A Balaton, idézem, „valamilyen formában végigkíséri az életemet”. A balaton-érzés mindenekelőtt erős, hajfájdító nosztalgia valami elérhető, de birtokolhatatlan iránt. A múlt század hatvanas évei végén számomra a tenger annyira messze volt, hogy nem is gondoltam el. Dafke nem. A tenger a képzelet világa volt, a Balaton az épphogy elérhetőé. Ott volt a reális látóhatár peremén, nem voltam tőle messze.  Persze ha megálltam a partján, rögtön kicsit messzebbre került, legalábbis jobban látszott a birtokolhatatlansága. Szerelem, nyár, ergo szabadság-szinonima. S egy életformáé utóbb, ami a munka köré szerveződik, mely munka: írni-olvasni egy teraszon, egy ablaknál, és nézni a vizet. Nem is nézni, csupán nézhetni, ha akarom. Ez az életforma a birtoklás egyetlen lehetősége, a nosztalgia behatárolása, arány-érzékelés, forma-képzés, vagyis mű-alkotás. Szóval az én nosztalgiám termékeny vágy a Balaton iránt, ami nem múlik el a Balatonnál. Mondjuk, ne is múljon el. Szükségem van rá. Szükségem van magamra a munkámhoz. S a munkámra magamhoz.
 
*

Ez a telt és érett, szívkék hangcsoport a szláv blato (mocsár, láp, sár) szóból ered. Latin neve, a Lacus Pelzo sekély tavat jelent, laposat, amiképpen sekély tó a Plattensee is, ami alighanem a német népi etimológia terméke, így kap értelmet a német fülnek idegen hangzású név. A szláv Balaton tehát magyar szó, német szó, lengyel, szlovák, holland szó és így tovább. Mindenkié, ahogy az Adria. Mint tó kifejezett siheder, földtörténetileg alig 15000 éves, tulajdonképpen a szél vájta ki a medrét, jégkorszaki mértékkel mérve nem is túlságosan, hisz átlagos mélysége csupán 3,5 méter. Európa legnagyobb édesvize, bár mindössze 20-30 négyzetkilométerrel előzi meg vetélytársait a Genfi- és a Boden-tavat. Cholnoky Jenő, jeles magyar földrajztudós nagyszerű Balaton-könyvében, 1936-ban kiszámolta, hogy a tó jegén kicsit szűkösen, de az egész akkori emberiség, 2000 millió ember elfért volna. Mára ez csak két turnusváltással igaz, arról nem is beszélve, ha ez a sok ember, összefagyva lejön a jégről, hol talál szállást, forraltbort, gulyást és paprikáscsirkét galuskával. A parkolásról nem is beszélve. Ezért nem látogatja az egész emberiség a Balatont, csak elenyésző része, ami bőven elég, bár ha vendéglős volnék, tán nem ezt mondanám.

*

A hullámzó Balaton  című novelláskötetem címadó írásában visszavonult, elfeledett sportevő vagyok, és  a  Balaton, az valamilyen formában végigkíséri az életemet,  pucéran is, meg a pici, fodros göngyölegjében is. Ülök a penzumom  előtt, de legtöbbször már nem is törődök az idővel, csak hallgatom, hogyan ropog a nád a fogam alatt, zizeg a tükre, egyik a másik után,  majdnem mint a végtelenség. Egy-egy napos reggelen még a könnyem is kiesik a gondolatára. Öregszem, nem kizárt. Talán meg kéne nézni egyszer, pár éve megígérte a kedvezményes trélert a MAVESZ, aztán elmaradt, húzta a száját a sok joggingmajom, hogy rendelet van, Európa-bajnoki helyezéstől fölfele jár csak az ilyesmi. Le vagytok ejtve, gondoltam, hülye bodysok.  A MAVESZ betűszó, a Magyar Versenyevők Szövetségének rövidítése, bár ilyen szövetség a létező szocializmusban nem volt. Már nem férek ki a lakásom ajtaján, nem is kívánkozom sehova, etetem a macskáimat, és versenyzek magammal,  Balaton-szeletet eszem versenyszerűen. Hogy mi a Balaton-szelet, azt magyarul nem kell magyarázni, németül meg nem érdemes, endékául talán, de erről sem vagyok meggyőződve. A Balaton-szelet úgynevezett mártott ostya, nápolyi csokoládémasszával bevonva, ezüstpapírban, ahogy kell. Úgy tartozik hozzá a magyar édesipar látképéhez, mint Budapestéhez a Halászbástya. Amikor a novellából a Taxidermia című film készült, a gyártó nem járult hozzá a Balaton-szelet szerepeltetéséhez, mit mondjak, a maga szempontjából igaza volt. Megvan a pontos könyvelésem, négyszáz darabot tudok megenni óránként, úgy viszont, hogy nem veszem le az ezüstpapírt, ötszázhetvenet. Márpedig nem veszem le, hatalmas, hájbadermedt testem a sztaniolt is hasznosítja. Állnak a kicsikék sorban, állnak, mint a dominó, rájuk irányítom az állólámpát, Badacsonyból lehet ilyen a kilátás napos időben, vagy inkább Tihanyból, persze nekem az már mindegy. Porzik a fény a vízen, mint varietékban a flitter. Csak meglököm az elsőt, és hullámzik az egész. Mikor utóbb felfalnak önnön macskáim, a sztaniolba halnak bele.

*

Azt nem tagadom, hogy a fent említett novellát a létezett szocializmus emlékművének szántam, zsíremléknek, melyben a Balaton csupán fontos kellék, címlehetőség, noha ami fontos velem a saját hazámban történt – mondjuk az életem –, az a dél-dunántúli Pécs (momentán Európa kulturális fővárosa), a Balaton-felvidék és Budapest háromszögében elhelyezhető. Ha ezt az idomot fura négyszöggé akarom növeszteni, a negyedik szög Berlin, de ez egy másik dimenzió. Mondanom sem kell, csupán a saját, személyes Balatonomról tudhatok beszélni, mindenkinek van egy különbejáratú Balatonja, aminek van némi köze a valósághoz, de lényegében egy belső, nagyon privát emlékgubanc, szerelemből és magányból és persze nyárból, hisz maga a nyár van Balatonból, szaga, állaga, napolaja, múlhatatlan és kopott kéksége, vízüvege és mézüvege, és, és, és  – egyre himnikusabban. Úgy fut neki, eleve lihegve fut neki a fogalmazás, mint a repülő ember, komikus verdesés, majd néhány sima mozdulat, távolugrók extázisa, végül csöndes orrabukás. Pauzpapír, enyv, hurkapálca. Salakrajzok a térden.

*

A Balaton körül bizonyos fokig mindig nyár van, át van itatva napolajjal a tél is. Hiába rövid a szezon, nyomaink mindenestül nyáriak, október végén az ember odahagyja, nagyjából bezárja, befóliázza, vízteleníti e nyomokat, aztán átrohan rajta a tél, kicsit repeszti, kicsit rohasztja, s máris jön megint a nyár, jönnek a nyaralók, akik utálják a nyaralókat, az összes többit, aki a tömeg, szemben velük. Velem.
 
*
1958 nyarának bizonnyal legmelegebb napján, mikor elgörbülnek a hőmérők, ülök a déli part egy betonozatlan, tehát homokos és iszapos partszakaszán, úristen képében éppen megteremtem alattam-körülöttem a hegyeket. Édeni homokozó, szentigaz, szúr a szépség, a nap mint aranytű rezeg a levegőben. Fecskében járok, ez a ruhadarab egy sajátos, vászon-fürdőnadrág a múlt évezredből, amit kétoldalt meg kellett kötni, de hiába, csúszott föl, le, el.  Tapicskolok, elkenek, dagonyázok. Nem kell kisvödör és kislapát. Halkan érik a paradicsom, olykor kireped valami a távolban, hallom a lágy buggyanást a homokon. Guggolok a hajójáratban, és gyámbászom elő a hegyeket, egyiket a másik után. Badacsony, Gulács, Csobánc, Tátika, Szent György-hegy, kiabálom. Épp nevezem el a világot, mert ami el van nevezve, az van.  Az angyalok felírják e neveket, s futnak szerte a kis cédulákkal. Ahova egyet is kitűznek, füst száll fel, gólya, eszcájg-csilingelés. Kapálógép pöfékel, fűrészgép sivít. Addig ülök ott, amíg az üdülőben nem kongat ebédre a sínvasas ember. Akkor fölállok, rázom az elmacskásodott lábomat. Sáros vagyok, mint egy kismalac. S bár tetszik nekem itt ez a táj alattam, igyekszem szigorú képet vágni, mert a teremtés óvodáskorban is teremtés. Szeretem a felesborsófőzeléket.

*

Akkora helikopter vagyok, mint egy mustármag, kerepelek, cirpelek a víz vagy a víz térképe fölött, elromlik a rádióm, s valami gyönyörűséges isteni vakszöveg tölti be az étert, nyelvhús és üveghús titokzatos és gyönyörűséges helységnevekből. Hangszőnyeg, Balatonszelvény. Hogy lehet a víz nyelv, s a nyelv víz? Alighanem erre való a költészet, ha való valamire.

*

„Partra döng a tó, és nagyítóüveg-húsa alatt ingó terméskövek dagadnak-fogynak, ahogy éleik szöge a híg kristályban megtörik, szűkül vagy tágul: a dirib-darab roncsok együtt emelik hátukat, torz teknősbékák, a vízzel, amely szabályosan fújtatva futja el mohos lapjukat, aztán lecsorog s fél vagy negyed ütemkésés konok játékával kontrázgatja saját lélegzetének nyugodt ritmusát. S mindez folyton így ismétli magát, így, e játék az örökléten át, így, e léhaság, s túlél minket is, és túléli ellenségünket is, túl, ez a semmi, ez a tünde kép, túl a királyok, hősök és a nép minden jövőjét: jelentéktelen, mégis másod, teremtő végtelen.” Szabó Lőrinc (1900-1957) A földvári mólón. Így, prózaként gépelve is egy nagy magyar vers, a vízről, mint érzéki anyagról, mint húsról talán a legtöbbet tudja a magyar irodalomban.
 
*

„Egry József-napkonzerv. Globus-májkrém-méret, esetleg „Tavaszi vagdalthús”, de nem nagyobb. Egy lencsefőzeléknyi már sok, különben is, mit  csinál a nap egy lencsefőzelékben. Netán melegen tartja?  Van belőle hajnali, alkonyati, van belőle light. Van UV-szűrős. Fölírom, talán kezdek vele egyszer valamit.” – találom egy cédulán, s most kezdem vele ezt, hogy fölírom megint. Egry József (1883-1951) nagyszerű festőművész, egész életében a tavat festi, a vizet és a levegőt. Fénnyel fest és alázattal.

*

Egy szép napon, hol volt, hol nem volt, át akarom korcsolyázni a Balatont. Süt a nap, erős, friss szél fúj, sós tengeri szél. Ahogy a partról – gondolom, Fonyódon, némi warnemündei beütéssel –- lelépek, sokat látott, öreg jég van alattam, takonykék és csipkefehér. Hogy hívhatják tahitiül a korcsolyakulcsot, ez fut át az agyamon. Az út sokáig nádasban vezet, ettől inkább az északi parton kéne lennem, de ez nem zavar, úgyis oda igyekszem. A nádat bambusznak nézem, úgynevezett zsombékokat, torzsaszigeteket, horgászstégeket, pasztellszínű vízibicikliket hagyok magam mögött. Visz a jég, ha csúszna, rég elestem volna. Az az érzésem, már a fele úton is túl vagyok, mikor, mintha valami nyiladékból, folyótorokból, kiérek a nyílt jégre, vagy ki tudja. A túlparti Badacsony itt van karnyújtásnyira, száraz és éles, ma valahogy koporsóbb a koporsónál. Ellátok Györökig és Tihanyig, a plázsokon itt is, amott is vidám strandolók fekszenek a selymes platinaszőke hóban. Napernyők, plédek, hótaposó klumpák. Kapucnis polár-bikinik. Napolaj, forralt bor, vattacukor. Brueghel és Egry József. Sielők a csúszdákon. Sínadrág szabású fürdőruhák. A legtöbb mezitlábon korcsolya. A víz tükrén vitorlások, úszók, fakutyázók, ameddig a szem ellát. Állok a nyiladékban, valahogy nem akaródzik nekiindulni.
 
*

Úgy zúdulok le töltényezüst, illetve töltényfekete terepjárómmal a hegyoldalakról, mintha lenne egy másik Kresz, és az evilági rám nem vonatkozna. Hogy helyrebillentsem a világ rendjét, ibolyaszelíd, nyugdíjas napközis tanárnő vagyok a hőre feketülő üveg mögött, és nem engem terítenek be egy egész, kisebb medencényi pocsolyával, mikor a szemerkélő esőben jövök a boltból, hanem én terítek be, be és ki.  „Nem félreálltam, nem letöröltem”, ezt kiabálom, szorítom a volánt, villognak a mindenféle gombjaim, rendőrelhárító-, szarvasnyúzó-automata, és ki tudja, mi még, kiabálok, szidom Arany Jánost, s  mikor sikoltozva fölébredek  a levert kislámpa csattanására, olyan vizes vagyok, mintha az a pocsolya még mindig nem száradt volna meg rajtam.

*

Orvos vagyok a Balatonfüredi  szívkórházban, egy reggel, nyugodt állapotban felkeres egy nőbetegem és  összefüggően előadja, hogy a Tagore sétányon megtámadta egy hattyú, illetve hevesen udvarolni kezdett őneki. Azt sutyorogta, elmondása szerint, hogy ne féljen. És ez a páciens nem is félt, olyannyira, hogy az ölébe ültek egymásnak, szégyen nem szégyen, egy önkormányzati padon, fűzfák alatt eldugva, egész a strandnál, és neki még ilyen szabadtéri élménye sose volt, mondjuk ágybani se. Ez a hattyú szépen szelíden lecsipkedte neki a harisnyanadrágját-fehérneműjét, már bocsánat, és megtörtént, aminek meg kellett, pont úgy, ahogy az ő elfeledett belső igénye leánykorából: szép lassúdadon, csipkézkedve, majd vadul. Azt hiszi, nem is egyszer, mármint „csúcspont” szempontjából, és ő nem is csodálkozott, bár nem tudta, hogy egy hattyúnak van ilyesmije és ekkora. Egyszercsak azt mondta a hattyú, hogy mennie kell, és hogy jöjjön vissza holnap is az asszony, aki azt mondta, hallgass ide, van kertes házunk, gyere oda lakni, mert tegeződtek már, szép libaóllal, úsztatóval. Majd megbeszéljük, felelte a hattyú. De másnap az asszony úgy döntött, mégse megy vissza, hanem felkeres engem, hogy ez nem kóros-e. Illetve hátha szélhámos volt, mit tudja ő, és az ura is biztos gyanakodna, meg óvodai szakalkalmazott lévén a  munkatársai is, ha mondjuk egy hattyúval hazamenne. Az biztos, hogy nem jelmezbe bújt ember volt, mert azt az ember ilyenkor megérzi, hanem szárnyas dolog volt, tartott ő libát fiatalabb korában, tudja mit beszél, s tömött is néha, méghozzá szívesen. Angyal volt, bár nem gyereknek való, ha hiszem én, ha nem.

*

Azt van képe mondani nekem, a tulajdon hitves feleségének, hogy csak egyszer ne lenne ilyen édestésztaszagom, mesélem a kolleganőmnek a boglári strandpénztárban,  mondcsicsi arccal. Milyen szagom legyen, ha egyszer a kürtőskalácsból élünk? Főleg a tészta, ami maceránt, mondom, egy kürtőskalácsgép, Siemens vagy Nokia, az jó lenne. Szagelszívóval. Az ember este bekészítené, beprogramozná, mint egy űrhajót, aztán hajnalban csak csöngetne a készáru, és lehetne fóliázni, pakolni a furgonba. Hát kapja be, tudod? Még hogy édestésztaszagom! Szóltam én, mondom az uramnak, mikor te a Szippantóknál voltál tűzvédelmi előadó? Azt oktattad, mi van, ha ég a szar. Akkor szóltam én?

*

Egy működő díszletben ülök, olyan Wartburgban, amilyenben még sosem. Kifejezetten szép tárgy. Ezek még szép tárgyak voltak, mielőtt minden eltrabantosodott. Egy vajszínű nyíl, maga a közepes suhanás a szocializmus 70-es útján Aliga felé, a hullámzó Balatonra. Ahogy lemaradnak a harckocsialapú zaporozsecek. Gondolta-e akkor valaki, hogy egy ilyen, hogy egy akármilyen "tartós fogyasztási cikk" túléli az endékát? Hogy "mi" túléljük az endékát, akik se tartósak, se fogyasztásik? Alig. Nem úgy tűnt. Csak most tűnik úgy, hogy úgy tűnt. Persze könnyű ilyeneket mondani. Meg beleülni a készbe. De az a Wartburg gyönyörű.

*

Az összes strandon, campingban, üdülőben, kocsmában, víz alatt és víz fölött százával hangzanak el a mondatok anélkül, hogy valaki is rögzítené és a helyükre  tenné őket. Műbőrkalapos személyi követő vagyok 1971 nyarán, megállok a lellei szabadstrand közepén, fürdőnadrágban vagyok, mint mindannyian, hegyes mellkasomhoz szorítom számzáras (!) aktatáskámat, s észrevétlenül bekapcsolom a mindenre képes mondatrögzítőt, saját fejlesztésemet. Sétálnom sem kell, állok csak ott,  állambiztonsági verbálkukkoló, mosolyom mint a lángospapír. Az éjszakára gondolok jólesően, mikor zsákmányomat a béemüdülő magányában kiértékelem. Szenvedélyem ez nekem, aki nem tud lelkesedni az emberi beszédért, ne menjen titkosrendőrnek, szóval állok ott, műbőrkalapom küzd a napszúrással, később házalok ezzel a találmányommal, nem az endékában vagyunk, mondják a leghazugabb igazságot a főnökeim mielőtt elmeintézetbe záratnának, ahonnan majdan elbocsátva képességeimet a magánszférában kamatoztatom. A kalappal vigyázni kell, bizonyos hőség fölött ráolvad a hajra.

*

Nézem a Badacsonyt egy teraszról, ez foglalatosságnak elég is lenne egész nyárra, nézni, rögzíteni a nézést, mint a festők. Vízfestmény, legföljebb kréta, napi két flekk Badacsony, mondatok akvarellben. Sok kicsi vízírás, vízcédulák, összeköti őket a tárgy, bármit értsek ezalatt. Maga a hegy, a Badacsony, e lekopott, betemetett vulkán megbonthatatlan, kerek egész. A hajdani kőbányák harapásait is benőtte magának, amit az embertől vissza akar venni, azt visszaveszi még ma is. De nem nagyon akarja. Háziállat. Szüretoszaurusz. Egy impozáns, vidám, mustszállító koporsó. Vagy méz, mindenesetre arany, áttetsző és ragadós, és bele lehet halni. Újabb és újabb irányokból, nyarakból nézem, Lelle, Fonyód, Györök, Szigliget, Szent György-hegy, Badacsonyörs. Szeretném, de bőven tudom, hogy nincs kitüntetett látvány, nincs egy nézet, noha mindig jó volt, legalábbis jó volt volna ragaszkodni a mindenkori egyhez, ragaszkodtam és ragaszkodom is, dehát nincs egy, én sem vagyok egy hozzá, én se voltam.
 
*

A híres, európailag is jegyzett badacsonyi pecsenyesoron vagyok kisegítő konyhai alkalmazott, gyűlölöm és imádom. Ontják a buszok a szervezett közönséget, tekereg a hegedűszó, német, magyar, lengyel vőlegény- és/vagy kempingnadrágok,  az édes, homoki bor, amit nagy tételben hoz a főnököm az Alföldről, pillanatok alatt a fejekbe száll, hevült, vadhúslila homlokok, megingathatatlan dauerok, szürkebarátság hajolajvezeték. Szociotabló, a maga lompos vágatlanságában páratlanul erős látvány, még a kilencvenes évek elején is. A feketemosogatóban lakom, éjjelente vigyázok a boltra, mely bizonyos Rimanóczié, az ottlakásom persze titok, ha ezt a Köjál, akkor még így hívják, megtudja, őt úgy bezárják, mint a Todor Zsivkovot. Kánikula van, a nyitott hűtő peremén üldögélek a hajnalban, konyakot iszom, várom a főnököt. Helikopterrel jön, görnyedve szalad ki a lapátok alól. Fussatok, svábbogárkáim, itt a Köjál, viccelődik ordítva, és lecsapja magát a mosogatógép mellé, tele a pálmafás-négeres nadrágja vállalkozóval, félelemmel és arannyal. S jár a egérgolyó-szeme föl-alá, a gazda szeme. Köjál, Köjál, ezt sírja, suttogja, üvölti, valahányszor valami nem úgy megy, ahogy kéne, vagyis mindig. Negyvenhárom ugyanilyen üzlete van a Balaton partján, ha már nem bírja a folytonos aggódást, hát beviteti magát csónakkal a hajójáratig.  Ott aztán föláll, és ordít, Köjál, a koszos körmötöket, jön a Köjál, és akkor azt Keszthelytől Fűzfőig mindenhol meghallják a hozzám hasonló fekete mosogatók, és kiveszik a lábukat a kishűtőből, egyszerre kattan a negyvenhárom Szaratov. Ha zöld a nyershús, bezárkózunk, a pilótát kiküldi őrködni, és mossuk ecetes szivaccsal. Én oda se nézek, mondja, a zsebkendője a szája előtt, mert nem bírja a savanyú dögszagot, dörzsöljétek csak, ha jön a Köjál, engemet úgyis föl fognak itt a mólón akasztani, pont az Egry József szobra előtt, jön két kontyos asszony az önkormányzattól, meg a hóhér, s promt föl is veszik a jegyzőkönyvet: tégedet, Jenci bácsi, büntetésből ezennel fölakasztunk. A Köjál azóta ANTSZ, továbbá minden ruha kínai, eltűntek a téeszbuszok, a teremtés e titokzatos műszaki állagú bádogbálnái, eltűntek az endékátúristák, egyéb változás egy nemzeti pecsenyesor mélyrétegeiben nem tud történni húsz év alatt.

*

Épp kifutóban van a nyár, ülök egy ábrahámhegyi kertben, nézem a törékeny, kék eget, a felhők elhasznált vattacukrát, ahogy vonódnak Keszthely felé. A nyárvég gyönyörű nő, nappal elmerészkedik a kánikuláig, de reggel és este már hűvöskés. Ha rámondják, hogy indián vénasszony, kikéri magának, de ha apró pókok másznak le a mellei közt a hasáig, már tud mosolyogni, mint a mandula. Beköti a füzeteimet kék papírba. Vignettaszaga van. Évnyitóra visz. A táskák bőrszaga olyan erős, hogy rá lehet feküdni, egy őszi matrac. Lobognak sárgái és vörösei. Szemérmetlen. Nem reflektál. Mielőtt magjára szárad, maga a hússág. Vasárnap, koradélután folyton el akarok aludni, de sajnálom rá a nyugalmas időt, a munka legjobb ideje az alvás legjobb idejére esik, ez így van az éjszakával is, munka és alvásidő jegyesek. Föláll, csinálok még egy neszkávét, teljesen fölöslegesen. Úsznak a neszek, avagy finom neszhálójában úszik a délután. Itt-ott sövényt nyírnak, füvet, mint szokás, szállnak az oktánszámtalan kicsi benzinfüstök, száll a kerregés, mint az ökörnyál, pontosabban lebeg. Ököruszály magában, és ott is vagyok megint a nyelvnél, a nyelvemnél, kéznél van, egyrészt elfér a számban, másrészt végtelen. Az ember tudja, a nyelvet a némaságra ráadásul kapja, ezért őrzi meg. A felnőtt ember. Ki, ha jól idézem József Attilát, nem istene és nem papja sem magának, sem senkinek. 

*

Orkánkabátos, rosszkedvű horgász vagyok a nyolcvanas évekből, megszólítom magamat a szigligeti mólón, s mikor kiderül, hogy író vagyok, összefüggően előadom, hogy nekem, amikor csak endékást látok, a vendégmunkásságom jut eszembe, és most már sajnálom, hogy, egy hülye fogadás miatt, egy büdös szót se tanultam meg németül, mert akkor elmesélhetném nekik, az endékásoknak, hogy én egyszer voltam Wartburg várában, de majd leestem, úgy szédültem a sörtől.  Meg elmesélhetném, milyen volt hattyút sütni  Leipzigben, mármint az endékás Leipzigben, anno, természetesen. Kifogtuk drótos virslivel, és ott a parkban raktuk is a tüzet, vágtuk a nyársat részegen, pattogott, sírt, mint a vatta. Még illata se tudott lenni, csak az utálatos égett tollszag, és már jöttek is ránk a rendőrök. Jöttek, mint az égő szögek, nem témáztak a brúderzafttal. S ennek következtében haza lettem küldve. Pedig szép város. Kulturált.
 
*
 
Fellini országútja Köveskál felé. Toronymagas, csillogó borosüveg holdfénynél, borkombináti reklám. Részeg és szabad tanárjelölt vagyok sokadmagammal két hét zánkai úttörő-gyakorlat után. Zánka a magyar Artyek, kár lenne elfelejteni szebb jövőnk kisfasizmusait. Egy reggel, B. Mária, egy terasz, egy pingpongasztal roskadásig megterítve, valószínűtlen és lucullusi. Festhetnék csendéletet: méhek csíkos trikója hajlati mézek fölött, kagylók, csigák, orrcimpák rózsaszínje, combhús pirosa, ínyvitorlák, melltartók és vodkásüvegek, rajzos cigarettafüst és bárányfelhő-harapás. Bizonyos önkéntelenség és elrendezettség, pop-art a hetvenes évekből, minden ott van mozdulatlanul ama nyári reggel kockájában, borostyán-pompei, de én most a hálón gondolkodom, hogy rajt hagytuk-e az asztalon a hálót?

*

1990 augusztus végén Zamárdiban, a  Hungalu üdülőjében nyaralok, Brummer Mihálynak hívnak. Joggingalsóm halkan zizeg, szétvetett lábbal nézem az eget. Szállnak a felhők badacsonyan. Fekszem a szabadstrand szabad gyöpén, tavaly tele volt endékásokkal, most üres. Az endékásokat irigyeltem, hogy van egy másik országuk, amely gazdag, és ahol hazavárják őket. Nekem meg csak ez az egy országom van, ahol itthon vagyok, tehát nem vár haza senki. Harminchét éves vagyok, de jó, ha kinézek negyvenhatnak. A Sanyón megyen a parlament, hol elküldöm őket az anyjukba, hol egyetértek, érteni nem a reszortom. Szúr a mellem, de a Teri, aki a feleségem azt mondja, hogy nyaralás közben, jó levegőn családos ember nem kap infarktust. Így aztán nem is kapok. Összeveszek a fiammal a vattacukros ember Toyotáján, hogy Mazda vagy Honda. Mindegy, mi is veszünk. A feleségem letorkol, mert nem hisz a demokráciába. Én hiszek, tervezem a jövőmet, egyfelől kivándorlás Dél-Afrikába, másfelől egy kisebb borozó az Ilku Pál utcában.

*

Biciklimre támaszkodom a tapolcai használtcikk-piacon cicanadrágban, ezüstpapucsban, mackófölsőben, úgy mesélem, hogy a férjem, miután iksz éve munkanélküli lett, nem ám otthon lógatta és vakargatta a pontpontpontját, hanem utánajárt és szépen felöltözött betyárnak karikásostorig menően. Elkezdte a külföldiekkel fényképeztetni magát, „Kommen menyecskék, hier a betyár Laci.” Elsősorban Badacsonyban a pecsenyesoron, de szállodák előtt is dolgozott, hajókon, abból akkor sokáig meglepően jól megéltünk, az erős konkurencia dacára is, de ezt az üzletet is elhappolták a kínaiak, meg több lett a betyár, mint a fóka. Ekkor megcsömörlött  a férjem, feküdt otthon, nézte a tévét, már rég lemondtuk az előfizetést, de még mindig nézte. Ha nem akar biztonsági őrnek menni, máshová nem tud, egész kistérségek élnek biztonsági őrségből, két dologra mindig szükség lesz, tecsóiárufeltöltőre, meg biztonsági őrre. Még a temetői sírgondozó, az esetleg alternatíva, ha szilikátmérnök az ember, ha nem. Ezt mesélem, s hogy hol lehet szekurity, azt kutatja, holott a sírt, hol nyugszik apja, azt kéne megbotoznia.

*

Kilépek a szigligeti alkotóház teraszára, akkora tágasság, hogy kitölt napestig, kitölti bennem a munka helyét, ezáltal a nézés lesz a dolgom. Legnagyobb édesvizem, mondom valaha bizonyos Titusznénak, aki amolyan belső házmesterem egy időben. Ha kilépek reggel, vizet látok a fák rácsozatán át, vizet, amiből sosem elég, nem mondom, hogy ez a tenger, mert a tenger az Adria, de a Balatont látnom nagyon jó, és az eget látnom fölötte is nagyon jó, hogy milyen tágasan lakik az úristen, azt. Csak kilépek, megfogom a korlátot, s máris, mint a Pavlov kutyája. Nyálzik a szívem és Madelaine-teasütemény. Ha van, valahol itt van a Balaton köldöke, valahol a Rókarántón, netán a Királyné szoknyája alatt, tán még a bog is megtalálható, ahol az említett úristen elharapta és elkötötte. Én itt elélnék, holott semmi életrajzi múltam nincsen errefelé, de Fonyódtól Tihanyig, Györöktől Badacsonyig mintha a víz maga, e leírhatatlan és felfoghatatlan ezüstpapír gyűjtené össze és szívná magába minden nyaramat és nosztalgiámat, ízeket, szagokat, nőket, a szerelmet és a szabadságot. Én itt holtomig elélnék, mondom, csak a vizet lássam éjjel-nappal. Bizony, vízből dolgoznék és levegőből, hajnalban úsznék, éjjel nézném a csillagokat. Néha vihar volna, néha tél, néha nagyon akarnék vonatozni, néha bizonyára elfelejteném, hol is vagyok, s úgy bámulnám a Badacsonyt, mint a teremtés legnagyobb lacipecsenyéjét. Tán itt se laknék, hanem elélnék itt, ami több és kevesebb, konkrétan ez nyilván egy házat jelentene, valami leszállópályát a víz fölött, s röpködnék néha, azt gondolom, lenne valami ócska, piros helikopterem, látványbirtokos szeretnék lenni, mondom, mire a bizonyos Tituszné fintorog és megjegyzi, hogy a Proustot talán hagyjuk, annak egy egész cukrászda volt a nyelve alá operálva, és nem egy szaros Balaton-szeletből dolgozott, mint egyesek.

*

A nyár az bőrérzet, víz és nyurgaság, jégszekrény koccanása, apró hajnali vodkák és mezítlábra felhúzott tornacipő. Lágy buggyanás a homokon. Frissen vágott fű egy kertben, harmat, fehér vasasztal, vízüvegcserép. Elhagyott, hibátlan víztükör kacsákkal. Homokos fürdőköpeny sprődje a vállon.  Karnyújtásnyi túlpart és tengerérzet. Lassú napok gyors telése.  Hogy holnap is, holnapután is ma van. Bicikli, zöld veltelini, mályvafagylalt. Csíkos nyugágy, vastag és fölösleges regénykönyv a napolaj árulkodó kis szamárfüleivel. Cholnoky Jenő fürdőtrikóban a füredi strandon. Amikor a szívkórház Badacsonyba hajókirándul, s a boldog pecsenyesoron tetőfokára hág. Ölbe vett kockás füzet, fekete toll, íráskézimunka. A nyár szabadfogalmazás. A Lellei honvéd úttörőtábor második világháborús gumicsónakjai alatt a keserű gumiszag édes illata. Szabó Karola áttört presszós-köténye a tihanyi apátság hóna alatt. Párás, kék tálcán vitorla sörnyitóval, számlablokkal. Vörös sün, podravka  pivo. A bőröd. Apró, visszakozó mozdulatok rajt, a homok kicsi rákjai, ez a nyár. Nyárfa, poros nyárfasor a holdig és vissza. Halsütők a siófoki állomáson, szívdodzsem és butikosnadrág. Egy ottfelejtett napernyőkalapács. Hogy fakózöld ponyva alatt zöldbableveseznek az angyalok, salakrajzok a térdükön. Naptej robban az ég lőtéri csöndjében.  Szédül és érik az uborka a pincetetőn. Hogy Egry József mókusecsetet mos az alkonyatban. Egy bicikli ezüstje a györöki országúton, hosszú cikkanás a szemben, szúrós fénypor, ami majd bármikor előhívható: ezüstmaszat. Györök, ahonnan látni a tengert, ez a nyár. S hogy a szív a legizmosabb élőlény, tizenkét sorban elfér s tízezer évre elég. „Jelentéktelen, mégis másod, teremtő végtelen”. Egy teleákolt fürdőző papír.