Uladzimir Nyekljajeu[1] A Dongó és a Vándor V. B.[2]
negyvenedik napjára[3] Haldoklott a dongó. Úgy esett, hogy a születésnapja előestéjén. Bölcs dongó volt, és tudta, hogy a halak, madarak, vadak és minden,
ami megszületik – meghal: az emberek is, virágok is, ezért bizonyára a dongók
is, de nem tudta hogyan, és mi lesz utána, és félt egy kicsit... Ezért arra gondolt, hogy a dongóknak van Istene. Férfias és erős dongó volt, elviselhetetlenül hosszan élt, és nem
fáradt bele az elviselhetetlenül hosszú életbe, míg körberepülte csaknem az
egész dongóvilágot, és még a háborúba is elment. Nagy háború volt, de nem
nagyobb a világnál, és ő meglepődött. Azon is meglepődött, hogy a háború nem zavarta. „Hát akkor mi tudna megzavarni?...” – gondolkozott el. És kiderült,
hogy semmi. Csak a halál. „De hát csak nem lehet nagyobb a halál – gondolta –, mint az élet?...
Ahogy a háború sem lehet nagyobb a világnál”. Ahhoz nem volt elég bölcs, hogy másképp gondolkozzon. Megértette, hogy
abban, amire gondolt, nincsen bölcsesség. „Hát akkor hol van, miben?...” Arra jutott, hogy ha nem őbenne, a dongóban, akkor a dongók Istenében. Fölmerült itt egy probléma: a dongó ugyan gondolt arra, hogy létezik
Isten, de nem hitt a dongóistenben, és semmilyen más Istenben sem. Az Isten, aki a dongóban volt, gondolkozott: mit tegyen a dongóval? Az
Istenig a dongó mégsem jutott el, habár az Isten őbenne magában volt, mert
úgy határozott, hogy nincs Isten, csak az élet, a háború és a halál létezik.
De végzetes földi útját a dongó tisztességgel járta be. Több tisztességgel,
mint nagyon is sokan azok közül, akik hittek Isten létében. Istennek gondja
támadt... Ugyanabban a kórházban, ugyanazon betegség miatt haldoklott egy
bögöly; a dongótól három fal választotta el. Olyan bögöly volt, akiről
legfeljebb annyit lehet mondani, de gondolni is csupán, hogy bögöly. És
mégiscsak volt annyi bögölyhöz való esze, hogy megértse: hiába bögöly ő, ha
meghalnak a madarak, halak, dongók, hát neki is muszáj meghalnia. Annyira
rettegett, hogy csak kérlelte és kérlelte az Istent, csak imádkozott és imádkozott
hozzá, hogy ne hagyja meghalni. Az Isten, aki a dongóban volt, odaszólította a dongóhoz a vándort,
akit egyszer a dongó megcsípett. A vándor haragudott a dongóra, és nem nagyon
akarózott mennie. De vándorévei alatt tett egy lépést Isten felé, ezért hát
ment, ahova Isten hívta. Útközben felmerült a vándorban: mivel menjen a haldoklóhoz? Akinek
holnap van a születésnapja. Mit vigyen ajándékba? Aranyórát?... A piacon odament hozzá egy fehérbe öltözött anyóka, és szamócát adott
neki, szárastól. Egy kis csokrot vörös terméssel. „Neked lesz?...” – kérdezte
az anyóka, és a vándornak eszébe jutott, hogy egyszer szamócásban járt a
dongóval. Míg pénz után kutatott a zsebeiben, hogy kifizesse, az anyóka
sarkon fordult, és gyorsan elment. A vándor nekieredt, hogy utolérje, az
anyóka elvezette egy virágbolthoz, és eltűnt a virágok között. A virágárusnő megkérdezte: „Hányat kér?” A vándor nem tudta, mennyit... Ötöt? Hetet? Százat? A virágárusnő a boltja küszöbén állt, egyet lépett lefelé, megbotlott,
és, hogy el ne essen, belekapaszkodott a rózsák sokaságába, kirántva közülük
egyet. Egyensúlyra lelt, és nem bukott föl. A vándor megvette azt az egy szál fehér rózsát, és elment a kórházba.
Útközben, hogy elüsse az időt, arra gondolt, milyen jól kitalálta az egészet.
A szamócával és a rózsával... A bögöly, mivel félt, hogy az Istennek nem jut eszébe vele
kapcsolatban minden, emlékeztette az Istent, ahogy egyszer annak a falunak a
pópája, ahol a bögöly született, megkérte őt, a böglyöt, hogy segítsen
felépíteni a templomot, és hogy ő, a bögöly, mennyire igyekezett. Gépeket
rendelt oda, téglát és cementet szállíttatott, sőt még aranyat is az
aranyozáshoz... És hogy a pópa mennyire hálás volt, és esküdözött, hogy ő, a
bögöly, ezért majd minden bűnéért feloldozást nyer. A bögöly még arra is emlékeztette az Istent, hogy alamizsnát adott.
Gyakran, majd’ minden alkalommal, mikor úgy esett, hogy koldussal
találkozott. Hátha az Isten nem vette észre?... Belépett a kórterembe a doktor. A bögöly nem ismerte, most látta
először. A doktor odament az ablakhoz, amely magától kinyílt, és az ablakba
mondta: „A templom, amelyet nem a sajátjukból építenek, nem áll sokáig. Az
alamizsna, amit valaki a saját érdekében ad, nem ment meg”. A bögöly szeretett volna kérdezni valamit, de nem tudta, hogy mit, és
nem találta, hogy kitől kérdezze. A nyitott ablakon kirepült egy porszem, és
betekintett az üresség. A folyosón, a kórterem mellett, ahol a dongó haldoklott, ott ült a
plébános. Már egy hete, nap mint nap idejött, és itt ült, várva, hogy mikor
hívatja a dongó, hogy Istennek áldozzon a gyónás szentsége által. A dongó nem
hívta... – Hogy van ma?... – kérdezte a plébános a doktort, a doktor pedig
vállat vont. A dongó szokatlan mozgást érzett odabent – ott, ahol az van, amit
általában léleknek neveznek –, valami olyasmit, mintha őbenne, a dongóban,
belül még egy dongó le és föl és egyszerre minden irányban repkedne, és
csöndben elkezdett a mozgásra, önmagára és önnön maga bensőjére ügyelni: nem
hallatszik-e egy egyértelmű hang?... De nem: a mozgás mintha egyszerre
irányult volna fel és le és minden oldalra – egyszerre mindenfelé, önmagában
is felfoghatatlanul, és benne volt még valami, és még valami... „Lehetséges” – gondolta a dongó –, de gyengeségen kapva magát, már nem
gondolkozott rajta tovább. A vándornak eszébe jutott,
hogyan vitték őt egyszer ezen az úton – oda, ahol most a dongó haldoklott.
Ahogy vitték a mentőautóval, el a városi kórházak mellett – és ahogy
mindegyiknél abban reménykedett, hogy csak ebbe a kórházba viszik, nem
messzebb, és hogyan omlott össze benne minden, ahogy mentek egyre messzebb és
messzebb, és végül a legtávolabbiba, ahova azzal a betegséggel szokták
bevinni az embert, amelybe szinte biztosan belehal, és ahogy nem tudott
kiszállni a kocsiból, mikor végre meghozták, csak úgy fürdött a rettenet
izzadságában, mintha esőben ázott volna bőrig. A busz, amellyel a vándor ment, hirtelen letért a padkára, és autók
kezdték előzni: szirénázva, villogó jelzéssel – őrült sebességgel egy, kettő,
tíz, egyik a másik után... A dongó elhíresült a dongóvilágban, de saját
Hazájában megkövezték, és a vándor meglepődve gondolta: „Csak nem a
dongóhoz?...” Ahogy a kocsik által felvert port nézte, eszébe jutott, hogy
mennyire áhítozott erre a porverésre, amiért a dongó meg is csípte. A dongónak akkor jutott eszébe a vándor, mikor a kórház udvarába
özönleni kezdtek az autók: szirénázva, villogó jelzéssel – őrült sebességgel
egy, kettő, tíz, egyik a másik után... A dongó nem várta, hogy ezek hozzá
jöjjenek, egyáltalán senkit sem várt – a vándort sem, aki az eszébe jutott.
Csak ennyit gondolt: „Minek?...” Bejött a doktor és becsukta az ablakot: – „Mondtam nekik, hogy ide nem
szabad autóval bejönni, de ezek mégis idezúdultak”. „Kik azok?...” – kérdezte a dongó, és a doktor kifelé menet ezt
felelte: – „Hát mondom: autók. A bögölyhöz”. Mielőtt bement volna a dongóhoz, a vándor bekukkantott a doktorhoz.
Megkérdezte, mikor hal meg a dongó... A doktor azt mondta, lehet, hogy ma. De lehet, hogy három nap múlva. – Fél? – kérdezte a vándor. – Mindenki fél – válaszolta a doktor. – Csak ki hogyan. A vándor megkérte a doktort, hadd üldögéljen nála egy kicsit. Hadd
gondolja meg, hogyan lépjen be a dongóhoz, hogy köszönjön, mit mondjon... A
doktor azt mondta: „Most is meghalhat”. A folyosón a vándort elkapta a plébános. „Szólj neki, hogy hívjon – kérte rimánkodva a plébános a vándort.
– Szólj, mert ő nem érti...” A vándor úgy gondolta, hogy nem lehet, hogy a dongó ne értse, és azt
mondta a plébánosnak: „Nem lehet, hogy ne értse”. – Rég nem járt szamócázni... – lépett oda a vándor az ágyhoz, ahol a
dongó haldoklott. Az fogta a szamócát, letépett egy szemet, beleharapott – és
a szája sarkából kicsordult, nyomot hagyva a fehér kórházi orcán, állon, egy
szamóca-vércsepp. – Tényleg... régen... – a dongó nagy nehezen nyelt, a vándor pedig nem
tudta, mit csináljon a vércseppel: letörölje, vagy ne?... Odapillantott a
dongó feleségére, egy szorgos méhecskére – amaz a rózsával foglalatoskodott,
vázába rakta. – Töröld meg magad – mondta a méh a dongónak. Ez megtörölte magát,
odatette maga mellé a szamócát, és a rózsára nézett. – Mi és mennyi kell valakinek?... – kérdezte a dongó, nem a méhtől és
nem is a vándortól. És nem is nekik válaszolt. – Egy élet, egy halál, egy
szál virág... A vándor feszengeni kezdett. Szégyellte magát. Mindazon, amit és
amennyit kitalált, amiért dicsérte magát, a dongó ugyanúgy egy pillanat alatt
átlátott, ahogy a szamócaszemet roppantotta szét. Ezért olyat mondott, amit
nem nem mondott volna, ha nem érzi magát annyira kényelmetlenül. Szégyellte
magát. – Bocsásson meg, hogy egyszer régen arra kényszerítettem, hogy
megcsípjen engem. A dongó elfordította ősz fejét a magasra rakott párnán, és a falat
bámulta. Sokáig nézte a falat és hallgatott. Mígnem erejét összeszedve,
mintegy kipréselte magából: – Köszönöm. Mindent elmondtak, más semmi nem volt már közöttük... A vándor
felemelkedett, hogy megcsókolja a dongót és elmenjen, de a dongó megfogta a
kezét, és visszatartotta. – Várj... nem tudom... A vándor megzavarodott, mert ő sem tudta. Csak kitalálta. És úgy
sejtette, hogy a dongó tudja... Tudnia kell. – Miről beszéltek? – nyugtalankodott a méhecske, és bekukkantott az
ajtón a doktor, odahívta és valamivel elfoglalta. A vándor a dongó szemébe nézett, látta benne a halált, és fogalma sem
volt, hogy mit tegyen... Az Isten, aki idevezette a vándort, súgott neki:
„Mondd neki, hogy nincs halál”. – Időnként hangokat hallok – kezdte a vándor, amit az Isten súgott
neki –, és egyszer a nagyapám hangját hallottam: „Gyere...” Messze voltam,
hosszú volt az utazás, előtte sok éven át nem láttuk egymást, nagyapám
azonban úgy fogadott az udvaron, mintha egy percre szaladtam volna át a
szomszédba. A fészer felé biccentett: – Fogj egy nyaláb fát, és hozd a fürdőbe. – Mikor történt ez? – kérdezte váratlanul a dongó, és a vándor
elmondta, hogy télen, és ő teljesen átfázott, mire odaért. A dongó így szólt: „Most nyár van...” Mást nem kérdezett, és a vándor
várt egy ideig, majd folytatta. – A gőzfürdőben egy kicsit megcsapkodtam nyírfaággal[4]
nagyapát, megmosdattam, fehér alsót vett – és leültünk az előtérben. Nagyapa
lerakott a padra egy darab szalonnát, egy sercli kenyeret, elővett egy
butykos házi gabonapálinkát, kupicákat... Miután töltöttem, felemelte a
kupicáját, és halkan, keresetlenül szólt: – Köszönöm, hogy eljöttél. Ma éjjel meg fogok halni. A vándort megijesztették a szavak: elhallgatott, de sem a dongó, sem
az Isten nem állította meg. A dongó csak nézett és várt... – Mit beszélsz, nagyapa! Még százszor iszunk együtt veled! –
Ölelgetni-csókolgatni kezdtem nagyapát, és ő csak ült és bólogatott: „Jól
van... jól van...” Ahogy mentünk a házba, nagyapa megállt a padlásra vezető létránál:
„Mássz fel. A sarokban, közvetlenül a tető alatt van egy kis koffer, hozd
le”. Felmentem érte. Kis zöld koffer, kopott réz zárral. Bent nagyapa kinyitotta a koffert, és kivette, ami benne volt. Az
„Evangélium” és „Isten tanítása”. Így szólt: „Az egyik könyvből tanultam
élni, a másik szerint éltem. Nincs semmi másom, amit rád hagyhatnék...”. A dongónak megrándult a szája széle, ahonnan az előbb kicsordult a
szamóca-vércsepp, és a vándor szünetet tartott... – A nagyapád ott volt a háborúban? – kérdezte a dongó. – Igen. A Szentírással. A dongó hitetlenkedve nézett rá. – Nem a maga háborúja volt az – mondta a vándor –, hanem amelyik a
magáé előtt volt. A dongó bólintott. – A házban rajtam és nagyapán kívül még sok ember lézengett: nagyapa
összehívta az összes fiát és lányát, gyerekeikkel együtt, de nem közölte
velük, hogy miért. Ezek azt hitték, hogy a születésnapra, ami másnap lett
volna – és mindenki aludt a ház tiszta felében, már későre járt. Nagyapa ágya
a ház fekete felében volt – a kemence, a vasfazék és a moslékos teknő
mellett... A dongó halványan elmosolyodott: – Kiebrudalták az öreget. Megszokott dolog... – Az ágyfejénél lógott egy ikon, arra kért, mikor lefeküdt és
összetette a kezét, hogy alatta gyújtsak gyertyát. Meggyújtottam, és átmentem
a kisszobába aludni, de nem tudtam elaludni, felkeltem, hogy kimenjek az
udvarra cigarettázni, átmentem a ház fekete felébe – és nagyapa a szemem láttára
lecsukta a szemét, elmosolyodott és meghalt. És a gyertya is azonnal elaludt. Kis szünet támadt, aztán a dongó megkérdezte a vándort: – Iszonyú volt? – Nem – felelt a vándor –, világosság gyúlt körülöttem. Én nem láttam
annyi halált, mint maga, de azért valamennyit én is láttam, és azok iszonyúak
voltak, de itt – világos volt. Csak azt nem tudtam, hogy most mihez kezdjek
az egésszel, és megint elbújtam a kisszobában. Összehúzódtam,
összegömbölyödtem, mint gyerekkoromban, térdemet fölhúzva, és imádkozni
kezdtem. Azért rimánkodtam nagyapának, hogy meséljen még nekem arról, amit
most láttam. Vagy valahogyan mutassa meg, bizonyítsa be, hogy tényleg így
van, bár értettem, hogy ez lehetetlen... de nagyapa, nagyapa, rimánkodtam,
úgy szerettelek, és te úgy szerettél, mondd hát, hogy így van, habár onnan
nem lehet beszélni... de te szent vagy, neked megbocsáttatik, nekem pedig
tudnom kell... A dongó egy kicsit erősebben szorította a vándor kezét. – Azzal az imával, azzal a könyörgéssel a hátamra fordultam, és kezemet
összetéve, mint nagyapa, egyszer csak már nem éreztem magam egyedül.
Fölemelkedtem magam fölé, és megláttam magamat a kisszobában, ahogy a
priccsen fekszem a kezemet összetéve – tisztán láttam magam, tökéletesen,
minden részletet, pedig ott, ahol feküdtem, sötét volt, és az az énem, akit
megláttam, nem tetszett nekem, nem volt kedvemre való, és én örömmel, átható
boldogsággal éreztem magam másnak, egészen másmilyennek, könnyűnek,
súlytalannak – és ott, ahol ilyen voltam, világos volt, annyira világos, mint
mindenütt, és bennem is csak világosság volt. Boldog világossággal úsztam ki
ebben a világosban a kisszobából, átúsztam a ház tiszta felében anyám fölött,
aki aludt és álmában mosolygott, apám fölött, az összes rokonom,
hozzátartozóm fölött, családom tagjai fölött, akikről azt gondoltam, milyen
borzasztó lesz elhagyni őket, és hogy még sokkal borzasztóbb lesz, ha közülük
hagy itt engem valaki, és most éreztem meg, hogy nem, hogy egyáltalán nem
borzasztó, és még azt is éreztem, hogy minél gyorsabban el akarom hagyni
őket, most azonnal – és ellenállhatatlanul vonzott valami a nyitott
szellőzőablakba, mert a házban fülledt volt a levegő, és nekem levegőt
kellett vennem, a szellőzőablak mögött pedig olyan magasság és tágasság volt,
és nem kellett lélegezni, mert te magad olyan voltál, mint a lehelet, olyan,
mint egy gyermek lélegzetvétele, és mikor nekiiramodtam a szellőzőablakon
keresztül, és leheletté váltam, és világosságot szippantottam, megláttam a
szellőzőablak mögött nagyapát – szintén csupa lehelet és világosság, és
nagyapa ezt lehelte: „Nincs itt sötét, ne félj...” – „Nagyapa!” – ugrottam
oda hozzá, hogy rimánkodjam, hogy könyörögjek neki, hogy vigyen magával – és
saját magamban találtam magam, a kisszobában, ott feküdtem, kezemet
összetéve, a priccsen. Mindennek vége volt, de a testembe, amit még el
kellett hordanom, már megváltozva tértem vissza. Nem nagyon, nem olyanként,
mint a világosság és a lehelet, de nem is olyanként, amilyennek otthagytam
magam... Úgy szerettem nagyapát, és ő annyira szeretett, hogy feltárta a
titkot: halál nincs. Nincs halál. A dongó elengedte a vándor kezét, elmosolyodott és ezt mondta: – Köszönöm. Mert a plébános ott ül és ül... – De nekem ez kevés volt – folytatta a vándor –, hogy csak egyedül
tudjam ezt, nem volt elég, azt akartam, hogy anyám is tudja, apám is, és
mindenki, akit szerettem... És mindenkit felébresztettem, megmondtam, hogy
nagyapa meghalt, és figyeltem, hogy mihez kezdenek, és amikor siratni
kezdték, és kiabálni és jajveszékelni, hogy kire hagytál itt bennünket? –
akkor könyörögtem: nagyapa, adj nekik jelet, hogy nem arról siránkoznak,
kiabálnak és jajgatnak! – és nagyapa letépte a falról a beüvegezett ikont,
amelyik alatt meghalt, felemelte, és úgy vágta földhöz, hogy az üveg
belecsörömpölt a jajveszékelésbe és siránkozásba, és körbeszállt:
„Elhallgassatok! Nincs halál!...” – Az ikont vágta oda?... – kérdezte a dongó, feszülten figyelve a
vándor szemét. – Az ikont. – Amelyik alatt meghalt?... – Amelyik alatt meghalt. – Hajolj fölém... – próbált a dongó fölemelkedni, és amikor a vándor
lehajolt, a fülébe súgta: – Intézd úgy, hogy a legnagyobb csönd legyen majd,
amikor leheletté válok. Megpróbálod?... – Én megpróbálom, de nem így lesz – válaszolt a vándor. – Maga is
tudja... A dongó ezt mondta: – Be kár... A vándor engedélyt kért: – Elmehetek...? – Eredj... és menj haza – csókolta meg a dongó. – Hosszú vagy rövid
úton, de menj haza. – Hazamegyek – mondta a vándor –, hosszú vagy rövid úton... – nem
fejezte be, gondolkozott valamin. Az Isten így szólt: „Rövid út nem létezik”. A dongó meghallotta. Hallgatott, majd fekve bólintott: „Így van”. A vándor elindult, de az ajtóban a dongó megállította. – Várj. Még valami... Mondd meg nekik, hogy a saját ágyamban akarok
meghalni. – És ha maga mondaná... – Mondtam. Nem hallják... Félnek, hogy meghalok. A vándor bólintott, és kiment. – Na?... – ugrott oda hozzá a folyosón a plébános, és a vándor ezt
hazudta: – Nem érti. – A saját ágyában akar meghalni – mondta a vándor a doktornak, aki így
felelt: – Tudom. – Akkor miért ne?... – Mert mesterségesen tartjuk életben. Ha ezt kikapcsolom, vagy azonnal
hal meg, vagy útközben a kocsiban. Mit csináljak?... A vándor habozott, majd azt mondta: – Kapcsold ki. Nem hal meg útközben. A doktor erőtlenül széttárta a karját: – Én orvos vagyok. És idegen, mint ahogy te is. Mondják meg az övéi... – És ők?... – Nem hallják. Félnek, hogy meghal. Hazatérve a vándor immár sokadszorra próbálta megérteni: kicsoda a
dongó, és mi az Isten?... Ha Isten –
gondolkozott a vándor –, akiben a dongó nem hisz, mégis ott van a dongóban,
akkor mindenkiben ott van Isten. Így hát a lélek – aki maga a dongó –, az az
Isten. Aki egyidejűleg és mindenütt ott van ebben a felfoghatatlanul végtelen
Világmindenségben... Ahol minden
pillanatban milliárdszor milliárdnyi csillag gyullad ki és alszik el egy
röpülő valamiben, ami egyszerre lefelé is, felfelé is, és minden irányba
száll, és egy kicsiny röpülő lélek egyenlő az egész, végtelen, röpülő
Világmindenséggel, amelyben röpül a végtelentől a végtelenig – egyik végtelen
a másikban –, és pontosan mindez egyszerre – az Isten... Ahhoz nem volt elég bölcs, hogy másképp gondolkozzon. Megértette, hogy
abban, amire gondolt, nincsen bölcsesség. „Hát akkor hol van, miben?...” Arra jutott, hogy ha nem őbenne, a vándorban, akkor a vándorok
Istenében. Itt egy probléma merült fel... Isten nem ért rá a bögöllyel foglalkozni – és a bögöly nem halt meg.
Minden bögöly-alkatrészt újra cseréltek ki benne, és ő maga továbbra is
életben maradt, és a haláltól félt... A dongó a kórházban halt meg, azon a napon, amelyiken annak idején az
a háború kezdődött, amelyben ő az életét élte le. A plébánost végül is nem
hívatta, de Isten, aki a dongóban volt, ünnepélyes temetést rendezett neki...
Végtelen csend volt – világosság és lehelet, a világosságban és a leheletben
fehér zászlók lengtek, rajtuk vércseppek vörös nyomai. És senki sem volt autóval, nehogy felverjék a port... A vándor ott lépdelt a koporsó mögött, és gondolatban felelevenítette,
hogyan könyörgött a dongónak, amikor az meghalt, hogy adjon valamilyen jelet,
hogy mindaz, amiről utoljára beszéltek, úgy is van, és hogyan adott jelet a
dongó: amikor kiabálás és lárma kerekedett, felemelte saját beüvegezett
képét, mert ikon nem volt, és a padlóhoz vágta, az üveg a siránkozásba és a
lármába csörömpölte: „Elhallgassatok!...” És a vándor még azt is eszébe
idézte, hogyan talált a dongótól örökölt írógép billentyűzete alatt egy
odaragadt papírcetlit, amire a dongó ezt írta: „Megvan az első oldal...
Isten megsegít!” Menszk[5],
2003. július Lettre, 80. szám |
[1] (1946.) ismert belorusz költő, író, politikus (nevét a sajtó
következetesen oroszosan Vladimir Nyeklajevnek írja). Csakúgy, mint az esszé
másik hőse, 1999-től 2003-ig ő is hazáján kívül élt: Lengyelországban és
Finnországban. 2010-ben a közelgő elnökválasztás előtt ellenzéki mozgalmat
alapított “Mondj igazat” néven. “Esélyes” jelöltként indult a “választásokon”,
ám még a választások napján (2010. dec.19.) kora este a hatóságok félholtra
verték és letartóztatták, mint hat másik elnökjelöltet is a több mint 600
személy között. Az elnökjelöltek közül hárman jelenleg is börtönben ülnek,
Nyekljajeut nemzetközi nyomásra jan. 29.-én a börtönből házi őrizetbe helyezték
át (elzárva így a szükségessé vált kórházi kezelés lehetőségétől), a többi
három ellen pedig lakhelyelhagyási tilalom van érvényben. A vád mindnyájuk
ellen “Tömeges rendbontás szervezése”, ami a belorusz törvények szerint 5-től
15 évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő.
[2] Vaszil Bikau (1924.VI.19.-2003.VI.22.) „a legismertebb belorusz író.
Esélye volt a Nobel-díjra, többek között Václav Havel és Czesław Miłosz
támogatta. 1941-ben, a német támadás után önkéntesként csatlakozott a Vörös
hadsereghez - később a háborús évekből vette legismertebb regényei témáját.
Ezek a hatvanas évektől magyarul is megjelentek, bár nevét következetesen
oroszul, Bikovnak írták. Politikai állásfoglalásaiban többször is szembefordult
a hatalommal: 1968-ban elítélte Csehszlovákia megszállását, 1980-ban pedig
Afganisztán lerohanását. A kommunizmus bukása után bekapcsolódott a közéletbe,
ő alapította a Belorusz Helsinki Bizottságot. Lukasenka hatalomra kerülése után
“russzofóbiával és nacionalizmussal” vádolták, persona non grata lett, 1997-ben
emigrált. Finnországban és Németországban élt, nem sokkal halála előtt tért
vissza Minszkbe. 1997-ben jelent meg Szcjana
(A fal) című elbeszéléskötete az azóta is tartó korszak emblematikus
ábrázolásával.” (Nagyvilág, 2009/12.) A 90-es évek végén a szerzőt «udvari
költőnek» nevezte.
[3] A pravoszláv vallás szerint az elhunyt lelke 40 napig kering még a
földön. Családi torral emlékeznek rá halála utáni 40.-ik napon.
[4] Hagyományos gőzfürdőzési „kellék”
[5] Minszk eredeti belorusz neve