„Az alábbi szöveg, eredetileg a Mélyi József 65. születésnapjára összeállított – Festschrift für József Mélyi zum 65. Geburtstag – antológia részét képezte volna, Vodafone Kiadó, Pozsony, 2032. De a szerkesztő az utolsó pillanatban, tartalmi kifogásokra hivatkozva visszautasította.

A nevek és a lábjegyzetek elhagyásával az alábbiakban részleteket ismertetek az Internet 2.4-en terjesztett szövegből.”

Eltelt 20 év, a kortárs képzőművészeti intézményrendszer változásai Magyarországon

Az Eltelt 20 év utalás Mélyi József azonos című írására, amely 22 évvel ezelőtt, az Új Művészet 2010. januári számában jelent meg. Bár a visszhangokból ítélve az akkori olvasók ezt inkább reális helyzetfelmérésként értékelték, Mélyi alapvetően borús és pesszimista képet fest a magyar képzőművészeti intézményrendszer múltjáról, jelenéről, sőt jövőjéről is. Ma már, csaknem negyedszázad távlatából nyilvánvaló, hogy – legalábbis középtávú prognózisában (azaz a közelmúltat illetően) – tévedett. Az alábbiakban az utóbbi 20 év tanulságaiból kiindulva Mélyi írásának futurológiai szempontból legdurvább hibáit elemem.

„A művészeti intézmények rendszere, egy relatíve független világ, kicsiben tükrözi a társadalmi rendszert, és szinte valamennyi pontján összefügg a környezetével, mindenekelőtt a politika s a gazdaság mezőivel, e területek átmetsződéseinek vizsgálata pedig pontosabbá teheti a 20 évvel ezelőtt átalakult és folyamatosan változó struktúra működéséről alkotott képet” – írja Mélyi. Egyéb írásaiból is ismert konzervatív és óvatos felütésében már jelzi, hogy a rendszerváltás utáni intézményrendszeri problémák gyökerét a politika és a gazdaság mezőit a művészet világától elválasztó határvonalak halványságában látja, miközben ír a mindenkori kulturális miniszter elvtelen politikai döntéseiről, illetve a tömegművészet és a kortárs művészet támogatásának elhatárolatlanságáról. Bár esszéisztikusan homályban hagyja, hová is vezethetne a határok erőteljes meghúzása, hangsúlyozottan hiányolja az intézményrendszer dinamikáját, a nemzetközi kapcsolatokból adódó lehetőségek jobb kihasználását, az értékek és érdekek pontos meghatározását.

Az alapvetően elméletellenes Mélyi az 1989-2009 közti időszakban kialakult szisztémát a korábbi struktúrákból vezeti le, és így egy alapjaiban instabil rendszert vázol fel, amelyben már egyes személyi döntések is mélyreható változást eredményezhetnek. Ha ma visszatekintünk, a tudományos kutató számára elhanyagolhatóan rövid, 2-3 éves időtávon, megállapításaiban alig tévedett: a Műcsarnok, a Nemzeti Galéria, és a Ludwig Múzeum 2010-es igazgatóváltása, az ezzel kapcsolatban magasra csapó indulatok, az NKA támogatási rendszerének 2011-es átalakítása, vagy a Kogart Nemzeti Gyűjtemény támogatási rendszerének nagyságrendi növelése azt jelezték, hogy a cikk megírását követő néhány évben az átalakulás még a pesszimista jóslatokat is alulmúlta.

(...)

Mélyi alapvető tévedése a centrum, azaz 2009-2010-ben a Kulturális Minisztérium szerepének megítélésében mutatkozik. „Egy ilyen maradvány-elemekből építkező, csekély relatív autonómiával rendelkező centrum a rendszerváltás óta eltelt időben nem volt képes sem az intézményi differenciálás tudatos alakítására, sem pedig a kritika által többször reklamált átfogó intézményi reform elindítására, a kritériumok, szabályok, eljárások hosszú távú elképzelésekre épülő rendezésére. Mindezt az elmúlt húsz évben a leginkább gazdasági megfontolásokból kiinduló ad hoc- vagy látszatmegoldások próbálták felülről pótolni...” Mint tudjuk, a minisztérium irányító szerepe a tízes-húszas években a folyamatos gazdasági szükségintézkedések és az apparátus szűkítése miatt egyre inkább eljelentéktelenedett, és az egyes feladatokat a támogatások eldöntésétől az erőforrások elosztásán át a díjazásokig a kortárs művészet szakemberei, illetve azok delegáltjai vették át a ma már természetesnek tűnő mátrix-rendszerben. A Mélyi által hiányolt érték- és érdek-meghatározás szinte magától ment végbe. Az utókor természetesen mindig könnyen ítél, de az akkoriban rendelkezésre álló adatokból és a tendenciák megsejtéséből mások számára már nyilvánvalóan kirajzolódhatott, hogy a nemzetközi struktúrákhoz való kapcsolódás egy idő után kívülről fogja felülírni a parciális érdekviszonyokat.

Mélyi súlyos metodikai hibát vét, amikor nem elemzi (....)
A kortárs művészet és a tömegművészet meglehetősen nagyvonalú, sőt durva elválasztásának témájában Mélyi szintén jelentősen téved. A MAOE rövidtávú előretörését 2015-től egyrészt a művészek önmenedzselésének rendszere, másrészt a művészeti intézményrendszer rohamos nemzetköziesedése fékezte le. Alapvető változást jelentett a `20-as évek elejétől kirajzolódó közös kultúrpolitikai alapprogram. Mint azt valamennyien tudjuk, az európai múzeumi törvény hatálya szintén a húszas évek elejétől Magyarországra is kiterjedt, ennek hatására könnyebbé vált a magángyűjtemények vándoroltatása, flexibilisebbé a gyűjteményezés és gördülékenyebbé a múzeumi együttműködés. A nemzetközi rendszer – szinte automatikusan – Magyarországon is intézményesen kettéválasztotta a kortárs képzőművészetet és a – Mélyi által bevezetett fogalmi konstrukció szerint – tömegművészetet. A filmvilágból ismert rendszerek, a kooprodukciós technikák átvétele szintén átrajzolta a magyar művészet térképét, annak egyre inkább európai színezetet adva. Az intézményi differenciálódás már a `20-as évek közepén egy nyitott, flexibilis rendszerben ment végbe, így Mélyi korábbi aggodalmai abban a tekintetben, hogy a Nemzeti Galéria, illetve a Műcsarnok Szépművészeti Múzeumba történt beolvasztásával esetleg egész korszakok és gyűjtőkörök veszíthetik el súlyukat, nevetségesekké váltak.
Mélyi vizsgálatát indokolatlanul leszűkítette. Nem kapott teret a kortárs művészet oktatása, és a magángalériák sorsának 20 éves alakulását elemző passzus is meglehetősen sekélyes. Pedig a következő 20 év átalakulásának kulcsát már akkor is az oktatás jelentette. A 2014-ben bevezetett művészet-oktatási reform, az úgynevezett „bresciai folyamat” keretében Magyarországon is mélyreható átalakulások kezdődtek, amelyek már a ’10-es évek végen éreztették hatásukat, elsősorban a nagynevű külföldi művészoktatók megjelenésével. A magángalériák ezzel egyidőben bekövetkezett világméretű boom-ja szintén jótékony hatást gyakorolt az egyre bővülő – és a húszas évek óta regionális vezető szerepre szert tett – magyarországi intézményrendszerre, ezt elősegítette az állami gyűjtemények egyes darabjainak értékesíthetőséget szabályozó rendelet, amelyet 2019-ben vezettek be.
A Mélyi által a cikkében említett finanszírozási anomáliák is csupán a tízes évek elejéig jellemezték a magyar képzőművészet intézményrendszerét. Mélyi bírálja az NKA miniszteri keretének túlzott arányát, és előrevetíti ennek kártékony hatását. A 2015-ig terjedő időszakra vonatkozatva igaza is volt: az NKA miniszteri keret 2011-es emelése (aránya akkoriban 80 százalék) egy időre valóban lehetetlenné tette a kisebb intézmények működését. A miniszteri keret 2014-es eltörlése azonban gyorsan éreztette hatását, így ez mindössze rövid intermezzónak számít az intézményrendszer történetében.

Mélyi ott is súlyosan téved (...)

„Nos, innen már nem folytatnám.”
 

Bibliográfia

MÉLYI József
„Új lehetőség előtt a Műcsarnok”
Műértő, 2005 szeptember

„A Ludwig Múzeum perspektívái - Lehetetlen küldetés”
Műértő. 2005 augusztus