Jan Těsnohlídekkel Eva Marková beszélgetett
Képtelenek átlépni a saját árnyékukat
(a cseh lírikusok)
Az ifjabb Jan Těsnohlídekkel a Řetězová irodalmi kávéházban találkoztam,
hogy új verseskötetéről, a Rákról beszélgessek vele, amelyben többek között
a sokat vitatott Rasszista verset is megtalálhatja a kedves olvasó. Beszélgetésünk
témáját az általunk választott italok is illusztrálták: én jó sötét barnasört
ittam, Honza világosat.
Honza, örülsz, hogy csehnek születtél?
Igen, ki vagyok békülve a nemzetiségemmel, elégedett vagyok így. De
ha mondjuk Dániában születtem volna, valószínűleg dánként is jól érezném
magam. Mindenesetre szívesebben vagyok cseh, mint hogy Dániába emigrálva
mindenáron dánná akarjak válni.
Miért kezdtél el Skandináviába járogatni?
Az egyik légitársaság nagyon olcsón kínált repülőjegyet, és ezt a lehetőséget
ragadtam meg. Abban az időben még nem volt divat északra utazgatni. Az
ott tartózkodást azonban maximálták, általában egy hónapot maradhatott
az ember, én mindannyiszor körülbelül egy hétig maradtam. Hátizsákkal és
hálózsákkal a hátamon kóvályogtam Koppenhága, Oslo, Helsingborg és más
városok utcáin. Azt az almát eszegettem, amit itt-ott elcsórtam, és elégedett
voltam. Szeretem elnézni, mit csinálnak az emberek, hol élnek, meg ilyenek...
Európában szerintem eléggé egyforma az élet mindenfelé, ennek a felismerésnek
a Fiatal kínai költőlány Oslóban című versem állít emléket az első kötetben.
Nem szokott megfordulni a fejedben, hogy legalább egy időre elhagyd
Csehországot?
Ahogy vesszük. Szeptember végén lejárt a munkaszerződésem és a lakásbérletem
is, így aztán nem tudtam, hogyan tovább. Elmehettem volna külföldre, de
nem tanulmányútra, legfeljebb valami építkezésre melózni. De nem akartam
kizökkenni eddigi életemből, ráadásul épp most alapítottam egy új könyvkiadót,
így még meglehetősen felelőtlen lépés is lett volna.
Ráadásul, ha valahova elköltözöl, az új ismeretségeid, kapcsolataid
mind felszínesek, sekélyesek lesznek, és én nagyon fontosnak tartom az
itteni, prágai barátaimat, jól érzem magam velük. Másrészt a barátnőm lengyel,
így mondjuk egy karkkói lakhelytől nem zárkóznék el. Csakhogy van itt ez
a fránya nyelvi akadály, ami megnehezítené, hogy munkát találjak...
Korábban sem fordult meg a fejedben, hogy külföldön élj?
Amikor fiatalabb voltam, mindig nagyon klassz dolognak tűnt számomra
elutazni valahova, megismerni az ottani kultúrát és bizniszelni velük.
De manapság már más időket élünk. Nem csak a válság miatt, de a bevándorlók
miatt is. Egy olyan ügyvédi irodának dolgozom, akik a külföldiek hosszútávú
tartózkodási engedélyét intézik, és a saját szememmel látom, hogyan viselkednek
ezekkel az emberekkel. Kétlem, hogy máshol Európában jobb volna a helyzet.
Mennyire vagy elégedett a második könyveddel? Ha össze akarnád hasonlítani
az első kötettel, amelyik Orten Díjat kapott, mi lenne az eredmény?
Az első könyvem, hát, az nagy szerencse volt. Akkoriban keveset olvastam,
és nem foglalkoztam az irodalomcsinálással, mint olyannal. Az írtam, amit
meg akartam írni. Aztán egyszer csak kiderült, hogy van egy csomó ember,
akik megveszik és olvassák az ilyen könyveket, de ebben sokat segített
nyilván az Orten Díj is. A második kötet szövegeivel sokkal elégedettebb
vagyok. Az Előítélet nélküli erőszak abban az időben, amikor írtam, a lehető
legjobb volt, amit megírhattam, de most, pár év távlatából sokkal felelősségtudóbb
vagyok, és sokkal kritikusabb önmagamhoz.
És ez nem köti meg a kezed?
Ez mindenképpen nagy kötöttség. Sok ember bízik benned, mások meg azért
várják, hogy megjelenjen az új kötet, hogy jól pofán vághassanak. Így aztán
egy nagyon jó könyvet kellett kiadnunk, és szerintem ez sikerült is.
Ezzel egyetértek. A Rák című kötetedet olvasva nem jöttem zavarba,
egyszerűen csak tetszett. Milyenek voltak a visszhangok? Hiszen még a könyv
megjelenése előtt nagy vihart kavart a Rasszista vers publikálása...
Azt gondoltam, hogy majd megint lesznek olyanok, akik felháborodva
mutogatnak rám, micsoda egy gonosz náci vagyok, aki legszívesebben mindenkit
kiirtana, de ez nem igaz. Ezért is van a könyv elején Jakub Vaníček előszava,
amely segít a Rasszista vers értelmezésében.
Szerencsére kiderült, hogy továbbra is ugyanazoknak az embereknek van
velem bajuk, és negatív kritika csak a Tvarban jelent meg. A Respektben
és a Týdenben, ahogy az Interneten is több helyen, a Rákot nagyon kedvezően
értékelték, aminek borzasztóan örültem. Mégiscsak többet nyom a latban
egy Respektben megjelent kritika, mint a Tvarban lehozott, ahol világos,
hogy ki és milyen ideológiai elkötelezettséggel írja a kritikákat. A cseh
irodalmi üzem olyan kicsi, hogy máshogy talán nem is működne.
Hogyan vélekedsz a multikulturalitásról és a xenofóbiáról?
Hát, ez bonyolult kérdés. Azt állítani magamról, hogy xenofób lennék,
nem lenne jó, de azt sem állíthatom magamról, hogy egy olyan állam híve
vagyok, amelyik mindenki előtt megnyitja a határait, vagy, hogy szívesen
befogadnék a lakásomba húsz kenyait csak azért, mert nincs mit enniük.
Nem érdekel az entelektüelek vitatkozása a Rasszista vers című költeményem
körül, sokkal inkább izgat az utca emberének reakciója, akik először hallják
a verset a felolvasásokon.
Miért?
Az emberekben félelem és ellenállás van más kultúrákkal és a színesbőrűekkel
szemben. Azt, hogy a multikulturalizmus az egyedüli jó, a xenofóbia viszont
rossz, csak azok az emberek állítják, akiknek semmiféle tapasztalatuk sincs
a kisebbségekkel.
Például a Rasszista vers miatt egy harminc körüli, kedves, intelligens
lány majdnem megölt engem, de még életében nem látott négert és nem lakott
egy házban cigányokkal. Ha valaki Prágában lakik, és látja, ki hogyan él,
és ki mivel keresi meg a betevőt, akkor ezt a problematikát már nem annyira
fehéren-feketén látja. Én nem tartozom egyik táborhoz sem. Nem mondom,
hogy nem vagyok rasszista. Szörnyen hangzik, de ez a helyzet.
Ezt magyarázd meg, kérlek.
Ha meglátsz egy cigányt, jobban félted a pénztárcádat, mintha fehér
embert látsz. Ugyanez történik, ha a Vencel téren leszólít egy néger –
jobban félsz, mintha fehérbőrű állítana meg. Nagyon hasonló a helyzet Dél-Afrikában:
ott te vagy a gonosz fehér ember, azoknak a leszármazottja, akik börtönbe
zárták a feketéket. Sok barátom utazik Indiába abban a reményben, hogy
majd ott kipihenik magukat és feltöltődnek, de aztán azon kapják magukat,
hogy csak egy fehér pénztárcának nézik őket, és soha nem lehetnek egy szinten
az ottaniakkal.
Ez is a rasszizmusnak egy formája, amely minden emberben ott rejtőzik.
Ha valaki azt hangoztatja, hogy nem rasszista, az csak abban az esetben
igaz, ha több kultúra metszéspontjában él. És szerintem Csehországban nem
sok ilyen ember van.
Miért nem szelíd őzekről és lágyan csillogó tavakról írsz verseket?
Nem tudom, talán azért, mert más dolgokat látok magam körül. De különbség
van szöveg és szöveg között. Én a szépet inkább megélni próbálom, a rosszat
pedig a papírra vetni. Az a véleményem, hogy ha megosztjuk a problémáinkat
másokkal, az segít, mert az ember látja, hogy nincs vele egyedül. Ahogy
Umberto Eco írta – az irodalom egyik feladata a halálra való felkészülés.
És ez nem valami vidám dolog.
A te költészeted megoldást kínál?
Az lenne az ideális, ha kínálna, de nem kínál. Meglátjuk, hogyan tovább.
Jó lenne, ha idővel valami kiindulási pontot tudnék felmutatni. De egyelőre
erre nem érzem elég érettnek magam. Ez nagy merészséget és önbizalmat feltételez.
Szerintem a megoldást a politikusoknak kellene felkínálniuk. Nekem inkább
az a feladatom, hogy az emberekkel észrevetessem, milyen rendszerben élnek.
Nem olyan régen nagyon felháborított az esti hírműsor, az Události
adása. Képtelen voltam elhinni, micsoda baromságokat ömlesztenek az emberek
elé főműsoridőben. Sok emberhez nem jutnak el fontos információk, mert
a hírek csak arra szolgálnak, hogy az embereknek legyen miről beszélgetniük
és megnyugodjanak, nem pedig azért, hogy a világ állapotán törjék a fejüket,
és megpróbáljanak javítani rajta valamit. Az én költészetem azonban nem
helyettesíteni akar, és semmiképpen sem az Události műsorát kívánja helyettesíteni.
Egyszerűen csak megnyit a társadalmat foglalkoztató néhány témát, amelyről
keveset beszélnek, és új nézőpontból közelíti meg őket.
Változtathat a líra a társadalom tájékozottságán?
Nehéz megmondani, vajon lehet-e ezen segíteni egy verseskötettel, habár
úgy gondolom, hogy a költészet kiváló közvetítője a véleményeknek és az
információknak. Ugyanakkor ha ebben az országban azt mondom, hogy verseket
írok, akkor mindenki belső problémákkal küszködő entelektüelnek gondol.
Sokan úgy vélik, hogy a vers olyasvalami, amit nem lehet megérteni. De
ez baromság! A vers már csak azért is fantasztikus forma, mert rövid szövegről
van szó.
Ha nem aggatod tele plakátokkal a metróaluljárót, akkor senki sem veszi
meg a hatszáz oldalas regényeket. A verset viszont lehozhatja az újság
is, megjelenhet a weben, felsprézheted a falra, és nem vesz el sok időt
az olvasása. És ha valami üzenet is van benne, akkor még meg is érintheti
az embereket, sőt, még szórakoztathatja is őket. Az utóbbi időben felfigyeltem
arra a kellemes tényre, hogy több zenei fesztiválnak van irodalmi betétje
is. Habár az is igaz, hogy az ilyen programoknak megvan a maguk közönsége
– a hallgatóságnak minimális a kritikai érzéke és a felolvasók is pocsékok
sok esetben.
Manapság miért beszélnek keveset a költészetről?
A megjelent könyvek nagy része a süllyesztőben végzi. Az a gyakorlat,
hogy az emberek általában a barátaik könyveit recenzeálják, oda vezet,
hogy sokan nem is jutnak be a médiába, pedig a média reflektálhatna rájuk.
Ráadásul a lírát kis kiadók adják ki alacsony költségvetéssel. Senki sem
veszi észre ezeket a könyveket, így aztán az íróik sem tudnak kiteljesedni.
Szóval elérnek egy szintet, valahova betagozódnak, vagy besorolják őket,
és aztán már semmi se motiválja őket, hogy tovább dolgozzanak önmagukon.
A nagy rizikó abban van, hogy az első könyved visszhangot és elismerést
vált-e ki, mert akkor a másodikat is kiadják.
Kevesen veszik az időt és a fáradtságot, hogy elbeszélgessenek a kötetről
az íróval. Nekem nagy szerencsém volt az első kötet szerkesztőivel. A második
kötet írásakor sokat segített az, hogy a közbeeső években én magam is részt
vettem néhány könyv szerkesztésében. Ha idegen szövegből húzgálsz ki, és
aztán a szerkesztők igazát kell védened, szigorúbb leszel saját magaddal
is. A Rák szövegei ezért nagyon kidolgozottak.
Milyen okból alapítottál saját kiadót?
Petr ©tengl azt írja a (kortárs költészettel foglalkozó) Psí víno c.
folyóirat nyári számában, hogy őt zavarja, ha egy könyvön dícsérő szöveget
olvas. Tudod, például a könyvek fedőlapján. Az a helyzet, hogy minél nagyobb
név ajánlja a könyvet, annál jobb. Ráírják, hogy ez a könyv biztosan elnyeri
a tetszésedet, és ha mégsem, akkor nem értetted meg és nem vagy intelligens.
Aztán elolvasod, marhára nem tetszik, és nem tudod, mihez kezdj vele. Így
aztán automatikusan szembekerül a te véleményed a neves recenzáns véleményével,
ezt fejti ki Petr ©tengl az írásában.
A Rákhoz mégis terveztél előszót...
Igen, a Ráknak nem sokkal ennek a szövegnek a megjelenése után kellett
volna kijönnie, és Jakub Vaníček azt mondta, hogy írna a könyvhöz előszót.
Petr ©tengl ezzel először egyetértett, de végül úgy határozott, hogy önmagával
kerülne ellentmondásba, és inkább ne legyen benne előszó. Sokat vitatkoztunk
ezen, és ebből a vitából született meg az új kiadó. Valószínűleg nem lett
volna probléma kiadni a Rákot bármelyik másik kiadónál sem, hiszen az első
kötet sikeres volt, és ez nekem is nagyobb presztizst jelentett volna.
De a kötet már készen állt, a grafikusnál volt, én meg már megbeszéltem
rengeteg programot a könyvvel kapcsolatban, így a kiadóalapítás volt a
legkézenfekvőbb dolog.
Természetesen folyton ott van a rizikója annak, hogy valaki majd azon
kezd el csámcsogni, hogy a saját könyvemet adtam ki. Miért, ezt a kötetét
senki sem akarta kiadni? - kérdezgetik majd. De teszek rá. Amikor tavaly
az Archában voltam a The National koncerten, azt mondtam magamban,
hogy a klassz dolgok magukban is értékesek, és tök mindegy, ki jelenteti
meg őket, mi van a fedelükre nyomva, vagy ki, mit firkál össze róluk.
A JT´s kiadó gondozásában jelent meg David Zábranský Edita Farkaą című
könyve.
Daviddal úgy készítettük elő a könyvet, hogy Petr ©tenglnél fog megjelenni.
De amikor szétmentünk Petrrel, logikus lépésnek tűnt, hogy David az Edita
könyvével velem jön. Nagyon örülök, hogy ez a zseniális könyv, amelyen
David három évig dolgozott, nálam jelent meg.
Az első könyve sikeres volt, a másodikért nem nagyon dicsérték, a harmadik
pedig nagyon kicsi, rövid könyv, talán ezért nem volt visszhangja, habár
nagyon klassz mű. Az Edita Farkaąban viszont állati nagy tehetség mutatkozik
meg. Márcsak azért is, mert David bizonyos fejlődésen ment keresztül. Először
Zábranský könyve jelent meg, aztán az enyém. Idén Milana Kozelka Fucker-palánták
című könyvének kiadását tervezem, illetve az Edita Farkaą korlátozott példányszámú
megjelentetését Edita Farkaą csillaggal címmel. Hiszem és remélem, hogy
a kiadó jól fog működni.
Mit gondolsz a cseh irodalmi berkekről?
Csehországban pitiáner béka-egér harcok folynak, amelyek meggátolnak
minket abban, hogy felzárkózzunk a világirodalomhoz. Amíg fennmaradnak
ezek az alapvetően elhanyagolható csoportosulások a felejthető közönségükkel,
addig olyan irodalom születik, amely, a külföldi irodalmakhoz képest alacsonyabb
színvonalú. Nálunk mindenki olyan begyepesedett... és ez teljességében
igaz a költészetre is.
Kérdés, hogy mennyiben tehetnek erről a pénzügyek. Nálunk ugye nem
nagyon csörgedezik pénz a kultúrának. Ha több pénz lenne a külföldi líra
fordítására, meg vagyok győződve arról, hogy teljesen más lenne a helyzet.
Nagyon tetszik, hogy a képzőművészek olyan csoportot alkotnak, akik kölcsönösen
támogatják egymást, még ha egymás háta mögött szidják is a másikat. Ez
az irodalomban nem működik.
Mi a véleményed az irodalmi díjakról?
Az irodalmi díjakat jó dolognak tartom, legalább felhívják az olvasók
figyelmét a könyvre. De természetesen nem akarom túlértékelni a szerepüket,
az esetek nagy részében az egész csak médiafogás.
Szerinted miért olyan problematikusak manapság az irodalmi illetve
az emberi kapcsolatok?
Szerintem sok probléma abból adódik, hogy az emberek nem ismerik egymást.
A prágai bárokban minden nap más embereket látni – itt most az irodalmi
kávéházakról beszélek elsősorban –, minden nap mással ihatsz. Prága nagyon
anoním város. Én faluról származom, és akárhányszor csak hazamegyek, megtudom,
kivel, mi történt. Ismerem a szembejövő embereket, ismerem az egész életüket,
még ha nem söröztünk is együtt. De ha Prágában ülök be egy kávéházba, mindenkinek
beadhatom, hogy van egy Ferrarim, azok meg elhiszik, mert igazából totál
közömbös nekik, mit mond a másik. Ez falun nem történhet meg.
De az is igaz, hogy Prága még így is kis városnak számít. Én például
mindenhova gyalog járok, a városközpont olyan kicsi. És ha folyton az irodalom
körül forgolódsz, mindig ugyanazokba az emberekbe botlasz.
A költők köre, gondolom, még szűkebb.
A cseh költészetben borzasztóan kevés olyan ember van, akik valamilyen
irányba el tudnák mozdítani, kevés az igazán nagy személyiség. A Fra Könyvkiadó
például arról ismert, hogy lírát publikál, de mégis, hány olyan szerzőjük
van, aki igazán befutott? Valószínűleg hasonló cipőben járnak, mint a Psí
víno: ontják magukból a szerzőket, egyesek valameddig eljutnak közülük,
kidolgozzák a saját stílusukat, de ez még mindig nem elég ahhoz, hogy kimagasló
költőszemélyiségek váljanak belőlük, sajnos.
És eszembe jut egy elég szomorú eset, amikor Viola Fischerová felolvasóestjén
voltam, és csak olyan emberek ültek ott a hallgatók soraiban, akik a Irodalmi
Szalon folyóiratban publikálnak, vagyis az est szervezőgárdája.
A Rák című kötetben szerepel a gyermek mint az élet vasmacskája metafora.
Ezt vegyük kritikának? Számodra mi jelenti a lehorgonyozást az életben?
Hát ebben a versben éppen ironikusan értelmezhető ez a metafora, mert
aztán később azt írom, hogy a két gyerek, olyan, mint két zsák kő. De...
tulajdonképpen úgy gondolom, hogy valóban lehet vasmacska szerepük. Amíg
az embernek nincsenek kötöttségei, azt csinál, amit akar. Amint gyereked
születik, az aztán szörnyű nagy kötöttség.
Nekem még szobanövényeim sincsenek, amikről gondoskodnom kellene. Nincsenek
gyerekeim, így az sem érdekel, ha épp nincs munkám. De amint gyerekeid
vannak, 100 százalékon kell teljesítened. Ugyanakkor többé nem kell olyan
baromságokon gondolkodnod, mint például, hogy mi az élet értelme. Két gyerek,
basszus, az már aztán tényleg az élet értelme. Az én falumban, Krucemburkban
a húszéves lányoknak is van gyerekük, nekem ez mondjuk öngyilkosságnak
tűnik. Erről szól ez a vers. Ugyanakkor szeretem hangoztatni: mindenki
éljen úgy, ahogy neki tetszik. A család fontos dolog, és szerintem (legalábbis
azt remélem) engem sem kerül el majd ez a sors.
Prágában egész más a helyzet, itt szinte kizárt, hogy húszéves lányokat
láss babakocsival.
Igen, és ez zavarba is hoz. Falun egy csomó fiatal lányt láthatsz gyerekkel,
Prágában viszont ignorálják a családi életet. Szerintem ez nincs rendjén.
Néhány harmincas barátomnak még állandó partnere sincs, sőt még a terveikben
sem szerepel, nemhogy családban gondolkodnának. Ez főleg a lányok számára
jelent problémát. Negyvenen felül már általában letesznek az anyaságról,
vesznek maguknak egy kutyát, és fura kapcsolatokba keverednek.
Te sem vagy egy előre tervezős típus, ugye?
Az előre tervezéssel kisebb gondjaim vannak. Sosem gondoltam volna,
hogy húsz éves koromnál tovább fogok élni. És ha így állsz neki a dolgoknak,
nem tervezel el semmit. Most már szeretnék élni, szeretnék tervezgetni,
de ahhoz meg valamiféle egzisztenciára van szükség, állásra, amelyből félre
tudsz tenni, és törleszteni tudod a hitelt. Nekem egyelőre még az albérlet
fizetése is gondot okoz.
Szükséged van társra?
Szerintem társra mindenkinek szüksége van, kevesen képesek magányosan
élni. Ha csinálsz valamit, szeretnéd megosztani másokkal is. A bizniszhez
elég vagy egyedül is, de barátokra és családra akkor is szükség van. Jobb,
mintha egyedül gubbasztasz otthon, és piálsz.
Kevéssel karácsony előtt hunyt el Václav Havel. Hogyan érintett téged
a halálhíre?
Nagyon szíven ütött a hír – habár természetesen sok rosszat is hallottam
Havelről (Csehországban már csak így járja, ha valaki elér valamit, rögtön
rágalmak kereszttüzébe kerül) –, mert mindig is nagyon tiszteltem. Szerintem
az, amit Csehországért tett, nagy bátorságra vall.
És íróként is nagyra tartom, valamint tisztelem a Flóra 2000-ben betöltött
szerepéért. Václav Havel talán nem mondott ki hangosan olyan dolgokat,
amelyekről tudott, és amelyek sok politikust kellemetlen helyzetbe hozhattak
volna, de a nyilatkozataiban olvasni lehetett a sorok között is, és szerintem
minden vájtfülűbb olvasója értette, hogy Havel sem a politikai élettel,
sem az állam reprezentációjával nincs jobban megelégedve, mint az átlag
szavazópolgár. Számomra ez mindig nagyon szimpatikusnak tűnt. Úgy hiszem,
hogy Havelt továbbra is szeretni és tisztelni fogják az emberek. Én legalábbis
igen.
CSOMA BORBÁLA FORDÍTÁSA
Lettre, 87. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|