Először is azért utazunk, hogy elfeledkezzünk magunkról, aztán meg azért, hogy magunkra találjunk. Azért utazunk, hogy megnyíljon a szemünk és a szívünk, és többet tudjunk meg a világról, mint amit az újságban olvashatunk. Azért utazunk, hogy tudatlanságunkból és a tudásunkból azt a keveset, ami a rendelkezésünkre áll, elvigyük a föld minden részébe, ahol másképpen oszlik el a gazdagság. És lényegében azért utazunk, hogy megint bolondos fiatalokká váljunk –, hogy megnyújtsuk az időt, és hagyjuk, hogy megint magával ragadjon valami, és újra szerelembe essünk. Hogy mi a legszebb ebben az egész dologban, azt talán George Santayana fejezte ki a legjobban „Az utazás filozófiája” című esszéjében, még mielőtt ilyen sokat repültek volna az emberek. „Néha – írta ez a híres harvardi filozófus – nyitott magányba kell menekülnünk, a céltalanságba, morálisan szabadságolni magunkat, valamilyen kockázatot vállalni, hogy kiélezzük az életet, hogy megízleljük a fáradalmakat, és hagyjuk rávenni magunkat valamilyen pillanatnyi erőfeszítésre, bármilyenre.”
 Szeretem az erőfeszítéssel járó koncentrációt, különben soha nem derül ki a számunkra, hogy az áldások mennyire arányban állnak a leküzdött nehézségekkel; szeretem a feszültséget, amikor „morálisan” szabadságolva vagyok, mert épp olyan könnyen hullunk bele erkölcsi megszokásainkba, mint esténként az ágyunkba. Eszünkbe szokott jutni az összefüggés a travel és a travail szó között, és tudom, hogy amikor utazom, nagyrészt olyasmit keresek, ami hiányzik – egyrészt nekem, amit érezni akarok, másrészt másoknak, akikkel találkozom. Az utazás ilyen értelemben a bölcsesség és az együttérzés közötti jobb egyensúlyhoz vezet – ahhoz, hogy tisztábban lássuk és mégis igazán átérezzük a világot. Mert a látás érzések nélkül aszociálissá tehet, az érzés pedig tisztánlátás nélkül vakká. 
 Az első dolog, aminek örülök az utazásban, egyszerűen az, hogy minden meggyőződést és bizonyosságot otthon hagyhatok, és mindazt, amit tudni véltem, más megvilágításból és más szemszögből nézhetek. Ebből a szempontból még a Kentucky Fried Chicken egy fiókvállalata is érdekes lehet (Pekingben), vagy a „Vad orchideák” egy összekarcolt kópiája (a Champs Elyséen) lehet olyan szokatlan, hogy felérjen egy kinyilatkoztatással: hiszen Kínában az emberek egész heti bérüket költik arra, hogy Colonal Sandersnél ehessenek, és Párizsban Mickey Rourke-ot tartják Jerry Lewis óta a legnagyobb színésznek.
 Ha egy mongol étterem az Illinois állambeli Evanstonban egzotikus hatást tesz ránk, abból csak az következik, hogy egy McDonalds Ulan Batorban ugyanolyan egzotikus hatású volna – vagy legalább is ugyanolyan távol állna attól, amit várna az ember. Bár manapság divat különbséget tenni a „turista” és az „utazó” között, az igazi különbség talán inkább azok között van, akik otthon hagyják a meggyőződéseiket, és akik nem. Azok közül, akik nem hagyják otthon, a turista egyszerűen olyasvalaki, aki azt panaszolja: „Itt semmi sem úgy van, mint otthon”. Az utazó viszont azért morog, hogy „Itt minden pont olyan, mint Kairóban – vagy Cuzcóban vagy Katmanduban”.  Hogy nagyjából ugyanaz minden.
 Nekünk, többieknek azonban az utazás szuverén szabadsága azon alapul, hogy felpörgeti az embert, fejre állítja és mindent felforgat, amit magától értetődőnek tartott. Ha egy diploma útlevél lehet a híres mondás szerint (a rideg valóság birodalmába való utazáshoz), akkor egy útlevél is felérhet egy diplomával (a kulturális relativizmus gyorstalpalóján). És az első lecke, amit útközben tetszik – nem tetszik, megtanulunk, hogy milyen provizórikusak és provinciálisak azok a dolgok, amiket egyetemesnek tartunk. Ha például Észak-Koreába utazol, tényleg úgy fogod érezni, mintha egy másik bolygóra érkeztél volna, és nem kétséges, hogy az észak-koreaiaknak is az lesz az érzése, hogy egy földönkívüli látogatott el hozzájuk. (Vagy egyszerűen azt feltételezik, hogy akárcsak ők, minden reggel megkapod te is az eligazítást a Központi Bizottságtól, hogy milyen ruhát vegyél fel, milyen útvonalon menj a munkahelyedre, hogy hozzájuk hasonlóan neked is hangszóró van a hálószobádban, amelyből minden hajnalban propaganda hangzik fel, és hozzájuk hasonlóan neked is olyan a rádiód, hogy csak egy állomást lehet rajta fogni.)
 Részben tehát egyszerűen azért utazunk, hogy megrendítsük önelégültségünket azzal, hogy látjuk mindazt a morális és politikai nyomorúságot, élet-halál fontosságú dilemmákat, amelyekkel otthon nem sokszor kell szembenéznünk.
 És azért utazunk, hogy kitöltsük a hézagokat, amelyek a reggeli lapok szalagcímei után maradnak: Ha például Port-au-Prince utcáin kocsizunk végig, amelyek alig vannak kikövezve, és ahol a nők szeméthegyek tövében végzik a szükségüket, akkor az internetre és az „egyetlen világrendre” vonatkozó elképzelések üdvös revízión esnek át.  Az utazás a legjobb eljárás arra, hogy az egyes helyek visszanyerjék számunkra emberies vonásaikat, megszabaduljanak elvont és ideologikus voltuktól.

Mi mindent vihetünk magunkkal
És ez minket magunkat is megóv az elvontságtól, elkezdjük észrevenni, mi mindent vihetünk mi magunk is azokra a helyekre, amelyeket felkeresünk – hogyan válhatunk afféle postagalambokká, ha azt, amire minden kultúrának szüksége van, ide-oda szállítjuk. Észreveszem, hogy mindig Michael Jackson posztereket viszek Kiotóba, és fonott ikebana-kosarakat hozok vissza Kaliforniába, Kubába önkéntelenül is egy bőröndre való Tylenol fájdalomcsillapítóval és szappannal utazom, vissza pedig egy olyan bőrönddel jövök, ami tele van tömve salsa-kazettákkal, reménnyel és rég elveszett fivéreknek szóló levelekkel.
 De ami még fontosabb: értékeket, meggyőződéseket és híreket viszünk azokra a helyekre, ahová elvetődünk, és a világ számos részén leszünk változó képernyővé és élő újságokká, az egyetlen antennává, amelyek az emberek számára túlmutat országaik cenzúrázott korlátozottságán. Az ilyen elzárt vagy elszegényedett helyeken, mint Pagan vagy Lhásza vagy Havanna, mi vagyunk a szeme és a füle azoknak az embereknek, akikkel találkozunk, mi vagyunk a számukra az egyetlen kapocs a külvilághoz, és igen gyakran szó szerint is mi vagyunk azok, akiknek a révén a lehető legközelebb juthatnak Michael Jacksonhoz vagy Bill Clintonhoz. Az utazás egyik fontos kihívása ezért abban áll, hogy megtanuljunk álmokat óvatosan hozni-vinni. 
 Időközben valamennyien hallottuk (a kelleténél többször is) idézni Proust régi mondását, amely szerint az igazi felfedezőút nem abban áll, hogy új helyeket lássunk, hanem abban, hogy más, új szemmel tudjuk azokat látni. Az utazásban az az egyik legkülönlegesebb, legszebb dolog, ha képesek vagyunk az embereknek, akikkel találkozunk, felnyitni a szemét. Ahogy a nyaralás segít az embernek a saját hazáját többre értékelni – nem utolsósorban azáltal, hogy megtanuljuk egy távoli csodálója szemével nézni –, hozzásegít ahhoz is, hogy új módon, távolról jövő, elismerő pillantást vigyünk azokra a helyekre, amelyeket felkeresünk. Megtaníthatjuk őket is arra, minek örülhetnek, azzal, hogy örülünk annak, amit tanulhatunk tőlük. Ily módon a turizmus, amely észrevehetően rombolja a kultúrákat, a felébresztésüket és feléledésüket is kiválthatja: így teremtett új „hagyományos” táncokat Balin, és késztetett kézműveseket Indiában arra, hogy újból figyelmet szenteljenek a saját termékeiknek. Ha az első dolog, amit eljuttathatunk a kubaiaknak, egy reális és kiegyensúlyozott kép a mai Amerikáról, a második – és talán ennél is fontosabb – amit nyújthatunk nekik, friss és megújult érzék az iránt, milyen különlegesen hat az ő országuk melegsége és szépsége azokra, akiknek módjában áll azt a földkerekség számos más helyével összehasonlítani.
 Így zsong minket egyszerre kétféleképpen körül az utazás: megmutatja nekünk azokat a helyszíneket, értékeket és problémákat, amelyekről egyébként talán nem vennénk tudomást; de ugyanakkor megmutatja nekünk, méghozzá sokkal mélyebben mindazokat a saját képességeinket is, amelyek egyébként elcsökevényesednének. Mert ha egy valóban idegen helyre utazunk, akkor elkerülhetetlenül utazunk olyan hangulatokba, szellemi állapotokba és rejtett belső járatokba is, amelyek felkeresésére egyébként alig van alkalmunk.
 Egészen elemi szinten ez így fest: ha Thaiföldön időzöm, bár különben absztinens vagyok, és rendszerint este kilenckor lefekszem, fennmaradok hajnalig az ottani bárokban; és Tibetben, bár nem vagyok igazi buddhista, templomokban töltöm egyik napot a másik után, és a szútrák kántálását hallgatom. Izlandba utazom, hogy felkeressem a saját holdbéli tájaimat, és annak az erőteljes és fák nélküli vidéknek a rendkívüli csendjében és ürességében hozzáférjek énem olyan részeihez, amelyeket általában elfed a csevegés és a mindennapi rutin. 
 Az utazás során tehát keressük magunkat és az anonimitást is – és ha megtaláljuk az egyiket, természetesen értékeljük a másikat. Külföldön csodásan megszabadulunk kaszttól, foglalkozástól és rangtól; Hazlitt kifejezésével egyszerűen csak mi vagyunk „az urak a szalonban”, és az emberek nem tudnak minket megnevezni vagy megbélyegezni. És éppen mert ily módon megtisztultunk és megszabadultunk a lényegtelen címkéktől, nyílik rá módunk, hogy énünk lényegibb részeihez kerüljünk közelebb. (És ez már talán meg is magyarázza, miért érezzük magunkat esetleg éppen akkor a legelevenebbnek, amikor hazulról a legtávolabb vagyunk.)
 Távol az a hely van, ahol sokáig maradunk, a belső késztetéseinket követjük, és annyira kinyílunk, mint amikor szerelmesek vagyunk. Legalább egy pillanatig múlt és jövő nélkül, csak önmagunk vagyunk, szabadon átadjuk magunkat, nyitva minden értelmezésre. Titokzatossá is tudunk válni – először mások, aztán önmagunk számára is –, és úgy van, ahogy nem kisebb ember, mint Oliver Cromwell egyszer mondta: „Sosem megy egy ember olyan messzire, mint amikor nem tudja, hová megy”.
 És ezzel persze, mint mindenfajta szabadsággal, nagy veszélyek is együtt járnak, a legnagyobb csábítás ebben a helyzetben éppen az, hogy amikor utazunk, újjászületünk, és olyan helyzetbe kerülünk, hogy egy időre visszatérhetünk ifjabb és nyitottabb önmagunkhoz. Az utazás annak is egy módja, hogy valamennyire visszaforgassuk az időt, és egy nap egy évig – de legalább 45 óráig tartson –, és az utazás arra is jó, hogy könnyűszerrel körülvegyük magunkat olyasmivel, amit nem értünk. A nyelv megkönnyíti a felnyitásnak ezt a folyamatát, mert amikor Franciaországba utazunk, akkor sokszor a francia nyelvben kóborlunk és a gyermekibb énünkben, egyszerű és jólnevelt énünkben, ezt csalogatja elő belőlünk, ha idegen nyelven kell beszélnünk. Még ha én magam nem kezdem is a pidgin englisht beszélni Hanoiban, mégis a jó értelemben egyszerűbben beszélek, nem arra törekszem, hogy kifejezzem, csak hogy megértessem magam. 
 Így aztán az utazás sokak számára nemcsak az ismeretlen keresése, hanem a nemtudásé is; én legalább is az elfogulatlan pillantás kedvéért utazom, ami visszavezethet egy ártatlanabb énemhez. Idegenben inkább hajlok arra, hogy higgyek, mint otthon, (ami bár csalóka, legalább segít a látókörömet szélesíteni), és idegenben hajlok arra, hogy könnyebben felizgassam magam, és hogy barátságosabb legyek. És mivel azok közül, akikkel találkozom, senki nem tud „besorolni” – senki nem tud az életpályámhoz láncolni –, újrateremthetem magam, jóra és persze rosszra is. (Bár az elutazást a hamis identitásteremtés bölcsőjének szokták tekinteni, jobb esetben az igazabb identitás olvasztótégelyévé is válhat.) Az utazás lehet tehát az aszkézis egy módja: útközben sokszor egyszerűbben élünk (még ha egy luxusszállóba költözünk is be), nem több holmival, mint amennyit magunkkal tudunk vinni, és azzal, hogy átengedjük magunkat a véletlenek szeszélyének.
 Erre gondolt Camus, amikor azt mondta: „Ami értékessé teszi az utazást, az a félelem” – elszakadás tehát (vagy másképpen szólva felszabadulás) a körülményektől és a megszokástól, ami mögé elrejtőzünk. És ezért van az, hogy közülünk sokan az utazás során nem válaszokat, hanem jobb kérdéseket keresnek. Másokhoz hasonlóan én is hajlamos vagyok arra, hogy faggassam a felkeresett helyeket, és a legjobban azokat élvezzem, amelyek a leginkább kutakodó kérdéseket visszakérdezik tőlem. Paraguayban például, ahol minden második autó lopott, és az eladásra kínált javak kétharmada csempészáru, újra kell gondolnom minden kaliforniai előfeltevésemet. S Thaiföldön, ahol sok fiatal nő bocsátja áruba a testét a családja érdekében – hogy jobb buddhistákká váljanak – meg kell kérdőjeleznem elsietett ítéletemet. „Az ideális útikönyv – mondta egyszer Christopher Isherwood – egy kicsit talán olyan kéne hogy legyen, mint egy detektívregény, ahol az ember valaminek a nyomába ered.”  És a legjobbfajta „valami” itt az, tenném hozzá, amit sohasem lehet igazán megtalálni. 

A jó utazás olyan, mint a szerelem
Tényleg, emlékszem, ahogy első délkelet-ázsiai útjaimról több mint tíz éve visszatértem New York-i lakásomba, csak feküdtem az ágyban, és ébren tartott valami, ami több mint a jet-leg, és a szemem előtt újra meg újra lepergett az, amit átéltem, és merengve nézegettem a fényképeket, amiket csináltam, és olvasgattam a naplójegyzeteimet újra meg újra, mintha valami titkot akarnék belőlük kihámozni. Ha valaki figyelte volna ezt a különös színjátékot, levonta volna a megfelelő következtetést: szerelembe estem.
 Mert ha minden igazi szerelmi kapcsolatban úgy érezheti magát az ember, mintha idegen országba tenne utazást, amelynek nem beszéli jól a nyelvét, és nem tudja, merre kell menni, és egyre jobban beszippantja a beálló sötétség – akkor minden idegen országba tett utazás is lehet olyan, mint egy szerelmi viszony, ahol végül azon töpreng az ember, hogy ki is ő voltaképpen, és kibe is szeretett bele. Minden nagy útleírás valamilyen értelemben szerelmi történet is – az Odüsszeiától és az Aeneistől az Isteni Színjátékig és az Újtestamentumig –, és minden jó utazás olyan, mint a szerelem, hogy az embert kiforgatja önmagából, hogy aztán rémülten és ámuldozva találjon benne magára. És ez a metafora éppen azt tudatosítja bennünk, hogy minden utazás transzban való cselekvés, ami két irányban zajlik, – erről könnyen megfeledkezünk, és ha a nemzetek találkozásának a háború az egyik modellje, a szerelem a másik. Mert amikor idegenbe utazunk, túl gyakran feledkezünk meg arról, hogy mi magunk is kutató pillantásoknak vagyunk kitéve, mint azok az emberek, akiket mi szemlélünk kutató pillantásokkal, és hogy minket is feldolgoznak azok a kultúrák, amelyeket mi dolgozunk fel az utazás során és odahaza. Tárgyát képezzük legalább is az elmélkedéseknek, spekulációknak (de még a vágyaknak is), mi, akik a körülöttünk lévő emberek számára épp olyan egzotikusnak tűnhetünk, amilyenek ők a mi számunkra. 
 Mi vagyunk a komikus figurák a japán házimozikban, a furcsaságok a mali anekdotákban, mi vagyunk a fafejűek a kínai viccekben; mi vagyunk az átváltozó képeslapok vagy a bizarr talált tárgyak, akikről a perui falvak lakói később a barátaiknak mesélni fognak. Bár az utazás során valóságok találkoznak egymással, nem kevésbé van szó illúziók érintkezéséről is. Te megadod nekem az én Tibet-víziómat, én pedig megadom neked a te áhított Kaliforniádat. És valójában közülünk sokakban, még azokban is (vagy talán éppen azokban), akik Amerika elől menekülnek külföldre, akár akarják, akár nem, az amerikai állam megtestesítőit fogják látni. 
 Talán az a centrális és a leginkább fájó kérdés azok közül, amelyekkel az utazás szembesít bennünket: Hogyan reagáljunk a nekünk felkínált álmokra? Megerősítsük-e őket a láthatáron túl fekvő, tejjel-mézzel folyó Kánaán országgal kapcsolatos elképzeléseikben akkor is, ha mindez éppen arra az országra vonatkozik, ahonnan eljöttünk? Ha életben tartjuk az álmaikat, ez végül azt jelenti, hogy egy illúzióval áltatjuk őket, ha viszont leromboljuk, lehet, hogy megfosztjuk őket az egyetlen kincsüktől, ami tartást ad nekik a nyomorúságukban.
 Ez az egész bonyolult interakció – eléggé hasonlatosan azokhoz a dilemmákhoz, amelyekkel azok esetében kerülünk szembe, akiket szeretünk (hogyan találjuk meg az egyensúlyt az őszinteség és a tapintat között?) – ez az oka annak, hogy a nagy útleírók többsége eleve lelkes természet: nemcsak Pierre Loti, aki arról volt híres, hogy mindenhol szerelembe esett, ahova csak eljutott (tengerész-típus, akinek az utódai a Pillangókisasszony-mítoszban élnek tovább), de Henry Miller, D. H. Lawrence vagy Graham Greene is, akik mind azt a titkolt igazságot bizonyítják, hogy külföldön éppen olyan könnyen vagyunk optimisták, amilyen könnyen vagyunk odahaza pesszimisták. Mindegyiküknek volt szeme környezete fogyatékosságaira, de ha már egyszer odakerültek, úgy döntöttek, hogy találnak ott valamit, ami méltó a csodálatukra. 
 Ebben az értelemben valamennyien fontosnak tartották az utazásra való vállalkozásuk egyik céljaként, hogy hagyják magukat „kimozdítani”, privát és nyilvános eszközökkel „transzportálni”, mind úgy találták, hogy az „extázis” (ek-stasis) azt mondja nekünk, hogy a legemelkedettebb pillanatokat akkor éljük át, ha nem maradunk egyhelyben, és hogy az epifánia követheti és fel is gyorsíthatja a mozgást. Emlékszem, egyszer megkérdeztem Norman Lewist, a nagy utazó írót, hogy lett volna-e kedve valamikor az apartheid Dél-Afrikájáról írni. Csodálkozva nézett rám: „Hogy jól tudjak írni valamiről – válaszolta –, ahhoz az kell, hogy szeressem is”. 

Csodát találni magunkban
Mindez benne van az utazásban Ovidiustól O’Rourke-ig, de az utazás éppúgy változik, mint maga a világ, és ezzel az útleíró megbízatása is. Manapság nem elég elutazni a világ végére (nem utolsó sorban azért, mert sokszor a világ végei eljönnek ide hozzánk), és ahol egy olyan írónő, mint Jan Morris, néhány éve még egyszerűen azzal tudott valami csodálatosat elérni, hogy elutazott a föld minden nagyobb városába, ezt ma mindenki megteheti egy Visa-kártyával. Ahol tehát Morris a birodalom utolsó napjainak krónikásaként tevékenykedett, egy ifjabb útleíró ma inkább ahhoz találja magát megfelelő helyzetben, hogy megragadja egy új birodalom első napjait, amely birodalom posztnacionális, globális, mobil, és mégis olyan nagy gondot fordít arra, mint annak idején a Rádzs (a britek Indiája), hogy rekvizitumait és értékeit eljuttassa mindenhová. 
 A britek híresek arról, hogy a 19. század közepén a bibliát, Shakespeare-t és a krikettet eljuttatták mindenüvé a világon; ma egy internacionális birodalom Madonnát, a Simpson-családot és Brad Pittet juttatja el mindenhová. És az a mód, ahogy az egyes kultúrák feldolgozzák azt, amit a referenciáknak ebből a közös medencéjéből merítenek, épp olyan sokat elárul róluk, mint a saját, belföldön előállított termékeik. Madonna egy iszlám országban radikálisan másképp hangzik, mint Madonna egy konfuciánus országban, és egyik sem fogja ugyanazt jelenteni, mint Madonna New Yorkban, az East 14. Streeten. Ha az ember Kiotóban megy be a McDonald’s egy helyi fiókéttermébe, akkor ott fog találni Terijaki McBurgert és Bacon Potato Pie-t. Az asztalterítő alátétek a város nagy templomának körvonalait ábrázolják, a plakátok körös-körül San Francisco csodáját közvetítik. És – ez a döntő – akik itt a Big Mac-jüket fogyasztják, hátracsapott baseball-sapkában és szűk farmerban, még mindig mélységesen és elmondhatatlanul japánosak abban, ahogy mozognak, ahogy bólintanak és oolong-teájukat szürcsölik; sosem lehetne őket összetéveszteni egy riói, marokkói vagy managuai McDonald’s étterem közönségével. Napjainkban az egzotikumnak egészen új birodalma van kialakulóban abból, ahogyan az egyik kultúra átváltoztatja és magához idomítja egy másik kultúra termékeit.
 A másik tényező, ami mindezeket a dolgokat bonyolítja és izgalmassá teszi, maguk az emberek, akik egyre inkább ugyanolyan soknyelvűvé és hibridizálttá válnak, mint az olyan városok, mint Sidney, Toronto vagy Hong Kong. Én magam is sok tekintetben egyre tipikusabbá váló jellegzetes példája vagyok ennek, ha másért nem, hát mert indiai szülők gyermekeként Angliában születtem, hét évesen Amerikába kerültem, és nem nevezhetem magam igazán sem indiainak, sem angolnak, sem amerikainak. Szóval születésemnél fogva utazó vagyok, akinek a számára még az édességboltba tett látogatás is egy idegen világ bejárását jelentette, ahol senki azok közül, akiket ott láttam, nem illett egészen a szüleim és a magam fajtájába. És bár ebből sok minden kényszerű és tragikus – a menekültek száma a világban, amely 1970-ben éppen két és fél milliót tett ki, azóta felment legalább 27 millióra – némelyikünk számára ez mégis esélyt ad arra, hogy szerencsésebb értelemben lehessünk nemzetek felettiek, képesek arra, hogy mindenütt beilleszkedjünk, hozzászokva ahhoz, hogy mindenütt kívülállók legyünk, és kénytelenek arra, hogy magunk alakítsuk ki a magunk számára elszántan az otthonlét érzését. (És ha sehol sem vagyunk egészen otthon, akkor mindenütt optimisták lehetünk.)
 Ráadásul még akik nem világutazók, azok is úgy érzik, hogy a világ egyre inkább körülöttük forog. Elég Queensben vagy Berkeley-ben csupán hat utcasarokkal odébbsétálni, és ugyanannyi perc alatt több kultúrán haladunk keresztül; üljenek be a Fehér Ház előtt egy taxiba, és pillanatok alatt Addis Abebában vélhetik magukat. És a technika is csak fokozza a könnyen elérhetőségnek ezt a (néha csalóka) érzését, úgyhogy sokan hiszik, hogy beutazhatják az egész világot anélkül hogy kitennék a lábukat a szobájukból – a cyberspace vagy a CD-ROMok, a videók és a virtuális utazások segítségével. Ez persze számtalan kihívással jár együtt: a kérdéssel, hogy mit tesz ez hozzá a családra, a helyi közösségre, a lojalitásra vonatkozó alapvető elképzelésekhez, és az aggodalommal, hogy ily módon helyek klimatizált, tisztán szintetikus változatai léphetnek a valódiak helyébe. Nem is beszélve arról, hogy a világ egyre inkább folyónak látszik, annyira mozgásban levőnek, hogy gyorsabban változik, semhogy a róla alkotott elképzeléseink lépést tudnának vele tartani. Legalább az utazónak meglehet az az érzése, hogy a hazájában és az idegen világban szerzett tapasztalatai egyformák. 
 Valamennyien érezzük már a bölcsőnktől kezdve, és tudjuk is valahogy, hogy minden fontos elmozdulás, amit teszünk, a bensőnkben megy végbe. Utazunk, amikor megnézünk egy filmet, amikor új barátságot kötünk, amikor támadás ér minket az utcán. A regények sokszor éppen annyira utazások, mint amennyire az útleírások regények. És bár ez legalább olyan régi jelenség, mint Sir John Mandeville 14. századbeli színpompás útleírása a Mesés Keletről, ahol sohasem járt, ma ebben inkább csak árnyalatnyi a különbség, mivel a műfajok közötti határok éppúgy leomlanak, mint minden más felállított határ. 
 Mary Morris „La Islán nincsenek madarak” c. regényében, ami Castro Kubájának alig leplezett leírása, az írónő hangsúlyozza a copyright oldalon: „Minden párbeszéd kitalált, Isabelle, a családja, La Isla lakói és a sziget maga is az írói képzelet szülötte”. A 172. oldalon mégis azt olvassuk: „La Isla természetesen létezik. Ne hagyja magát ebben megtéveszteni. Úgy érezzük, mintha nem létezne. De nagyon is létezik.”
 Nem csoda, ha az útikönyvíró mint fikciós konstrukciók (vagy mégsem?) szerzője azt hallja, hogy útibeszámolójának fejezeteiben olyan helyekkel foglalkozik, amelyek soha nem is léteztek. „Erewhon”  a felfedezetlen ország Samuel Butler nagy utazóregényében végül is csak a „Nowhere” megfordítása.
 Az utazás tehát utazás abba a zónába, a képzeletbe, amely a maga szubjektív jellegéről híres, és amit az utazó magával hoz – ez szükségképpen – leírhatatlan keveréke saját magának és a helynek, annak, ami valóban ott van, és annak, ami csak őbenne található. Így táncolnak Bruce Chatwin könyvei a táj és a kitaláció megkülönböztetése körül. V. S. Naipaul „Út a világba” c. könyvét Angliában egy nonfiction-sorozatban jelentették meg, az Egyesült Államokban regényként. És amikor Paul Theroux „Az én másik életem” c. félig fiktív visszaemlékezései megjelentek, néhány történetet a New Yorkerben ravaszul azzal a címkével láttak el, hogy „tény és fikció”.
 És mivel az utazások esetében bizonyos értelemben az észlelés és a képzelet összeesküvéséről van szó, számomra Emerson és Thoreau az a két nagy útleíró, akikhez mindig visszatérek (egyikük mondta, hogy az utazás „a bolond paradicsoma”, és a másikuk „viszonylag sokat utazott Concord-ban.” Mindketten azt hangoztatják, hogy a valóságot mi teremtjük, hogy a helyeket, amelyeket látunk, legalább annyira ki is találjuk, mint a könyveket, amiket olvasunk. Amit magunk körül találunk, bennünk is meg kell hogy legyen ahhoz, hogy meg tudjuk találni. Vagy ahogy Sir Thomas Browne bölcsen megfogalmazta: „Magunkban hordjuk a csodát, amit magunkon kívül keresünk. Afrika és minden csodája bennünk van.” 

Az ismerőstől az ismeretlen felé fordulni
Bár sokan önmagunkban kell hogy hordozzuk az otthonosság érzését, ugyanakkor meg kell hogy legyen bennünk a cél elérésének vágya is, ahogy ezt Emerson és Thoreau hangsúlyozza. A legértékesebb elérendő Csendes óceán mindig a bennünk rejlő hatalmas víztükör lesz, a legfontosabb Észak-Nyugati átjárók pedig azok a küszöbök, amelyeket a bensőnkben lépünk át. Abban, hogy Kiotóban rátalál az ember egy aranyozott pavilonra, az a szép, hogy lehetővé teszi, hogy magával vigyen egy tartósabb, személyesebb arany pavilont az irodájába a Rockefeller Centerbe. És miközben a világ egyre kimerültebbnek látszik, az utazásokra ez nem vonatkozik, az elmúlt évek útleírásaiból azok a könyvek voltak a legszebbek, amelyek egy párhuzamos utazásra vállalkoztak, amelyek a zarándok fizikai lépéseit a faggatózás metafizikai lépéseivel kísérik (mint Peter Matthiessen kiváló könyve, „A hópárduc”), vagy az emberi különösségek legtávolabbi végein tett utazás krónikáját írják meg (mint Oliver Sacks „A színvakok szigete” c. műve, amely egy olyan utazásról szól, ami nemcsak a Csendes óceán egy távoli korallszigetére vezet, hanem egy olyan birodalomba is, ahol az emberek a fényt tényleg másképp érzékelik.) A legtávolabbi partok, ezt nem győzik nekünk hangoztatni, a mellettünk alvó emberben rejlenek. 
 Az utazás tehát lényegében egyszerűen annak a leghatékonyabb módja, hogy megőrizzük szellemünk éberségét és mozgékonyságát. Ahogy Santayana, Emerson és Thoreau utóda, akit az elején idéztem, írja: „Bölcs dolog amilyen gyakran csak lehet, az ismerőstől az ismeretlen felé fordulni, ez tartja mozgásban a szellemet; leszámol az előítéletekkel és táplálja a humort”. Romantikus költők az utazások korát harangozták be, mert a nyitott szemmel járás apostolai voltak. A buddhista szerzetesek gyakran kelnek vándorútra részben azért, mert hisznek az éberségben. És ha a utazás olyan, mint a szerelem, ez főleg azért van, mert felfokozott tudatállapot, amelyben figyelmesek és fogékonyak vagyunk, nem tompít a megszokás, hagyjuk magunkat megváltoztatni. Ezért van az, hogy a legjobb utazások, akárcsak a legnagyobb szerelmek, igazából nem érnek véget soha.
 

        KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA 
 
 

BIBLIOGRÁFIA

IYER, Pico
„Mindenütt otthon”
Magyar Lettre Internationale, 39 

„A vadon határán”
Magyar Lettre Internationale, 73