Kukorelly Endre
Díjaim
Nem jelenhetek meg pulóverben és nadrágban.* De akkor hogy? Olyan
is történt, hogy rövidnadrágban voltam, annyira váratlanul jött minden.
Elég sok díjam van, kaptam, adták, mindig örültem neki, nem volt, hogy
ne örültem volna. Ha nem fizettek semmit, akkor is örültem. Ha fizettek,
sokkal jobban örültem, de amikor hallottam, hogy mondják a nevem, ki kellett
menni, kézfogás meg hasonlók, nem az járt a fejemben, hogy mennyi az annyi,
hanem pontosan nem bírom rekonstruálni, hogy micsoda. Valószínűleg semmi,
atavisztikus, a mámorhoz hasonlatos kavargó öröm. „Pénzsóvár vagyok,
jellemtelen disznó vagyok én magam is.” Fölállsz, begombolod a zakódat,
kimész, nem lassan, gyorsan végképp, külön nem nézel körül, mert nagyjából
az egész szervezeted körülnéz, nem figyelsz senkire, lekezelsz az illetékessel,
megköszönöd, megfordulsz, sutácska meghajlás, zakatol a dobhártyád, de
hallod a gyér tapsot, indulsz vissza, nemigen látsz ki magadból, egy-két
mosolyt észlelsz, egyikük megfogja a kezed, már más van soron. Ha egyedül
téged díjaznak is, más van soron. Nem te. Nem te. Érzed, milyen idétlenül
mész, mintegy vonulsz, eszedbe is jut, szinte látod magad, nem szinte,
hanem tényleg látod magadat, akkor igyekszel természetesen lépkedni, és
ez természetesen végképp nem sikerül. Mindegy, három vagy négy perc után
már azon fogsz vigyorogni magadban, hogy az a másik barom még nálad is
mesterkéltebben vonult ki az izéhez, pulpitus meg átadók, szóval a hivatalos
kézrázókhoz, akik biztos eleitől fogva kurvára unják ezt az egészet, ami
nem csoda, mert kurvára unalmas is.
Kivéve, amikor téged szólítottak.
Akkor izgultál. Bezzeg! De ezt már mondtam. Mekkora egy hülye
vagy, hogy így szorongtál, gondolod, mi van, haver, azt hitted, hogy hasra
esel a lépcsőn?
Nem is volt lépcső!
Vagy volt lépcső, de mér’ esnél hasra!
Na mindegy, „csakugyan olyan érzésem volt, mintha remegne
a térdem”, ez van, díj, talált pénz, „nem vagyok hajlandó visszautasítani”,
fölveszi a tévé, nyilván le is adják, az a kis csinoska csupamosoly riportercsaj
mindjárt iderongyol interjúzni, bezzeg, ha én lépnék hozzá a Körúton, milyen
pofát vágna! Viszont lesz fogadás, és csak remélem, hogy nem a szokásos
szar tömegbort szervírozzák, meg a fűrészporszerű pogácsájukat, hanem pezsgőt
adnak, jó, hogy nem kocsival jöttem.
Most fölsorolom, miféle díjakat kaptam, így még úgysem szortíroztam
őket, ráadásul majdnem csupa nagy magyar férfiúról van elnevezve, nézzenek
utána a wikipédián, megérdemlik szegények! Itt van mindjárt a Bölöni György-díj,
ezt az első könyvemért kaptam1984-ben. Legjobb első kötet-díj, irtó örültem
neki, ilyet csak egyszer lehet megkapni. Nobelt bármikor. Bölöni elég bonyolult
volt, Kölcsey Ferenc leszármazottja, Ady Endre barátja, erdélyi nemesi
család, ’19-ben követ Hollandiában, francia emigrációban francia kommunista,
’45-től a magyar kommunista párt tagja, Rákosi alatt is követ Hollandiában,
a Nyolcak nevű festőcsoport művészettörténésze, szocreál író, az Élet
és Irodalom című kulturális hetilap első főszerkesztője, ennyiféle
ne legyen az ember. Csúf bácsi feje, csúnya plecsnin. Az ilyen plakettek
nagyjából csúfak. Mégis valahogy szépek. Ha megkapod, megszépül. Ha nem
kapod meg, valamiként még jobban megszépül, sőt akkor eleve szép, bármilyen
ronda. Móricz Zsigmond. Nagy író. Év Könyve díj, ez 1991-ben volt, túloztak,
de sebaj. Aki díjat kap, azzal túloznak. Aki nem, azzal is. A következő
év volt a csúcs, Vilenica Kristálya Szlovéniában, igazán rövidgatyában
voltam, vagy kétszáz résztvevőből választottak ki egy felolvasás miatt.
Virág is járt hozzá. 1993: József Attila. Ő tényleg nagy költő. Nemigen
díjazták. „Kik kapták már meg előttem ezt az úgynevezett” – és mondja
a díj nevét az anyám, „és abban a pillanatban” senki nem „jutott
eszembe.” 1994: Weöres Sándor-díj, 1995: a hollandiai Mikes Kelemen
Kör díja (emigráns magyarok) és Déry Tibor-díj. Úgy látszik, fiatalabb
koromban évente kaptam egyet. Vagy kettőt.
Egy nagy, díszes akadémiai hodály.
Idejében érkezek, egész kis tömeg van, miattam jöttek, nem ismernek
föl, nem vár senki.
Ácsorgok zavartan, beakasztom a kabátomat, bemegyek a vécébe,
kezet mosok, úgy teszek, mintha valakire várnék, és tényleg várok valaki
rendezőféleségre, aki fölismer majd, és széles mosoly kíséretében, széles
mozdulatokkal betessékel, karon fogva az első sor közepére kísér.
De senki.
Akkor fogom magam, belépek a terembe, és leülök egy székre a
tizedik sor körül.
Tizenegyedik.
„Most már az összes úgynevezett díszvendég helyet foglalt.
Az ünnep azonban természetesen nem kezdődött el.”
Még csomó minden volt, nem sorolom, Márai-díj satöbbi, Babérkoszorús
Költő, Lovagkereszt, sok, a kevesebb is elég, a kevesebb több.
„Elöl a pódiumon izgatott uraságok futkostak föl-alá egyre
sűrűbb időközönként, mint akik keresnek valamit. És tényleg kerestek valamit,
tudniillik engem.”
Egy elég, de akkor mindenki engem keressen, és ne találjon meg.
* A kurzív részek Thomas Bernhard Meine Preise című kötetéből valók.
(9, 46. o.)
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|