Alberto Scarponi
A képzelet csapásai (a hatalomra)
Olaszország helyzete nem más, mint a megvalósult ‘68. Mario Perniolának
ez az apoftegmája, amely pamfletjének végén (Berlusconi avagy a megvalósult
‘68, Mimesis, Milánó, 2012) maga a bebizonyított teoréma, azzal a feltétellel
működőképes, hogy „Hatvannyolcon” egy hosszú történelmi folyamatot értünk
(durván a 1960 és 2010 közti időszakot), amely egy változó mértani szerkezetű
Mozgalomba tömörül; és hogy „Berlusconin” nem egy embert, hanem egy jelenséget
értünk, amelynek – ahogy Hérakleitosznak a tűz vagy Marxnak az áru – egyetlen
dolog számít.
Ma egyre csak színt vallunk Berlusconi mellett vagy ellen, de hát nem
róla van szó, hanem az utóbbi ötven évről, egy egész korszakról, amelytől
a pszichénk szeretne megszabadulni. Még csak nem is politikáról beszélünk,
hanem egy egész Zeitgeistról, egy világprogramról, amelyben az a bizonyos
egyén, akinek az árnyéka az egészként tűnik fel előttük, igazából nem több,
mint egy szinekdoké (egy pars pro toto). Röviden fogalmazva, lehet, hogy
az egész egy idioszinkratikus, egyszemélyes képet ad, ez igazából csak
egy látszat.
Ami számít a fentiek szerint értendő ‘68-ban, az a programja. Ez pedig
a következő volt (összefoglalva): a hatalomakarásnak fel kell váltania
minden reális célt, kiváltképp akkor, ha egy struktúráról van szó. Első
helyen a munkát, tehát a családot, az iskolát, a felsőoktatást is át kell
formálja a vágy, amelyben egzisztenciálisan megmutatkozik az ösztönök és
tehetségek autentikus volta. Innen az totális szabályvesztés az egyén viselkedésében,
főképp ami a szexuális viselkedést illeti. Mindent egybevéve tehát valódi
ellenkultúra ez, amely a gyakorlatban egy olyan közeget jelent, ami zsigerből
elfordul mindenfajta kompetenciától, és averzióját csak tetézi, ha az ilyen
kompetenciát egy rendszer [mondjuk egy hivatalos szervezet], egy pozíció,
egy dokumentum fogalmazza meg. És tessék, meg is van a mindennap tapasztalható
ellenségesség az intézményekkel szemben, legyenek bár igazságügyi vagy
közigazgatási, de még inkább egészségügyi intézmények – utóbbiaknak ugyanis
félreérthetetlen közvetlenséggel van az egyén kitéve: a testénél fogva.
És tessék, meg is van az ideológiai szétáradás: vitalizmus, fiatalságmánia,
spontaneizmus, immediatizmus, prezentizmus. A történelem elutasítása kiváltképp
(vesszen minden, ami régi), nem beszélve a logikus gondolkodásról,
hovatovább csak az maradhat, ami a “jelenről” szól, amelynek ugyanakkor
mindig nyitva kell maradnia, korlátok nélkül.
Egy ilyen individualista megközelítésű kulturális lázadásra érezhetően
nagy volt az igény. De a pontosság kedvéért le kell írnunk, hogy ‘68-ban
két meghatározó áramlat is keletkezett. Az egyik, a leninisták és a trockisták
(amely utóbbi szerint egy értelmiségi kisebbségnek kellene tanítani és
vezetni a tömegeket egy párt diktatúrájának segítségével) irányzata a saját
ideológiájának dugájába dőlt, amelynek a lényege az egypártrendszer volt.
A másiknak azonban ugyancsak elterjedt ezidőtájt: ez a neoanarchisták és
a Március 22. Mozgalom (amely szintén támogatta a tömeg autonómiáját úgy,
hogy utóbbinak tanácsokon keresztül kellett volna kormányoznia, vagyis
olyan politikai döntéshozó szervek képviselték volna, amelyek választott
tagjai bármelyik pillanatban elmozdíthatók). Ez utóbbi áramlatra egészében
az orosz-lengyel Jan Waclaw Machajski anarchista elmélete hatott (1866-1926,
aki az Októberi Forradalom után jobb híján mégiscsak beállt bolseviknek
Moszkvában). Az ő elmélete szerint az értelmiség egy olyan társadalmi testületet
alkot, amely szembenáll a munkásosztállyal.
De az antiintellektualizmus akkor már közkeletű kulturális adottság
volt, amely rendelkezésére állt az akkori legmodernebb innovatív hullámoknak.
A francia forradalom alatt például, 1794-ben, Lavoisier, a mai kémia atyja
azért az ideájáért került guillotine alá, miszerint la république n’a pas
besoin de savants és az úgynevezett Egyenlők Összeesküvése, élén Babeuffel
és Buonarrotival, minden egyenlőtlenséggel szembeszállt, az értelmiségiekét
is ideértve. A 19. században azután az antiintellektualizmus egyre gyakrabban
bukkan fel, még a képzőművészeti és irodalmi avantgárdban is. Lautréamont
az egalitarizmust az irodalomra is alkalmazza: azt hirdeti, hogy mindenki
írjon verseket, míg úgy ötven évvel később a dada mozgalom fogja zászlójára
tűzni a „mindenki képes művészetet csinálni” eszméjét; a gesztus a művészi,
nem a mű. Még később az amerikai Andy Warhol azt a következtetést vonja
le, hogy ha így állnak a dolgok, a közvéleményen, vagyis a társadalmi (és
látványos gazdasági) sikeren múlik annak eldöntése, hogy egy mű mennyire
bír művészi értékkel, és hogy ebből fakadóan senki nem szalaszthatja el
a chance-t, hogy alkotóvá váljon és megkapja a ráeső 15 perc hírnevet,
függetlenül attól, hogy mi az, amit előállít.
A hatvanas években a kompetenciát, a szakértelmet vonják kétségbe,
úgy általában, mindenki csinálhat mindent addig, amíg tetteit konszenzus
hagyja jóvá. A következő évtizedekben a social networkök termelik ellenőrizetlen
tartalmak tömegeit, amelyeket olyan önjelölt versenyzők hoznak létre, akik
kivonják magukat mindenfajta hitelesítési törekvés alól. Nem meglepő tehát,
hogy a politika ma felhasználja ezt a kulturális létezésmódot, amelyben
a vezető találomra kiválaszt és a jogi ügymenetet felülírva kinevez bárkit
(bármelyik és mindegyik funkcióhoz), aki tetszőleges okból elnyeri tetszését.
Az antiintellektuális rezsim az, amely fütyül a kompetenciára, igaz, ez
az autoriter melléfogás bizonyos értelemben analóg a bolsevizmuséval.
Fontos tudnunk, hogy ez a kulturális átmenet magát a munkát is megváltoztatja
(zárójelben megjegyezzük, hogy a munka Lukács marxizmusa szerint ontológiai
tény, ami megalapozza a az emberi létet.) A nyolcvanas évektől a net economy
lehetővé teszi, hogy a munka új technikai szerkezete a gazdasági szerkezetet
is meg tudja változatni, mivel a mechanizmus, amiből a profit létrejön,
ma egyre kevésbé az egyszeri dolgozó munkájának azonnali kizsákmányolása
(klasszikus marxista megfogalmazásban: az abszolút értéktöbblet kitermelése):
a termelő erők ugrásszerű fejlődése következtében (amelynek hátterében
a materiális és intellektuális kommunikáció új technológiái állnak) egyre
inkább „a monetáris tőkéről a társadalmi tőkére” kerül a hangsúly, hogy
Perniolát idézzük (vagyis Marx, sőt Lukács grammatikájával élve: a relatív
értéktöbbletre).
Más szóval: a hálók (úgy ahogy vannak, egész fenomenológiájukat tekintve:
az informatika, a közlekedési hálózat, a szervezett érdekközösségek, a
lobbik, a rokoni viszonyok stb.) globálisak lesznek, fölötte állnak az
egyes társadalmaknak, ugyanakkor azokon belül mindenütt jelen vannak, míg
végül a maguk nagyon is komoly játékával döntő fölényre tesznek szert a
kapitalizmus hagyományos gazdasági dinamikájával szemben. Játékról beszélünk,
de a szónak a Hans Georg Gadamernél megjelenő értelmében, ahol ez a személytelen
egység a maga szabályaival magába szívja a játékost, megszabadítva őt a
csupán szubjektív kezdeményezés kötelezettségétől. Itt érhetjük tetten
ideológiai szinten az egyéni kompetencia fogalmának, a dolgozói képességeknek
értékvesztését.
Vessünk azonban egy pillantást, mondja Perniola, arra a „névtelen,
semleges, mondhatni, filozófiai valamire, ami a financiális kapitalizmus
esszenciáját alkotja”, ahol a menedzser egy játékos, vagyis nem több, mint
szakterületének egy specialistája. A szituacionista Guy Debord (akinek
legfőbb célja volt, hogy az egyén viselkedésétől elmozdulva összezavarja
a rendszert) a nem dolgozásra biztatott. A kapitalizmus konnekcionista
választ adott: a hálózatokat helyezi előtérbe, ahol a munka önmagában keveset
számít.
Az előbbiekben Luc Boltanski francia szociológus elméletére utaltunk,
aki szerint ma a kapitalizmus egy harmadik formáját éljük meg: a konnekcionista
kapitalizmust, a hálók kapitalizmusát, amely újfajta szellemiséget hordoz
magában. Perniola egy 2002-es esszéjében előveszi Boltanski tézisét, amely
szerint a kapitalizmusnak, ennek a formailag önkéntes csatlakozáson alapuló
társadalmi rendszernek mindig szüksége lesz arra, hogy a benne részt vevő
egyéneken keresztül legitimálódjon, ezért a szellem magában véve nem egy
felépítmény, hanem része a gazdaság dinamikájának. A protestáns szellem
után, amelyet Max Weber írt le 1904-ben, a 30-as években a kapitalizmus
által egy újabb szellem bontakozik ki, hogy bizonyítékát adja saját legitimitásának,
válaszul a munkásmozgalom kritikájára: ez pedig a nagy, centralizált, racionális
vállalat, amely hasonlóképpen centralizált szakszervezetekkel egyeztet
a munkakapcsolat formai feltételeit, feladatokat és felelősségeket, a bért
rögzítő szerződésekről.
A hatvanas években ehhez a társadalmi-gazdasági kritikához még hozzájön
a kultúra kritikája: a személy autenticitása és autonómiája tömeges értékké
válik. És már itt is vagyunk egy új legitimációnál, amely csak a nyolcvanas
években teljesedik ki, amikor is ezek az esztétikai típusú követelések
kedvező fogadtatásra lelnek. A „kapitalizmus harmadik szelleme” kedvéért
a menedzser kreatívvá válik. A bohém művész örököseként (amaz csak artiste
életvitele miatt nevezhető művésznek) az ő kompetenciája lassan a “kapcsolatépítési
képességben” mutatkozik meg. Ezenkívül lehetővé teszi olyan marginális,
a konvenciókat áthágó, forradalmi üzleti területek beáramlását, amelyekkel
eddig nem vagy kevéssé érintkezett. Innentől fogva a fogyasztás (boldogság),
a siker (érték), a csoport (üzlethálózat) és társaik alakítják napjainkat,
mindenestül kisajátítva azokat a gazdasági szférának.
Így állja ki a próbát a kapitalizmus harmadik szelleme: kulturális
győzelmet arat a munkásmozgalom társadalmi-gazdasági kritikája fölött.
Teszi ezt oly módon, hogy megfosztja a társadalmat a gazdasági gépezet
látványától, értékek (boldogság, autonómia, kreativitás, felszabadulás)
leple alá rejtve azt, amelyek, bár kulturálisak, a fent ábrázolt manipuláció
lényegében gazdasági eszközökké teszi őket; ők lesznek a fogyasztás. A
manipuláció továbbá magába szívja a ‘68-as libertárius mozgalmat és a critique
artiste fáklyavivőit, „akik elégedettek a munkaszervezetben, és általában
a társadalomban végbement változásokkal” (L. Boltanski: A kapitalizmus
szellemének egy új komponense, Ágalma, 3. szám).
A dolgok ilyetén állása szerint nagy jóhiszeműség lenne arra törekedni,
hogy megmentsük ‘68-at pusztán egalitarizmusáért és a benne élő vágyért,
hogy még meglássa a kapitalizmus végét. Nos igen, de van úgy, hogy vágyunk
valamire, és mégis az ellenkező irányba törekszünk. Ez az, amit Perniola
pamfletje felró ‘68-nak: hogy tudniillik azért dolgozott, hogy romboljon,
nem a kapitalizmust, hanem az egyetemet, amely a Nyugat történetében „a
polgárság alapvető eszköze arra, hogy megdöntse a nemesség társadalmi-politikai
hegemóniáját”, más szóval modern gépezet az uralkodó osztály tagjainak
kiválasztására, amely most elősegítheti kritikus megújulását.
A középosztály gátat vet saját fejlődésének, és ez nem kedvez a kapitalizmusnak.
A kapitalizmus és a polgárság közti hagyományos szövetség nem létezik többé.
A polgár ma bérmunkás (igazgató, mérnök, tanár, hivatalnok, újságíró),
akit ploretarizált – elsősorban – az életstílusa, és ehhez nagyban hozzájárul,
legalábbis Olaszországban, a társadalmi mobilitás kudarca, amelyet eddig
nyitott és kollektív egyetemi szolgáltatások (ismeretmegosztás hálózatokon
keresztül, könyvtárak, laboratóriumok, kollégiumok, menzák stb.) segítségével
sikerült fenntartani. Ma egy fiatalnak muszáj az amorális familizmusra
bíznia magát, amely egyfajta „foglalkozási rabságra” kényszerít (hasonlóan
a középkori röghözkötéshez), és amely ezzel szembe menve felszítja az egyén
türelmetlenségét (ő miért igen és én miért nem?).
Az egyetem intézményének tönkretételének része volt abban, hogy körvonalazódjon
egy most érvényes ellenségesség a kultúrával szemben. Ami nem pusztán egy,
az olaszországi hagyományoknak tulajdonítható folklórjelenség, a közismert
népi undor a műveltek osztályával szemben; nem, ez egy alapvető tény. Visszfényében
egy váratlan téma jelenik meg: egy új uralkodó osztály kialakulása. Miközben
a jelenlegi társadalomnak egyre több műveltségre, kompetenciára, kritikus
szellemre van szüksége ahhoz, hogy szembenézhessen feltáratlan problémáival,
a jelenlegi kapitalizmusnak egy működő uralkodó osztályra van szüksége,
amely beleilleszkedik a gazdasági gépezetbe, vagyis alkalmas (angol, internet,
vállalkozás) és ideológiailag képzett: számára a legfontosabb az új (az
élet folyamatos kísérletezés) és a cselekvés (a tett mint érték). Minden
más fecsegés, élősködés, luxus, vagyis a gazdaságot terhelő kiadás. A politika
is értéktelen, ugyanakkor sajnálatos szükségszerűség, úgy is mint meggyőző
erő a tömegek számára.
Ezért érdekes tehát Perniola felhívása, miszerint vigyázó szemünket
Kínára vessük, ne a Nyugatra. Éppen mivel, a hatvannyolcas „kulturális
forradalom” után (amely „a büdös kilencedik kategória” címkével látta el
az értelmiségieket, miközben tekintetét visszafelé, egész pontosan Konfúciusz
felé fordította ahelyett, hogy inkább a „négy ócskasággal” nézett volna
farkasszemet), ebben az erőteljes fejlődésben levő országban épp most kezd
egyre erősebb lábakon állni az értelmiségi közbenjárás (és itt jön a képbe
a konfúcianizmus, amely arra tanít: tanulmányozzuk a régit, hogy megismerjük
az újat), vagyis a kultúra, az értelmiség munkája. Nem a mandarinokról
van szó tehát a maguk mozdulatlan világról alkotott ideológiájával, hanem
az értelmiség funkciójáról, amely most körvonalazódik a maga valójában,
mégpedig céltudatosan, abban az országban, amelyet Perniola követendő
példaként állít elénk.
A mostani „óriási civilizációs fejlődés a kínai társadalomban”, amely
a minőség (suzhi) fogalma körül forog és a „kiválóság mint életsílus, kulturáltság,
úriemberség, nemeslelkűség” esztétikája körül, Perniola szerint megfelel
a „jólneveltség kultúrájának”, amely, állítja Norbert Elias, lehetővé tette
a reneszánsz korban a nyugati modernitás megszületését, méghozzá a „belső
tökéletességre”, vagyis az érzelmek irányítására alapozva, ami akkor jön
létre, ha az ember elsajátítja a „formai és szimbolikus gesztusok nyelvét”.
Konfúciusz valóban kijelenti, hogy „le kell győzni saját magunkat” és „a
rítusokhoz fordulni”, mert ettől szilárdulnak személyes kapcsolataink harmonikussá.
Mintha csak egy fiktív tanmese lenne mindez, ami arra való, hogy kijelölje
a végigjárandó utat a mai olasz valóságban, amelyet megfertőzött a spontaneizmus,
amely egykoron – a távoli 1968-ban – még szép és lángoló és fiatal volt,
de mára reményvesztett, pragmatikus szubjektivizmussá kopott. A mi esetünk
azért más, mert nálunk a régi társadalmi kötődések bomlanak szét és általában
– mivel nincsenek meg a megfelelő kulturális eszközeink ahhoz, hogy megformáljuk
az újakat – a polgári szellem is szertefoszlik a szemünk előtt. A butaság
korát éljük. „A buta... véleménye egyik pillanatról a másikra változik...
hanyatt-homlok rohan... bele az első dologba, ami szembejön... képtelen
figyelni... nem tud maradandó értékeket lértehozni... csak ide-oda ugrál...
és mindenre... igényt tart.” Mi pedig, nyakig süllyedve a kommunikáció
áradatában, még annyira se tudjuk összeszedni magunkat, hogy felháborodjunk.
A megváltás az ész visszahódításában rejlik. Perniola ennél köt ki;
el kell hagynunk a butaságot, „az értelmi képességeknek ezt a perverz elhajlását”.
Konkrétabban: vagy vissza kell térnünk a kiindulóponthoz, „vagyis a klasszikus
és keresztény tanok oktatásához (ami nálunk Konfúciusz megfelelője), vagy
nincs menekvés”.
Érdemes felidézni Luigi Malerba szavait, aki a legutóbbi évezred vége
felé, magának feltett kérdésére, miszerint Mire való az irodalom, válaszát
így fejezte be: ma egy veszélyes, sőt, fenyegető, technopragmatista gondolkodás
uralkodik, „és sajnos ez csak fokozódni fog, mert az irányító pozíciókat
túl gyakran foglalják el olyan emberek, akikből hiányoznak azok a vigyázó
perspektívák, amelyeket csak a humán műveltség adhatna meg nekik. Hogy
álljuk a sarat a ‘kurta gondolkodás’ felelőtlen ostobaságával, közönségességével,
arroganciájával szemben; hogy ellenálljunk a rövidlátó, elkapkodott döntéseknek,
amelyeket nap mint nap el kell szenvednünk; hogy újra lendületet adhassunk
a kulturáltság kilátásainak, azt hiszem, éppen az irodalom lehet nagy segítségünkre,
amelytől amúgy is azt várjuk, hogy megfizessen a képzelet világában elkövetett
bűneiért.”
EÖRSI SAROLTA FORDÍTÁSA
Alberto Scarponi Rómában élő író. A Critica Marxista főszerkesztője
(1972-1984), az írók nemzeti szakszervezetének titkára (1991-1998), az
olasz Lettera internazionale és a Le reti di Dedalus (online folyóirat)
szerkesztője. Németből fordít, többek között Lukács György műveit (Ontológia,
1976-1981, Megélt gondolkodás, 1983. stb., hamarosan megjelenik 1968-ról
szóló pamfletje, a Democratizzazione (Demokratizáció). Írt elbeszélő prózát
(Si fa per dire, 2005), kiadott verseskötetet (Cogito, 2007) és egy
másikat, amely nyolcsorosokból áll, Parlari di parole címmel e-könyvben
(2012).
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|