Stefano Benni:
A végzet San Lorenzo szigetén
(Il destino sull’isola di San Lorenzo)
Felkelhetsz akár hajnalok hajnalán, a végzeted már egy órával korábban
felkelt nálad.
(Afrikai közmondás)
Kezdetben volt az Álom, akinek volt két fia, Siopé, a csend és Mumusoin,
a zaj, akitől született Dyanus, az ég, Indigo, a föld és Caleb, a gyönyör,
akitől született a tenger, melynek közepén keletkezett a kis béka alakú
San Lorenzo sziget, és a béka fejénél emelkedett a főváros; az egyik ház
teraszán pedig, az Istennek oly közömbös napok egyikének estéjén, Alfonso,
a Szépfiú tornázott az „Apache“ lemez hangjára, egy szál leopárdmintás
úszónadrágban.
Meglátta őt az ablakból Olga, a Széplány, és a legszebb és legizzadtabb
férfinak találta. A szíve úgy szúrt a mellébe, mint darázs a bambusznádba.
Percek teltek el így; Alfonso izmai csillogtak a vörös esti fényben,
Olga, a Széplány pedig gyönyörködött benne. Egy autó elütött egy járókelőt,
és egy másik kocsihoz csapta, csengőszó hallatszott, meghalt: kissé megpörkölődött
lelke felszállt az égbe. Egy fogorvos lelke volt. Az utolsó, amit a földön
látott, Olga ábrándos tekintete volt az ablakban, és meglehetősen sajnálta,
hogy el kell távoznia.
Ha igaz, hogy a szerelem és a halál összefügg, és ugyanaz az istennő
bogozza a szálait, akkor abban a percben kezdődött minden. Alfonso zajt
hallott az utcáról, a dereka köré kerített egy szintén pettyes törölközőt,
és kinézett. Így látta meg Olgát, aki barackszínű alsóneműben gyötörte
fésűjével hosszú, szőke haját. Ámor nyila könnyen átszelte a két erkény
közötti csekély tíz métert, és átfúrta a szemben lakók szívét. Alfonso
abban a pillanatban megesküdött, hogy ha ez a szép szőkeség nem lehet az
övé, akkor megöli magát, megfosztva a világot egy ilyen kivételes izomzattól.
Olga pedig megesküdött, hogy ha nem lehet övé ez a gyönyörű tornász, akkor
megöli őt. A kiinduló helyzet tehát kétségtelenül nem kedvezett Alfonsónak.
Ugyanezen az estén Porfirio, az özvegyember, kivitte két fiát, Tiehét
és Tienyolc éveseket, a tengerpartra kagylót gyűjteni. San Lorenzo partjai
erre tökéletesen alkalmatlanok voltak. Gyűjtöttek néhány megkövült dinnyehéjat,
számos fagylaltoskanalat és egy fadarabot, ami Tiehét szerint egy kismacskára
hasonlított, Tienyolc szerint pedig egy marslakóra.
E tudományos társalgás után Porfirio végignyúlt a homokon, és a san
lorenzo-i hajókat nézegette. Voltak közöttük zöldek, kékek, és mind a kikötő
kátrányában úsztak. Nézte a városból visszatérő, hulladéktól jóllakott
sirályokat. Nézte a szállodát, amelynek a tulajdonosa volt: huszonhét szoba,
mely tisztességes jövedelmet biztosított neki. Boldog lehetett volna, de
nem volt az. Még sosem érezte ennyire, mint ezen az estén, hogy az életének
nincs semmi értelme Olga, a Széplány szerelme nélkül.
Dehát ilyen az élet, és az indiánok úgy tartják, hogy a leghatalmasabb
erő egy hosszú és fenyegető nevű istenség kezében van, akit úgy hívnak:
Szeresdkinemszeretneszeresdkiszeret
? a viszonzatlan szerelmek Istene, aki abban leli örömét, hogy minden
lehetséges boldogtalanságot és reménytelenséget végtelen sok elhibázott
találkozásban egyesít.
Porfirio szereti Olgát, de az nem viszonozza szerelmét. Porfirióért
viszont Ernesto rajong. Ernesto egy melankólikus természetű pincér, aki
színes italokat szolgál fel a vendégeknek San Lorenzo legelegánsabb kávézójában,
a Bellevue-ben. Esténként arabos ruhát aggat magára, félig háremhölgynek,
félig útonállónak öltözve, és elindul szerelmet keresni a kikötő utcáin.
Büszke a járása, mohó az ajka, jutányos a tarifája. Egy este találkozik
Porfirióval, aki nemrég vesztette el a feleségét, és részegen, könnyek
közt bóklászik. A megszokás gátlásai nélkül közelednek egymáshoz. Ernestót
elbűvöli ez az oly stílusosan síró ember, Catullust idézi neki, és gyengéden
bánik vele. Felejthetetlen éjszakát töltenek együtt. Tudom, hogy szeretnétek
többet is megtudni, de Porfirio szégyenli. Azóta is tagadja, hogy történt
volna köztük bármi.
Ernestót viszont őrülten szereti Cristina, a fiatal, göndör hajú pincérnő,
aki nem érti, miért olyan közömbös iránta az imádottja. Csakis őt akarja,
és nem Alfonsót, aki pedig őérte rajong (legalábbis tegnap estig), és aki
miatta visel minden állatmintásat, ami a keze ügyébe kerül: jaguárfoltos
nyakkendőt, kígyóbőr övet, sőt mi több, egy ocepárd bőrből készült kabátot,
mely egy olyan egzotikus állat, ami nem csak a bennszülöttekben, de még
saját fajtársaiban is undort kelt.
Így forog körbe az ördögi kör. Most azonban közbejött egy meglepetés,
történetesen hogy Alfonso és Olga egymásba szerettek. Különben egy teljes,
szent körünk lenne, középen Szeresdkinemszeret istennel. Azaz Olga Alfonso
szerelméért esedezik, aki Cristina után vágyakozik, aki viszont eleped
Ernestóért, aki Porfirio miatt szenved, akinek a szíve pedig Olgáért ver.
De Olga és Alfonso ott állnak, és bámulják egymást. Megérkezik a mentő,
hogy elvigye a fogorvos földi maradványait, és ők csak nézik egymást. Olga
szőke haját gyötri, Alfonso áll a szélben izzadtan, akkor is, ha nem tesz
jót az egészségének, a mentő elszáguld, a moziban kirakják a „Les amants“
plakátját, (véletlen? vagy valami trükk?) Alfonso meg van zavarodva. Az
erkélyen még soha nem tapasztalt mást, mint csekély festői zavartságot,
most meg ott áll elrévedve „A“ Szépség előtt. Alfonso, te marha, aki sohasem
szerettél, mi történik veled? A keze romantikusan becsúszik a leopárdmintás
úszónadrágba, hogy mérlegelje az élet érveit és ellenérveit. Ásít. Olgának
tetszenek a mandulái is. Fülig szerelmes a leányzó. Mielőtt becsukná az
ablakot, köszönésképpen félreérthetetlen csókot dob a fiúnak.
Szép kis kalamajka vette kezdetét.
Másnap a Végzet kelepcét állít. Álruhába bújva, nem árulom el, milyenbe,
bolyong a san lorenzo-i Tonhalvásár ezernyi arca között. A szigetlakók
ugyanis minden évben megünneplik ezt a kékes színű, jóságos állatot, mely
a helyi bevétel negyven százalékát biztosítja. Az ünnepi kavalkádban harmónikaszó,
kiáltások és színek keverednek. Itt jön Alfonso, a Szépfiú, ezüstös ingben,
pontosabban tonhal színűben, jaguármintás övvel, hozzá illő cipőben, a
világ elé tárva a szerelmes melankóliától éppenhogy fátyolos szépségét.
És itt jön Olga, fuksziaszínbe öltözve, kiérdemli a legszebb jelzőket,
melyeket nő még soha nem érdemelt ki, még egy san lorenzo-i vásáron sem.
Egymástól eltérő irányban haladnak, és így sohasem találkoznának, ha nem
lépne közbe a Végzet (figyeljetek!) édességárusnak öltözve, pontosabban
egy torrone nevezetű mandulás nyalánkság árusának. És micsoda édesség az!
Talán maga Astarte, a csábítás istennője és Repletus, a túltápláltság istene
gyúrták össze az Olimpuszról való mézzel és afrikai fűszerekkel, mert olyan
illatot áraszt szét a világban, aminek lehetetlen ellenállni. Érzi az egész
város; és érzi a külváros is, ahol gyerekek tucatjai csüngnek az ablakban,
és kórusban zendítenek rá vágytól panaszos dalukra; érzi a legegyszerűbb
halász is pár mérföldnyire a parttól; és érzik a tonhalak is, igen, a tonhalak,
és elragadtatva szaglásszák, még az a szerencséjük, hogy senkinek sem jut
eszébe torronét használni csalinak.
Tehát a falánk Alfonso, akit elcsábított az illat, tartja az északnyugati
misztrál szél irányát, miközben Olga délnyugati irányból nyugatnak, majd
szintén északnyugatnak fordul, a torrone irányába, a Végzet illatos útját
követve. Ott aztán az édességespult előtt találkoznak, és a tekintetük
leírhatatlan: van benne kihívás, ígéret, igézet, ami csak tetszik. A torroneárus
(álruhás Jupiter?) cinkosan mosolyog, amint ők ketten, az örök varázslat
bűvöletében eltávolodnak tőle. Mintha öröktől fogva ismerték volna egymást,
a fiú a focibajnokságról és a testedzésről magyaráz a lánynak, az pedig
az apácának állt nővéréről, kanárimadarakról és kelmékről mesél neki. Huszonhárom
óra negyvenkor megcsókolják egymást, és ettől kezdve a sors kereke, mint
az őrült, forogni kezd. A tömegben megpillantja őket Porfirio, az özvegy.
A szivét elönti a méreg, hogy álmai asszonyát szorosan a leopárdemberhez
bújva kell látnia. Nagy erőfeszítéssel visszafojtja a kiáltását. Lehajtja
fejét, és elkezd pofonokat osztogatni a fiainak, két pofon jár ritmusosan
minden „papa, vedd meg nekem“ után. Az apai indulattól megzavarodva a kicsiknek
torkukon akad a hang, ami eddig még nem fordult elő, az anyjuk temetése
óta.
Porfirio lenyeli haragját és könnyeit, beül az első bárba, és konyakot
rendel. Ernesto viszi ki neki, aki éppen egy kollégáját helyettesíti. Porfirio
felismeri őt és dönt: szeretők lesznek. Csak így felejtheti el Olgát. Még
aznap este rövidnadrágban sétálgatnak a tengerparton kettesben, részegen,
egy nyugodt partszakasz felé, ahol botrányos szerelmüket kiélhetik. Megpillantja
őket Cristina, és beigazolódni látja a legrosszmájúbb kollégák pletykáit.
A visszautasított szerelemtől tébolyultan úgy dönt, még aznap este odaadja
magát Alfonsónak. A szájától a nagylábujjáig kifesti magát, minden átlátszó
ruháját magára aggatja, minden átlátszóságot kiiktatva ily módon. Ezután
felcsönget Alfonsóhoz:
Ki az?
Cristina vagyok, felmehetek?
Szeresdkinemszeret kegyetlen tréfája! Ez a három szó, melyek egy napja
még a mennyország lépcsőit jelentették volna, most teljesen közömbösen
hangzanak Alfonso számára, aki kegyetlenül így felel:
Nem vagyok egyedül.
Így igaz. Az ágyban hevernek, a fiú meztelen és szőrös, a lány fehér
bőrű, és barackszín alsóneműt visel, és mindketten kimerültek a szerelmes
délutántól. Már elfogyott a cigarettájuk, egymás csikkeit szívják, és az
italuk is, ezért vizet hörpölnek jéggel.
Cristina a fájdalomtól és a megaláztatástól megtébolyodva nekiiramodik,
és fut, fut, amíg a mólóhoz nem ér. A tenger nyugodt. A mély kékség végtelen,
fénylő szemével figyeli Cristinát. A mélyben a tonhalak énekelnek. Egy
ragyogó naplemente megvilágítja a lány fürtjeit, aki így még fiatalabbnak
tűnik. Végül is szép dolog fiatalon meghalni, gondolja Cristina, ha nem
teszem meg most, amikor még megtehetem, lehet, hogy öregkoromra bánni fogom.
Lehunyja a szemét, és a hideg vízbe veti magát. Az ugrás szemérmetlenül
fellibbenti az alsószoknyáját. Visszafolytja a lélegzetét. Egy pillanat
alatt lepereg előtte az élete. Edit nénikéje. Apukája, amint egy pálmafa
alatt alszik. Egy tál gyönyörű szilva, a kis kezei számára elérhetetlen
magasságban. Egy oszálytársnője, aki tüdővészben meghalt. Az első csók.
Borravalók. Aztán Ernesto szép barna arca, ahogy kivillan a pincérzakó
fehérjéből. Ernesto kettesben a szeretőjével, aki illetlen dalocskákat
énekel. Aztán semmi. Nagy levegőt vesz, és elindul a part felé.
Két hét múlva egy súrolószer nyereményjátékán megnyeri a fődíjat, egy
autót. Az autósiskola oktatóját Goffredónak hívják, magas és rokonszenves.
Többet nem is mondok. Ernesto elhagyja Porfiriót egy gyermeknevelési vita
után. Olga és Alfonso közé egyre hosszabb hallgatások települnek. Olga
órákon keresztül csak lakkozza a körmeit, Alfonso pedig tornázik. Egy éjjel
Olga a konyha felől jövő félelmetes zajra ébred. Alfonso hideg rákocskákat
szürcsöl. Másnap a lány egyedül nézi meg a moziban a „Holnap sírni fogok“
című filmet, majd hazamegy, és a lakása ablakában sírdogál. Onnan nézi
Alfonsót, amint az „Apache“ hangjára tornásztatja az izmait. Felteszi magának
a kérdést, vajon hogyan dobhatott el hat hetet az életéből egy ilyen pojáca
miatt.
Ekkor a Végzet is felteszi a kérdést, hogy vajon érdemes-e torroneárusnak
öltözni, fogorvosokat tenni el láb alól, tonhalakat fakasztani dalra, és
mindezt csak ezeknek a szeszélyes gyermekeknek a szórakoztatására, akiket
embereknek hívnak. Senki sem felel neki, mert senki sem tud tanácsot adni
a Végzetnek, sem San Lorenzo szigetén, sem másutt.
K. SZABÓ ANITA FORDÍTÁSA
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|