Filippo La Porta
La bella memoria
Szép emlék
Nemrég ünnepeltük az olasz egység évfordulóját, de sokunkban motoszkál
a kérdés, hogy mi tartja össze az olaszokat valójában. A futballválogatott?
Az opera? Az étel? Az öltözködési stílus? Az olasz egység először az íróknak
jutott eszébe, és csak aztán a politikusoknak, az irodalom mégis egyre
inkább a peremre szorul az oktatásban. 1956-ban Carlo Levi megpróbált választ
adni a kérdésre: „más nemzeteket egy adott intézmény határoz meg, egy jogi
megállapodás, egy hadsereg, egy vallás, egy bizonyos elképzelés az államról”,
míg az olaszok számára a művészet, az esztétikai pillanat jelenti az olaszságot.
A szépség szeretete lenne tehát a láthatatlan cement, amely összetartja
az olaszokat és formát ad a Bel Paesének (ezt a 19. századi kifejezést
Antonio Stoppani, a természettudós apát gyúrta össze Dante és Petrarca
verseiből). De fenntartható manapság az ilyesmi? Eszembe jut a Dante-verssor,
amely Stoppanit megihlette: „a szép hazában, ahol a si járja”.* Honfitársaim
többsége már nem is azt mondja, hogy „igen”, hanem, hogy „pontosan”! Ha
azt mondanám, „a szép hazában, ahol a pontosan járja”, már-már a groteszkség
határait súrolnám...
Jó lenne kimutatni a szépség iránti szeretetünket: az olasz tévé a
világ legközönségesebbje, az olasz tájakat elcsúfítják az építészet torzszülöttjei,
a művészetnek otthont adó városaink japán turisták vidámparkjaivá züllöttek...
A Bel Paesében mindenkinek az a mániája, hogy regényt adjon ki (tévés műsorvezetők,
politikusok, polgármesterek, egyetemi tanárok stb.), mert csak a saját
regény az, ami ma sziporkázó státusszimbólumként jelenik meg. Mégis makacsul
kitartok a gondolat mellett, hogy Levi állítása az olaszok számára ? legyenek
bár álmodozók vagy realisták, szentimentálisak vagy cinikusok, örök gyerekek,
akik nem akarnak felnőni (Pinocchio) vagy az alkalmazkodás zsenijei ? nemzeti
utópia, követendő útmutatás lehet. Mindig akadnak Itáliában olyan, bármiféle
hatalomtól idegen kisebbségek, akik „szép” dolgokat hoznak létre, akik
rajonganak a munkájukért, akik ellenállnak a siker és a gyarapodás délibábjainak,
akik a dantei „ben fare” szerint élnek. Hogy újra felfedezzük hajdani szeretetünket
a szép iránt, mégpedig nem csak a szó dekoratív értelmében, jó lenne inkább
ebből kiindulnunk, mint a regényekből.
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
* Pokol, Huszonharmadik ének, Babits Mihály fordítása
Dante aszerint különböztette meg a korabeli újlatin nyelveket,
hogy mi az "igen" megfelelője. (A ford.)
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|