Sergio Benvenuto
A demokrácia kilátásai Olaszországban
Első flash. Áprilisban az olasz állam feloszlatta néhány dél-olasz település
helyhatóságait, köztük a legszentebbnek számító Camorra Casal di Principéjét,
és egy komisszárt küldött ki a helyi közigazgatás élére. Az ok erre az
volt, hogy ott ismert Camorristákat választottak be a helyi vezetésbe,
akik azt ígérték, hogy azoknak, akik erre igényt tartanak, engedélyeket
fognak adni egyébként meg nem engedett házak megépítésére és egyéb törvénysértésekre.
Alig akadt olyan, aki ezen felháborodott volna Olaszországban.
Második flash. Néhány nappal Mario Monti – nem hivatásos politikusokból
álló, ezért „szakértőinek” nevezett – kormánya hivatalba lépését követően
találtam ezt az új végrehajtó hatalom ellen írt blogot. Az állt benne,
hogy Mario Monti „az erős hatalmak”: a bankok és a nemzetközi pénzvilág
embere, és a legerősebb európai hatalmak által forszírozott neoliberális
politikát akarja keresztülvinni Olaszországban. Ahelyett hogy felvette
volna a harcot a finánctőkével, Monti kormánya első lépésként magasabb
adókat vetett ki mindenkire, még a legszegényebbekre is. Ez egy antidemokratikus
kormány, mert nem demokratikusan választották meg, még ha a parlamentben
a baloldaltól a jobboldalig széles támogatottsággal rendelkezik is, a technokrácia
hatalmát testesíti meg. Olaszországban a demokrácia „komisszárokkal” kormányoz.
Az európai hatalom birtokosai, írják az indigado blogban, féltek a demokratikus
választásoktól. Amikor Papandreu 2011 novemberében azzal a javaslattal
állt elő, hogy a szigorú gazdasági megszorító intézkedéseket tegyék fel
népszavazásra, az európai vezetők egy szempillantás alatt eltérítették
ettől a szándékától. Azt gondoltam volna, hogy ez egy szélsőbalos blog,
de kiderült, hogy jobboldali. A Monti-kormány elleni támadásaiban a jobb-
és a baloldal majdnem ugyanazokat a fogalmakat és kifejezéseket és fordulatokat
használja.
És íme az ezzel szembenálló teória: a New York Times-ban éppen azzal
keltett meglepetést Thomas L. Friedman, hogy valami ehhez nagyon hasonlót
állított. (1) Friedman megfordítja a bevett klisét, ami szerint éppen a
Nyugat szenvedne hiányt demokráciából: szerinte nyugati vezetők éppen a
túlzott demokrácia miatt olyan képtelenek felnőni a feladatokhoz. „Felteszem
magamnak a kérdést – írja –, hogy vajon a politikai vezetés minősége nem
megy-e veszendőbe minden újabb millió facebook és twitter-felhasználóval”.
A vezető politikusok döntései Friedmann szerint egyre jobban függenek a
választók hangulatától; a vezetők nem mernek népszerűtlen de szükséges
intézkedéseket javasolni. A politikusok nem tesznek egyebek, csak közvéleménykutatási
eredményeket olvasnak, blogokat figyelnek, twitter- és facebook-bejegyzéseket
számolgatnak. A közhangulatnak rendelődnek alá – ez a popularizmus.
Az egyik szerint túl kevés a demokrácia, a másik szerint túl sok. De
mire való is voltaképpen a demokrácia? A politikai erők túlnyomó része
Nyugaton a mai felfogásunk értelmében fogadja el a demokráciát: nagykorú
állampolgárok választanak egy kormányzatot azzal, hogy egymással versengő,
szabadon szerveződő pártok közül választanak; a kormány rendszerint öt
évnél tovább nem marad hivatalban. Mégis van legalább háromféle egymástól
alapjaiban eltérő felfogás ennek az eljárásnak az értelméről.
Az első: a misztikus-totalitárius nézet: a választásban Rousseau kifejezésével
a volonté générale, a közakarat nyilvánul meg, ami nem ugyanaz, mint minden
egyes ember akaratának összessége. A demokrácia egyetlen vezért választ,
aki megtestesít valamit az adott nép lényegéből. A „vezérnek”, írja Heidegger,
„a népakaratot kell szem előtt tartania, ez pedig nem ez egyedi akarok
összessége, hanem eredendő sajátosságokkal rendelkező egész.” (2)
Hitlerre hivatkozott, akit 1933-ban demokratikusan választottak meg.
Egy holisztikus lény, a nép jut kifejezésre a karizmatikus vezérben.
A második: A másik, a baloldalra jellemző szemlélet a demokráciát a
nagyobb egyenlőség és a nép felemelkedése eszközének tekinti. A demokrácia
révén a kevéssé erősek – a többség – végső soron kikényszerítheti az igényei
figyelembe vételét a nagyobb hatalommal rendelkező elitnél. Itt a politikai
demokrácia az átfogóbb gazdasági és szociális egyenlőség első fázisa.
A harmadik: A harmadik a liberális kapitalizmus szemléletmódja: A demokrácia
a láthatatlan agy, az Adam Smith-féle „láthatatlan kéz” politikai megfelelője.
A Smith-féle paradoxon abban áll, hogy míg minden egyes gazdasági cselekvő
csakis a legsajátabb, személyes érdekeit követi, mindezeknek az egoista
döntéseknek az együttese a közösség gazdagodásához vezet, amennyiben a
vállalkozók között szabad verseny folyik. A „politika piacán” pártok és
jelöltek versengenek. Ezért fontos a többpártrendszer, és ezért ugyanolyan
ártalmas, ha csak egyetlen párt létezik, mint a monopólium a gazdaságban.
A láthatatlan elme
Ha az utca emberével beszélgetek a közügyekről, a res publicáról, túlságosan
gyakran tapasztalom azt, hogy a „kisember” mennyire nem vesz tudomást aktuális
politikai kérdések legelemibb tényeiről. Tehát olyan emberek mennek szavazni,
akik többségének halvány fogalma sincs a politikáról. Kész csoda, hogy
dezinformált vagy irreálisan gondolkodó embereknek ez a hatalmas tömege
az érettebb demokráciákban végül mégis olyan pártokat és személyiségeket
juttat be a hatalomba, akik mindent egybevetve mégiscsak működőképesek.
A választások eredménye egy olyan kormány, amely ha nem is bölcs, de legalább
kevésbé gonosz/rosszindulatú, mint amilyet a nem demokratikus rezsimek
szoktak produkálni. A tudatlanok tömege ténylegesen jobb „elmét” juttat
érvényre, mint az olyan felvilágosult koponyákból álló elit, amelyik okosan
dönt mindenki helyett, mint a mai kínai gerontokrácia.
Ennek a három megközelítésnek mégis van egy közös lényegi vonása: az
a feltételezés, hogy a demokrácia az optimális rendszer, mert rendelkezik
valamiféle mindentudással, amikor a legjobb utakat kell megtalálni.
A demokráciának ehhez a három felfogásához hozzáteszek még egy negyediket:
a kevesek demokráciáját.
A demokrácia említett koncepcióira, miszerint az „a népakarat kifejezése”,
„a nagyobb egyenlőség elérésének eszköze” vagy „a láthatatlan elme gépezete”
volna, sajnos gyakran rácáfol a történelem.
A választott vezér: misztikus vízió – egy demokráciában előbb vagy utóbb
a saját népe adja ki az útját. Churchillt, miután megnyerte a háborút,
ejtették az angolok, a jogász Attlee-t választották helyette. Az amerikai
törvénykezés intézményesítette a vezérek időlegességét: F. D. Roosevelt
óta senki sem maradhat nyolc évnél hosszabb ideig a köztársaság/az Egyesült
Államok elnöke.
A baloldal demokrácia-felfogása egy helyes aspektust ragad meg:
a demokrácia több országban is a jóléti államhoz vezetett: a bevándorlóinkat
kivéve ma senkit nem fenyeget az éhen pusztulás vagy a fagyhalál veszélye,
aki beteg, azt normális esetben ellátják. Ezért gondolják azt, hogy a demokrácia
révén a gazdagság és a hatalom sokkal igazságosabb elosztásához juthatunk
majd el. Ez az egalitárius tendencia azonban az elmúlt harminc évben az
ellenkezőjébe fordult. Ahogy ez a Gini-együtthatóból (3) egyértelműen kiderül,
azóta minden ipari országban az egyenlőtlenség expanzióját éltük meg. A
maximális egyenlőtlenségi együtthatóval bíró országok között találunk/találhatunk
olyan nagy demokráciákat, int Dél-Afrika, Chile, Brazília, Mexikó és az
Egyesült Államok; a demokratikus USÁ-nak ugyanakkora az egyenlőtlenségi
együtthatója, mint az igen kevéssé demokratikus Kínának.
A leggazdagabbak elitje időközben külön népet és nemzetet alkot
magában. Ez az elit, a világ lakosságának fél százaléka rendelkezik 69
milliárd dollárral, míg a világ népesség 68 százalékára csupán 8 milliárd
jut. A bérek szintje az iparosodott országokban csökkenő tendenciát mutat,
a finánctőke profitja viszont az egekbe tör. A demokrácia nagyobb törvény
előtti egyenlőséghez és nagyobb állami jóléthez vezetett, de nem tudta
elejét venni annak, hogy ezek az áldatlan viszonyok ilyen robbanásszerű
méreteket öltsenek.
Szerény életkörülmények között élő emberek milliói szavaztak
mégis évtizedeken át jobboldali pártokra, amelyek ilyen mérvű egyenlőtlenségeket
szilárdítottak meg. Hogy ennyi szegény ember szavaz olyan pártokra, amelyek
gátlástalanul részesítik a gazdagokat előnyben /kedvez a gazdagoknak, a
baloldal számára átláthatatlan rejtély marad.
A demokrácia liberális felfogását gyengíti az a tény, hogy „a
láthatatlan agy” nem mindig működik. A piac sokszor nem a nagyobb gazdagságot,
hanem a még nagyobb szegénységhez idézi elő – ezt tanúsítja a 2008-ban
kezdődött válság. Sokszor kudarcot is vall a demokrácia, nemegyszer öngyilkos
módon. Szabad választások eredményeképpen jutott hatalomra 1923-ban Mussolini
és 1933-ban Hitler. 1991-ben az algériai nép az antidemokratikus iszlamista
Üdvfrontot segítette választási győzelemhez, aminek el nem ismerését évekig
tartó polgárháború követte. Szabadon választották a szerbek is Szlobodan
Milosevicset, aki aztán háborús bűnösként került a nemzetközi bíróság elé.
Számos további példát lehetne felhozni. Miért hisszük azt, hogy az emberek
többségének fontos, hogy szabadok legyenek?
A demokrácia kudarcot szenved akkor is, ha antidemokratikus erőket választ,
akik felszámolják, akkor is, ha olyan vezéreket választanak, akiket a nemzetközi
közvélemény és a történelem gazembernek vagy nevetséges bohócnak talál
és ilyenként utasít el. (Mi olaszok tudunk erről mesélni.) A „láthatatlan
elme” gyakran torzul „látható elmebajjá”.
A Berlusconi-kormány 2011 novemberi bukása után a legtöbb felmérésből/közvéleménykutatásból
az derült ki, hogy a Berlusconival szembenálló ellenzéki pártok – a baloldal
és a katolikus közép – választások esetén győztesen kerülnének ki. Ezek
a pártok mégis inkább hajlottak Monti „szakértői” kormányának támogatására,
mint egy újabb választáson való megmérettetésre. De valóban „szakértői”
kormányok nincsenek, így nevezik őket, mert a pártoknak jobb/hasznosabb,
ha nem nekik kell népszerűtlen, bár elengedhetetlen intézkedések meghozóiként
szerepelniük. Ma (Olaszországban) az történik, hogy a szakértői kormányok
voltaképpen a pártok csődjét szankcionálják. Ami kényelmes eufémizmus:
mert voltaképpen a demokrácia kudarcáról van szó.
Határt szab a demokráciának, hogy egy kormányon lévő politikai erő hajlik
arra, hogy (el)kerülje a népszerűtlen intézkedéseket – adók, megszorító
intézkedések, bizonyos lobbik előjogainak megnyirbálása –-, nehogy elveszítsék
a következő választásokat. Unásig ismételgetik, hogy a politikusok nem
törődnek az emberek szükségleteivel, hogy csak a saját érdekeiket tartják
szem előtt – ez csak kis részben igaz. A politikai osztályt mégis az ellenkezője
miatt bírálják: túlságosan is törődnek azzal, hogy mihez mit szólnának
az emberek, a nép szája íze szerint akarnak mindent csinálni, hogy szavazatokat
biztosítsanak maguknak, igyekeznek mindenkinek adni valamit. Amikor aztán
egy ország – mint ma Görögország, Spanyolország és Olaszország – a szakadék
szélén áll, a pártjai eltűnnek, és a piszkos munkát átengedik az ún. „szakértőknek”.
Ezért kellett Giorgio Napolitanónak a köztársaság nem a nép, hanem a parlament
által választott elnökének kézbe vennie a dolgot, és „saját” kormányát
kineveznie. Vajon csupán egy antidemokratikus döntéssel állunk itt szemben,
vagy az olasz demokrácia csődjével?
A mi országainkban az állampolgári jogokat bizonyos esetekben hatályon
kívül szokták helyezni a cselekvőképesség megtiltásával vagy korlátozásával.
Egyes embereket egy időre megfosztanak bizonyos szabadságjogaiktól „önmaguk
vagy mások veszélyeztetése” miatt például elmebaj esetén; mások nem rendelkezhetnek
a tulajdonuk felett,, ha fennáll a veszély, hogy a családjukat koldusbotra
juttatják elmezavarból, pazarlásvágyból, kábítószer-függőségből vagy játékszenvedélyből
kifolyólag. Egy bíró megfoszthat egy apát vagy egy anyát a szülői hatalmától.
Az állampolgári jogok megvonása sokszor ugyanannak az alkalmatlanságnak
a különféle megnyilvánulási formáira adott válasz: az egyén úgy él a szabadságával,
hogy ezt a a közösség társadalmilag károsnak találja. Az elmélet szerint,
amint colpevolistának neveznék (a bíróság a vádlottat bűnösnek találta/colpevole),
egyes országokkal is pontosan ez történik.
Gyámság alá helyezett országok
A colpevolisták ezt mondják: azok a közösségek, amelyeknek tagjai közé
Görögország, Spanyolország és Olaszország tartozik – a Nemzetközi Valutaalap,
az Európai Unió, az Euro-szövetség –, észreveszik, hogy ezek az országok
rosszul éltek az önállóságukkal, és ezáltal nemcsak saját maguknak, hanem
a gazdasági partnereiknek is ártottak, mert hittek nekik. Következésképpen
ilyen vagy olyan módon, mint a kiskorúak, gyámság alá lesznek helyezve.
Így hagyott Görögország, Portugália és Írország is az EU részéről komisszárt
kineveztetni maga fölé. Ezek az országok engedelmesen követni tartoznak
azt, amit az euro-zóna többi országa elhatároz, mert láthatólag nem nőttek
fel a feladatukhoz.
Az az elmélet, amelyet innocentistának fogok nevezni – azok,
akik a vádlottakat ártatlannak, innocenti-nek tartják – radikálisan vitatja
ezt a szemléletet. Európában vannak erősebb és gyengébb országok, az utóbbiak
gyengeségéről azonban nem a népeik tehetnek – állítják az innocentisták.
Valójában Portugália, Olaszország, Írország, Görögország és Spanyolország,
a PIIGS-országok – kereskedelmi mérleghiányuk miatt szenvednek hátrányt:
túl sokat importálnak, mert nem sikerül többet exportálniuk. Az erős
országok ezzel szemben – Hollandia, Németország, Finnország – aktív kereskedelmi
mérleget tudnak felmutatni: náluk nagyobb a kivitel, mint a behozatal,
nagyobb az export, mint az import. Az innocentisták szerint a válságot
Spanyolország és Írország esetében még csak a helyi politikusok számlájára
se lehet írni, hiszen ennek a két országnak az állami költségvetése a válság
előtt még a Németországénál is inkább rendben volt. A PIIGS országok elmaradnak
az erős országoktól majdnem minden olyan szempontból, amelyek egy ország
rangját adják, mint a versenyképesség, a gazdaság és a sajtó szabadsága,
a képzettségi szint, a korrupció szintje, a befektetések a kutatásba és
fejlesztésbe stb. A PIIGS-országok nem csak strukturális gyengeségeiknek
fizetik meg az árát, de még el is marasztalják őket emiatt.
Nem tudom, melyiknek van inkább igaza a két elmélet közül. Kevésbé
különböznek egymástól, mint ahogy elsőre látszik. Az első azt mondja, hogy
a demokrácia bizonyos országoknak nem tesz jót. A második azt, hogy a demokrácia
a gyenge országokban irreleváns, mert nem segít rajtuk. A demokrácia tehát
valami olyasmi, mint valami külsőség, ami nem igazán nyomja rá bélyegét
egy ország önképére. Tehát vajon az olaszok bizonyultak-e méltatlannak
a demokráciára, vagy a demokráciának nem sikerült leküzdenie az ország
eredendő gyengeségeit? Tény mindenesetre, hogy a kormányunk esetében „szakértőkhöz”
kellett folyamodnunk.
Gian Antonia Stella és Sergio Rizzo újságírók La casta (A kaszt)
című 2007-ben megjelent könyve másfél millió példányban fogyott el Olaszországban.
A könyv azokat a privilégiumokat dokumentálta, amelyet Olaszország választott
politikusai élveznek; ez jóval több, mint a más országok választott politikusai
által élvezett előnyök. De a könyv sikere csak erősít egy komplett tévedést,
mert a tiltakozás az ellen, amit Olaszországban „politikai osztálynak”
neveznek, teljesen elfedi azt a tényt, ami pedig nyilvánvaló: hogy ezeket
az oly mélyen megvetett politikusokat maga a nép választotta. Elfeledkezünk
arról, hogy egy ország politikai osztály többé-kevésbé annak az országnak
a kultúráját és a morálját tükrözi, amely kitermeli magából ezt az osztályt.
Minél jobban lealacsonyítja egy demokratikus ország a politikusait, annál
jobban lealacsonyítja saját magát is.
Az arra vonatkozó felmérések, hogy mennyire bíznak az olaszok
az intézményeikben, évtizedek óta egybehangzóan mindig ugyanazt a rangsort
adják ki: A legtöbbet a rendőrség embereiben, a csendőrökben, carabinierikben
bíznak, a köztársaság elnökében, az egyházban. Mindezeket az intézményeket
nem a nép választja. Messze a skála alján helyezkednek el mindig a parlament,
a kormány és a politikai pártok, azaz a demokratikusan választott intézmények.
Az olaszok tehát azokat vetik meg, akiket ők maguk választottak.
A demokrácia nem tudja megakadályozni, hogy egy időre egész népek
őrjöngő állapotba kerüljenek vagy kölcsönösen lemészárolják egymást. Az
első világháború 1914 és 1918 között tömeggyilkosság és tömeges öngyilkosság
volt az európai országok részéről, amiben a demokratikus országok is benne
voltak. A kormányok olyan szövetségek részeiként, amelyek erre a mészárlásra
kényszerítették őket, csak vonakodva léptek be a konfliktusba. A népek
azonban lelkesen vonultak a háborúba: európaiak milliói kaptak hirtelen
lángra, hogy kölcsönösen eltapossák egymást. A francia tábornokok csodálkoztak,
hogy milyen alacsony volt a dezertőrök/katonaszökevények száma/számaránya.
És íme egy negyedik felfogás a demokrácia funkciójáról: A demokrácia
annak a módja, amit nagy hatalommal bíró egyének és uralkodó elitek találtak
ki konfliktusaik rendezésére.
A római birodalomban, ami lényegében egy katonai impérium volt,
az új uralkodó személyéről polgárháború döntött: a vesztes meghalt, a győztes
uralkodott. Ez persze kockázatos és költséges kiválasztási eljárás volt.
A királyságok és birodalmak a későbbiekben a trónöröklés módszerét alkalmazták:
az egymással versengő hatalmasok megegyeztek abban, hogy a királynő elsőszülött
fiát vagy lányát fogják királynak elismerni. A királyságok ezzel sok utódlási
konfliktus kerültek el.
Manapság a hatalom birtokosai az arról való döntést, hogy kinek
kellene közülük átvennie a vezetést, a demokráciának köszönhetően a nép
szavazására hárítják, ily módon elejét veszik a forradalmi cselekményeknek,
mert ezek feleslegesnek vagy törvénytelennek minősülnek. Az „istenítéletet”
a nép kezébe helyezni azért előnyös, mert ennek a rendszernek az a kimondatlan
szabálya, hogy az alulmaradót nem szabad üldözni, bebörtönözni vagy kivégezni;
éppen ellenkezőleg, a következő választásokon újra indulhat. Meddig a pontig
„megengedhető” politikusokat közbűntényekkel vádolni? A demokráciában a
politikus egy kimondatlan nyomásnak enged: „Ha közönséges bűncselekménnyel
vádolnak, mindig azt fogják hinni, még ha valóban elkövettem is, hogy politikai
okokból követtem el.” Erre a hallgatólagos megegyezésre építenek Berlusconi
semmitmondó válaszai is az ellene különböző kereseteket indító államügyészségnek.
Hogy az államügyészek közönséges bűncselekményekkel vádolják őt, az Berlusconi
szemében a demokratikus játékszabályok alapfeltevésének, a legfőbb játékosok
mentelmi jogának, de facto érinthetetlenségének súlyos megszegése.
Ma a hatalmasok már nem hadaik harci erejében vagy a pápa áldásában
bízva harcolnak egymással, hanem úgy, hogy igyekeznek minél több választói
támogatást besöpörni. Ezért olyan fontos nekik a médiák feletti kontroll
és a nagy tömeges szervezetek (szakszervezetek, egyházak, iparkamarák)
támogatása. A katonák és papok hatalmát felváltotta a politikai cselszövők
hatalma.
Egyenlőség és kiválóság
A demokrácia funkciójának ezt az „arisztokratikus” elméletét támasztja
alá valami nyilvánvaló dolog: hogy a demokráciában nem valósult meg nagyobb
egyenlőség. Ez táplálja azt a felfogást, amit ritkán hangoztatnak, annyira
lehangoló: Minden politikai rendszer mindig is – olykor hatalmas – egyenlőtlenséget
fog előidézni az emberek között.
A szocializmusnak csökkentenie kellett volna az egyenlőtlenségeket,
ehelyett olyan nomenklatúrát hívott életre/állított elő/teremtett, amelyik
olyan privilégiumoknak örvendhetett, amit a tömegek még csak elképzelni
sem tudtak. Orosz és ukrán barátaim, akiknek még vannak emlékeik a szovjet
időkből, azt mesélték, hogy mindig nagyon kevesen voltak a disszidensek,
a másként gondolkodó ellenzékiek, még gúnyolódtak is rajtuk, pedig pontosan
tudta mindenki, hogy csak a kommunista vezetők juthattak hozzá bizonyos
szolgáltatásokhoz és vásárolhattak külön üzletekben, ahol az áhított nyugati
termékeket lehetett kapni. A szovjet átlagemberek úgy gondolták, hogy ezek
a privilégiumok joggal illetik meg a különleges politikai pozíciókat betöltő
személyeket; így vagyunk ezzel mi is, amennyiben legitimnek/jogosnak találjuk,
hogy egyesek mérhetetlenül gazdagok, mert a gazdagságot a munkában és az
üzleti életben elért siker jogos velejárójának tekintjük.
A hatalmi elithez való tartozás feltételei persze korszakonként
és társadalmanként változnak. Az antik római korban az kellett hozzá, hogy
valaki jó hadvezér legyen és bízhasson a katonái támogatásában. A középkorban
nemesnek kellett születni vagy egyházi karriert befutni. Ma az kell, hogy
valakinek a pénzcsináláshoz legyen tehetsége és tudjon „kommunikálni”,
azaz képes legyen a tömegeket a médiák felhasználásával félrevezetni/meghódítani.
A mai Oroszország vezetői – Vlagyimir Putyint is beleértve –
olyanok, akik már a szovjet rendszerben is hatalmi pozíciók birtokosai
voltak, vagy az egykori hatalmasok gyerekei. Bizonyos embereknek talán
genetikai adottságként különleges érzékük van ahhoz, hogy nagy pénzekhez
jussanak vagy hatalomra tegyenek szert vagy mindkettőhöz, politikai rendszertől
függetlenül.
A keserű biologisztikus végkövetkeztetés így hangzana: a homo
sapiens nem képes igazán egalitárius társadalmat kialakítani, még ha a
kiválóság kritériumai társadalmanként mások és mások. Mivel az egyének
genetikai adottságai és kulturális örökségük sokrétű és változatos, abban
is különbözni fognak mindig, hogy ki mire viszi a társadalmi életben. Mindegy,
hogy a képességeik velükszületettek-e vagy a családjuknak köszönhetők –
az olyan emberek, akiknek megvan a tehetségük a hatalom felhalmozására
és gyakorlására, előbb-utóbb hatalmi pozíciókba fognak kerülni a politikai
rendszerektől függetlenül. Egy társadalom alkalmasint dönthet arról/ megválaszthatja,
hogy kik legyenek a privilegizáltjai, de nem lehet meg teljességgel privilegizáltak
nélkül.
Csak remélni tudom, hogy a történelem rácáfol ezekre a sajnos
elég meggyőző tézisekre.
KARÁDI ÉVA FORDÍTÁSA
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|