Az utazás sok esetben a múlt-jövő tengelyen való elmozdulást is jelent. A társadalmak egyenlőtlen fejlődése következtében egy másik társadalomba kerülve az utazó saját társadalma jövőjét vagy múltját pillanthatja meg: ehhez persze erős valóság-redukciót kell végrehajtania, hiszen – már csak a kultúrák egymásra hatása miatt is –, igen ritkán találkozunk olyan társadalommal, amely tisztán beazonosítható lenne saját társadalmunk múltjával vagy jövőjével, vagyis amelynek ne lennének saját jelenünkkel párhuzamos elemei is. (Arról egyelőre nem is szólva, hogy  e beazonosítások már csak azért is sántítanak, mert természetesen teljességében sosem tudhatjuk még azt sem, hogy milyen is volt saját társadalmunk valóságos múltja, mint ahogy ténylegesen bekövetkező jövőjét sem láthatjuk előre). Mindazonáltal az egyes társadalmakat nemcsak a mindennapi gondolkodás, hanem a társadalomtudományi elemzés is igen gyakran elhelyezi egy képzeletbeli időtengelyen (az „elmaradottság” , a „haladás élvonala”, a „modernizáció” és az ezekhez hasonló kategóriák csupán egy ilyen viszonyítási rendszerben értelmezhetők). Az, hogy egy idegen kultúrát hová helyezünk el a feltételezett időtengelyen, természetesen függ attól is, hogy a kibocsátó kultúra saját magát hol helyezi el, (hiszen ettől függően egészen mást érzünk múltnak illetve jövőnek); az pedig, hogy a „múlt” vagy a „jövő” képviselőjének tekintett világot a magunkénál magasabbra vagy alacsonyabbra értékeljük, saját történelemképünknek is függvénye, (hiszen aki az „Aranykor”-szemlélet jegyében gondolkodik, annak szemében a „Múlt” jórészt magasabb rendűnek tűnik a jelennél; aki a fejlődéselméletben hisz, az a „Jövő” képviseletét értékeli magasabbra; a ciklikus történelemszemlélet hívei mind a múlt, mind a jövő világában láthatnak vonzó és fenyegető tendenciákat, miként azok is, akik a történelmi folyamatoknak elsősorban dialektikus természetét hangsúlyozzák). Az utazó ritkán mérlegeli mindezeket – az időtengely alkalmazását illetően óvatosságra intő – megfontolásokat, és tapasztalatait sok tekintetben időutazásként is értelmezi: az „ott még elevenen találkozhatsz a középkorral” vagy „az, ami ott van, az már maga a huszonegyedik század” típusú értékelések egyértelműen erről tanúskodnak. Mint látni fogjuk, az „időutazás” sokféle lehet, de ami közös bennük, az – a térbeli elmozdulás révén – egy másik időbe, a „múltba” vagy a „jövőbe” való bepillantás szándéka.

Célállomások az időben
A múltba való visszatérés vágya nagyon összetett emberi motiváció. Természetes eleme a kíváncsiság, az ingerkeresés, az adott hic et nunctól eltérő benyomások állandó szükséglete. Ehhez társul a halandóság tapasztalatából következően a magunk mögött hagyott idő veszteségként való átélése, „az eltűnt idő nyomában” a saját múlt birtoklása, visszanyerése iránti sóvárgás (beleértve az elveszített személyek, dolgok örökös megtartásának vágyát is). S a „múlttal” való találkozás nem csak az ismeretek bővítését nyújthatja, hanem az ismeretek megerősítésének jóleső érzését is: (azon társadalmak, amelyeket „múlt”-hordozóknak tekintenek, egyes elemeikben azt a visszajelzést adják az utazónak, hogy „jól tudod azt, amit a múltról tudsz, valóban úgy volt, ha a most meglátogatható ťmúltakbanŤ ez így van”). 
 Következő összetevője a Jung által leírt kollektív tudattalan; az a tény, hogy mind az egyes emberek személyisége, mind az adott kor társadalmának egésze minden ízében magában hordja létrejöttének előzményeit, s így a jelen számos jelensége a filo-, és ontogenezis folyamataiból felépítettnek, azok tapasztalatait magában hordónak tekinthető, s ennélfogva megértésükhöz nélkülözhetetlen „a múlt kútjába való leszállás”. A múlttal való szembesülés egyes követendő mintákkal való találkozást is jelent (s különösen így van, ha a „múlthoz” az abban az elveszett „Aranykort” látó szemlélettel közelítünk). S e szembesülés megadhatja másfelől azt a fölényérzést is, amelyet az érezhet, (főleg, ha a múlthoz képest a maga világát legalább egyes szempontokból előrehaladottabbnak tekinti), aki már túljutott azon, amit a múlt jelent, tudja már, hogy mit kell abból elkerülnie, nem fenyegetik már annak veszélyei. A múltról az ember rendelkezésére álló (mint már hangsúlyoztuk, óhatatlanul mindig töredékes) ismeretek tele vannak vonzó és elborzasztó elemekkel; a múlt „felkeresését” éppúgy motiválhatja a vonzó elemek fokozottabb birtoklásának, megismerésének, magunkhoz kapcsolásának igénye, mint az a borzongató megerősítés, hogy mi már nem vagyunk kitéve azoknak a szörnyűségeknek, amelyeket a múlt embereinek át kellett (illetve a jelenben tanulmányozható „múlt”-társadalmakban át kell) élniük.
A „múlt” az utazás során természetesen annál teljesebben élhető át, minél több eleme van jelen az úticél-társadalomban; ez többnyire egyenes arányban van azzal, hogy mennyire közeli múltról van szó. (Ez az összefüggés azonban korántsem totális: egyrészt nagy különbségek vannak abban, hogy a különböző múlt-korszakok jelei egy-egy társadalomban milyen gyorsan tűnnek el; másrészt, főleg a távolabbi múltban gyakran ütközünk „sötét korokba”, amelyekről szinte semmi sem maradt fenn egyetlen ma létező kultúrában sem, s az ilyen információhiány nem feltétlenül a közben eltelt idő függvénye: az ókornak például közismerten jóval több objektivált emléke áll rendelkezésünkre, mint a korai középkornak). 
Mindebből az is következik, hogy az „időutazást” messzemenően meghatározzák a történelemről (a múlt korokról vagy akár a valószínű jövőről) meglévő ismereteink, illetve ennek az ismeretanyagnak a változásai. Még akkor is, ha az utazás során tapasztaltak persze maguk is módosítják, bővítik a másik korszakról alkotott képünket, s az utazás célja sokszor éppen ez. Az időutazás vágyában gyakran jelen van a múlt módosításának vágya is.

(Utazás a szocialista közelmúltba)
Mindenképpen módosítja a múltat – legalábbis abban az értelemben, hogy annak átélőit egyfajta pszichoterápiában részesíti – az államszocializmus közelmúltjába (más diktatúrák túlélőinek azon diktatúrák világába) tett utazás. Ennek két fő típusa van: az egyik, az ambivalensebb hatású, amikor olyan országokba történik az utazás, amelyekben mindmáig fennállnak a volt szovjet tömb országaiban múlttá vált viszonyok. Ilyenkor az utazó egyrészt viszontlátja azokat a viszonyokat, amelyeket korábban át kellett élnie, s ez lehet éppen igen nyomasztó élmény is (bár az mindenképpen elidegenítő effektusként segíti a távolságtartást, hogy ezek azért nem ugyanazok az országok, s a közben eltelt időben új, az államszocialista múltból nem ismert elemek is épültek a világukba), ám az, hogy az utazó kívülről, turistaként szemlélheti ezeket a társadalmakat, mindenképpen ad bizonyos védettségérzést (ami visszavetülhet a saját múltjába is, csökkentve az annak idején a pszichikumába beépült frusztrációkat). Az időutazás a science fictionben is addig teljesen biztonságos, amíg az utazó nem lép ki az időkapszulából, s csak mintegy ablakon át tekint be a meglátogatni kívánt múltba. A másik módja a közelmúlt felidézésének a múzeum-jellegű bemutatás (A Berlini Fal Múzeuma, A Terror Háza, stb.), ami – még ha szörnyűségeket ábrázol is – egyrészt megnyugtatóan hangsúlyozza a múlt lezárultságát, másrészt sok mindent idézőjelbe tehet, iróniával kezelhet ebből a múltból, s ezzel segítheti a fölékerekedést. Persze, a közelmúlttá vált diktatúrák esetében is számolni kell azzal, hogy sokan azért utaznak vissza így vagy úgy e múlttá lett világokba, mert nosztalgiát éreznek irántuk; az időutazás mindkét módján átélhető ez az érzés is, hiszen még az erős elidegenítő effektusokkal kísért múzeumi bemutatás is lehetővé teszi, hogy ráismerhessen a múlt számára kedves elemeire, akinek vannak ilyen emlékei. Igen sok időutazó élményeiben keverednek ezek a hatáselemek, mint ahogy a pozitív és negatív érzések kettőssége jöhet létre e múltak azon látogatóiban is, akik nem élték át ezt a közelmúltat, s ezért az ugyanolyan „távoli múlt” a számukra, mint a történelem korábbi korszakai.

(a fin de si?cle)
Egy korábbi jellegzetes, az utazással felidézni kívánt korszak a 19.  és 20. század fordulójának világa. Minthogy ehhez már senkinek sem fűződnek közvetlen emlékei, az utazás meghatározó attitűdje is más. Ennek a korszaknak elsősorban azok számára van vonzereje, akik vagy a családjukban nemzedékeken át örökített pozitív asszociációkon keresztül látják ezt a korszakot, (ez esetben az előző pontban említett közelmúlt-nosztalgia átörökítéséről van szó; a századforduló a nagyszülők-dédszülők nemzedékének volt „elvesztett közelmúltja”); vagy a történelmi tanulmányok, műalkotások közvetítette kép alapján tartják ezt a korszakot a „boldog békeidőknek”, s az utazás célja ilyenkor e boldog békeidőkbe való visszautazás. Míg a valóságos közelmúlt – minden valóságos közelmúlt – esetében a társadalmi viszonyok összetettsége és az egyéni élmények sokfélesége miatt majdnem mindig a pozitív és negatív asszociációk valamilyen arányával találkozunk, az ilyen átörökített múltaknál már előáll az a hatás, hogy a negatív elemek teljesen elfelejtődnek, kihullanak (főleg, ha ezt a „múltat” olyan – rosszabb – korszakok követték, amelyekhez képest szükségképpen felértékelődött). A 19-20. század fordulóját így minősítette fel az utána következett korszak: két világháború, szélsőséges diktatúrák és az erkölcsi világrend széthullásának korszakai. Minthogy a modernizáció sok mindent eltüntetett Európa (és Amerika) ezen korszakából, az olyan zárványok, ahol e kor világa még viszonylag jobban átélhető, szükségképpen felértékelődtek. (Bulgáriát például úgy reklámozzák az utazási irodák, hogy „Európa múltja”, az a múlt, amit ma már a modernitás felfalt, megszüntetett; egy olyan hely, ahol a nagyszülők-dédszülők életformájával, hangulataival lehet találkozni). 
Sokan Budapestet is ilyen kövületnek tartják, (s látogatják e múlt lenyomataként), mint ahogy a volt Osztrák-Magyar  Monarchia területén sokhelyütt lehetséges hasonló időutazás; az adott régió legkülönbözőbb helyein fellelhető hasonló stílusú, a századfordulót idéző vasútállomásokkal, kisvárosi főterekkel, a polgárosodás egy egészen más szakaszával.  (A „századfordulóra” tett időutazás nem kötődik egyetlen stílushoz; sőt, alapjellegét éppen több stílus együttese: a szecesszió, a historizmus, a különböző „neo”-stílusok és mindezek magjaként az eklektika határozza meg). A legteljesebben ezt a múltat talán a fürdővárosokban lehet átélni, ezek esetében a környezeten kívül még az életforma, életritmus is őriz valamit abból a világból, amely kialakította őket.

(Bepillantás a paraszti és a nemesi világba, falusi turizmus, kastélyturizmus)
cAz időutazás gyakran társadalmi formák közti utazást is jelent, s ebből a szempontból külön is említendők az olyan eltűnt társadalmi viszonyokhoz, lényegében eltűnt társadalmi rétegekhez kapcsolódó eltűnt életformák, mint a parasztság vagy a nemesség világa; ezekhez már még távolabbról, mintegy a mesék világába való bepillantás igényével is közelíthet az utazó. Ezzel a múlttal Európában már csak nagyon kevés helyen lehet találkozni; elég sokhelyütt mutatják be (a bármely kort – lenyomatként, lenyomatain keresztül – megragadni képes) muzeológiai attitűddel, például skanzenekben (egyes országokban, főleg Európa északi részén, ahonnan a skanzen-gondolat származik is, illetve Kelet-Európában, ahol a népi ideológiának erős hagyományai vannak, jelentős mennyiségben). Jóval kevesebb hely van, ahol ezek az életformák még eleven életformaként megtapasztalhatók: Erdély legeldugottabb szegleteiben, a Balkán egyes régióiban, Oroszország keletibb részein, Dél-Európa egyes zárványszerűen fennmaradt mikrotársadalmaiban. Ugyanakkor – éppen az e világot övező mesés asszociációk, (illetve a paraszti és nemesi világhoz fűződő, annak egyes jellegzetes értékeit felnövelő és idealizáló képzetek következtében) jelentős és növekvő igény van az ezzel a múlttal való találkozásra. Ennek az igénynek a kielégítésére jelent meg, s terjed a falusi turizmus, (tehénfejéssel, kocsikázással, a hagyományos falusi étkezési szokásoknak a vendéglátásban való érvényesítésével, stb.). illetve a nemesi világ életformájából részesítő kastélyturizmus. (Európa egyes területein a paraszti és nemesi hagyományokhoz hasonló „múltként” látogatható a korai kapitalizmus – és a korai munkásosztály – Európából szintén eltűnt világa: főleg bányavidékeken, bányamúzeumok formájában; ez azonban inkább csak egzotikus kuriózum, a munkás vagy bányász életforma – legalább imitált – kipróbálása a nemesi és paraszti hagyománytól eltérően nem tartozik az időutazókat vonzó célok közé).

(a barokk-rokokó világ mint úti cél)
d) A múltban visszafelé haladva a következő korszak, amely a maga egészében célpontja az időutazásoknak a barokk-rokokó világ. Bár természetesen vannak, akik napóleoni emlékhelyeket, a romantikára utaló színhelyeket látogatnak (s Magyarországon – és más, „nemzeti ébredésüket” a 19. században megélt országokban – a forradalom, a szabadságharc főbb színhelyei is kiemelt célpontjai lehetnek az utazásnak), ezek az utak az esetek többségében nem jelentik világok (tehát valóban: korszakok) felkeresését. (Még akkor sem, amikor egyes személyek kultusza egy-egy úticélpontot „szent hellyé” tesz a rajongók szemében – mint Wagner Bayreuthja; vagy amikor a kuriózum jelleg „kihagyhatatlan” turistacélponttá avat egy objektumot, mint Bajor Lajos Neuschwansteinje). A barokk azonban olyan múlt-szelet az emberiség történetében – a kapitalizmus győzelme előtti utolsó korszak –, amely egyesíti magában (a régebbi, már nem személyes) múlthoz való viszony alapvető kettősségének mozzanatait: a (jelen léptékét meghaladó) nagysága iránti csodálatot és a végképp túlhaladott (tehát veszélyeit vesztett) kor elfogulatlan szemléletét. (A barokk esetében: a hatalomkoncentráció azóta sem meghaladott pompáját és a feudális társadalom azon vonásait, amelyek ellenében a szabadság-, és egyenlőség-eszmények megfogalmazódtak). A barokk időutazások az abszolút monarchiák udvaraiban tett látogatások, amelyekhez gyakran az (udvari) művészet élvezete adja az apropót. (S az udvari művészet olyan szimbolikus alakjai, mint Haydn, Mozart, Moli?re vagy Rubens). A barokk korral való találkozásnak vannak egész városokat átfogó színterei, mint Salzburg (egyes spanyol, olasz városok, Szentpétervár, stb.); de alkalmasak erre a kor olyan reprezentatív kastélyai, mint (természetesen elsősorban): Versailles, aztán a Schönbrunn, Petrodvorec, a potsdami Sanssouci, Fertőd vagy Keszthely, stb; a legnagyobb barokk építészek (Rastrelli, Santini, Wren, Mansart, stb.) egyes városkép-meghatározó épületegyüttesei; olyan katedrálisok, amelyek monumentális tereiben (és a bennük mozgósított Gesamtkunst-hatásokban: építészet, képzőművészet, barokk zene, színpadi jelleg) létrejön az „egész világ” élmény; illetve – s talán legfőképpen – azokban a palotákban, amelyekben a művészet olyan reprezentatív keretekben jelenik meg (s amelyekben a művészet maga is mintegy a lenyűgöző fényűzés eszközévé válik), mint a Louvre, az Ermitázs, a Zwinger és a többi nagy képtár esetében.

(Utazás a lovagkorba és a középkori városokba)
e) A következő időutazás-típus a középkor felkeresése. A középkor ugyanúgy a polgári kort megelőző feudális előidő része, mint annak utolsó szakasza, a barokk, csak míg a barokk korszak asszociációs mezőjében központi szerepet játszik az a hatalom, ami ellen a polgárság – csodálattal szemlélve ezt a hatalmat – fellázadt; a középkornak azokat a felívelő szakaszait, amelyekben még nem a túlduzzasztott hatalom dekadenciája volt a jellemző, az asszociációs mezőt a lovagkor eszményei dominálják. A középkor Európában az a mondai előidő, amelybe – bármely társadalmi formában – az eredet képzeteit beágyazzák – ; az az „aranykor”, amely a jelenhez képest nyers és kényelmetlen, gyermeki és tudatlan, de amely (éppen ezért) tiszta és eszményi; s amelynek meglátogatni kívánt világát nem reálisan ellentmondásos emberek, hanem egy-egy (tiszta) jellemvonásra redukált alakok, vagyis mondahősök népesítik be. A középkor felkeresése a mondák világába tett utazás (ezért akár valóságos, térbeli utazás nélkül is lehetséges: Tolkien, vagy Mark Twain a Connecticut Yankee írása közben saját fantáziájában tette meg ezt az utazást, s hozott létre a rajongók számára egy – szintén a fantázia „szárnyain” megvalósítható – időutazási lehetőséget). Az (európai) „középkort” két, egymással érintkező rész-világ alkotja: a lovagok vár-világa és a kézművesek-kereskedők (és az urbanizált nemesség) városai. Mindkettő nem csak érdekes látnivalóul szolgál, hanem más-más módon azt az eszményi formát is képviseli, amiben a modern ember (a maga számára elérhetetlen, de leküzdhetetlenül vonzó) mintát lát: a lovagok várvilága többek között a szuverenitás eszményét testesíti meg (ezért is lesz a modern polgár számára abszolút életmód-céllá a “my house is my castle”); a középkori városok pedig azt az ideális közösséget, (innen származik a polgári citoyen-eszmény éppúgy, mint a kommunisták „commune”-eszménye), amelyben az ember öntudatos magánemberként is egy összetartó, óvó közösség része. S mindkét rész-világnak közös vonása a tiszta és fennkölt érzések-érzelmek megléte és felvállalása is. Ezt keresi és találhatja meg az utazó a várakban (minél épebbek maradtak azok, annál inkább), s talán még inkább azokban a középkori óvárosokban, amelyek egységesen megőrizték középkori arculatukat (mint Bruges, Assisi, Lucca, és megannyi francia, angol, spanyol, olasz , észak-európai vagy éppen közép-európai kisváros.) E városok utcái már önmagukban is képesek átélhetővé tenni a középkor hangulatát, de erre gyakran „rá is segítenek” középkori játékokkal, olyan turistaeseményekkel, amelyek kifejezetten erre az időutazásra épülnek (sienai Palio, arezzói lovagi játékok, tallini középkori játékok, visegrádi palotajáték, a legkülönfélébb várjátékok: Magyarországon például a sümegi, nagyvázsonyi, egri, kőszegi várjátékok); a különböző „középkori” vásárokkal (amelyeket gyakran „korhű” jelmezekbe öltözött árusok, mesteremberek tesznek még „középkoriasabbá”); a 90-es években divatba jött – az étkezési szokásokat is felelevenítő – „középkori” éttermekkel, vagy azokkal a filmforgatásokkal, amelyek hiteles díszletként használják fel ezeket a múlt-maradványokat. (Néhány városban a középkort idéző játékok legalábbis részben folyamatos hagyományként éltek tovább – mint az említett Palio, vagy a velencei regatta –, ez részben megkönnyíti a középkorral való azonosulást, amennyiben legalább annak egy eleméhez mint eleven, továbbélő életvilág-mozzanathoz lehet kapcsolódni, de persze ugyanakkor ez az elevenség azzal is jár, hogy a szokás magába szívja a közben eltelt idő hatásait, „modernizálódik”, vagyis már nem hordozza „tisztán” a középkoriság szellemét).

(Utazás a korai kereszténység világába)
f) Megint másfajta időutazás az, ami a korai kereszténység világába vezet. Egyes templomok, kolostorok rendkívüli erővel sugározzák azt a tiszta hitet, ami a korai kereszténységet évszázadokon át áthatotta (az őskeresztényektől a romantikáig többször is felerősödve). Ezekben a templomokban (a tér arányainak, a fényviszonyoknak és elsősorban a műalkotásokat létrehozó emberek évszázadok távolából is érződő szellemiségének köszönhetően) nagyon intenzív spirituális élményt lehet átélni. (Ilyenek a ravennai templomok, s különösen Galla Placidia síremléke, a Torcellói katedrális, az Assisi Szent Ferenc bazilika altemploma, néhány kisebb római templom, a sumelai kolostor barlangja, Kappadókia és a Szentföld néhány szent helye, s a sor még folytatható). Az utazó ilyenkor mintegy belekerül a korai századok keresztényeinek lélekközösségébe, s ezeknek az utazásoknak nagyon gyakran ez is a célja. Nem egyszerűen a vallásos élményről van szó, az bármely kegyhelyen és a szabad ég alatt is átélhető, (s nagyon intenzíven átélhető azokon a híres zarándokhelyeken, amelyek jóval későbbi korszakok jellegzetességeit őrzik). Az említett típusú spirituális élménynek azonban igen hangsúlyos része az az időutazás, ami a korai kereszténység szellemiségéhez, (az európai modernitás eredet-képzeteinek egy másik, a vallási szférában ható csoportjához) való visszatérést célozza meg. Természetesen a legtöbb vallásnak megvannak a hasonló, és időutazást is feltételező szent helyei, (az iszlámnak például számos ilyen kegyhelye van, a zsidók számára ilyen lehet a Siratófal; s amióta a buddhizmus megérintette az euro-amerikai kultúrkör embereit is, azóta sokuk számára a keresztény  ősidőkbe tett látogatáson kívül a buddhizmus egyes szent helyeire tett „időutazás” is megadhatja – akárcsak a hagyományosan buddhista népek tagjainak – e vallás tiszta, romlatlan formáival való találkozás úti élményét is.)

(Utazás az Ezeregyéjszaka országaiba)
Mind a (világi) középkorba mind a korai kereszténység közegébe tett utazásoknak megvan azonban az a (sokak időutazását nehezítő) korlátja, hogy az időutazás csupán az adott korból fennmaradt épületekre-környezetekre és a fantáziára támaszkodhat, s a különböző rendezvényekkel felelevenítheti ugyan a régi életformát (illetve azt, amilyennek ezt az életformát képzeli), de igazi „középkori” életformával Európában már sehol sem lehet találkozni. Más a helyzet a „keleti” középkorisággal. Ázsia és Afrika egyes társadalmaiban (igaz, már eltűnőben) még sok minden megvan a középkor életvilágából (persze a legtöbb helyütt már a modernitás elemeivel keverve). Sok város – s még több elzárt falu – van még a Keleten, (vagy éppen Afrikában), ahol nem csak mozzanataiban, hanem valóban „világgᔠösszeállva találkozhat az utazó a középkor munkaformáival, lakásmódjával, öltözékeivel és szerszámaival, szórakozásaival és ünnepeivel, hatalmi viszonyaival és családszerkezetével, szokásaival és törvényeivel. Ha ez a fajta „középkor” nem is teljesen azonos Európa középkori múltjával, a keresztény és iszlám világ több évszázados együttélése során a két kultúrkörnek volt közös, az élet számos elemében egymásra hasonlító középkora: az európai utazó így az Ezeregyéjszaka országaiban (beleértve ebbe a hatalmas indiai régiót is) egyrészt átélheti az ebbe a közös középkorba való betekintés élményét, másrészt annak az egzotikumnak az élvezetét, amit a Kelet világa (persze más módon) az európai középkor embereinek is jelenthetett.

(Róma és Hellász öröksége)
Míg az (európai) középkor a jórészt germán, szláv (és persze török, finnugor, balti) mai Európa számára az a világ, amelynek ködéből az európai népek eredet-kereső hősmondái kibontakoztak, a görög-római antikvitás az a nagy előzmény, amelynek magasabb tudása, e tudás egyik-másik eleme olyan eszményi mintaként  jelent meg már magában a középkorban is (például a Karoling reneszánsz vagy a romantika idején) mint a mexikói indián civilizációk számára a titokzatosan múltba veszett olmékok tudása, vagy Európában Plátón óta a legendás Atlantisz. Bár jó néhány olyan nép van Dél-Európában, amely eredete szerint közvetlenül is kapcsolatba hozható az antikvitás birodalomalkotó népeivel, a népvándorlás rombolásai és keveredései következtében töretlen folytonosságról nemigen beszélhetünk: még a latin örökséget legközvetlenebbül hordozó, s arra természetesen gyakran hivatkozó olaszok sem „rómaiak”: Róma (és Hellász) öröksége valamennyi európai nép számára (bizonyos értelemben) külső örökség; eltűnt, de életük nagyon sok elemét jótékonyan (és termékenyítően) hátrahagyó, nagyra becsült kultúrák hagyatéka. (A görög-római kultúra olyasféle elődje a modern európai kultúrának, mint egy ükapa, akiről persze tudja az ember, hogy valamiképpen rokona, felmenője, de mivel közvetlenül sosem találkozott vele, végső soron ezt a rokonságot is csak erős hipotézisnek tekintheti, és a róla szóló ismeretei és a hozzá fűződő érzelmei nem különböznek lényegesen az idegenekre vonatkozó ismeretektől és érzelmektől – persze egy olyan idegent feltételezve, akitől sok mindent kap az ember). Az antik világ a modernkori Európa lakói számára ezért mindig olyan utazási célpont volt, amelyet érdemes felkeresni, mert – mint az említett ükapa hagyatékában – a látogató mindig találhat valami értékes hazavinni valót. (Mint London, Párizs, Berlin, vagy más, a hajdani görög-római központoktól igencsak távol eső városok múzeumai mutatják, a szó szoros – tárgyi – értelmében is, de természetesen szellemi értelemben még inkább). Az antik világba tett időutazásoknak legalább három formáját érdemes megkülönböztetni: az egyik a szemlélő utazás, amikor az utazót elsősorban az motiválja, hogy találkozzék az antik világ (tárgyi vagy szellemi) maradványaival, s azok hajdani felismeréseivel és alkotásaival gazdagítsa a maga világát. A másik lehetőség a hasonlóságra való rácsodálkozás (megint csak arra emlékeztetően, amikor a távoli ős arcvonásaiban a sajátunkéval egyező vonásokat fedezünk fel). Ez elsősorban azokon a helyeken lehetséges (mint például Perge, Hierapolisz, és legfőképpen Pompeji), ahol nem pusztán épületek romjai maradtak fenn, de olyan elem-együttesek is, amelyek miliőt alkotva a hajdani életforma egy-egy összetevőjét is átélhetővé teszik. Ilyenkor az időutazó legerősebb élménye az lehet, hogy a közben eltelt kétezer év dacára milyen sok az egyezés a mai és az ókori mindennapi életvilág között. Egy harmadik lehetőség az ókori élet rekonstrukciója (elsődlegesen persze azokon a helyeken, ahol jelentősebb antik emlékek maradtak fenn). 

(Az őskor és az őstermészet mint utazási célpont)
i) Az őskor világába ritkán jutnak el időutazók, (bár a science fictionok időutazásaiban kedvelt célállomás nemcsak az emberiség őskora, hanem az ennél régebbi idő, a dinoszauruszok kora is). Persze vannak olyan turistacélpontok (mint a barlangrajzokat őrző, Altamira, Lascaux típusú barlangok, de idesorolhatók az olyan magyarországi lelőhelyek, mint a vértesszőlősi, a subalyuki, vagy az ősi lábnyomokat őrző ipolytarnóci ösvény is), amelyek színhelyein lehetséges az őskorral való találkozás, s amelyeket éppen ezért is keresnek fel a turisták. Ezen utak egyik fő motívuma – a barlangrajzok esztétikumának élvezetén kívül – az időmúlás léptékének csodálata; annak átélése, hogy milyen óriási időtávon át hagyhat nyomot az ember (vagy az élet), s hogy e nyomok segítségével milyen messzire vissza tudunk pillantani az időben. Egy másik, az ősidőkkel való találkozási lehetőség az „érintetlen” természeti környezetek felkeresése, amelyek mintegy az ember előtti világ régmúltjába való betekintés lehetőségét kínálják (e helyszíneket gyakran használják olyan (fantasy)-filmek eleven díszleteiként, amelyek nem a valóságos történelemben – olykor más bolygókon is – játszódnak. Az „őstermészet” mint utazási célpont – a konkrét történelmi korokhoz köthető emberi nyomokkal ellentétben – időtlen, s így alkalmas annak a fajta időutazásnak az átélésére, amit a természetből éppen kiemelkedő ember természethez való viszonyára jellemző mitikus tudat tett lehetővé, mikor is a saját cselekvések a heroikus-mitikus múlt cselekvéseinek újraélését (s ezzel a heroikus-mitikus múlt életben tartását illetve a jelen embereinek a heroikus-mitikus múlthoz való felemelkedését) biztosították – ami minden időutazás legősibb alapja. Az „őskorral” való találkozás formája végül a globális civilizációtól elzártan élő (vagy legalábbis a civilizációtól kevéssé átformált) kultúrák felkeresése, amelyek életében a látogatók az egész emberiség legrégebbi múltjainak fennmaradt formáit vélik megpillantani (ha ez, mint a bevezetőben utaltunk erre, vitatható is). Ez a fajta utazás egyfelől egy olyan evolucionista rítusnak tekinthető, amelynek során az ember úgy lép kapcsolatba egy kultúrával, mintha saját csecsemőkori képeit nézegetné; másfelől gyakran egy olyan rousseau-ista attitűddel teszi ezt, amely az „ősi” kultúrát – mint romlatlant, elidegenületlenül természetközelit – egyfajta piedesztálra állítja, sőt, bizonyos elemeit imitálni is igyekszik (ennek számos példáját láthattuk a Cseh Tamás és mások által űzött indián-szerepjátéktól a New-Age-hez kötődő útkereséseknek az ősi kultúrák felé forduló különböző kezdeményezéseiig), de persze – hiszen csak időutazásról van szó – az esetek többségében anélkül hogy a jelenkor vívmányairól tartósan lemondana az utazó.

(Jövőutazások)
k) Áttekintve az időutazás különböző típusait, a közeli vagy távolabbi múltba tett kirándulásokon kívül számításba kell vennünk a „jövőbe” irányuló utakat is. A jövőt előrelátni – bármily alapvető vágya is ez az embernek – természetesen lehetetlen, de ha feltételezzük, hogy egy trendvonalon egy társadalom előbbre tart, mint mi, akkor bizonyos valószínűséggel feltételezhetjük, hogy legalábbis e társadalom egyes jelenségei nálunk is meg fognak jelenni. A jövőbelátás ezen hol realisztikus, hol illuzórikus útja még akkor is biztonságérzetet ad, ha a másik társadalom jelenéből eképpen extrapolált jövő vonásai nem mindenben vonzóak. Ebben az értelemben utaztak mindig is a periféria országai a „jövő felkeresésére”, amikor az adott világrendszer valamely centrumországa volt az úticéljuk. Természetesen a jövőbe utazók eleve sokkal rövidebb távra tekinthetnek előre, mint amekkora időtávokat a múlt kínál. A legbiztosabb jövőutazás talán az, ami a technika újdonságaira koncentrál: ami a technikai fejlődésben élenjáró társadalmakban megjelenik, az nagy valószínűséggel szétterjed a világon, s így megjelenik az utazó országának jövőjében is. Megélhetők jövőutazásként az olyan társadalom-figyelő utak is, amelyek azt feltételezik, hogy a célország társadalmában olyan sajátosságok vannak, amelyek megjelenhetnek az utazó anyaországában is. Nyugat-Európa, s később az Egyesült Államok ebben a tekintetben is a jövő képviselőiként jelentek meg a kelet-európaiak (és persze számos ázsiai, afrikai vagy latin-amerikai társadalom polgárainak) szemében. Széchenyi számára Anglia olyan minta-ország volt, amelynek sajátosságait Magyarország jövőjeként szerette volna látni, s hazatérve mindent megtett annak érdekében, hogy ez valóságos jövő legyen. Bibó számára ugyanilyen, a számára adott jelennél demokratikusabb jövőt megtestesítő úticélok voltak azok a nyugat-európai országok, amelyekben „volt győztes forradalom”. Kodály az angliai ének-mozgalmakban látta Magyarország olyan jövőjét, amelynek valóra válását azután zenepedagógiájával elő akarta segíteni, Ady Párizsba tett jövőutazásokat. A japánok mind a Meidzsi-reformokat követően, mind a második világháború után jövőjük megannyi elemét keresték azokban a társadalmakban, amelyekbe elutaztak. Ha a múltat oly módon látogatja az időutazó, hogy amit „haza akar vinni”, és a maga világába be akar építeni belőle, azt be is építheti, a jövő látogatói csak erőfeszítéseket tehetnek ennek érdekében; a másutt látott „jövőt” éppúgy nem lehet „garantáltan” saját jövővé változtatni, mint ahogy egyébként a múltnak a jelen szemszögéből szabadon végrehajtható átírása sem változtathatja meg a történelemben ténylegesen megtörtént múlt-események lezárult valóságát. A „jövőbe-utazás” azzal a bizonytalansággal is jár, hogy a különböző társadalmak eltérő fejlődés-képzetei következtében nagyon nehezen meghatározható, hogy mi a jövő. A kapitalista és államszocialista rendszerek egymás mellett élése idején a keleti blokk számos polgára a saját jobb (bár akkor elég valószínűtlennek tartott) jövőjét láthatta a nyugati társadalmakban, a nyugati országok szovjet-orientációjú kommunistái viszont gyakran a Szovjetunióra tekintettek (számukra kívánatos) jövőként, (ami aztán a kelet-, és közép-európai országokban valóra vált jövővé is változott). Az államszocialista diktatúrák borzalmainak megismerése számos nyugati gondolkodót egy ilyen jövőtől való szorongáshoz vezetett (de a nemkívánatos jövő országai is meglátogathatók, és ezek is jövőutazásoknak tekinthetők, ha az utazó feltételezi, hogy a látottak az ő országában is bekövetkezhetnek. Csak ilyenkor hazatérve nem ennek érdekében, hanem ennek megakadályozásáért fog munkálkodni). Ma eléggé nehéz a világban olyan célországot találni, ahol társadalmi értelemben kívánatos „jövő” várja az utazót.
 

l) Végül a legérdekesebbek talán azok az utazások, amelyek során ugyanazon a helyszínen lehet a múlttal és a jövővel találkozni. Ilyenkor a kontraszt érzékelése (például Japánban a kimonós gésa és a hipermodern Sinkanzen, az Emírségekben az épület-, és autócsodákból kilépő, középkoriasan patriarchiális viselkedési mintákat követő burnuszos férfiak egymás mellett látása; a szamarán nyájat terelgető pásztor kezében a mobiltelefon, vályogviskón a parabolaantenna) erősen átélhetővé teszi a történelmi mozgás relativitásának, az „egyenlőtlen fejlődésnek” a társadalmak bonyolultságának élményét is. (És talán ezek a legmeggyőzőbb időutazások is, hiszen a múlt és a jövő egymás mellett látása azt is sugallja, hogy valóban könnyen, különböző zsilipek áttörése nélkül is át lehet lépni „az egyik időből a másikba”).
 

Bibliográfia

KAPITÁNY ÁGNES ÉS GÁBOR
Rejtjelek 1-2.
Kossuth, 1995

Látható és láthatatlan világok az ezredfordulón
Új mandátum, 2002

Tárgyak szimbolikája
Új Mandátum, 2005

Túlélési stratégiák
Kossuth, 2007

Magyarságszimbólumok
Európai Folklór Intézet, 2002

„A mi városunk.
Variáció egy népdalra”
Magyar Lettre Internationale, 68