedményben részesülnek, Don Leonardo Barroso megmaradt liberális jakobinusnak, ami a mexikói reform és forradalom régi hagyománya.
 - Liberális vagyok, de tisztelem a vallást.
 Hálószobájában, Do?a Lucila megrökönyödésére, Picasso Guernicájáról függesztett ki egy reprodukciót Jézus Szent Szíve helyett.
- Milyen ocsmány majmok! Még egy gyerek is jobban rajzol.
Szerencsére a házaspár akkor már külön hálószobában aludt, tehát mindegyikük a saját ikonját akaszthatta a feje fölé: Pált és Jézust az áldozat, a halál és a megváltás látomása egyesíti. Don Leonardo soha nem lépett be egyetlen templomba sem, és az esküvői szertartást is polgári jellegűvé tette; a házába szervezte – már csak ez hiányzott. Ennek ellenére a mennyasszony öltözete titokzatos – inkább szentséges, mint egyházi – komolyságot kölcsönzött a rendezvénynek.
 - Vajon boszorkány?
 - Á! Csak egy gőgös kis mexikóvárosi, aki megpróbálja megalázni a vidékieket.
 - Ez az új divat?
 - A molyok kajája, anyukám, azok szeretik.
 - Nem mutatja meg az arcát?
 - Azt mondják, jól néz ki.
 Csend lett. A bíró elmondta a szokásos szöveget, és felolvasta Melchor Ocampo episztolájának rövidített változatát. Kötelességek. Jogok. Támogatás. Mindent megosztanak, az egészséget és a betegséget, az örömöt és a fájdalmat, az ágyat, az időt. A testüket. A tekintetüket. Aláírták a tanúk. Aláírták a jegyesek. Don Leonardo felemelte Michelina fátylát, és Mariano arcát a mennyasszonyéhoz közelítette. Michelina nem tudta elrejteni borzadt arckifejezését. Akkor Leonardo mindkettőjüket megcsókolta. Először a fia arcát fogta a tenyerébe, saját tüzes és szeszélyes száját, amit Michelina olyan nagyra értékelt, a fia szájához közelítette, és megcsókolta, miközben a szemei Michelina szerint azt mondták, hogy: „Igazán szerelmes tudok lenni. Mindent elkérhetek, mert mindent oda is tudok adni...”
 - Amikor elvált a szájuk, Don Leonardo megsimogatta a fia fejét, megcsókolta azt a gusztustalan száját, Normita – miközben Do?a Lucila elsápadt, mintha szeretetne meghalni. Aztán a vakmerő személyiség látványos bemutatója következett – valamiért csak Leonardo Barroso ő: a fia nyálával a száján megint felemelte a mennyasszony arcára hullt fátylat – aki egy kis gyönyörűség, Rosalba, igazad volt – és egy szörnyű hosszú csókot adott neki, szívem, amiben nem volt semmi apósos (vagy keresztapás).
 - Micsoda reggel, én mondom, micsoda reggel! Ezt látnunk kellett! Ez után az esküvő után Campazas már soha többé nem lesz a régi!

8

A Lincoln ezúttal felhajtott tetővel vágott át gyorsan az esti hideg és csöndes sivatagon, betöltve a légteret csikorgással és motorzúgással, és elijesztve az ugrándozó mezei nyulakat a határig meg nem szakadó országúttól, ami áttöri az illuzórikus üvegfalat, a Mexikó és az Egyesült Államok közötti üvegmembránt, és tovább fut az északi szomszéd csodás útjain az elvarázsolt városig, ami a sivatagot kísérti. A jól kivilágított sziporkázó város tele van Neiman-Marcus-szal, Saks, Cartier és Marriotts üzletekkel. A párt luxus lakosztály várja itt pezsgővel és gyümölcsös kosarakkal, szalonnal, tágas vécével, tágas ággyal, sok tükörrel, hogy sokfelől lehessen Michelinában gyönyörködni, egy rózsaszín márvánnyal kirakott fürdőkáddal, ahol majd megfürödnek, és gyengéden szappanozza a lányt, amíg el nem pirul. Nagyobb a feneke és vékonyabb a lába, mint hitte volna az ember, mint egy seregélynek. „Jaj, te viharos szemű, mozdulatlan orrhegyű és ideges orrcimpájú nő, itt jön ki rajtad az éjszaka! Te osztott szájú, nedves ajkú, elvész a szádban a nyelvem, és nem állja útját sem korallzátony, sem cseppkő, sem omladozó gótikus boltív, csak állgödröcskéd csiklandoz, drágám! A többi páros testrészedet jelképezi, amiket lassan simogatok, hogy minden pillanatára odafigyeljünk az araszoló csodának, a záporozó meglepetéseknek, miközben egyre többre vágyunk.” „Igen keresztapám, még! Már nem választ el semmi, keresztapám, te megmondtad nekem, ugye emlékszel, hogy amikor meglátsz, mindig azt kívánod, bárcsak az első alkalom volna. Óh, Leonardo, azért szerettem bele a szemedbe, mert annyi mindent mondott nekem.”
 - Mindent elkérhetek, mert mindent oda tudok adni; mit mondasz erre, kislány?
 - Pont ezt, keresztapám, még így...
 A félig nyitott ablakon beszűrődött Luis Miguel hangján egy dal, „Hiányzol nagyon; nem is tudom, mi van veled...” Honnan tudta volna Leonardo és Michelina, hogy ez a zene egy, „a térképről letörölt” indiánokkal, pakuacsékkal, teli birtokról jön, ahol Mariano olvas, zenét hallgat, és lelkesen fülel a madarakra hajnali négykor? Ma hajnalban elszállt az égen egy repülő, és örökre elhallgattak a madarak. Michelina már nem volt ott...
 

              KULCSÁR DALMA FORDÍTÁSA

Bibliográfia

FUENTES, Carlos
Artemio Cruz halála
Európa, 1978

Áttetsző tartomány
Európa, 1980

A hadjárat
Európa, 1995

Laura Díaz évről évre
Ulpius-ház, 2003

Diana, a magányos vadász
Ulpius-ház, 2005
 

„A regény dicsérete”
Magyar Lettre Internationale, 60

(Constantin Barloewen interjúja)
Latin-Amerika egy mesztic évszázad küszöbén
Magyar Lettre Internationale, 53