Háy János
A nyaralás fogságában
(mélygarázs)
Azt hiszed, szabad vagy, mert megnyitották a határokat, lebontották
a földrészt felszabdaló gátakat? Persze, Szlovákia nyitva van és Ausztria
is nyitva van, de benned minden határ zárva maradt, belül nem mozogsz,
mert belül nincs engedve a mozgás. A belső termek hatalmas lakatokkal vannak
lezárva, hogy hol vannak a kulcsok, ki tudja. Nem, az a pszichológus sem
tudja, aki sokéves analízis során kifosztott a vagyonodból, és semmi mást
nem csinált, mint elhitette veled, ha meggyűlölöd az anyádat, ha felfed
egy gyermekkori traumát, hogy mondjuk apád azért sietett haza fürdetésre,
mert meg akarta fogdosni a tested, vagy hogy a te léted pusztán a szülői
önzés terméke, hogy minden megvolt a tökéletes élethez, már a balatoni
vagy épp egy tengerparti nyaraló is, csak pont a gyerek hiányzott, ami
a szüleidnél lényegesen rosszabb körülmények között élő ismerősöknek is
volt bőséggel. Hogy mindezt belátva felpattan benned egy zár, holott ez
a gyűlölet, amit a kezelés felszított benned, nem abból a mély kamrából
tört elő, ahol a létezés alapvető traumája bújik meg. Ezt a gyűlöletet
jobb híján a beszedett pénz fejébe a pszichológus ültette beléd.
Belül, ha fel akarnál tényleg valamit tárni, a vasajtókon törsz
össze, és hiába minden igyekezet, semmit nem tudsz meg magadról. Még annyit
se, hogy az akaratod a te eszközöd, vagy pont ellenkezőleg te vagy az eszköze
a létezésed mélyéről felfakadó akaratnak. Nem tudod, ki osztogat parancsokat
kinek. Ez az összetört ember röpködhet a világban, ha a bankszámlája bírja,
szabadon, akár a madár. Városról városra, országról országra, látványos
távoli vidékekre, amíg van rá fedezet. De végül, mikor az anyagi nehézségek
miatt az utazási irodák újabb ajánlatát nem tudod elfogadni, be kell látnod,
senkinek, már a pszichológusnak sem érsz semmit. A pénzed elfogyott, esettanulmánynak
unalmas vagy. Egytucat belőled épp egy tucat.
Persze, ha elkerül az anyagi összeomlás, egy életen át
nem veszed észre, milyen korlátok között terelgetnek, mint a legnyomorultabbul
élő húsállatokat. Elmész Horvátországba, megengedheted magadnak, mert szabad
vagy, ott ülsz a tenger partján, mert szabad vagy, elmennek melletted,
odanézel, a tekinteted azt mondja ezeknek a járókelőknek, hogy szabad vagy.
Pedig nem. A nyaralás kényszerében vagy éppen. Azért teszed ezt, mert ezt
tenni van lehetőséged. Ha mást tehetnél, akárcsak másutt nyaralhatnál,
rögvest megváltoztatnád a nyárra vonatkozó szabad döntésedet. Egzotikus
szigetekre mennél, ahová csak keveseknek sikerül, most például neked, mert
egy jelentősebb bevételhez jutottál. Akkor aztán egy életre elfelejtenéd
Horvátországot, s mindazokat, akik ebbe az országba mennek nyaralni, kisszerű
alakoknak tartanád, akinek a pénztárcája behatárolja a nyaralás terén való
döntéseket.
A nyaralás fogságában élsz. Beköszöntenek a napos idők, még alig van
május, már minden hirdetés, meg persze az ismeretségi köröd is a nyaralás
szükségszerűségére hívják fel a figyelmet. Kedvező ajánlatok, a valós árhoz
képest szinte ingyen, hirdetik, s mondják az ismerősök. Bár kétségtelen,
az ingyenösszeg átszámolva egy négytagú családra a te bevételeidhez képest
horribilis, de elfogadod, mert nyaralnod kell. Azt a döntést nem hozhatod
meg, hogy nem, ebben az évben nem fárasztom magam a bepakolás és kipakolás
hosszadalmas műveleteivel, hanem itthon maradok, és nem csinálom azt, hogy
nyaralás. Ezen a nyáron ezzel ajándékozod meg magad, hogy nemnyaralsz.
Amikor mások tömött sorokban tolakodnak a fürdőhelyeken napközben a víz
irányában, este pedig a vendéglátóipari egységek felé, akkor te majd egyedül
fogsz a kiürült fővárosban lófrálni, a legjobb éttermekben vacsorázni a
kevés vendég miatt akciós áron. De nem, a nemnyaralás mellett nem dönthetsz,
hisz akkor az egész életedet kudarcosnak volnál kénytelen megélni, mert
mindenki kudarcosnak tekint egy olyan életet, amibe nem fér bele a nyaralás.
Senki nem gondolná, hogy saját döntés volt a nyaralás elmaradása.
Mindenki azt mondaná, na, ennek már erre sem futja. S mikor télen a barátok,
a rokonok, az ismerősök és mások a munkahelyen elmesélik, milyen felemelő
érzés volt a tengert, a fürdőzőket nézni, belegázolni a fényben forgolódó
hullámokba, és az ódon városok utcácskáin barangolni, mesélik felvillanyozva,
elfeledve azt a többvödörnyi izzadtságot, amit az ódon városka hegyteteji
templomáért meg az onnét eléjük táruló körpanorámáért fizettek, a káromkodásokat,
amelyek a férfiak száját hagyták el, mikor az otthoni raktáráruházakban
beszerzett alkoholtól berúgva a feleségüket ócsárolták a teraszon, aki
hát hogy néz ki, így fürdőruhában még szörnyűbb. Otthon legalább nem látja
ennyire kivetkőzve magából. Amikor közösülnek, mert erre bizonyos rendszerességgel,
márcsak biológiai okokból is sortkerítenek, végülis sötétben csinálják,
bármit vagy inkább bárkit el lehet képzelni, nem szükséges szembesülni
a valósággal. Na, amikor ezek az emberek mesélnek, akkor te nem tudsz semmit
mondani, mert te a lakásban voltál.
Nem dönthetsz így, mert az életed olyan árfekvésbe kerül, ami
csak megvető szánalmat vált ki a nyaraláslicitben résztvevők körében. Nem
tekintenek eredetinek, bátornak, aki szembeszegülve a megszokott elvárásokkal,
olyat csinál, ami különleges. Egyszerűen bukott alaknak néznek, akinek
csak a lefelécsúszás terén van perspektívája. Amint kilépsz ebből a közegből,
rögvest rólad, a sorsod rossziránybafordulásáról esik majd szó, s hogy
ennek majd hamarosan válás lesz a vége, mert melyik az a nő, aki elfogadja,
hogy egy városi népfürdőn csessze el a nyarát, s egyben a fiatal éveit,
lepattant külvárosi családokkal, amikor mások minimum a Tiszatóig eljutnak.
S mint tudjuk a válás után csak a legsikeresebbek tudnak majd talpon maradni,
s ez a férfi, mondják, nem tartozik közéjük, hiszen a nyaralás elmaradása
már mutatja, hogy mennyire limitált a tehetsége. Persze korán meg is fog
halni, ez statisztikai mutató.
A házasságból kikerült férfiak halálozási rátája bizony sokkal
rosszabb képet mutat, mint a házasságban maradottaké. Bár számos házasságban
maradott férfi cserélne ezzel a rövidebb élettel, hogy előbb megszabaduljon
attól a biológiai adottságai szempontjából pozitív, ám lelkileg rettentő
negatív hatású környezettől, amit az ő házassága jelent. De hogyan is szabadulhatna
meg! Nincs cserelehetőség. Amit élünk, épp az az életünk, s ha a társadalmi
kényszer, mert rendesen eleget tettünk például a családi nyaralások imperatívuszának,
bennetart a házasságban, akkor onnét bizony semmi nem képes kirobbantani.
Nem tud kialakulni az a helyzet, amiben dühödt üvöltözéseket követően egy
életre rávághatnánk a megunt feleségre az ajtót. Nem beszélve arról, hogy
egy nő sem mondana le a lehetőségről, hogy özvegységét megelőzően a végletekig
alázza a férfit, akinek a munkája révén asszimilálódtak a társadalomban,
aki miatt számtalanszor csak úgy emlegették, hogy az X felesége. Ha néha
összetalálkozott olyannal, akit a férje révén ismert, meglepte, hogy az
az ember csak a férje mellett ismerte fel őt, külön nem. Épp odalépett
volna mellé, hogy szia, hogy vagytok, de a férje révén ismerős férfi észre
sem vette őt, még az eladónőre is nagyobb figyelmet fordított, pusztán
a fiatalsága okán. Most azonban, mikor a férje kikerült a munkája nyújtotta
státuszból és egészségileg is megroppant, a nem önmaga miatti létezés összes
sérelmét háromszorosan is leverheti rajta.
Szóval a nyaralásról nem mondhatsz le. S te nem is akarsz lemondani,
hiszen elhiszed, hogy neked az jó. A kék vizet nézni jó, semmittenni jó,
együttlenni a gyerekeiddel, a feleségeddel, jó. Olyan vagy, akár az évelő
növények, ha jön a tavasz, lombot bontanak, s elhullajtják, amikor közeledik
a tél, hogy a következő tavasszal újra kihajtsanak. Nyár van, te nyaralni
mész. Annyira hiszed, hogy ez jó, hogy nem számolsz azzal a munkamennyiséggel,
amit ezért pluszba kellett fizetni, sem pedig azokkal a praktikus nehézségekkel,
amelyek együttjárnak egy ilyen nyaralás véghezvitelével. Az utazás megszervezése,
a szükséges öltözékek beszerzése, meg az új helyen megszokni az ágyat,
s elhinni róla, hogy ez a napi áron elfogadhatatlanul drága ágy, amin megfájdul
adott esetben a hátad, mert a vendéglátást biztosító horvát befektetők
a lehető legolcsóbb ágybetétet vásárolják, hogy a befektetéseik minél hamarébb
megtérüljenek. Megtehetik, hisz pontosan ismerik azt az egyszerű pszichológiai
tényt, ha megfelelően borsos árat kérnek egy ágyért, akkor a vendég inkább
magában nyög, mint hogy bevallaná, értelmetlenül szórt ki ekkora összeget
az ablakon. Sőt, még a barátainak is ajánlja, hogy igaz, drága hely, de
megéri. Szóval elhinni erről a hátkínzó ágyról, hogy valójában a regenerálódásodat
szolgálja, hogy ez a hátkínzó ágy előfeltétele annak, hogy élvezhesd azokat
az örömöket, a csúszdától a családi társasozásig, amelyekre egy ilyen nyaralás
során mindenki kapható. Ez a két hét valójában a leglátványosabb bizonyítéka
annak, hogy az egész életed kényszerűségek és kötelezettségek meghatározottságában
zajlik.
Ülsz a tengerparton, mögötted a sátrad. Ez a kissé nomádnak számító
nyaralás is elfogadott lett az utóbbi időben. Sőt, bizonyos körökben követendő
minta. Az olcsóság indította a divatot, de az ebben a nyaralási formában
résztvevők olyan hatással tudták dicsérni a sátrazás előnyeit, a kempingek
különleges tengerparti elhelyezkedését, a kempingélet tréfás mindennapjait,
hogy mennyire szórakoztató más családok életét kilesni, a saját tulajdonú
sátor meghitt otthonosságát, hogy nem kell gumimatraccal meg ezernyi táskával,
közöttük azzal az idétlen alakú hűtőtáskával végigcaplatni egy tengerparti
út szélén, parkoló és parkolni akaró autók között. A kempingben annyira
közel van a víz, ha megbotlik az ember egy cövekben, hát mindjárt belepottyan,
mondogatták viccesen. Végül sokan választották ezt a nyaralási formát,
mert nem akartak ezekből a nomád élményekből kimaradni, s pláne kihagyni
a gyerekeiket. A megnövekedett érdeklődés automatikusan felverte az árakat.
A jobb kempingek hamarosan szállodai árfekvésbe kerültek, a rosszabbakban
pedig nagyobb volt a népsűrűség, mint egy bevásárlóközpontban a karácsonyi
őrület idején, s épp akkora a hangzavar, mint egy fiataloknak szervezett
nyári fesztiválon, csak kicsit vegyesebb a zenei kínálat, s nincsenek ájulásig
drogozott gimnazisták, csak részeg és tengernyi ürességet tükröző férfiak
valamint a hozzájuk tartozó testileg és lelkileg elzsírosodott feleségek,
ja meg üvöltöző, mások dolgait gátlástalanul felrúgó gyerekek.
Ülsz a sátor előtt, te nem a tömegkempingbe mentél, hülye lennél
pont erre sajnálni a pénzt, hogy épp a nyaralás lényege vesszen el, a nyugalom.
Ülsz azzal az arckifejezéssel, hogy szabad vagyok, s arra gondolsz, hogy
érdemes volna ezt az érzést egy digitális géppel megörökíteni, vagy a telefonnal.
Hogy szívesen szólnál valakinek, hogy ezt kattintsa már le és küldje át
neked, majd ezt fogod használni háttérképnek egész évben, ezt a kifejezést
az arcodon. Vagy ha a telefonoddal, akkor elküldöd az összes ismerősödnek,
hadd egye őket az irigység, hogy neked mennyire jó dolgod van. Hát, tényleg
jó dolgom van, mondod magadban, csoroghat az ismerősök és rokonok nyála.
A többiek akárcsak elképzelt irigysége automatikusan megnöveli a szemedben
a nyaralás értékét.
Ezt a szabad, önmagaddal végtelenül elégedett érzést zavarták
meg a gyerekek, hogy apu van a kempingben fagyi, hogy ennének, mert meleg
van, meg mindenki más is kap, aki gyerek, hogy ehetnek-e. Mennyibe kerül,
ezt kérdezed, s mikor megtudod az ártat, kicsit zavarba jössz, de gyorsan
leküzdöd a zavart, s kitalálsz egy rendszert, hogy legfeljebb minden másnap,
s akkor is csak egy gombócot, s hivatkozol, hogy torok, mire a gyerek,
hogy nem is fáj. Erre te azt mondod, még fájhat és nincs annál kellemetlenebb,
mint torokfájással nyaralni, sajgó mandulákkal a vízbe gázolni, lázasan
a tűző napon szédelegni. Amikor aztán a gyerek (vagy épp gyerekek, attól
függően, hányan vannak) nem tágít a napi két gombóc lehetőségétől, te veszekszel
velük, a legrosszabb szavakat használod, amelyeket egy apa jobb lenne,
ha nem mondana a saját gyerekének, hogy elkényeztetettek és telhetetlenek,
hogy mindent akarnak, nem elég, hogy idehoztad őket a tengerre fürdeni,
nem egy bányatóhoz, holott van olyan család, nem is kevesen. Itt elidőzöl
a mennyiségnél, szeretnéd őket sokaknak láttatni, a szerencséseket, akik
idejöhetnek, akik közé te is tartozol, keveseknek. Van olyan család, folytatod,
nem is kevesen, akik még a bányatavakat sem engedhetik meg maguknak, mert
még a buszra sincs pénzük, ami ezekhez a tavakhoz szállítaná őket, mondod,
mert azt hiszed, senki nem hallja, mert mindenki bosnyák, horvát, crnagorai
vagy német, de én hallom és látom, mert épp arra megyek a vizesblokkhoz.
Igen, én is ott vagyok, épp abban a kempingben, de nem árulom
el, hogy egynyelvet beszélünk, az autómat meg a parkolóban hagytam, nehogy
közösködni kezdjen velem egy hazámbeli, hogy na, látom te is odavalósi
vagy. És ez a hazámból való ember akkor elkezd bizalmaskodni. Hamarosan
megtudom, milyen politikai nézetet vall, meg hogy a feleségével hányszor
közösül heti vagy havi rendszerességgel, persze a hiányt pótolja mással,
s hogy mennyire hülyék a horvátok, meg általában mindazok, akik nem a mi
nemzetünkhöz tartoznak.
Arra megyek és hallom, amit beszélsz, és szégyellem magam, hogy
ezt csinálod. És még jobban szégyellem magam, amikor látom, hogy nem ég
a pofádról a bőr, annyira agyonkented napkrémmel, amit a különböző sajtótermékek
riogatására vásároltál, hogy kilyukadt az ég és a nap egyenesen rákot éget
a bőrödbe, s az ég hiányát sürgősen pótolni kell a legerősebb naprémekkel,
s hogy ne sajnáljuk a pénzt, mert egy ilyen krém életet menthet. Hallom,
hogy mit mondasz, mert mondod, hisz külföldinek látsz, aki nem érti a te
szavaidat. Rád nézek, mit bámulsz faszkalap, visszaszólsz, de én tovább
nézlek, te, szabadember, még itt sem tudsz megszabadulni a napi számvetéstől,
amivel végül tönkreteszed a gyerekek számára is azt a két hetet, aminek
ők, a vizet ellepő medúzák ellenére is, még tényleg felhőtlenül tudtak
volna örülni. Nem tudtad azt mondani, hogy gyerekek, csak ennyi pénzünk
van, nem tudunk csak kétnaponta venni egy gombócot. Nem mondtad el a valós
helyzetet, s így a gyerekeknek nem volt lehetőségük ezt megérteni. Szomorúan
kullogtak a vízhez, s várták, hogy a fürdőzők vidám hangjai kiverjék a
fejükből az apa mérgét. És ki is verték. Az enyémből is kiverték volna,
mert annyira felszabadultak voltak ezek a hangok, ha az apám odavitt volna.
De nem vitt, csak mondta, hogy majd elvisz. Csorogtak a könnyei, a konyhában,
a szájából rossz szagot lehelt rám. Elvisz, mondta, de nem vitt el, csak
a nagymamához egy faluba, ahol úgy bántak velem, s a többi városról odaküldött
gyerekkel a falusi gyerekek, mintha azok közé tartoznánk, akik mikor visszatérnek
a fővárosba, a szüleikkel a tengerre mennek, holott nem. Egy kulccsal a
nyakunkban üldögéltünk a játszótéren, amíg valaki haza nem ért a szülők
közül.
Amikor mindezt, ami a nyaralás címszó alatt összefoglalható, végigcsinálod,
ősszel meg télen, mondjuk a karácsonyi családi és baráti összejövetelekkor
te is beszállhatsz abba a licitbe, hogy ki töltötte tartalmasabban, izgalmasabban
a nyarat, s hogy ezt a tartalmat és izgalmat milyen összegből tudta megvalósítani.
Az ár/érdekesség arány kirajzolja a helyedet a nyaraláspiacon. Ha nagyon
lemaradsz, előjöhetsz, hogy láttál delfineket. Ha ezzel már más előjött,
egyrészről rögtön tudhatod, hogy annak az embernek el volt cseszve a nyaralása,
mert biztos koszos és kibírhatatlanul kényelmetlen volt az apartman, meg
esett az eső a kettőből legalább egy hétig, s a háttérben, amit a teraszról
láttak, nem vadregényes hegyek voltak, hanem egy olajfinomító vagy egy
hajógyár. Persze Aranyhomoknak hívták a helyet. Az utazási irodában nem
fogott gyanút ez az ismerős, sőt kifejezetten megtévesztette az elnevezés,
holott a gyakorló nyaralók pontosan tudják: olcsó apartman plusz látványos
településnév egyenlő ipari környezet. Szóval, ha ő előjött a delfinekkel,
hogy majdnem a hajó mellett dugták ki a fejüket, a hajó mellett, amire
befizettek egy romantikus egynapos delfin- és nyílttengernéző hajóútra,
akkor próbálkozhatsz a cápákkal, amelyek rendkívül ritkán közelítik meg
az adriai partokat, de mit ad isten, épp akkor, amikor te ott voltál, ráadásul
nem a parton, ami természetéből adódóan cápamentes övezet, dehogy, bent
a vízben, mert a horvát cápariasztás rettenetesen alacsony fokon van, csak
akkor szólnak, amikor már te is látod szabad szemmel azt az ijesztő háromszögét
a farkuszonyának, amit mindenki ismer a Cápa egy, kettő és ki tudja még
mennyi filmből, de akkor már majdnem késő. Úristen, ájuldoznak a többiek,
főleg a nők. Ha nincs ott az a német turista, mondod, akit a cápa végül
is megevett, te lettél volna az a turista. Úristen, képed el mindenki,
s persze el is hallgat, hacsak nem volt valaki például szafarin, ahol aztán
bármilyen életveszély érheti az embert, s nem csak egyszer a kéthétben,
hanem folyamatosan. Bár a szafarisok különben legtöbbször hallgatnak. Ezzel
a hallgatással nyomatékosítják, hogy ebbe a licitbe ők igazságtalan lenne,
ha beszállnának, mert ezáltal érvénytelenítenék mások, nyilván az övékénél
jelentéktelenebb élményeit. Ha kérdeznek tőlük valamit, akkor is csak a
lehető legtakarékosabban válaszolnak, így őrizve meg a szafari titokzatosságát.
Legalábbis ezt sugallja a hallgatásuk. Pedig valójában azért nem szólnak,
mert utálták az egészet. Csak azért kellett elmenni, mert a cég felívelő
szakaszba jutott, amikor olyan ügyfélkör, s egyben baráti társaság alakult
ki köröttük, hogy efféle jelentékenynek látszó utazásokért kellett vagyonokat
fizetni, elpacsizni az éves nyereséget. Mert azok között az új ügyfelek
és barátok között nem lehetne ilyen másodosztályú hellyel előjönni, mint
az Adria, pláne, hogy a bolgár tengerpart, ahol még pluszban mindenki tudja,
hogy atomhulladékkal van tele a víz és egy laza kéthét alatt, amikor megspróroltál
egy-két százezret, olyan betegséget szedsz össze, hogy a gatyádat ráfizetheted
a különböző hivatalos és alternatív kúrákra, a végén aztán mégis meghalsz,
nem hagyva semmit az élvemaradt családodra, csak a sok-sok adósságot és
a kimerültséget, amit a rólad való gondoskodás okozott.
Én felszámoltam ezeket a kötelezettségeket. Azt mondtam, mától ezek
nincsenek. Egyszer ki kellett mondanom, mert már így is túl hosszan hallgattam
róluk. Hosszabban, mint kellett volna. Már évekkel korábban ki kellett
volna lépni, mindenkinek az lett volna a jobb, de senki nem akkor teszi,
amikor kell, mindenki megvárja a végső időt. Azt hiszi, a régit nem tudja
megszüntetni, az újat nem tudja elkezdeni. Csak morzsolódik az elhasználódott
régi és az indulni akaró új határán, évekig a tehetetlenségben. Nem tud
változtatni, mert a szabályoknak való megfelelniakarás nem engedi a változtatást.
Nem voltam gyáva, nem voltam olyan, aki nem mer valamit másképpen. Hiába
mondta rám, hogy gyáva vagyok, hogy azért nem merek lépni. Nem akarok lemondani
a kényelemről, mondta, nedves volt az arca, amit ez a biztonságos élet
nyújt nekem, s félek belevágni a bizonytalan újba. Ez így túl egyszerű,
mondtam, s hogy ilyeneket, legfeljebb az életmód-magazinok írnak. Attól
még lehet, hogy igaz, mondta, meg hogy ő olyanokat nem is olvas. Ezért
különösen meglepő, mondtam, hogy ezek a gondolatok még oda is beszivárognak,
ahonnét az efféle magazinok egy életre ki vannak zárva. Sőt, azok a nők,
gondoltam később, akik ilyet soha nem olvasnának, mert önmagukat különbnek
tartják azoknál az általuk megalázóan alacsony színvonalúnak tekintett
magazinoknál. Azok aztán főleg képesek ezeket a gondolatokat hangoztatni,
mert fogalmuk sincs arról, hogy ezt már a legostobább újságíró is tudja.
Az ilyen szinten megfogalmazott cikkeket visszaadja a főszerkesztő, hogy
tegyünk már bele valami egyediséget, ez az általánosság, ez olyan, mint
a statisztikai átlag, olyan ember meg nincs. Nem voltam gyáva. Minden változtatásnak
megvan a maga ideje, s ez az idő csak később jött el, s arról senki sem
tehet, hogy ez a későbbi időpont már a vele való kapcsolat szempontjából
is későn volt.
De mostmár szabad vagyok. Nekem nem mondja meg senki, hogy mit
csináljak, mert én azt csinálom, amit csinálni akarok, és én nem akarok
csinálni semmit. Nem bújik meg bennem egy titkos akarat, ami alattomosan
utasításokat küld az agynak, hogy ezt vagy azt csináljam, vagy ezt, vagy
azt necsináljam.
(regényrészlet)
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|