Claudio Magris
A könyv legyen olyan
(mint egy ökölcsapás)
Kafka azt mondta, hogy a könyv legyen olyan, mint egy ökölcsapás, rendítse
meg az olvasót, zúzza szét a dolgokról alkotott, megszokott képét. Az ökölcsapás
nem kellemes; Kafka szerint tehát az autentikus irodalomban – a játék,
a gyönyör, a világ felfedezésének és újraalkotásának öröme mellett – valami
kellemetlennek is kell lennie, valami bántónak, ami zavarba ejti és feszélyezi
az embert.
Nem sok könyv képes megbirkózni az életnek olykor már elviselhetetlen
kellemetlenségével, amely ugyanakkor része az élet igazságának, s megkerülni,
finomítani nem lehet. Ezek a könyvek rákényszerítik az olvasót, hogy keljen
át a lét sivatagain, és közben nem fogják a kezét, nem segítik, hogy elkerülje
a futóhomokot – amint a jó szándékú, megnyugtató irodalom teszi –, sőt,
arra kötelezik, hogy járja végig ugyanazt az utat, amit az író, merüljön
bele az út szorongásába és sarába, ahelyett, hogy panorámás erkélyre invitálnák,
ahonnan nyugodtan szemlélhetné a poklokat, a mélységeket, anélkül, hogy
az elsüllyedés veszélye fenyegetné.
Ilyen könyv például Canetti Káprázata, amely semmiféle engedményt nem
tesz az olvasónak, egyenesen gyomorszájon vágja, szembesíti a világ és
a gondolat delíriumával; nem azt mondja, hogy a valóság formátlan és torz,
hanem az olvasó látását torzítja el, s ráveszi, hogy ő maga lássa torznak
a valóságot a saját szemével, mint amikor valaki a képernyőtől pár centire
ülve nézi a filmet. Ezért mondhatjuk, hogy a Káprázat – a többi nagy kellemetlen
könyvhöz hasonlóan – olyan könyv, amelyet lehet mélységesen szeretni, ha
az ember elismeri elviselhetetlen, de vakító nagyságát, el lehet utasítani
mindenestül, de nem lehet mértéktartóan méltányolni; lehet remekműnek tartani
vagy kudarcnak, de nem lehet közepesen jó könyvnek nevezni. A maga nemében
nagy és kellemetlen könyv az Il segreto is, a „Trieszti névtelen” műve
, amely gyötrelmes intenzitással fejezi ki a szerelmi züllés varázsát,
de a legkevésbé sem enged az élet hitványságának és nyomorúságának, melyekre
az olvasó végül maga is a nosztalgikusan gyűlölködő elbeszélő szenvedélyével
s egyben keserűségével tekint.
Megrázóan kellemetlen, ellenszenves, ám poétikailag ellenállhatatlan
remekművet alkotott Emily Brontë az Üvöltő szelekkel. Az élet visszataszító
durvaságát, az erősek brutális kegyetlenségét, az emberségéből kivetkőzött
szenvedély vak erejét, a gyengék kíméletlen, részvétlen elpusztítását –
egyszóval, az élet, a jóról és rosszról mit sem tudó élet amoralitását
– olyan borzongató epikai tárgyilagossággal mutatja be, amilyenre csak
a nagy elbeszélők képesek. Ennek az objektivitásnak persze fontos morális
szerepe is van, mert sokkal inkább rávilágít a kegyetlenségre és igazságtalanságra,
amely elkerülhetetlenül győzedelmeskedik, mint bármely világosan kifejtett,
szenvedélyes vádbeszéd. A nők sokáig árnyékban éltek, ezért leginkább ők
azok – gondoljunk csak Jamaica Kincaid The Autobiography of My Mother című
könyvére –, akik képesek kifejezni a lét kellemetlenségét.
A többi nagy könyvhöz hasonlóan az Üvöltő szelek is újra naiv kamasszá
teszi az olvasót, aki teljes szívéből kívánja, hogy Heathcliff, a démoni
főszereplő nyerje el büntetését. Az ember időnként szinte ellenállhatatlan
kísértést érez, hogy félretegye ezt a könyvet, amely oly kézzelfogható
formában tárja elé, hogy a nap egyforma közönnyel süt jókra és gonoszokra,
az auschwitzi hóhérokra és az áldozatokra, és hogy a megalázott és megszomorított
gyengék nyomtalanul vesznek el, sőt, néha még a méltóságukat is elveszítik.
De ezt a nagy könyvet egyszerűen muszáj végigolvasni, még akkor is, ha
utána megkönnyebbüléssel térünk vissza a kevésbé felkavaró történetekhez
és gondolatokhoz.
Az Üvöltő szelek nem volna nagy könyv, ha nem volna kellemetlen, vagyis
ha megédesítené a keserű pirulát, ha nem ilyen könyörtelenül – az olvasó
érzékenységét sértő, bántó módon – mutatná be azt a szenvedélyből, durvaságból,
részvétlenségből, gonoszságból és sötét szenvedésből álló, megváltás nélküli
kuszaságot, amit olykor életnek nevezünk. Természetesen a kellemetlenség
önmagában még nem tesz naggyá egy könyvet. Sok olyan nagy író van, például
Sterne vagy Nievo, aki úgy tud beszélni árnyakról és mélységekről, hogy
közben tökéletesen szerethető és elragadó marad. Dosztojevszkij behatóan
ismeri a rosszat és az aljasságot, de nem kellemetlen, mert nála még a
legsűrűbb sötétségben is feltűnik, ha másként nem, legalább feltétlen szükségletként,
az irgalom és a megváltás.
Nem könnyű igazán kellemetlen írónak lenni. Sokan megpróbálják, sőt,
hivalkodnak vele; érthető reakció ez arra a sok olcsó vigaszra, ami folyamatosan
zúdul ránk; de ezekről az írókról hamar kiderül, hogy valójában derék gyerekek,
s hiába igyekeznek provokatívnak, sértőnek, rossznak mutatkozni, igazából
gyógyíthatatlanul rendesek és jók.
Amióta Gide kijelentette, hogy jó érzésekből nem lehet irodalmat csinálni,
számos író próbálja megbotránkoztatni a közönséget azzal, hogy illetlennek
vélt érzelmeket mutat be, bűnös cselekedeteket dicsőít, könyveiben a durvaságot
és az erőszakot hangsúlyozza, gúnyt űz a parancsolatokból és a tilalmakból.
A rossz látszólag mindig csábítóbb a jónál, aminthogy a diákok is szívesebben
dicsekednek a rossz magatartásjeggyel. Ám az a rossz, amelyet ezek az immoralistának
lenni vágyó írók magasztalnak, gyakran oly ártalmatlan, mint az iskolai
zajongás, tehát egyáltalán nem is rossz. Ha valaki a rosszat – sőt, a képromboló
banalitásnak oly kedves, dagályos nagy kezdőbetűt használva: a Rosszat
– akarja ünnepelni, legyen benne annyi bátorság, hogy helyeselje a hirosimai
atombomba ledobását, és fütyüljön az áldozatokra, csodálja a fegyverkereskedőket,
akik a profit érdekében háborúkat és vérfürdőket idéznek elő, dicsérje
meg azokat, akik meglincselnek egy szerencsétlent, csak mert más színű
a bőre, sőt, még a puritán álmoralisták zsarnokoskodását is értékelje,
mivel a durvaság és az erőszak eszközeiként ez is a rossz birodalmába tartozik.
Ha viszont valaki mindezt elítéli, az azt jelenti, hogy pontos hierarchiába
rendezi az erkölcsi értékeket és érzelmeket – ami nagyon is becsületére
válik annak, aki ilyen értékeket vall és ilyen érzelmeket érez, de az illetőnek
tudnia kell magáról, hogy nem a bűn és a rossz ördögi apostolai közé tartozik,
hanem a moralisták, a jó érzésű, rendes emberek közé.
Sok hivalkodóan szentségtörő könyv azért nem képes igazán kellemetlen
– vagyis bántó, sértő, visszataszító, felkavaró – lenni, mert a bennük
foglalt provokáció csak álarc, méghozzá nagyon is átlátszó: mögötte nemesen
emberi érzelmek rejlenek, a feltűnő szertelenség pedig csupán a vándordiákok
rokonszenves, ártalmatlan szabadossága. Ez persze szerzőik emberségét dicséri,
mert jó dolog, hogy nincs a világon túl sok olyan ember, mint Mengele vagy
a gyerekeket fejbe lövő maffiózók. A szabályokat látványosan áthágó irodalmat
viszont valahol mélyen sokszor nagyon is jó érzések táplálják, s épp emiatt
nem képes szembenézni az életben oly gyakori és oly gyakran diadalmaskodó
kegyetlenséggel és könyörtelenséggel. Genet-t olvasni nem bántó, mert még
vagabundjainak legocsmányabb, legbűnösebb cselekedeteit is egyfajta érzelmi
pátoszba burkolja, amely – figyelmen kívül hagyva a mélységes költői erőt
– a maga módján nem kevésbé forró, mint a Család nélkülé vagy a többi
megható 19. századi regényé, s olyan szánalom és emberség árad belőle,
amely mindig vigasztaló és „jó” – ez az, ami szándékosan hiányzik az Üvöltő
szelekből, ezért olyan félelmetes könyv Emily Brontë műve.
Ez a végletes félelmetesség valójában az emberiesség védelmét szolgálja,
mert a Medúszának csak úgy tudunk ellenállni, ha a szemébe nézünk.
TODERO
ANNA FORDÍTÁSA
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|