Fried Ilona
A századforduló Triesztje
(az olasz irodalom fellegvára)
A Belle Époque Triesztje mára már mítosszá vált. Egyet jelent a békés,
boldog, prosperáló világgal, amely jó életminőséget biztosított olaszok,
osztrákok, görögök, zsidók és, bár valamivel kisebb mértékben, de a szlovénok
számára is.
Természetesen ez a korszak sem nélkülözte az ellentéteket, alkalmasint
súlyos ellentéteket, elsősorban a nacionalizmusok, a nemzeti identitások
kialakulásával fellépő különbségeket, azonban, többek szerint, mint a trieszti
irodalmi élet egyik jelentős alakja, Bobi Bazlen írja, mindez semmiség
ahhoz képest, ami a Monarchia felbomlása után történt a 20. századi történelemben.
Trieszt 1719-ben kapott szabad kikötői státust. Ettől kezdve szabadon
lehetett ipari és kereskedelmi tevékenységet űzni a városban, a külföldi
kereskedőhajók rakományai számára garantálták a védelmet, s idegenek is
birtokolhattak házat és földet. Ez lett a Habsburg Birodalom legfontosabb
kikötője, amelyen keresztül a mediterrán kereskedelem árucikkei Közép-Európába
jutottak és fordítva is. 1749-től Triesztet közvetlenül Bécsből kormányozták.
A 18. század végére lakosainak száma már mintegy 30 000 főre tehető. A
gazdasági fellendülés a régi nemességet elsorvasztotta, kedvezett azonban
a polgárság kialakulásának, megerősödésének. Mint a történész Apih megállapítja:
„Az új Trieszt, a történelmi nemesség nélkül, lényegében véve laikus és
polgári lett, talán Ausztria legpolgáribb városává nőtte ki magát.”
Trieszt lakossága a gazdasági fejlődéssel párhuzamosan növekedésnek
indult: az egész Monarchia területéről érkeztek betelepülők, sőt a kereskedelem
fellendülésével a Földközi-tenger térségeiből is. Mária Terézia intézkedései,
majd II. József türelmi rendelete, a vallási tolerancia menedéket nyújtott
üldözött társadalmi csoportok számára is, így a pogromok, vagy legalábbis
a vallási megkülönböztetés elől menekülő zsidó lakosság is jó életfeltételeket,
munkát talált Triesztben. A város gazdagsága szorosan kötődött a Habsburg
Birodalomhoz, majd a Monarchiához mint hátországhoz, kultúrája azonban
döntően olasz nyelvű kultúra lett, legalábbis a 19. század második felétől
kezdve. Ez a kultúra ugyanakkor azt is jelentette, hogy a középosztály,
az értelmiségiek jól ismerték a német, az osztrák kultúrát is, az emberek
beszéltek, olvastak németül mindenképpen, de más nyelveken is, elsősorban
franciául. A nagyobb kitekintés megmutatkozott a filozófia irányzatainak
követésében, a pszichoanalízis elterjedésében.
A város földrajzilag is és kulturálisan is Közép-Európa, Itália (majd
Olaszország), s a Balkán találkozásánál található, történetében az olasz
mellett a szláv népesség is fontos szerepet kap, bár kultúrája mindvégig
döntően olasz maradt. Ebben nyelvi és történeti tényezők egyaránt szerepet
játszottak: a földközi-tengeri kereskedelem az olasz nyelvet használta,
a jezsuita kollégium tanítási nyelve szintén az olasz volt, a korai polgárosodás
inkább erre a nyelvre, kultúrára épült, a lakosságnak nagyobb része beszélte.
Az újonnan érkezettek minden bizonnyal vonzódtak az olasz kultúrához, és
a város vezetői között is többen voltak olasz származásúak.
A betelepülők egy része a szárazföld, másik a tenger felől érkezett.
A számos etnikai közösség között fontos gazdasági szerepet töltött be a
görög népesség, amelynek nagy része még a görög függetlenségi háború (1821–29)
idején telepedett le a városban.
A vallási csoportok szempontjából a katolikusok mellett a protestánsok,
a zsidók, a görög-keletiek együttélése volt jellemző. A zsidóság betelepedése,
még 1782-ben, II. József türelmi rendelete idején kezdett nagyobb méreteket
ölteni. Gyorsan haladtak az egyenjogúság irányában: 1785-ben megszűnt a
gettó. Magyar szempontból a legjelentősebb a 19. század második felének
bevándorlási hulláma, ekkor érkezik például a Frigyessy család, amelynek
története az egyik legsikeresebb családtörténet, erre a későbbiekben még
visszatérünk.
1933-ban íródott az a levél, amelyben az ismert trieszti hazafi, Attilio
Tamaro gratulál a fiumei Edoardo Susmelnek éppen megjelent könyvéhez. Tamaro
úgy gondolja, Susmel igen szerencsésen tárgyalja a Risorgimentót. Az Ausztriához
való viszonyt nem egyszerűen a mitikus történelmi hősök fényében mutatja
be, hanem történelmi realitásában: véleménye szerint abban az időben a
népesség többségében osztrákbarát volt, s nem rendelkezett nemzeti identitással,
mindössze igen kis számban voltak a Risorgimento mellett elkötelezett hazafiak.
Tamaro érdeklődését nyilván a közös történelmi tapasztalatok is befolyásolják.
Trieszt nem csak az osztrák területeknek, hanem Magyarországnak is
legfontosabb tengeri kereskedelmi központja lett (ez igaz maradt Fiume
legnagyobb arányú fejlesztése idején is), az 1858-as Bécs-Trieszt vasútvonal
kiépítése után ide csatlakozott a Nagykanizsa, illetve a Buda-Nagykanizsa
vonal, amely kedvező tarifáival, az Ausztria-Magyarország között 1850-ben
eltörölt belső vámvonal segítségével jelentős kereskedelmi útvonallá vált.
Magyarországnak a 19. és a 20. században igen fontos kapcsolatai voltak
a kikötővárossal. Az első olasz nyelvű Petőfi-kötet 1880-ban Triesztben
jelent meg P. E. Bolla tanár úr fordításában. (Bolla előzőleg Fiumében
tanított.)
A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan a kulturális élet is fellendült:
már 1820-as évektől kezdve jelentős társaságok alakultak, híres művészek
léptek fel, komoly zenei élet volt. A 19. századi olasz irodalom egyik
fellegvára Trieszt. Ha meggondoljuk, az olasz nyelvű irodalom az Osztrák-Magyar
Monarchia legnagyobb tengeri kikötőjében virágzik: a 19. század végére
már a Monarchia Bécs, Budapest, Prága utáni legjelentősebb kereskedelmi,
ipari, pénzügyi központja, egyben számos ott élő, oda települt népességcsoport
lakhelye. Az irodalom akkor válik igen érdekessé, amikor már a kultúra
többi ága igen komoly eredményekkel rendelkezik. Mint Elvio Guagnini, a
trieszti kultúra kutatója kiemeli, koncepcionális hiba lenne egyenlőségjelet
tenni a kultúra és az irodalom közé: kezdetben jelentős a trieszti kulturális
élet, de még nem kiemelkedő az irodalom. Ez inkább a 20. század elején
válik igen fontossá – jól ismert tény a tízes években ott nyelvtanárkodó
James Joyce barátsága Italo Svevóval, ez utóbbinak egyébként nagy méltatója.
Joyce vezette be a még ismeretlen Svevót a francia kulturális életbe, közvetítése
nyomán szinte rögtön az olasz kiadás után lefordítják Zeno tudata című
regényét franciára. Ez azért is fontos esemény, mert Svevo elismertsége
még sokáig késik az olasz irodalomban, csak évtizedekkel halála (1928)
után kapja meg.
A trieszti irodalom nagy korszaka a két világháború közötti időszakra
esik, mely a város gazdaságában inkább hanyatló, vagy legalábbis nem a
régi fényt idéző periódus. Trieszt a Monarchia összeomlásával elvesztette
gazdasági hátországát, amelyet azóta sem tudott visszaszerezni, s ennek
következtében mind a mai napig nem sikerült gazdasági egyensúlyát helyrehoznia.
A II. világháború után sem volt könnyű a helyzete, hiszen 1954-ig megszállási
övezet volt, s csak akkor került vissza Olaszországhoz, majd a két világrendszer
találkozási-ütközési pontján találta magát. Máig sem oldódtak meg a város
problémái, bármennyire is igyekszik előnyére fordítani azt a tényt, hogy
különböző kultúrák, nyelvek (korábban gazdasági és politikai rendszerek)
határán fekszik. Ezt kiaknázva válhatna kulturális, oktatási, kereskedelmi
centrummá, használhatná ki még fokozottabban turisztikai lehetőségeit.
Az előbbieknek megfelelően meglehetősen bonyolult a város identitása:
triesztinek lenni a Monarchiában annyit jelentett, hogy valaki nemzetiségétől
függetlenül a Monarchiához tartozott, s ez a kötődés változott ugyan a
19. század második felére, de többnyire még az olasz és szláv nacionalizmusok
idején is erős maradt. Ezt diktálta a gazdasági érdek, egyes nacionalista,
irredenta politikai csoportok azonban a Monarchiától való elszakadás mellett
voltak.
A triesztieket nyelvi sokféleség jellemezte, amelyen belül döntően
fontos volt a német nyelv is. A köznapi érintkezés elsősorban dialektusban
történt, ezért is fordulhatott elő, hogy, mint sokáig felrótták Svevónak,
a Zeno tudatában nem tökéletes olasz irodalmi nyelvet használ. Ezt ugyan
ma már inkább előnyére fordítja a kritika: a narráló hang, a mű trieszti
elbeszélő-főhőse nyilvánvalóan ebben a dialektusban gondolkodik, így válhat
a narráció autentikussá. Mint fentebb említettük, nem lenne hihető megoldás,
ha teljesen steril irodalmi nyelven kommunikálna. Ezért megengedhető a
nyelvi hiba lehetősége is, sőt nyelvezete csak hozzájárul a mű modernségéhez.
A kritika sokat foglalkozott a mű egy másik sajátosságával is: a cselekmény
látszólag egy pszichoanalízis története – Trieszt igen fontos szerepet
játszott a pszichoanalízis terjesztésében. Mindennek ellenére a regény
semmiképpen nem tekinthető pszichoanalitikus megközelítésűnek, valójában
nem is lélektani regény. De feltétlenül jelen van benne az identitás kérdése,
az a problematika, mely nagyon is jellemző a városra, s amelynek közvetítésére
Svevo valójában új regényformát talál. A két világháború közötti trieszti
irodalom nagyjai éppen bizonytalanságérzésükből, identitásválságukból alkottak
jelentős irodalmat. Fontos műfajuk a memoár, az életrajzi elemekkel is
rendelkező próza – vagy éppenséggel a líra.
A trieszti irodalom több munkájában is szerepel magyar motívum, vagy
magyar hős. Így Pier Antonio Quarantotti Gambini: A vörös rózsa (La rosa
rossa) című regényében egy magyar gróf, akibe a regény főszereplőnője fiatal
korában szerelmes volt. Budapestről is említés esik, feltehetőleg többek
valóságos életmódjának is megfelelt a regényalak: Ubaldo márki felesége
halála után „agglegény életet élt. Időnként két-három hétre eltűnt a városból,
azt rebesgették, hogy szórakozni megy Bécsbe, Milánóba vagy Budapestre.”
Szinte minden család tud valami hasonlót mesélni, egy-egy nagybácsit, aki
gyakran járt szórakozni Budapestre a két világháború között, hol egy fiatal
párt, aki nászútra Budapestre utazott, esetleg egy házaspárt, aki idejött
válni. Mindez azonban mára lassan a távolba vész, inkább mítosz, mintsem
élő valóság.
Fel-felbukkannak magyar rokonok is, mint a trieszti írónő Elody Oblath
Stuparich feljegyzéseiben. A nyarakat gyermek- és fiatalkorában az Alföldön
töltötte a rokonoknál, s felnőttként igazi idillként emlékezik ezekre az
időkre. Umberto Saba: Ernesto című regényében a főhős egy magyar tulajdonosnál
dolgozik segédként.
A Magyarországgal való kapcsolat a trieszti irodalomban, zenei életben
is nyilvánvaló. Fontos személyiségeket is ismerünk, akik magyar származásúak:
Italo Svevo nagyapja Erdélyből származott, s az 1848 utáni emigrációval
került a városba. Ő maga már nem tudott magyarul, s nem is ápolt kapcsolatokat
Magyarországgal, mégis úgy tudjuk, kedves gimnáziumi irodalomtanára, Szombathelyi
nézte át nyelvileg a Zeno tudata című regényét. Szombathelyi, ha nem is
szorosan, de tartotta kapcsolatait a család magyarországi ágával, fia Marino,
ügyvéd, megőrizte rokonuknak, a vezérkar főnökének, Szombathelyi Ferencnek
üdvözlőlapját a háború idejéről.
Bice Polli költő- és újságírónő komoly tanulmányt közölt a magyar zenéről.
Kötődése a magyar kultúrához többek között annak szólt, hogy Budapesten
vált el, s mindehhez először magyar állampolgárságot vett fel. Valamelyest
magyarul is megtanult, s magyar témájú cikkeket írt. Jó barátságban volt
Ternay Kálmán lektorral, irodalmárral, aki a 30-as, 40-es években Triesztben
működött.
Magyarok Fiumén keresztül is érkeztek Triesztbe, először a „magyar”
kikötővárosban próbáltak szerencsét, az is előfordult, hogy olyan helybeli
cégnél találtak munkát, melynek székhelye Triesztben volt. Többen közülük
tovább is mentek Triesztbe.
Mint már említettük, a város gazdaságában, kultúrájában fontos szerepet
játszottak a különböző etnikumok, vallások. Magyarországgal a leginkább
összekötő kapocs a zsidó népesség jelenléte: a legkülönbözőbb foglalkozásokat
űzték, sokan igen szegényen érkeztek a kikötővárosba, s némelyek közülük
nagy karriert futottak be. Italo Svevo nagyapja Erdélyből érkezett, a Frigyessy-dédapa
Székesfehérvár mellől. Az izraelita hitközség anyakönyvei az 1900-as évek
elejéről a nevek, a születési hely, a házasságkötés, házastárs neve, születési
helye, foglalkozás alapján, valamint abból a kérdésből, hogy háza van-e,
számos magyar származású személyt jeleznek, akiknek esetleg maradt is még
ingatlanuk Magyarországon. (A születési helyek között szerepel: Vác, Szekszárd,
Szombathely, Körmend, Mohács stb.)
A kulturális kapcsolatok egy másik ágát a hivatalos érintkezések jelentik,
mint például a Korvin Mátyás Társaság, mely 1920-ban alakult Budapesten,
a „magyar–olasz művészeti és irodalmi kapcsolatok ápolására”. Elnöke Berzeviczy
Albert, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, korábbi oktatási miniszter
lett, s a társaság nagyfokú politikai támogatottságot is élvezett – a kormánykörök,
így olasz részről később Mussolini, anyagilag is dotálták –, s szoros szálak
fűzték Trieszthez. Trieszti gazdasági körök támogatást nyújtottak a társaságnak,
ugyanazok a körök, melyek olasz történészek újabb kutatásai alapján D’Annunzio
„kalandját”, azaz 1919–20-as fiumei megszállását anyagilag is támogatták.
A két város közti rivalizálás korábban inkább Fiumére volt jellemző, hiszen
a kisebb, későbbi fejlődésű város féltékenyen figyelte a nagyobbat és hatalmasabbat,
ekkor viszont már az első világháborút követően Olaszországhoz tartozó
Triesztnek fűződhetett inkább gazdasági érdeke ahhoz, hogy Fiume ne legyen
önálló, ahogy akkoriban szeretett volna, hanem D’Annunzio szándékának megfelelően
tartozzék szintén Olaszországhoz, s ez által kereskedelmének mozgástere
legyen behatárolt.
Tény, hogy a két világháború között számos trieszti gazdasági érdekeltség
volt jelen Magyarországon, elsősorban Budapesten. Erről meggyőződhetünk
levéltári anyagokból is: Marta Petricioli és Anna Millo történészek kutatásai
alapján tudjuk, hogy e cégek például nagy nemzetközi biztosítótársaságok
voltak, mint az Assicurazioni Generali, a Riunione Adriatica di Sicurt?
vagy a Modano-féle cigarettapapír- és szipkagyár, a Stock likőrgyár, Francesco
Parisi szállítási cége stb.
Herczeg Ferenc visszaemlékezéseiben, a Gótikus házban olvashatunk az
Adria biztosítótársaságról, melynek elnöke Frigyessy Adolf volt:
„Mikszáth tagja volt az Adria Biztosítótársaságnak. Midőn Frigyessy
Adolf, a társulat trieszti elnöke meglátogatta a költőt, kevés idővel a
halála előtt, a beteg azt mondta:
– Csináljatok az én helyemből irodalmi stallumot – utánam válasszátok
meg Herczeget.
Erről akkor értesültem, amikor az Adria csakugyan meghívott Mikszáth
helyére az igazgatóságba.”
Igazi sikertörténet a Frigyessy családé, akikről Anna Millo történész
nemrégiben könyvet jelentetett meg. Adolf 1876-ban, Móric testvére 1889-ben
vándorolt vagyontalanul Triesztbe, s ott vezető gazdasági pozícióba emelkedtek.
Nemesi címet is kaptak, a „von Ráczalmásból” később a „di Rattalma” előnév
lett. Leszármazottjuk, a Milánóban élő Arnoldo Frigessi ügyvéd ma is őrzi,
több más családi ereklyével együtt, azt a bronz szobrot, melyet nagyapja,
Adolfo, a társaság dolgozóitól kapott.
Sajnos a konzulátus anyagának nagy része megsemmisült, így sok más
mellett nincsenek adataink a Trieszti Magyar Körről sem, mely 1913-ban
alakult, s amelynek egy időben Frigyessy Adolf volt az elnöke.
Trieszt történelmi kötődése Magyarországhoz a történelmi viharok ellenére
is megmaradt. Ne tekintsük véletlennek, hogy a 70-es, 80-as években, egy
olyan időszakban, amikor az olasz kulturális élet nem mutatott valami nagy
érdeklődést Magyarország vagy a közép-európai régió iránt, a trieszti Claudio
Magris Közép-Európával, az Osztrák–Magyar Monarchiával, majd a Duna menti
országokkal kezdett foglalkozni műveiben. A Danubio című esszéregénye 1986-ban
jelent meg, s a szerző korábbi írásainak, kutatásainak folytatása: a Duna
országaiban tett utazásának leírása, az adott országok kulturális, politikai,
társadalmi életének felvillantása. Magris felesége, Marisa Madieri egyébként
fiumei származású olasz volt, számos más kivándorlóval együtt a 40-es évek
végén, kislányként került Triesztbe. Találkozásunkkor arról mesélt, hogy
szülővárosával ugyan teljesen megszakadt kapcsolata, mégis sok mindent
megőrzött abból a kultúrából. A mindennapokban ezt az ételek terén, a főzésében
például a pirospaprika használatában mérte le. A 40-es évek végének, az
50-es évek elejének nagy kivándorlási hullámával magyar származásúak is
kerültek Fiuméből Triesztbe – nyelvükben és identitásukban már olaszokként,
hiszen Fiume 1924 és 1945 között Olaszország része volt, azaz ők az olasz
Fiumében születtek, olasz volt az anyanyelvük. Emlékezetükben mégis megőrizték
családjuk magyar kötődéseit, többen máig is ápolják kapcsolataikat itt
élő rokonaikkal.
Visszatérve még egyszer a Monarchiára, a mindennapokra, egyén és politika
viszonyára, érdemes hivatkozni Bobi Bazlen esszéire, melyekben az Osztrák–Magyar
Monarchia koráról úgy vélekedik, azért tűnik ma annyira szépnek, mivel
ami utána következett, annyival rosszabb volt. Az osztrák elnyomásnak a
későbbiekhez képest enyhe voltára, az egyének és a politika viszonyára
a Svevo családból idéz egy anekdotát:
Svevo unokája telefonon beszélget a barátnőjével. Annyira belemelegednek,
hogy egyre hazafiasabb hangokat ütnek meg, míg végül a Monarchia területén
tiltott olasz himnuszt kezdik énekelni. A telefonos kisasszony rémületében
közbeszól, megpróbálja leinteni őket. Svevo felháborodik a telefontitok
megsértésén, amiért a kisasszony belehallgatott a beszélgetésbe, s a posta
vezetőjéhez fordul, aki elbocsátja a tetten ért titoksértőt. Svevo viszont
kétségbe esik ezen, és állást keres a számára.
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|