Ébli Gábor
Kortárs kuriozitások kabinetje – Párizsi múzeumokról
(PÁRIZS) – Gyakori és látványos időszaki kiállítások, valamint pénzt
és médiakapcsolatokat biztosító magánalapítás: ezt a világszerte terjedő
mai kettős múzeumi receptet a francia fővárosban is alkalmazzák. Különösen
érdemes ilyen célra közhasznú alapítványt létrehozni, mióta Jean-Jacques
Aillagon nemzetközileg ismert kultúrpolitikus és múzeumi vezető javaslatára
2003-ban törvény született arról, hogy az ilyen alapítványok javára befizetett
vállalati támogatások hatvan százaléka – maximálva a vállalat teljes éves
forgalmának fél százalékában – levonható az adóalapból. Két új intézmény
példáján szemléltethető, hogy ez az új felfogás milyen ellentmondásos fogadtatásra
lel.
2003-ban alakult, s 2004 óta látogatható az erre a forrásra épülő intézmények
közül a mára egyik legismertebb, a maison rouge. A mulató nevét kisbetűs
írásmódban átvevő kiállítóhely a Bastille közelében, a belváros peremén
található, s az épület felújításával lépésenként ezer négyzetméteresre
nőtte ki magát. Alapítója, Antoine de Galbert üzletemberből lett előbb
galériás, majd gyűjtő, s most intézményvezető. A kiállítások nem követnek
szigorú programot, bár visszatérő elem a külföldi magángyűjtemények meghívása.
Karakteres példája volt e programnak, amikor egy éve a Berlinben önálló
helyszínt működtető Olbricht kollekció vendégeskedett itt. A válogatás
megfelelt egy szakmai kiállítás elvárásainak, de két tekintetben igyekezett
túlnyúlni a bevett kortársmúzeumi modellen. A német gyűjteményből a részben
a halál, az elmúlás témája köré szemezgetett tételek ugyan a jelenkori
alkotókra fókuszáltak, de a művészettörténet számos korábbi korszakából
is merítettek. Kortárs művészetet sok nagy múzeum mutat be a klasszikus
vagy a modern anyag többé-kevésbé szerves folytatásaként, esetleg egy-egy
mű erejéig keverve, de szabadon, kizárólag a téma mentén asszociálva, a
kronológiának fittyet hányva nem szokás nagy intézményekben ilyen kötetlenül
válogatni klasszikus, modern és jelenkori művekből.
A hagyományos múzeum alapvetően történeti elrendezésű; a kortárs anyag
a klasszikusokhoz képest más osztályhoz, más kurátorokhoz, szemléletileg
is más skatulyába tartozik. Talán jogosan – a tudomány szempontjából. De
a látogató oldottabb közelítésre kíváncsi. S a különböző korszakokból származó
művek elegyítése egészen a tizennyolcadik századig megszokott volt a mai
múzeumok elődintézményeiben. Ezt a történeti hagyományt és mai befogadói
igényt miért ne tűzhetné programjára egy magán kiállítási intézmény?
Elfogadható munkamegosztásnak tűnik, hogy a „nagy” múzeumok képviselik
az időrendi kánont, míg a kisebb, mozgékonyabb intézmények más szempontokkal
lépnek elő. Nemhogy a látogatónak, de éppen a kategorizáláshoz szoktatott,
attól eltérni nem nagyon merő szakmai szemnek is hasznos ilyen rendezést
látni, hiszen a sematikus megoldások megkérdőjelezésére sarkall. Ugyanilyen
elven védhető a maison rouge másik merészsége, a művészeti és nem művészeti
tárgyak vegyes bemutatása. Ez a taxonómia uralmát utasítja el, s a reneszánsz
ritkaságkabinetek modelljére tekint vissza. A posztmodern legalább negyedszázada
napirendre tűzte már a modern kori – időrendi és típus szerinti – besorolások
felülvizsgálatát, a határok feloldását. Mára szakmailag az ilyen felfogású
kiállításokon nincs is semmi kivetnivaló, bár a nagy múzeumok ritkán vállalkoznak
ilyesmire. Éppen ezért jogilag is egy magánalapítványi helyszínen egy másik
magángyűjteményből válogatott kiállítás megfelelő terepnek tekinthető ilyen
experimentális kiállítás rendezésre. A maison rouge intézményi formában
betölt egy szellemileg és jogilag egyaránt hosszú ideje megérett igényt.
S még ha a közgyűjtemények munkatársai némileg ferde szemmel, titokban
némileg irigykedve, is néznek rá, szerepét kár vitatni. Intézményesít egy
szellemtörténeti fordulatot és egy kultúrafinanszírozási alternatívát az
állami vagy önkormányzati múzeumokhoz képest.
Sokkal kritikusabb a hozzáállás a Pinacoth?que 2007-ben megnyílt intézményéhez,
holott látszólag ugyanezen kombinációról van szó. A Madelaine templom közelében,
a belváros szívében két épület több szintjén összesen ötezer négyzetméter
kiállítási felülettel bíró La Pinacoth?que hangsúlyosan a múzeum mint temető
ellenében jött létre. Deklarált célja kesztyűt dobni a steril múzeumi közegnek,
s a korszakok és tárgyféleségek (például régészeti, civilizációs, ipar-
és képzőművészeti) keverésével egy „élő”, a tárgyi világ mindennapi kapcsolódásait
a tudományos szétválasztás nélkül prezentáló látványt nyújtani. Érthetően
sokat kölcsönöz magángyűjteményekből; önálló, egykori privát kollekcióként
szerepelt itt időszaki kiállításon a Szépművészeti Múzeum Esterházy Képtára
is.
Számos tételt tartós letétbe is elkér, s az ezekből összeállított kiállítási
egységet „állandó gyűjtemény” gyanánt mutatja be. Nem csupán egyszerű kiállítási
intézményként, hanem Párizs első magánmúzeumaként (musée privé) határozza
meg önmagát. S mindezt ráadásul nem az előző esetben látott, bevallottan
üzletember-művészetszerető (amateur) gyűjtő, hanem jelen esetben egy művészettörténész,
Marc Restellini vezényli. Nyilvánvaló a kihívás: míg a maison rouge a múzeumi
modellt kiegészíti, nem azzal versenyez, hanem azon kívül egy jól definiált
területet játszik be, addig A Képtár – hogy a görög-francia kifejezés arisztokratizmusát
is érzékeltesse a fordítás – múzeumi, magánmúzeumi szerepet vindikál.
S ez így együtt már nem elfogadható a francia közgyűjteményi és művészeti
szakma számára. Tágas és belvárosi helyszín, jelentős marketing: ez nem
egy perifériás kis intézmény, s a szándéka is igen hangzatos. De beváltja-e
a programját? A kritikusok szerint közel sem. Hogyan lehet múzeumról beszélni,
ha a gyűjtemény csak letéti tárgyak halmaza? Ez csak a letevők számára
jó lehetőség a műveiket széles körben megmutatni. A kuriozitás-kabinet
jellegű rendezés is kényszeredettnek tűnik; mivel nincs koncepciózus saját
gyűjtemény, a sokféle letétet jobb híján rendezik szubjektív studiolo gyanánt.
Vagy ha elfogadható is egy meglepő párosítás, akkor is szükséges érvelni
mellette. Ha már múzeumi szerep, akkor ott ne csak merő bemutatásról, hanem
értelmezésről is legyen szó. A nagy visszhangot kiváltó kiállítások közül
példa lehet az etruszk leletek és Alberto Giacometti szobrainak egymás
mellé helyezése: ki-ki maga ítélheti meg, releváns-e a kapcsolat az ókori
formakincs és a modern szobrász elnyújtott alakjai között, de az intézményt
bírálók szerint ehhez kutatást, érveket, tudományt kell szolgáltatni a
befogadó számára. A múzeum nem (csak) bámészkodásra hívó vitrin, hanem
sokféle módon edukatív gondolati közeg.
Restellini szerint mindez a konzervatív ellenzék hangja, s éppen ezért
van szükség ilyen, a múzeumi megkövesedést kikezdő intézményekre. Az első
három évben jegyzett kétmillió látogató alapot ad ehhez, hiszen ez még
párizsi viszonylatban is nagy szám. A kurátor-igazgató egyre határozottabban
„musée transversal” kifejezéssel, amolyan a kategóriákon átívelő múzeumként
határozza meg vízióját és a „szélesebb közönség” mozgósítását ígéri. Ellentmondásos
helyzet, hogy egy ilyen – a látogatóbarátság jegyében idehaza a Kogart
programjával rokonítható – intézmény létrejöttét a nagyon sokszínű párizsi
múzeumi és kiállítási élet, annak sikere, a magánbefektetők számára vonzó
kulturális terület magyarázza, ugyanakkor tartalmilag a Pinakotéka éppen
a túlfegyelmezettnek tartott múzeumi kiállítások ellen küzd. A múzeumi
modell sikerének szülöttje, egyúttal e hagyományos modell meghaladója?
Egyelőre még kétes a Pinakotéka minősítése.
A nagy párizsi művészeti múzeumok és kiállítóhelyek fölényét aligha
fogja hosszú távon megrengetni ez az alternatíva, ám a nem művészeti közgyűjtemények
világában egyre több kísérleti megoldást tapasztalunk annak bizonyságaként,
hogy a látogató megszólítása minden intézményt szorító elvárás. Talán ezért
is rukkolt elő az építészeti örökség és a jelenkori építészeti kreativitás
kombinációjával a már nem is múzeumnak, hanem építészeti és örökségi központnak,
városnak átnevezett Cité de l’architecture et du patrimoine a Chaillot-palota
óriási területén. A földszinten hosszú idő után újra kiemelkedő építészettörténeti
emlékek gipszmásolatai között tehetünk sétát és virtuális időutazást (hasonlóan
a Szajna túlpartján a Képzőművészeti Akadémia kiállítótérré átalakított
egykori kápolnájának gipszöntvény építészettörténeti állandó kiállításához),
míg az emeleten kortárs francia építészeti projektek tekinthetőek meg modellek,
filmes és fotós dokumentáció formájában. A műfajok és a kronológia itt
is keveredik, s talán csak azért fogadja ezt a szakmai kritika pozitívabban,
mert közgyűjteményről van szó, s nem árnyalja be e kísérleti felfogást
a magánintézményekkel szembeni hol jogos, hol alaptalan fenntartás?
Még látványosabb a műszaki múzeumok felfutása. Párizsban három óriási
intézmény, a régi átfogó ipartörténeti múzeum, a város peremén már negyedszázada
működő tudományos-technikai park (La Villette) és a belvárosban az interaktív
Felfedezések Palotája egyaránt látogatható. Hatalmas alapterületű kiállításaik
kifejezetten a látogatóbarátság és az interdiszciplinaritás jegyében születnek.
A jelek szerint a gyerekek nézhetnek így kiállítást, míg a felnőtt látogatókat
megcélzó művészeti múzeumok továbbra is a kánon képviselői anyagukban és
rendezési módszereikben. Ennek fényében a két fenti magánmúzeum törekvése
az „ügyfelek kiszolgálására” – hogy tudatosan ilyen üzleties kifejezéspárt
válasszunk – nem meglepő, csupán az edutainment újabb lecsapódása. Felvállalják,
hogy a más múzeumok által a gyerekek számára alkalmazott módszereket ők
a felnőtt közönség megszólítására vetik be. Vajon a bevett értékekhez ragaszkodó
múzeumi szakemberek joggal állítják ezzel szemben, hogy éppen a múzeumok
nagyban zajló populáris átalakulása miatt fontos határt vonni: ez még múzeum,
de az már nem az?
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|