Alessandro Mari
Nagyon is emberi remény
(Troppo humana speranza)
Útközben megláttak egy hordó súlya alatt roskadozó talicskát. Gazdája
a bástyák gyűrűjén belülre, valamelyik pincébe igyekezett vele, hogy a
birtokán megtermett karcos bort kimérje; s mivel a csap is a helyére
volt ütve, a három cimbora tekintete találkozott, az a gondolat járta meg
az agyukat, hogy bizony megérné leereszteni egy-egy kortyot a torkukon,
könnyítenek vele az amúgy is kimerült talicskás ember terhén; fejenként
egy szoldós befektetés, azaz három szoldó összesen, az alkalom kapóra jött,
most jó üzletet lehet csinálni: un sold al fi?a, egy szoldó egy korty,
szabta meg az árat a talicskát toló fogatlan ember. A balvégzetű borkimérők,
legalábbis ha Maram?nnal akadtak össze, rendszerint kénytelenek voltak
– mint mondani szokás – áron alul adni a portékát, de ez alkalommal Floro
és Lisander sem számítottak jó kuncsaftnak, mert úgy vedeltek, ahogy csak
bírtak, glutty, glutty, glutty, mígnem aztán egy hangos böffentés jelezte
a hamisítatlan borital és a levegőhiány által legyőzött szervezet kifáradását:
merthogy a kortyot nem volt szabad megszakítani, különben a megállapodás
szerint azért már egy újabb szoldót kellett letenni, így hát a talicskás
orrát a csappal egy vonalban tartva, szemét pedig a kuncsaft szájára és
torkára tapasztva figyelt, csipás szeme meg se rebbent. Ám ezek hárman,
ahogy egymást váltották az ivásban, bizony magukra vonták a bormérő haragját:
„nagyon köszönjük”, „az ördög vigyen el benneteket”, és ha az élénkvörös
bor, miképpen joggal elvárható, kezdi kifejteni hatását, és Lisander, Floro
és Maram?n agyára hamarosan olyan ködfátyol ereszkedik, amely képes eltompítani
a három jómadár érzelmi reakcióképességét, az igen üdvös lett volna, nemcsak
azért, mert ők hárman, úgy általában, különösebben finom érzékenységgel
büszkélkedhettek volna, hanem inkább azért, mert az a jelenet, amely eléjük
tárult a földszinti teremben, első alkalommal felkészületlenül érte őket.
Valósággal sokkolta. Hát, igen, Lisandernek nehezére esett beismerni, valahányszor
erről kérdezték, de így történt a dolog: a „Bacchanáliák Termé”-nek nevezett
helyiség olyannyira megdöbbentette őket, hogy míg szemük hozzászokott a
látványhoz, és amíg eldöntötték, hogyan készítsenek képet az egyik tébolyult
nőről, csak párszor sikerült pozicionálniuk a kamerát, ráadásul elég gyatra
eredménnyel. Az anonim tébolyult, akit első modellül választottak, a maga
részéről egyáltalán nem követte Lisander utasításait, ahogyan az remélte;
ellenkezőleg, egyre csak kapálózott, pedig Maram?n előbb jó nagy verést
helyezett számára kilátásba, aztán meg egy ciul?dát, azaz egy jó kefélést.
Így aztán Lisander hiába tett meg mindent – az adott körülmények között
–, amit a józan ész diktált, az eredmény az optikán áthatoló megtermékenyítő
fény ellenére is értékelhetetlen volt; valami homályos körvonal, amely
egyáltalán fel sem idézte az elvárt látványt.
Egyszóval, nem sokra mentek ama legelső alkalommal,
amelyet egymás között tréfásan a „Senavra* első megszállása”-ként emlegettek,
csak hogy tompítsák az emléket, ugyanakkor megőrizzék az őrültek látványának
egzotikus élményét. Ráadásul Borbély Pietro, akit megvesztegettek, egy
óra elteltével ordítozni kezdett, hogy a tébolyda igazgatója, a kiváló
Capsoni doktor mindjárt visszajön, jóllehet a titkára biztosra mondta,
hogy másnapig színét sem fogják látni, így aztán elkergette Lisandert és
a „Obskúrista Trió” tagjait – így keresztelte el a cimborákat Peppo Gran
Vocabolino egy fantáziaszegény napon, miután meglepte őket, amint azok
a kamerával kísérletezgettek egy butácska parasztlányt választva modellül,
aki fülig szerelmes volt Floróba. A három „obskúrista” tehát üres kézzel
állt a Senavra épülettömbjének tövében vezető országúton, dohogtak magukban,
a port rugdalták dühös tehetetlenségükben.
– Csináljunk valamit, ilyen napfényt nem hagyhatunk
kárba veszni. Csupa jól exponált lapot akarok hazavinni. Most addig maradunk
bent, amíg valaki erővel el nem kerget bennünket, az a patkányzabáló Pietro
a pénzünket úgysem adja már vissza, arra mérget vehetünk.
– Az egy vérszopó.
– Szereti az magát is szopatni a szajháknál, nekem
elhiheted – vágta rá Floro, de mindjárt zavarba is jött, mert a szajha
szóval, ki tudja, miért, úgy jött ki, mintha Chiarellára célzott volna,
mintha a lány a kategória egyedüli, legfőbb képviselője volna. Az már mégiscsak
túlzás. Lisander nem úgy nézett ki, mint aki szívére veszi, de Floro azért
hozzátette: – A markunkban van. – Tényleg úgy is volt, mert Pietro most
már az állandó vágyakozás egy bizonyos formájában szenvedett, makacs szükséglet
kínozta, nem is annyira a pénzéhség, amit az Obskúrista Trió elégített
ki olykor, hanem az ellenállhatatlan vágy a zöld méreg iránt, amivel Floro
üzérkedett, és amitől a Senavra Borbélya mostanra egyértelműen függővé
vált.
A tébolyda földszintjén – az épület háromszintes
volt, számos rácsozott ablakkal, valamint egy keskeny harangtoronnyal,
melyben harang is volt, még a jezsuiták, a papok idejéből maradt – volt
egy tágas terem, amelyben a „dühöngő őrültek”, a fékezhetetlenek voltak
elhelyezve; ezt a helyiséget Pietro úgy mutatta be az Obskúrista Triónak
mint a Bacchanáliák Termét, mindenekelőtt – ha lehet így mondani – a filológiai
hűség kedvéért, merthogy a mennyezet boltívei évszázados mulatozások ábrázolásával
voltak díszítve – azt beszélték, némelyik még a 17. századból való, ezzel
is hangsúlyozván, milyen lepusztult állapotban van az egész építmény. Ám
akinek munkahelye volt a Senavra, és azért járt oda, az tudta, hogy a nagyterem
mindenekelőtt azért érdemelte ki a Bacchanáliák epithetont, mert bármelyik
nemhez tartoztak is azok, akik oda voltak elzárva, megesett, hogy mindennap,
napjában akár többször is, általános kéjvágy hullámzott végig e pokoli
bugyrot zsúfolásig megtöltő testeken, a kéjgörcs vonásait festve arcukra,
nyögést, üvöltést szakítván föl belőlük: kéjsóvár horda, amely úgy vonaglott,
mintha földrengés rázta volna meg őket, megsemmisítve tébolyult világuk
törékeny egyensúlyát, melyet ápolóik reggelente brutális brómadagokkal
igyekeztek megtartani. Olykor az eltévedt szerves lövedékekre is vigyázni
kellett – „de ha előfordul, dagadtra verjük ezeket az állatokat” – közölte
velük a Senavra Borbélya, akinek még sajgott a büszkeségén esett seb, amelyet
bizonyos Umbertino szerszámából kipréselt lövedék okozott, no de aztán
három bordáját eltörték, és olyan monoklit kapott a szemére, hogy azóta
sem nyitotta ki. A Bacchanáliák Terme volt ez, minthogy orgiákra itt bármikor
sor kerülhetett, igaz, be nem teljesedhettek, bár ha hagyják, azzal valamelyest
lecsillapíthatták volna a lelkeket; minthogy az emberi lényt – s ebben
a tébolyodott sem kivétel – semmi sem különbözteti meg a kutyától: ha azt
akarjuk, hogy szelíd legyen és kezes, ugyanakkor nem akarjuk elpusztítani,
ki kell herélni, vagy pedig hagyni, hogy addig kanoskodjon, amíg magától
elcsigázódik.
Szemlélődő hajlamának köszönhetően Lisander
arra is felfigyelt, hogy a terem már csak azért is kiérdemelte a Bacchanáliák
Terme elnevezést, mert a tébolyultak őrei – a nagy testi erejű őrültek
láncra verve hevertek, míg némelyik szerencsésebb és ártalmatlanabb élvezhette
a bőrszíj meg a csukló- és lábperec fényűzését, úgy ugathatott a holdra
– valóságos kolosszusok voltak, akik nem vetették meg a szüreti nedű keltette
mámort, és a velük szemben támasztott fő követelmény valóban nem a szelídlelkűség
vagy az együttérzés volt, netán az elvárható szigor, hanem az ivászat iránti
különös hajlandóság, egyfajta előszeretet, s a fizikai és a lelki tényezők
ilyesfajta párosítása alkalmassá tette az ápolókat arra, hogy a bolondok
elcsendesítésének öröktől fogva érvényes módszeréhez folyamodjanak: a veréshez.
A személyzet ugyanezen képességei az ápoltak terápiás
kezelése során is hasznosnak bizonyultak. A nagyteremben ugyanis valóságos
via crucis zajlott, annak minden stációjával az orvostudomány, a gyógyszerészet
valamint a felvilágosodott és erőteljes pszichológiai doktrína terén. Kezdődött
az egész egy hólyaghúzó porral, amelyet mozsárban állítottak elő a lytta
vescicatoria (ez egy zöldesbarna, fedelesszárnyú, szögletes testű bogár,
fekete csápokkal, a kőrisfákon lehet látni májusban) porrá őrlése által,
ezt kenték az ápolt tarkójára, aztán langyos fürdő következett, olyan sokáig,
hogy a bőrük is szétázott, aztán meg jeges zuhany, piócák a fül mögé, kőkemény
diéta, nehogy izgató hatású anyagok jussanak a szervezetükbe, és végül
purgálószerek, jég, amivel a fejbőr gyulladásait kezelték és más, démoni
főzetek. Lisander, Floro és Maram?n, amikor először jártak a Bacchanáliák
Termében, még egy nagyon leleményes módszerrel elvégzett vércsapolásnak
is tanúi lehettek: az öblös konyakospohárhoz nagyon hasonlító üvegharangokkal
felszerelkezett két ápoló előbb hasrafektette és leláncolta a dühöngő őrültet,
hátát lecsupaszították, majd néhány jól célzott ökölcsapás után egy-egy
harangot rányomtak a páciens bőrére, ám előtte beletettek egy alkohollal
átitatott vattapamacsot, és egy viaszos pálcika segítségével meggyújtották;
a szerencsétlen ekkor a hirtelen támadt égető érzés miatt felüvöltött,
ezután a harang, mivel elfogyott a levegő és légüres tér keletkezett benne,
elkezdte hólyagformán felszívni a bőrt; a hajszálerek úgy kirajzolódtak,
mint a kép az érzékeny papíron a kalotípia előhívásakor. Amikor levették
a bőrről a harangot, az ápolók fogtak egy irtóztató szerszámot, hogy felnyissák
vele a lilásvörös hólyagot: valami sovány vaskézhez hasonlított, három
ujja volt – akár egy miniatűr gereblye. A vér csordogálni kezdett a párhuzamosan
futó, apró vágások nyomán, s aztán még egyszer megszívatták a sebet az
üvegharanggal, hadd jöjjön ki még egy kicsi. – Atyaúristen – hüledezett
Maram?n. Mindettől függetlenül, a legmegbízhatóbb terápiás módszer – az
így okozott sebek igencsak kellemetlen mellékhatása ellenére is – a leláncolás
maradt, mert a mozdulatlanság mindig jó alkalom arra, hogy a kontempláció
által visszataláljunk önmagunkhoz.
A tébolydába való első behatolásuk alkalmával Borbély
Pietro, miután megszámolta a pénzt, és felsóhajtott a zöld mérget tartalmazó
fiola láttán, melyet Floro szerzett neki, rendelkezésükre bocsátott egy
odút, amely egy kis ablakon át fényt is kapott; otthagyta őket, hogy előkészítsék
eszközeiket, és pár perc múlva visszatért egy formás, fiatal nővel, az
első névtelen modellel. – Nem is rossz – örvendezett Lisander. Az Obskúrista
Trió levetkőztette a lányt, és szavakkal meg mutogatással elmagyarázták
neki, milyen jelenetet fognak beállítani, de a lány ellenkezett, és ami
az első kalotípia sárgásbarna színein kivehető volt, az inkább hasonlított
egy mészárszék kirakatába kitett húsra, mintsem a Maram?n fölé tátott szájjal
hajló tébolyultra.
– Most mindent előkészítettem.
Úgy is volt, Lisander valóságos kelléktárral érkezett
a Senavrába, így képes volt beállítani a jelenetet, melynek hatásosságáról
személyesen bizonyosodott meg: leülteti a hű Maram?nt egy székre – padlizsánszín
nadrág, fején kalap –, és lovaglóülésben ölébe ülteti a modellt, úgy, hogy
a lány a hátát és a fenekét mutassa a kamerának. Chiarella fenekének látványa
egy ehhez hasonló szögből rendszerint a pillanat tört része alatt felgerjesztette
Lisandert, így aztán a kalotipista, ahelyett, hogy ötleteken törte volna
a fejét, saját kedvenc pózainak továbbfejlesztésére voksolt abbéli meggyőződésében
– vagy legalábbis a büszke feltételezés alapján –, hogy a szemlélődő érzékenysége
a legmagasabbrendű szint lehet, ahová a város egész férfilakossága eljuthat.
Mintha ő volna a minta; a kalopornók első mohó fogyasztója. Chiarellától
még egy pár térdharisnyát is kért, hogy némi esztétikumot is becsempésszen
a képbe, és fokozza a néző gerjedelmét, hiszen tudvalevő, hogy az elrejtés
éppúgy képes felébreszteni a vágyakat. Maram?n behatol a modell vulvájába,
s közben jobb kezével a nő bal ülepét markolja, úgy, hogy szétnyíljon a
két farcimpa. Ebben a pózban a tébolyodott nő felsőtestével mindenképpen
eltakarja Maram?n arcát, aki, miután nem vágyott még arra, hogy Pirla supremo,
azaz nagy Faszfejként felismerhető legyen a képen, ezt nyomatékosan kérte.
A Senavra épületében voltak különféle kamrák, raktárak,
nagyobb hálótermek, nem voltak viszont mosdóhelyiségek, de tervezték, hogy
ilyeneket is berendeznek. Hosszú folyosók vezettek minden irányba, s ezeken
néha találkozni lehetett olyan ápoltakkal is, akik segédkeztek az ágyneműk
ide-oda szállításában. Szigorúan el volt egymástól különítve a két nem,
vagyis Lisander és társai elvileg csak az intézmény férfiaknak fenntartott
részlegében mozoghattak; ám a Senavra Borbélya tudta jól, hogyan lehet
áthágni a határokat, mivel a legfőbb őr, Gustén barátja volt, és nem hiányoztak
a szórakozásra kapható ápolónők sem – nagy volt az önkényes élvezetek iránti
késztetés.
A halvány balsejtelem, hogy esetleg belebotlik Martába,
a nővérébe, nyugtalanította Lisandert; a lány üres tekintettel jelent meg
képzeletében, szája sarkában tajték, miközben védtelenül tolja az ágyneművel
megrakott szomorú kerekes kocsit. Ez a kellemetlen fantáziakép, amelyet
csak erősítettek a tébolydában tett látogatások, egyre sűrűbben gyötörte,
de Lisander mesteri módon kisiklott a kínzó lelki nyomás alól: – Van odabent
egy nővérem... – képes volt így sóhajtozni, és azzal, hogy hangot adott
neki, végül megszabadult a lelki tehertől. Az igazat megvallva, a kalotipista
csakis a szerelmi találka prelúdiumaként volt hajlandó beszélni a nyomasztó
érzésről, de aztán a megvallott titok és Chiarella döbbenetének hatására
nem is került sor az igazi szerelmi aktusra: beérték a szokásostól merőben
eltérő szerelmi intimitással is. A vallomással elégítették ki egymást.
Így aztán, az újabb összetartó érzés hatására nem is halogatta tovább,
hogy átlépje a Senavra küszöbét.
– Mindjárt ott vagyunk.
– Rossz előjel: a verebek.
– Micsoda? – kérdezte Lisander, amikor már csak
mintegy száz lépésnyire voltak az épülettől.
– A verebek, odanézz! A levegőben köröznek. A tébolyda
teli van fészkekkel – magyarázta Maram?n, és az épületet eltakaró jázminbokrok
fölött az égre mutatott.
A verebek hevesen verdestek szárnyukkal, mintha
puskalövés ijesztette volna meg őket, egységes, összehangolt rajt alkotva
keringtek a levegőben biztos pont után kutatva, ahová leszállhatnának.
Amikor Lisander, Floro és Maram?n megtettek még húsz lépést, megértették,
miért szálltak fel a madarak az épület tetejéről és a falrésekben megbúvó
fészkeikről: a Senavra fölött fekete füst gomolygott.
– A konyha!
Pietro megmutatta az Obskúrista Trió tagjainak azokat
a nagyobb helyiségeket is, ahol az ápoltaknak még „szarlevest” is főztek:
ezek voltak a konyhák, jó nagy tűzhelyekkel, kéménykürtőkkel, melyek el
voltak dugulva az évek hosszú során át felgyülemlett koromtól, és ezért
keletkeztek a tüzek, amelyek havonta felemésztették a mennyezet egy darabját.
Szerencsésebb esetekben ennyivel is beérték, de a szerencsétlenebbekben
a tűz a szomszédos helyiségekre is átterjedt. A lángok felizgatták a bolondokat,
és hallani lehetett üvöltésüket, ahogy rettenetes félelmükben nyüszítenek;
ha az ember hegyezte a fülét, a tűz ropogása sem nyomta el a cellák sarkában
kuporgó vagy az ágyukhoz láncolt tébolyultak nyöszörgését, akik immár megadva
magukat a sorsnak, fulladoztak, már majdnem ők is lángot kaptak, a fatuskók
és a hozzájuk erősített láncok már égették a bőrüket, testüket fekélyes
sebek lepték el, amelyek miközben a forróságban összehúzódtak és kitágultak,
olyanok voltak, mintha lélegeznének.
Az Obskúrista Trió tagjai közelebb mentek, széles
csípőjű, sötét szoknyás asszonyok álldogáltak ott egy csoportban, fejükre
nagykendő volt borítva. Némelyik asszony arca egészen kisimult, már megszabadultak
a feszültségtől, közömbös tekintetük olyan volt, mint azé, aki tudja, mi
fog következni, „mert elkerülhetetlen”; míg mások imádkoztak, hogy ne következzen
be a katasztrófa. Az asszonyok közt csak egy volt, aki némileg restelkedve,
de azért nem túlságosan, hiszen az őszinteség nem szégyen, kijelentette,
hogy ha az Úr magához venné egyik-másikat az őrült testbe zárt lelkek közül,
tán nem lenne nagy veszteség, hanem inkább kegyelem, mert igaz ugyan, hogy
az életben a szenvedés által érdemeljük ki az örök életet, de hát szenvedés
és szenvedés közt mégiscsak van különbség.
Az Obskúrista Trió kénytelen volt beletörődni a
helyzetbe, és tehetetlenül szemlélték a tűz továbbterjedését; még mindig
makacsul reménykedtek, mert ha a lángok nem csillapodnak, az ő ténykedésük
is füstbe megy. A kórház mellékbejáratával szemben néhány ápolt, akik kevéssel
azelőttig egy darabka veteményesben dolgoztak, elkezdett ordítozni, hadonászni;
mások viszont a szobák felé rohantak, ösztönük azt diktálta, hogy segítsenek
bezárt sorstársaikon. Az ápolók és az őrök igyekeztek csillapítani őket
jó szóval, de inkább rosszal, mindhiába: ekkor inkább félreálltak, hogy
kitaláljanak valami ürügyet, amit majd az igazgatónak meg a Nagykórház
inspektorainak mondhatnak: – Nem volt mit tenni...
A Senavrából végül előbukkant két ember, a második
Pietro volt; a városi utat szegélyező kanálishoz mentek, és belemerítették
a tűzoltó szivattyút, amelyet egy behemót termetű ápolt segítségével igyekeztek
működésbe hozni. Lisandernek sikerült rávennie Maram?nt, hogy ők is segítsenek.
A kézipumpából vízsugár fröccsent a lángok felé, sercegő gőz keletkezett,
és az ápolt, akit Pietro noszogatott, olyan önfeláldozó vehemenciával működött
közre, hogy a szerkezet menthetetlenül szétesett. Puskalövésekként visszhangoztak
a száraz, fojtott köhögések, loccsantak a vödör vizek, melyeket az emberkordon
lódított az udvarban a tűz felé.
Lisander felállította kameráját. Néhány lapot exponált.
Ápolók és ápoltak erőfeszítésének köszönhetően,
valamint néhány környékbeli paraszt segítségével a tüzet megfékezték, de
a veszély elmúlta nem hozott megkönnyebbülést: rengeteg halott, sebesült
és megoldandó gond volt máris, és számuk csak szaporodott.
Már alkonyodott, amikor Lisander rácsukta a fedelet
értékes objektívjére. Floro és Maram?n el voltak rá készülve, hogy szitkozódik
az aznapra tervezett beállítások kényszerű elhalasztása miatt, sőt, az
is kétségessé vált, hogy a szerencsétlenség után egyáltalán lehet-e még
működni. Lisander viszont gúnyosan mosolygott magában. – Az Úr keze volt
– mondta a kalotipista szinte révületben, talán a nővére, Marta is odalett
a tűzben. – Az Úr kinyújtotta felénk tűzujját, és nem engedte, hogy rosszat
cselekedjünk. Azt üzeni, vigyázzunk, mert nagyravágyásunkkal és paráznaságunkkal
halálos bűnt követünk el.
– Tényleg? – aggódott Maram?n, akit ugyan igazán
nem lehetett alázatos hittel vádolni, de azért bizonyos mértékig befolyásolható
volt.
Lisander felnevetett. Floro is utánozta, csak hogy
enyhítse zavarát.
– Dehogyis, tökfej.
(regényrészlet)
LUKÁCSI MARGIT FORDÍTÁSA
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|