Ignacio Martínez de Pisón
A funchali repülőtér
Az utolsó életjel, amit Franktól kapott, a képeslap volt Madeiráról.
Ennek is már négy éve, és igazából mintha az sem neki szólt volna. Olvashatatlan
aláírás állt a szokványos szöveg alatt (szeretettel üdvözöllek, sokat gondolok
rád, és ti hogy vagytok, pár hasonló kérdés), jobboldalt a címe, Elena
címe, ám a címzett mégsem ő vagy a férje, Carlos volt, hanem egy Pajarito
vezetéknevű család. Az irodából hazajövet Carlos vette ki a lapot a levélszekrényből,
s miközben mutatta, nem állhatta meg, hogy ne tegyen egy vicces megjegyzést:
„Hogy élhet valaki Pajarito névvel, hogy hívhatnak valakit madárkának?
Én a helyében megváltoztatnám, inkább Pajarraco lennék, az legalább nagyobb
méretet sugall.” Elena egy pillanatra visszatartotta a lélegzetét, és Frankra
gondolt. Madárkám, kicsi madárkám. Amikor édes kettesben voltak, Frank
mindig így szólította, és most biztos volt benne, hogy régi szerelme azért
folyamodott e rejtjeles megoldáshoz, hogy tudassa vele, még azon a távoli
portugál szigeten is gondol rá.
Csakhogy azóta már négy év eltelt, és Elena most a Tap portugál légitársaság
Airbus 319-esén ül éppen Carlosszal, mely leszálláshoz készülődik Funchal
repülőterén. Az utazás Carlos ötlete volt. Már régen nem utaztak el így
kettesben, Carlos két nappal az indulás előtt jelent meg Elenánál a régiségboltban,
és lobogtatta az orra előtt a két repülőjegyet, mint valami legyezőt: „Kezdhetsz
is csomagolni. Utazunk.” Észrevette egy utazási iroda kirakatában a hirdetést,
és nem tudott ellenállni a kísértésnek, elkövette ezt az őrültséget. Így
mondta, szó szerint, hogy elkövette ezt az őrültséget, Elena pedig belátta,
hogy neki is nagy szüksége volt rá, mert már a puszta gondolat is felvillanyozta,
hogy végre kiszakadhat a megszokott kerékvágásból, néhány napra elfelejtheti
a vevőket és a rengeteg megbízást. Csak Lisszabon repülőterére érve érzett
némi csalódást, ahol át kellett szállniuk a szigetre tartó járatra: tipikus
szervezett út, a csoport egytől-egyig nyugdíjas házaspárokból meg özvegykinézetű
vénasszonyokból áll. Talán jelentéktelen apróságnak tekinti mindezt, hogyha
a házasságuk nem olyan, amilyen, nem ez a némiképp egyensúlyát vesztett
házasság. Nemrég töltötte be a negyvenedik évét, még fiatal, csinos nőnek
tartja magát, Carlos pedig tizennégy évvel és két hónappal idősebb nála,
úgyhogy korban vitathatatlanul közelebb áll útitársaikhoz, akiknek mintha
nem lenne más témájuk, egyfolytában orvosokról, műtétekről meg a korral
járó nyavalyákról beszélgettek.
Az autóbuszon, mely a repülőtéren várta őket, egyértelműen kiderült
számára, hogy útitársaik nem egyformán viszonyulnak hozzájuk. Carloshoz
furcsa közvetlenséggel fordultak, mintha kezdettől fogva biztosra vennék,
hogy beleillik a csoportba, őt meg nyájas óvatossággal, kissé távolságtartóan
kezelték. Később, a szálloda előcsarnokában (a Carltonban, a sziget egyik
legjobb szállodájában) az egyik öregúr odalépett hozzá, és cinkos kacsintással
újságolta neki, hogy a búcsúestre karaoke-bulit terveznek, ezért aztán
minden, ami addig csak bosszantotta, attól fogva kellő undort váltott ki
belőle. Harminc ilyen vén krampusz nekiáll majd részegen gajdolni a mikrofon
előtt! Hát ez tényleg őrültség!
A szobában, kettesben immár, kisebb vitába bonyolódtak. „Anyukám, ne
legyél ilyen savanyú. Azért jöttünk, hogy jól érezzük magunkat” – mondta
neki a férje, ő meg nem is igyekezett palástolni felháborodottságát: „Te
tényleg azt hiszed, hogy ezek között az emberek között jól érzem majd magam?
Carlos már megszokta, hogy mérgében időnként felcsattan, türelmesen várt
hát, amíg kidühöngi magát, s végül csak annyit válaszolt: „Nem kell mindenhová
együtt menni.”
És így is történt, másnap a reggelinél találkoztak a többiekkel, az
amúgy is elkerülhetetlen, meg persze a vacsoránál. A nap fennmaradó részét
kettesben töltötték. Megnézték a székesegyházat, a kikötőt, a Városháza
teret, azt az egy-két érdektelen múzeumot, meg azt a három-négy,
nemrégiben felújított palotát. Sétáltak egy park egzotikus fái közt, ahol
kis táblácskákon még a fák származási helye is fel van tűntetve, meg a
hajdan nyilván a kormányzói palotához tartozó díszkertben, amely
látványos szökőkutakkal, helybéli előkelőségek mellszobraival, meg az Atlanti-óceánra
tekintő kilátókkal van tele. A városközpontot is bebarangolták, sétálgattak
a ruhás butikok és ajándékboltok, a teraszos kávéházak, a turistacsalogató
éttermek között, és Elena magában végig Frankra gondolt, aki négy évvel
azelőtt biztosan megfordult ezeken a helyeken, talán ő is megállt ezek
előtt a kirakatok előtt, és megcsodálta ezeket a hatalmas törzsű fákat,
melyeken szalámiszerű gyümölcs terem. Képzeletben el-eljátszott a gondolattal,
hogy Frank még itt van a szigeten, és jön vele szemben az egyik díszkertben
vagy az egyik utcán. Frank, a megrögzött utazó, aki csak Bruce Chatwint
olvas, az örökifjú, aki úgy él, mintha a jövő nem is létezne, ő az életerőtől
duzzadó férfi, aki csupán a saját késztetéseinek engedelmeskedik, az otthontalan,
családtalan kalandor…Frank. Vajon egy hozzá hasonló férfi képes lenne valaha
is megtelepedni egy ilyen szigeten, mint Madeira, amely úgy áll itt az
Atlanti-óceán kellős közepén, akár egy óriási geriátriai intézet? Képtelenség,
és ezt Elena is tudta. Az a legvalószínűbb, hogy Frank, aki foglalkozását
tekintve zenész, valamelyik zenekarral került ide, merthogy alkalmi jelleggel
szokták szerződtetni, és legfeljebb két-három hetet, vagy még annyit sem
tölthetett ezen a szigeten. Vajon hol járhat most? A bolygó melyik szegletében?
Bárhol legyen is, bizonyára már rég elfelejtette a szigetet, meg hogy egy
rejtjelezett képeslapon keresztül onnan próbált kapcsolatba lépni volt
szerelmével. Elena számára azonban attól fogva Frank neve örökre egybefonódott
Madeirával, és a puszta ténytől, hogy ő most itt van, Frankot is óhatatlanul
közelebb érezte magához. Vajon milyen lenne viszontlátni? Hogyan üdvözölnék
egymást? Úgy, hogy „szervusz, madárkám”, „szervusz, kismadárkám”, mint
annakidején? Kellemes érzéssel töltötte el, hogy így szabadjára engedi
az ábrándjait, csak az volt a baj velük, hogy mihelyt egy pillanatra is
érintkezésbe kellett lépnie a valósággal, rögvest szertefoszlottak. A valóság
pedig Carlos személyében öltött testet abban a pillanatban, hiszen Carlos
volt a betolakodó, a hívatlan vendég az ábrándjaiban. Hirtelen feléje fordult,
és azon kapta magát, hogy gyűlöli, teljes szívéből gyűlöli, és ez a gyűlölet
nem is pillanatnyi vagy helyzet szülte gyűlölet, hanem a lelke mélyéig
hatolnak a gyökerei, és attól fogva tart, amikor azon a bizonyos reggelen,
több mint négy évvel ezelőtt, választani kényszerült a szerelmi lángolást
nélkülöző biztonság és a jövőtlen boldogság között.
A harmadik napra hegyvidéki kirándulást terveztek a Santa Maria do
Monte-templomhoz, és Carlos, nagyon ésszerűen, mint mindig, ezúttal is
azt mondta, hogy nincs értelme külön menniük, hiszen benne van a programban
a kirándulás, különben is, az az egyetlen hely, amit még érdemes megnézniük
Funchalban. „Úgyis csak menet közben kell velük találkoznunk” – jegyezte
meg az útitársakat illetően.
Az autóbusz Sisi császárné szobra előtt várta őket, s miután az öregurak
szigorúan lefényképezkedtek vele, végigmentek a város már ismert utcáin,
majd megálltak a felvonó előtt várakozó sornál. Minden kabinban hat személy
fért el. Ők négy öregasszonnyal kerültek egy kabinba. Az egyik, a legbeszédesebb,
jó darabig azt hajtogatta, hogy Carlos pont olyan, de szakasztott olyan,
mint az egyik öccse, aki épp most nősült harmadszor. Carlos dicséretnek
vette a hasonlóságot, vagy úgy tett, mintha annak venné, és miközben az
asszony az öccse esetét mesélte, aki a semmiről kezdte, most meg van neki
egy galvanizáló műhelye, ahol több mint harminc embert foglalkoztat, Elena
a város háztetőinek légi látványában keresett felüdülést.
Néhány percnyi társalgás és a bizonyosság, hogy van valami közös vonás
bennük, még ha mindössze csak annyi is, hogy külsőre állítólag hasonlít
arra a ki tudja, kicsodára, adott esetben elég, hogy időlegesen létrejöjjön
a sorsközösség. Elena szerint ez történt éppen a férje meg a négy asszony
között, akik a felvonóbeli utazást követően szinte elválaszthatatlanok
lettek egymástól. Együtt nézték meg a botanikus kertet, együtt vásároltak
hímzett terítőt a Quinta do Montében, együtt fényképezkedtek a székesegyház
lépcsőjén, és Elena egyáltalán nem volt biztos benne, hogy jobban ínyére
volna-e a férje kizárólagos társasága. A csoport csak akkor széledt szét,
amikor be kellett ülniük a carro do monte nevet viselő járműbe, de ott
is csak azért, mert a szemre sem utolsó közlekedési alkalmatosságokban
csak két utas fért el. Az idegenvezető Hemingway-t idézve a kirándulás
legizgalmasabb részeként harangozta be: négy kilométeres út, lejtőn lefelé
a szánszerű, talpatlan vékában, amint suhan lefelé a meredek és tekervényes
úton. A kocsisor a templomlépcső előtt várta a turistákat. Amikor rájuk
került a sor, Elena az ülés kopottas kárpitját vizsgálgatta, aztán beült
a férje mellé. Bármit mondhatott rá az ember, csak azt nem, hogy biztonságos.
A leereszkedési manőver azzal vette kezdetét, hogy a két aszténiás kinézetű,
fehér inget, fehér nadrágot és szalmakalapot viselő carreiro hátulról meglökte
a kocsit. Alig néhány másodperc múltán már tekintélyes sebességgel haladtak.
A két carreiro hátul, a hágcsón állt, és a hajtűkanyarokban meg az útkereszteződésekben
leugráltak az úttestre, és a csuklójukra tekert kötél segítségével fordítottak
vagy fékeztek a kocsin. Helyenként megálltak, és szakadt ronggyal megolajozták
a kocsi alját, s az utánuk haladó gyér számú autó ilyenkor kihasználta
az alkalmat, és megelőzte őket. Elena egészen addig nem érezte a veszélyt,
amíg a kereszteződéshez nem értek, és balról fel nem bukkant a motorkerékpár.
Az egyik carreiro későn ugrott le, és csak akkor tudott fékezni, amikor
ők már kiáltottak, hogy vigyázz! Végül nem történt baleset, a kocsi teljes
körben megpördült a tengelye körül, a motor oldalra billenve csúszott a
végtelenségig, annyira igyekezett kikerülni őket, de Elena ennek ellenére
nagyon megijedt, és akadozó hangon, fuldokolva a férje arcába vágta: „Én
ezt nem bírom tovább! El akarok válni!” Carlos csak nézett rá, egy szót
sem szólt. A motoros folytatta útját, ők is mentek tovább lefelé. Mikor
végre kiszálltak a kocsiból, Carlos csak ennyit mondott: „Ideges voltál.”
Mire ő elismételte: „El akarok válni!”
A nap hátralévő részét a szállodában töltötték. Carlos végig mogorvának,
hallgatagnak mutatta magát. Elenának sem volt sok kedve beszélgetni. Egy
asztalnál vacsoráztak a felvonóbeli négy útitársukkal. Aztán visszamentek
a szobájukba, és Carlos mindössze ennyit mondott: „Ezt nem teheted meg
velem. Én nem tudok nélküled élni. Akkor inkább végzek magammal.” Elena
nem válaszolt. Gondolkodás nélkül kimondta, amit kimondott, de most úgy
érezte, hogy hirtelenjében tett kijelentésével a legmélyebb, legőszintébb
vágyait fedte föl. „Mondd, hogy nem hagysz el” – nyakaskodott, „hallani
akarom”. Elena leszegte a fejét, és bevonult a fürdőszobába.
Másnap a hazautazás előtti utolsó nap volt. A program úgy szólt, hogy
ellátogatnak a Calheta nevű halászfalucskába, Paúl da Serrán keresztül
bejárják a sziget északi részét, megállnak a régi fővárosban, Sao Vicentében,
és egyéb, idegenforgalmi nevezetességet kínáló helyeken. Elena mégis azt
mondta, nem érzi jól magát, inkább pihenne a szállodában. Carlos nem erőszakoskodott.
Futólag elbúcsúzott tőle, aztán kisietett a szobából.
Elena még tíz óra után is az ágyban feküdt. Mire leért a kávézóba,
már befejeződött a reggeliztetés, de nem bánta. Kiment a szállodából, hogy
keres
egy teraszt, ahol megiszik egy kávét, aztán azon kapta magát, hogy ugyanazokon
az utcákon sétál, ugyanazokban a díszkertekben és parkokban, ahol két nappal
azelőtt, csak ezúttal a férje nélkül. Szabadon átengedhette hát magát a
képzeletének, a merengésnek, és egy mosollyal az arcán felidézte magában
azt az éjszakát, amikor megismerkedett Frankkal, abban a szállodában, ahol
a Régiség-kiállítás záróünnepségét rendezték. Frank a zenekar egyik tagja
volt, és Elena attól fogva, hogy összefutottak a forgóajtónál, képtelen
volt levenni róla a szemét. Utána minden egyszerűen ment, megittak egy
italt, közös taxiba szálltak, megadták egymásnak a telefonszámukat, s miközben
búcsúzkodtak, Elenát az a különös érzés fogta el, hogy nem akar lemondani
erről a férfiről. Meg hogy másnap reggel is Frankra fog gondolni, meg azután
is, meg még azután is. Igen, valódi szerelmi fellángolás volt, amit Frank
iránt érzett, nem is emlékezett rá, hogy utoljára mikor tapasztalta meg
ezt az érzést, hiszen azt hitte, ahogy múlnak az évek, már nem is lesz
képes ilyesmire. Vajon most is ugyanúgy érezne, ha összefutnának? A férje
ekkor már a képzeletében sem jelent meg. Elena már elvált, független asszonynak
tekintette magát, és egyszeriben eltűnődött, vajon milyen lépéseket kellene
tennie, hogy megtalálja Frankot. Vajon kapcsolatban lehet még azzal a barátjával,
a bár tulajdonosával, ahol találkozni szoktak? És azoknak a zenészeknek,
akikkel néhányszor együtt játszott, vajon lehet fogalma arról, hogy most
éppen merre jár? Visszaképzelte magát Frank erős karjaiba, s ettől ugyanolyan
kellemes bizsergés járta át a bensőjét, mint amikor először találkoztak
testközelben.
A szálloda éttermében ebédelt, és a desszert után nem ellenkezett,
megkóstolta a puncha nevű likőrt, amivel a pincér megkínálta. Az első hírek
valamivel később érkeztek: a csoport egyik tagja lezuhant egy szikláról
a sziget belsejében fekvő szakadéknál. Még nem tudni, hogy férfi vagy nő-e
az illető, sem azt, hogy életben maradt-e vagy meghalt, de Elenának azonnal
eszébe jutott a férje kijelentése („Én nem tudok nélküled élni. Akkor inkább
végzek magammal.”), és elfogta a félelem, hogy hátha a férje, hátha Carlos
az. A szálloda igazgatója több helyre is telefonálgatott, s közben szép
lassan igazolódni látszott Elena félelme. Igen, egy férfi volt. És igen,
állítólag meg is halt. „Carlos!” – kiáltotta, és arcát a kezébe temette.
Az igazgató igyekezett megnyugtatni, azt próbálván megértetni vele, hogy
talán tévedés történt, meg hogy még nem tudni pontosan, kicsoda a szerencsétlenül
járt illető. Elena csak a fejét rázta, és azt mondta: „A férjem. Én biztos
vagyok benne.” Nem tudta, milyen lehet Madeira szigetének azon a felén
a hegyvidéki táj, mégis tisztán látta maga előtt, amint Carlos eltávolodik
az autóbusztól meg a többi kirándulótól, és mint aki fejest ugrani készül
az uszodában, leveti magát a meredély széléről, mintha épp e pillanatban
vetítenék a filmet az orra előtt. „Jobb lesz, ha most fölmegy a szobájába.
Mihelyt megtudok valamit, azonnal szólok” – mondta neki az igazgató lesújtott
ábrázattal, ám ő inkább odalent maradt, nem mozdult az irodából, hiszen
a rendőrségtől megígérték, hogy odatelefonálnak, mihelyt újabb részlet
áll rendelkezésükre. „Vizet, egy kis vizet szeretnék” – szólalt meg nem
sokkal ezután. A férfi egy pillanatra magára hagyta, ekkor Elena kétségbeesett,
visszatarthatatlan zokogásban tört ki. Mikor annyira szerették egymást,
most pedig halott! Eszébe jutott Carlos széles mosolya, derűs pillantása.
És eszébe jutott, ahogy akkor, tizenöt évvel ezelőtt, amikor ő még fiatal
lányka volt, Carlos pedig már meglett férfi, elfúló, szinte gyermeki hangon
szerelmet vallott neki. Egymás után törtek rá az emlékek, és csakis a boldogság,
a meghitt béke esztendeiből, abból az időszakból, amikor nem tudták volna
elképzelni az életüket egymás nélkül. A rövid ideig tartó jegyesség, az
egyiptomi utazás, a lakás rendbe tétele, amelyet mind a ketten életre szólónak
tekintettek, a nyaralások abban a kis mallorcai szállodában, amelynek szinte
különálló tengerparti strandja volt… Úgy érezte, Carlos halálával most
minden olyan emlék, amelynek ő is része, már nem is emlék, hanem a képzelet
puszta szüleménye, mintha azok a felhőtlenül boldog idők soha nem is létezhettek
volna. És Frank? Őrá nem is gondolt, mióta meghallotta a hírt, amikor meg
eszébe jutott, már semmi sem volt ugyanolyan. Most ő, a volt szerelme lett
a betolakodó, a hívatlan vendég az érzéseiben. Milyen igazságtalan volt,
amikor a férjét Frank megfoghatatlan alakjához hasonlította, aki inkább
a vágy, semmint a valóság síkján létezik, inkább idealizált, semmit ideális
lény, s csupán önnön képzeletében öltött testet, ezért Carlos számára aligha
lehetett legyőzhetetlen ellenfél. Ó, hogy milyen bűntudatot érzett, amiért
hagyta, hogy csalóka ábrándjai magukkal sodorják! „Kér még egy pohár vizet?”
– kérdezte időnként az igazgató, mindahányszor tisztelettel viseltetvén
özvegysége felett érzett bánata iránt.
Aztán egyszer csak valaki beszólt, hogy megérkezett az autóbusz, Elena
hirtelen az előcsarnokban találta magát, és nézte, ahogy könnyes szemmel,
eltorzult arccal jönnek befelé a kirándulók. Az egyik kabintársuk a karjaiba
omlott, és zokogva felkiáltott: „Rettenetes volt! Rettenetes” – hajtogatta.
Az asszony válla fölött elnézve Elena megpillantotta Carlos alakját. Egy
kardhalat ábrázoló sapka volt a fején, az orráról kezdett hámlani a bőr,
mint mindig, valahányszor tűző napon sétált. Arcon csókolták egymást, és
Carlos azt mondta: „Pedig olyan rokonszenves ember volt… egyfolytában a
ma esti karaokét tervezgette.” Elena lassan bólogatni kezdett, s közben
érezte, ahogy megint előtör belőle az az ősi, kiújuló, változatlan gyűlölet.
Pávai Patak Márta
fordítása
Lettre, 77. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|