Ignacio Martínez de Pisón
Regény a lomtárban
(Novelas en el desván)
Gyerekkoromban általában a nagyszüleimnél töltöttem a karácsonyi szünidőt.
A lomtárban fölfedeztem vagy húsz-harminc kalandregényt, ami még a nagybátyámé
lehetett talán. A benti könyvespolc kizárólag a komoly könyveknek volt
fenntartva: életrajzi, történelmi tárgyú művek, az Espasa Kiadó enciklopédiájának
kötetei, meg a jogtárak komor, tiszteletet parancsoló darabjai sorakoztak
rajta. A kalandregények tehát nem fértek be a tudás szentélyébe, s valószínűleg
nem is pusztán amiatt, hogy „kalandregények”, hanem hogy „regények”.
Merthogy a regény a maga regény-mivoltában a nem komoly dolgok, a szórakozás,
a gyermeteg játékok körébe tartozott. Igen, a regény nagyjából hasonló
megítélés alá esett, mint a játék. Regényt olvasni csak bizonyos korig
lehetett, addig elnézték. Aztán ha elmúlt az az idő, nem hogy bajnak számított,
egyenesen nevetségesnek tartották. Olyan nevetségesnek, mintha az ember
túlkorosan zsákban futna, vagy futballistákat ábrázoló képeket csereberélgetne.
Vajon miért lehetett ilyen éles különbséget tenni könyv és könyv között?
Vajon mitől tekintettek komolynak valamely könyvet? A válasz igen egyszerű:
a valóság miatt. A könyvtárszobában fellelhető könyvek mindegyike ugyanarról
szólt: a valóságról. Az életrajzok, a történelmi, jogi művek valaha létezett
személyekre, hajdanán lezajlott csatákra, korábban meghozott bírói döntésekre
vonatkoztak. Ez jelentette a valóságot, s nem a regénybeli valóság. És
az enciklopédiát is ezért övezte igen különleges tekintély: mert az enciklopédia
nemcsak hogy a valóságról szólt, hanem ráadásul a maga teljességében igyekezett
felölelni a valóságot, hiszen tényleg az volt az embernek benyomása, hogy
az a kilencvenegynéhány kötet tartalmazza, mi több, helyettesíteni is képes
a valóságot.
Az a különös az egészben, hogy a valóságot és a fantáziát eléggé csekély
távolság, az a tizenöt-húsz méter választotta el egymástól, ami a könyvtárszoba
meg a lomtár között húzódott, olykor meg még az sem. Hogy csak egy példát
említsek, Benito Pérez Galdós Történelmi elbeszéléseinek negyvenhat kötete
ott volt a könyvespolcon, pedig okkal lehettek volna a lomtárban. És megint
a valóság: a Történelmi elbeszélésekben Zaragozának olyan helyei is felbukkannak,
amelyek tényleg léteznek, vagy szerepel bennük a Zumalacárregui nevezetű
tábornok, a történelmi személyiség, aki részt vett az egyik karlista háborúban.
Ha Galdós megváltoztatja a neveket vagy az időpontokat és a helyszíneket,
akkor talán kevésnek bizonyul a valóság, és a Történelmi elbeszéléseit
is száműzik a lomtárba.
Ámde Galdós és még egy-két másik szerző jelenléte ellenére én már akkor
is meglehetősen unalmasnak találtam a valóságot, aki nem ért velem egyet,
azt arra biztatom, olvasson el csupán egyet azok közül a periratok közül.
Ezért aztán sose támadt kétségem afelől, hogy nekem a lomtárban a helyem,
és nem a könyvtárszobában. A könyvtárszoba a létező, a valós dolgok színtere
volt. A lomtár ugyan sokkal kisebb, de mégis sokkal több minden elfért
benne: elfért ott minden, ami csak elképzelhető, minden, ami valaha is
létezhetett volna, csak sohasem került rá sor.
Olvastam valahol, már nem emlékszem, hol, hogy a regény világa a lehetséges
dolgok világa, mindazé, ami lehetett volna. Egyszóval a lomtár.
Ahogy erre, úgy arra sem emlékszem, hogy kitől hallottam, mi írók igyekszünk
olyan könyveket írni, amilyeneket olvasni szeretnénk. Mások számára ez
közhelyesnek tűnhet, én azonban a kevés megbízható igazságok egyikére leltem
benne, amellyel irodalmi ténykedésem során találkoztam: a lelke mélyen
minden író megszállott olvasó, csakhogy sohasem elégedett. Ha elégedett
volna, akkor egyetlen olvasóból sem lett volna író. Minek? Nem volna értelme,
ha jobbá akarna tenni valamit, amit már önmagában is jónak érez.
Az irodalom sohasem elégíti ki teljesen az embert. Egy-egy könyv lehet
számodra megindító, káprázatos, lebilincselő. Örömet szerezhetett neked,
éreztethette veled, hogy tudatában is légy, mennyire örülsz. És azután?
Azután befejezted a könyvet, visszatetted a polcra, és az örömöd helyébe
a csalódottság-érzet lépett. Csalódottság fogott el, mert szeretted volna
minél tovább érezni azt az örömöt. Csalódtál, mert egyszeriben rádöbbentél,
hogy erre nincsen mód.
A gyerekek gyakran játszanak el általuk ismert történeteket, egymás
között rögtönöznek, mert így szeretnék meghosszabbítani az örömöt, melyet
a korábban hallott történet után éreztek. Nem lehet nagyon más az a kezdeti
lökés sem, amely íróvá tesz némely olvasót, aki ugyanilyen örömét szeretné
meghosszabbítani.
Különös módon megint visszavisz bennünket a lomtárba ez a párhuzam,
ahol a regények és a gyermekjátékok szinte testvériségbe forrtak: ott tárolták
a könyveket, amelyeket az ember gyerekfejjel olvashatott, amikor még abban
a korban volt, hogy nem nevették ki érte, hogy kalandregényeket olvas,
zsákban fut, vagy futballisták fényképét csereberélgeti a társaival. Azt
hiszem ez az a kor (a nyolc-, kilenc-, tízéves kor), amikor tényleg lenyűgözően
hat az emberre a regény, teljesen átitatódik vele, és sokkal erőteljesebb,
ártatlanabb örömet ébreszt benne. Csak ebben a korban képes igazán kirángatni
néhány elolvasott oldal az anyagi valóságából, és belehelyezni az elképzelt
világba. Az elégedetlenség később jön, jó pár évvel később, amikor az ártatlanság
helyébe már a tapasztalat lép, amikor már egyetlen történetet sem érzünk
újnak, hiszen mindegyikben visszaköszön valamely korábban olvasott történet,
amikor az ember kezd rájönni, hogy egyre kevesebb könyv tudja lenyűgözni,
meg hogy az a csekély számú könyv is egyre kevésbé lenyűgöző számára. Ne
feledjük, hogy az író mindig a legkevésbé ártatlan olvasó, aki ritkán feledkezik
bele úgy egy könyvbe, hogy közben így vagy úgy ne ütközne ki belőle az
író.
Az jut eszembe, hogy nem is azt a könyvet akarjuk megírni, amit valamikor
olvasni szerettünk volna, hanem azokat, amelyeket „akkor”, az ártatlanság
idején, a lomtárak mélyén szerettünk volna olvasni. Talán a nosztalgiához
hasonló mechanizmus játszana közre ebben? Elképzelhető. Elképzelhető, hogy
minden teleírt lapon az akkori idők iránt érzett különös nosztalgia él
még titkon. Mindenesetre nem is annyira az akkori olvasmányok, mint inkább
az akkori olvasó iránti nosztalgiáról lehet szó, nem azok iránt a kalandos
történetek iránt, melyeket azok a regények kínáltak, hanem az iránt a hajlandóságunk
iránt, hogy képesek vagyunk elmerülni bennük. És nyilván a lomtár, ama
bűvös hely iránt érzett nosztalgia is belejátszik, ahol elfért minden,
ami megtörténhetett volna, csak nem került rá sor, és ahová az ember rendszeresen
visszatér, hogy megírja azokat a történeteket, amelyek megeshettek volna,
csak nem került rájuk sor.
Az akkori karácsonyi szünidős olvasmányaim közül a Tarzan-történeteket
szerettem a legjobban. Emlékszem a könyv piros vászonborítójára, a feketebetűs
címére, melyet leginkább hivalkodónak és rondának minősíthetnék, szó mi
szó, ennél többre nem is nagyon emlékszem belőle: ugyanúgy, ahogy az utazásaink
során készített fényképek a végén mindig kiszorítják a valódi úti élményeket,
a regénybeli Tarzant is kiszorította végül a filmbéli. De nem számít. A
filmváltozatban is meghagyták azt az elemet, amely a leginkább lenyűgözött
engem a Tarzan-történetekben: a fa tetejére épített házat.
Jó néhány évvel utána, A fára mászó bárót olvasva úgy éreztem, hogy
Calvino kisregénye leginkább attól tud olyan lenyűgözően hatni az emberre,
hogy a főszereplője – Tarzanhoz hasonlóan – éppen a fát választotta lakhelyéül.
Az irodalom ezúttal is a gyermekjátékokra utal vissza: vajon gyerekfejjel
ki ne mászott volna fára nagy lelkesen, hogy ott majd kiváló búvóhelyet
vagy vackot épít magának az ágak között? Ki ne élvezte volna az elszigeteltségnek
e puszta örömét, mikor távol van a földtől, a többiektől, és fölébe kerekedik
a felnőttek valóságának?
Az irodalom olykor az atavizmus, a homályosság mégoly hatalmas erejével
csábít bennünket, előcsal a lelkünk mélyéről olyan ősi képzeteket, amelyeket
csak gyermekkori játékaink során építhettünk magunkba. Az elszigeteltség,
a titok képzete volna az egyik ilyen, megjelenítésekor pedig a fa tetejére
épített ház alakját is öltheti akár, de barlang vagy sziget alakban is
felbukkanhat. Mindenesetre távoli, világtól elzárt hely, bűvös térnek kell
lenni, mint az a lomtár, ahová az ember félre tudott vonulni, hogy kalandregényeket
olvasson.
Én amondó vagyok, hogy minden ember, aki könyvet vesz a kezébe, önkéntelenül
is egy ilyen helyet keres magának. Már ahogy a kinyitott könyvet a szemünk
elé tesszük, azzal is a szoba fala jelenik meg előttünk valahogy, amelybe
visszavonulunk, amikor egyedül szeretnénk maradni, vagy talán valami mellvédet
vagy gátat idéz, amely elválaszt bennünk a külvilágtól. A moziban mindenki
egyszerre ugyanazt az álmot álmodja, a nyitott könyv előtt viszont minden
álom egyedi és magányos.
Nem vagyok biztos benne, de elképzelhető, hogy minden könyv egy világtól
elzárt hely, egy ilyen lomtár metaforikus rekonstrukciója.
PÁVAI PATAK MÁRTA FORDÍTÁSA
Bibliográfia
PISÓN, Ignacio Martínez de
Mellékutakon
Patak Könyvek, 2013
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|