Antonio Sciacovelli
Az olasz egységtől az identitásig
150 évvel ezelőtt született meg az első egységes, modern államnak tekintett
Olaszország, méghozzá úgy, hogy egy már létező nemzetállamhoz különböző
nemzeti (és nemzetközi) múlttal rendelkező területeket kapcsoltak. Az egységesítés
miatti elmaradhatatlan ujjongó ünneplés után az „olaszok” egyik napról
a másikra azzal a problémával találták szembe magukat, hogy egy újonnan
megjelent területet kellett „tartalommal” megtölteniük. Mondhatnánk talán
inkább úgy, hogy egy tengernyi kulturális elemmel kellett szembenézniük,
amelyeket a lehető legközelebb kellett hozni egymáshoz. Ezt fejezte ki
Massimo D’Azeglio is az új állam valódi szükségleteiről szóló közismert
megjegyzésében: „Itália elsődleges szükséglete, hogy egy értékes és erőteljes
tulajdonságokkal megáldott néppé tegye az olaszokat.” Az Itália lakosai
számára valódi közös területet jelentő olasz irodalom – ami jól illeszkedett
még a Dante által leírt nyomorúságos körülményekhez is („Rab Itália, hajh,
nyomor tanyája /kormánytalan hajó vad förgetegben,/ világnak nem úrnője,
csak rimája:…” Purgatórium, VI, 76–8) – az iskolák és egyetemek oktatószerepén
keresztül már a kezdetektől vállalta azt a feladatot, hogy megalkossa az
egyesített Olaszország népét.
Carducci és az egységes olasz irodalom
A 19. század azon irodalmárai közül, akiknek elsősorban az volt a célja,
hogy az oktatás számára közvetlen eredményt nyújtó olasz irodalmi identitást
hozzanak létre, meg kell említenünk Giosu? Carduccit, az első olasz költőt,
akit 1906-ban Nobel-díjjal is jutalmaztak: 1853-ban, 18 évesen fiatal tudósként
a „keresztény századokban” keletkezett olasz költeménygyűjtemény tervét
vázolta fel. A szövegkiadó szerepében Carducci amellett érvelt, hogy: „A
gyűjteménynek az olasz költészet történetéről kellene képet festeni, amelyből
ezt követően a tisztán nemzeti polgári költőnek kellene kialakulnia (…)
így ez, amellett, hogy a társadalomtanulmányok hasznára van, nekem is javamra
lesz, és az itáliai ódáknak is, amelyeket 40 éves koromig megírok, és az
irodalomtörténeti kötet számára is, amelyet 55 éves koromig ki fogok adni.”
Hét évvel később Terenzio Mamiani Carduccit Bolognába hívta tanítani,
ott élte le élete hátralévő részét. Publikált kötetei, előszavai, megemlékező
előadásai mind nemcsak nagyszerű vezetői képességéről (mai szóval menedzseri
képességekről), hanem főként arról az állandó törekvésről tettek tanúbizonyságot,
hogy kompromisszumok nélkül megvalósítsa terveit. (…)
Carducci az olasz hagyományban három „kulcselemet” határozott meg:
az egyházi, a lovagi és a nemzeti elemet. Ebben az értelmezésben ellentmondásokkal
is (pl. a skolasztikus filozófia ítélete esetén) számolni kell, és főleg
annak szükségességével, hogy ezek az irányelvek egy szociológiai-irodalmi
sematizmusba is beilleszkedhessenek. Valószínűleg pont emiatt a Discorsi
(Előadások) című művében azoknak a műveknek az elemzését (például a Dekameron
előttiek inkább, mint Boccaccio főműve) és azokat a századokat (a 15. és
a 18. századot) részesítette előnyben, amelyeket más szerzők egyébként
kevésbé vettek figyelembe. Valójában többségében azért becsülte őket nagyra,
mert képesek voltak az irodalomnak– inkább a klasszikus pogányságból, mintsem
a keresztény hagyományokból eredő – nemzeti szellemiségét jobban hangsúlyozni.
(…)
Annak ellenére, hogy Benedetto Croce egy 1910-es tanulmányában rámutatott
Carducci kritikai munkásságának korlátaira – azt írta, hogy hiányzik „belőle
az erőteljes esztétikai tudományos elmélet, a művészetelmélet”, amely
alkalmas volna arra, hogy a kritikai tevékenységét kellőképpen alátámassza
– néhány évtizeddel később implicit módon újra méltányolták utánozhatatlan
költészetolvasóként a Carducci-féle megközelítést.
Benedeto Croce kritikai tanulmányainak hatalmas gyűjteményében (La letteratura
della nuova Italia – Az új Olaszország irodalma) az irodalmi alkotómunkát
az olasz egységtől kezdve 1914-ig tette mérlegre. Később ezt a gyakorlatot
követték az iskolai antológiák és azok a könyvkiadói kísérletek, amelyek
egyre inkább az egység előtti és utáni irodalom közti demarkációs vonalat
vázolták fel. (Mintha azt állítanánk, hogy az irodalomnak az egységes,
nemzetállamként létrejött Olaszország nélkül és/vagy vele együtt van történelmi
létjogosultsága.) 50 évvel később pedig Gianfranco Contini, a 20. századi
kritikai irodalom és filológia egyik legtermékenyebb alkotója, antológiájában
(Letteratura dell’Italia unita – Az egységes Olaszország irodalma) arra
hívja fel a figyelmet, hogy: „(…) az állami egység létrejöttéről itt nem
az irodalomtörténet és a kultúrtörténet, nem is a civil és politikai történelem
szempontjából beszélek, nem egy önálló kezdetként és nem is a folytonosság
megszakadásaként: az egységes Olaszország minden szempontból csak egy fejezet
az olasz társadalomtörténetben, talán nem az egyik legragyogóbb időszak,
de nem is lehet alulértékelni. Mindazonáltal ez az egyesítés egy folyamat
részét képezi, amely a kultúra fokozódó internacionalizálódásában is megjelenik:
ez egy olyan mozgalom, amely felgyorsul a felvilágosodás és a romantika
korához képest, és amely jelenleg az úgynevezett ’kultúripar’ és a ’társadalmi
jólét’ féktelen (és nem disztingváló) ritmusának megfelelően alakul.”
Contini álláspontja tehát rendkívül óvatos volt. Olaszország létrejött,
végre az irodalomnak is van hazája, de meg kell jegyezni (1968-at írunk),
a rosszabb minőségű nacionalizmusok instrumentalizáló eljárásai hogyan
hívták fel a figyelmet egy sor kegyetlen aránytalanságra az ante quem és
a post quem között. Pont ma, Azeglio Ciampi (hajdani) elnöki retorikai
csatározásai után, az olasz egység 150 éves évfordulóját ünnepelve, a nyelv
által újra felfedezzük az egységet, jobban mondva az irodalmi nyelv által,
ahogy az olasz nyelvtörténet egyik legélesebb szemű (és legtermékenyebb)
kutatója, Gian Luigi Beccaria utolsó könyvében, a megindító című Mia lingua
italianában (Én olasz nyelvem) írta: „Az idők folyamán nem keveset fáradoztunk
azon, hogy létrehozzunk egy közös nemzetet és közös nyelvet. Hazánk történelme,
és maga a szó is átélte azokat a hányattatásokat és viszontagságos kalandokat,
amelyeket ismerünk. Ma egyenesen megszüntetési javaslatoknak van kitéve.
Csalódottsággal halljuk olykor, hogy a síkság egy részének (ti. Pó-síkság,
azaz Padánia) elszakadását emlegetik, amelyről azt beszélik, hogy egyszer
a keltáké volt, és >>százezer puska állt készen, hogy felvegye a harcot
/ nem tudom, hogy mely völgyekkel szemben<<. Teljes mértékben igaz,
hogy századokon át a haza csak azt a várost jelentette, ahonnan az ember
származott (Farinata degli Uberti >>nemes hazája<< Firenze; a Patria
cím, amely Pascoli Myricaeinek egyike, sem utalhat másra, mint San Mauro
vidékére). Ma, 150 évvel a megvalósult egység után, vannak olyan olaszok,
akik még mindig úgy érzik, hogy jobban tartoznak a ’kis’, mint a ’nagy’
hazához, akik visszaállítják a ’partikularitás’ gyakorlatát, mint ahogyan
az olasz vidékre túlnyomórészt jellemző tornyokkal teli középkori városokra
is az állandó széthúzás volt jellemző. A különállás erejének a régmúltba
visszanyúló gyökerei vannak. Dante a lázadókat a Pokol bugyraiba és a Purgatórium
szegleteibe száműzte. Már hatásosan ábrázolta a félsziget politikai megosztottságához
kötődő időkben jellemző széthúzó versengést. Csak az olasz egységesítés
forgatta fel az igen különböző történelemmel és intézményekkel rendelkező
városi entitások széttöredezett szerkezetét.” (…)
Ezek a megállapítások tökéletesen összhangban vannak Petrarca költeményeivel
(Canzone all’Italia, Canzone Itáliához), amelyeket intelmeiben Machiavelli
is idézett (a Fejedelem utolsó szakaszában), azonban mégis élesen eltérnek
az olaszok nyelvgenetikai térképén az iskola, a média és családi nevelés
által véghezvitt tevékenység nagy és csodálatos eszményétől: „Azonban országunkban,
mint ahogyan említettem, azt akarták, hogy az irodalom nyelve már a kezdetektől
határozza meg az egységre való vágyakozást és állhatatosságot, amely áthatja
a különböző időkben született írott alkotások mindegyikét. Azonnal megértem
ezt a Raffaele La Capria által írt kommentárból is: >>Minden alkalommal,
amikor sikerül egy jól felfogott mondatot megfogalmaznom, amelynek minden
részét alaposan megformálom, amikor leírok egy stabil és nyugodt mondatot
annak a területnek a szép nyelvén, ahol lakom, amely a hazám, úgy tűnik,
újraalkotom Olaszország egységét<<. Ezt az egységet, szerényebb keretek
között a családi vonásokban és a mindennapi beszédünkben is újraalkotjuk.
Gondolok a nemzeti irodalom szavaira mint a felismerés visszhangjaira,
amelyek elmélyítik az iskolában olvasott klasszikusokban rejlő gyökereket,
azokban a klasszikusokban, amelyeket kitartóan összetartó erőként használtak,
és összetartják a nép emlékezetét, fenntartva a közösség történelmi emlékezetét,
amelyet a nemzeti kohéziónk jól ismert gyengeségének ellensúlyaként használnak.
Kezdem a felszínes példáknál, a társalgási nyelvezetből innen-onnan szemezgetve.
Megjegyzem, hogy a nyelv atyja, Dante mindenkinél többet nyújtott a közepesen
művelt beszéd és írás anyagához: a natio loco, a dolenti note,
perdere il ben dell’intelletto, senza infamia e senza lode,
ma guarda e passa, mi fa tremare le vene e i polsi stb. A mindennapi
beszédben való átadott kis mozaikkockákban jócskán jelen van a nemzeti
műfajok legközkedveltebbike, az opera: a Rigolettó egyik szólójából idézve:
’kvittek vagyunk’, ’az asszony ingatag’, ’szolgalelkek, ti rablók,
ti gyávák’ és így tovább.”
A csendőrök szerepe az olasz identitásban
Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azonban, hogy az olaszok identitása
nem létezik, és ha létezik, csakis „belső használatra”, mivel főként más
nemzeti tulajdonságokkal szemben merül fel, amikor úgy ölt alakot, mint
az olasz emberről külföldön alakult kép. Erre vonatkozóan – mint
ahogyan más nemzetek esetében is – léteznek ad hoc intézmények azért, hogy
ezt a kényes ikonográfiai apparátust kezeljék, amely általában a pozitív
sztereotípia elterjesztését mutatja be, figyelmen kívül hagyva és lecsökkentve
az olasz történelmet vagy pedig a külföldön élő olaszokat jellemző negatív
vonásokat (gondoljunk például az Egyesült Államokbeli olasz eredetű maffiára,
ahogyan az elmúlt évtizedekben a filmipar bemutatta, egy önálló műfajjá
vált, és számos tv-sorozatban is megjelent). Nem véletlen, hogy ezeken
a területeken pozitív mintákat próbálnak javasolni (ilyen a made in Italy,
a luxuscikkek kézművesipara, kreativitás stb.) azért, hogy elhomályosítsák
a negatív vagy egyáltalán csak kellemetlen mintákat (például a lustaság,
a megtévesztő ravaszság, az omert? (cinkos hallgatás, a hallgatás törvénye
stb.). Azért is teszik, hogy elkerüljék a nemzeti identitás megtagadását
követő asszimilációt, vagy egészen egyszerűen gazdasági okok miatt van
ez így.
Nem véletlen azonban, hogy az olasz identitás legnyugtalanabb szimbólumai
között (amely nyugtalanság hullámzóan növekszik vagy csökken) megtalálhatóak
a fegyveres erők, a rendfenntartó erők, amelyeknek manapság talán éppen
a politikai ideológiák leáldozó mivoltának köszönhetően (vagy ezek miatt)
egyre nagyobb reklámjuk van. Itália területén a nemzeti egyesülés előtt
a rendőri hatóságok teljes hálózata működött. A különböző egyesülés előtti
államok közötti összekuszált kapcsolatrendszerben („Stati e Staterelli”,
avagy „Államok és Államocskák”, ahogy oly gyakran hangzott az iskolában)
ennek a hálózatnak kellett a fegyveres rendet biztosítani. Egyértelmű,
hogy a reguláris hadsereg(ek) az úgynevezett patrióták (akik abban az időben
többé-kevésbé a vad terroristákat jelentették) számára mindig veszélyt,
fenyegetést jelentették, és a valódi legyőzendő ellenséget képviselték.
Mindez nem a harcmezőn jelentkezett, ahogy a (Bourbon és egyházi) hadseregekkel
szemben történt, hanem a személyi kapcsolatok mindennapiságában, illetve
a cselekvés pillanatának közeledtével a titkos társaságok tagjai körül
napról napra egyre feszültebbé váló légkörben. Az olasz egyesülés kisebb
és nagyobb alakjainak életrajzában nem ritkák a letartóztatásokra, házkutatásokra
és bebörtönzésekre tett utalások, valamint azok a részletek, amelyekben
azt írják le, hogyan tűntek el a kémek és ügynökök szeme elől. Az egyesülési
folyamat végén a garibaldista hadsereg tagjai is választásra kényszerültek:
vagy a szabályos, állami hadsereg által kínált katonai pályát, vagy a másik
irányt, a bűnszövetkezetet, a banditizmust vagy a még forrongó területekre
való emigrálást választják (Dél-Amerika ekkor még a forradalmak igen termékeny
területe volt).
Tomasi di Lampedusa Párduc-ának hatodik fejezetében nem egy kommentárrészletet
találunk, amely az „Ezrek” (Garibaldi serege) „villámháborúját”, a garibaldisták
lehetséges és (ezért?) megakadályozott továbbélését, a nemrégiben fáradságosan
létrehozott királyságra gyakorolt negatív következményeit írja le:
„– És ide várjuk Pallavicino ezredest is, azt, aki annyira kitüntette
magát Aspromonténál.
Ponteleone hercegnek ez a mondata egyszerűnek tűnt, pedig egyáltalában
nem volt az. Látszólag minden politikai értelemtől mentes megállapítás
volt csupán, amely arra irányul, hogy méltassa azt a tapintatot, finomságot,
figyelmességet, szinte gyöngédséget, amellyel ama golyót a tábornok lábába
röpítették; továbbá az azt követő kalapemelgetéseket, térdleborulásokat
és kézcsókokat, amelyek a sebesült Hőst köszöntötték, ki a calabriai hegység
egyik gesztenyefája alatt feküdt, s aki maga is mosolygott, mégpedig igenis
meghatottan és nem gúnyosan, ami jogos lett volna (Garibaldiból ugyanis
teljes mértékben hiányzott a humorérzék). (…)
A herceg szíve mélyén végül az Ezredes azzal »tüntette ki magát annyira«,
hogy sikerült megállítania, legyőznie, megsebesítenie és foglyul ejtenie
Garibaldit, s ily módon megóvta a régi és az új rend között nagy nehezen
létrejött kompromisszumot.”
Az új állam legitimációja mindenekelőtt az alkotmányos rend hitelességén
keresztül ment végbe, amelynek a valóságban igen kevés esélye lett volna
arra, hogy a szicíliai arisztokrácia lelkébe is belopózzon:
„– De mondja csak, lovag, mi is tulajdonképpen ez a szenátorság: az
elmúlt királyság sajtója semmiféle hírt nem közölt a többi olasz állam
alkotmányos rendjéről (…). Tehát micsoda? Egyszerűen csak cím, amivel megtisztelik
az embert? Kitüntetés, vagy pedig törvényhozói munkát is kell végezni,
döntésekben részt venni?” Kérdezi Salina hercege a „Piemontit”, ami
Chevalley szemében az intézményekbe vetett bizalmatlanságot jelképezi,
és ez valamilyen módon, hosszú távon fémjelezte a nemzeti identitás szerkezetének
törékenységét, mint ahogy egyébként Ernesto Galli della Loggia is írta
néhány évtizeddel Tomasi di Lampedusa után: „Pont ez az üresség, ami beállt
(…) a társadalom és az állam közötti vízválasztó kapcsán, megmagyarázza,
vagy legalább hozzájárul annak a hatásnak, tekintélynek és szimbolikus-ideológiai
népszerűségnek a magyarázatához, amelyet az egyesített Olaszország megvalósulása
során maguknak kivívtak, és a rezsim megváltozásának következtében továbbra
is élvezhetnek, egyik oldalról az egyház a papsággal, a másik oldalról
pedig a csendőrség. (…) A kettő együtt, és a csendőrség együttesen
Olaszország esetében egyfajta helyettest képeznek. Mindenekelőtt bekebelezik,
és az intézményesség együttes hatását képviselik ezekben az említésre méltó
intézményekben: pontos szabályok, előreláthatóság és a megbízható viselkedés,
a megfelelő hierarchikus összetartozást jelentő testületi szellem és a
szolgálatban az értékek és közös célok közvetlen alkalmazása jelennek meg.
(…) Tény, hogy Olaszországban 150 éve az egyház és a csendőrség az egyedüli
valódi intézményi vonatkozási pontokat jelentik. Valójában egyedül ez az
a két intézmény, amelyekhez az állam és az állampolgárok is úgy vélik,
hogy fordulhatnak, ha a nemzeti intézmények súlyos krízishelyzetbe kerülnek,
amikor semmi más nem tűnik elég erősnek, hogy fennmaradjon, illetve ellenálljon.”
A már korábban létező, 1814-ben alapított, tehát körülbelül fél századdal
az Olasz Királyság előtti csendőrségi testület, nemzeti történelmünk
egyik legszilárdabb és a bizalomra legméltóbb intézménye lett. Rögtön a
brigantizmus problémájának megoldásával kezdtek el foglalkozni azokon a
területeken, amelyek újonnan váltak az új királyság részévé. Ez volt az
összetett „déli kérdés” (questione meridionale) legnyíltabb sebe, talán
a legkritikusabb időszak az olasz csendőrség hírnevének szempontjából,
amelynek egy olyan jelenséget kellett visszaszorítania, amely valamilyen
módon a korábbi nemzetállamok politikai építményeinek maradványaiból, illetve
a déliek ténylegesen nehéz helyzetéből született, de végeredményben a gyűlöletes
uralom jelképévé tette a rend őreit. Ezt gyakran egyéb körülmények is súlyosbították,
ilyen például az úgynevezett „katonai törvény”, amelynek a zendülésektől
és lázadásoktól forrongó délen a rendet kellett fenntartania. A zendülések
központja az egyébként ma nyugodt tartománynak tűnő Basilicatában volt.
Az erdők és barlangok valódi útvesztője olyan banditák paradicsoma volt,
mint a több mint kétezer főből álló kis hadsereget felfegyverező Carmine
Crocco. A helyzetet tovább nehezítették a megértésből és kommunikációból
adódó problémák, hiszen a tartományok gondolkodás- és viselkedésmódja nagyon
különbözött egymástól. Ennek a betölthetetlen űrnek a visszhangja
még tovább él azokon az oldalakon, amelyeken Carlo Levi kényszerlakhelyét,
a Mussolini-féle rezsim erőltetett fejlődése ellenére megváltozhatatlan
Lucania belső részét írja le: „A parasztok számára az állam teljesen ismeretlen
és igen gonosz is, mert mindig a másik oldalon áll. Nem lényeges, mik a
politikai mintái, szerkezete, tervei. A parasztok nem értik, mert nem egy
nyelvet beszélnek velük, és valóban nincs is semmilyen okuk arra, hogy
meg akarják érteni. Az egyedüli lehetséges védekezés az állam és a propaganda
ellen a belenyugvás, ugyanaz a csendes belenyugvás, a paradicsom reménye
nélkül, amelybe a világ bajainak súlya alatt rokkannak bele.”
A parasztok állammal szembeni elutasítása teljesen természetesen tört
utat annak az érzésnek, hogy a csendőrség által kizsákmányoltnak érezzék
magukat, így aki „a törvény” szerint cselekedett, inkább büntetett, semmint
hogy kiegyensúlyozottan szabályozta volna a jogokat és kötelezettségeket:
„A csendőr-főtörzsőrmester alaposan kiaknázta területét, és miután – a
pletyka szerint – mintegy negyvenezer lírát összeszedett, azt kérte, hogy
helyezzék át egy gazdagabb állomáshelyre.”
Az újonnan érkezett, „idealizmussal és érdektelenséggel” felfegyverzett
főtörzsőrmester „rögtön rájött, hogy egy nyomorúságos, farkasok és rókák
által lakott odúba került”. A következő sorokban Levi a fiatal csendőr
keserűségét írja le, akinek irodalmi alakja frissességet és zsenialitást
tükröz, amelyet főleg a kis olasz falu (Gagliano) gyerekeinek jellemében
látunk viszont.
Egyébként tény, hogy az olasz világ részévé váló csendőröknek az olasz
területen való szerteágazó jelenléte eleve elrendelte pozitív hősökként
való bekerülésüket az elbeszélő irodalomba. Előbb a mozi, majd később a
televízió létrejöttével, az olasz valóság képeinek bemutatásával a főtörzsőrmesterekből
példaképeket, hamisítatlan karaktereket faragtak.
Az első nagy bűnügyi regények egyike a kortárs olasz irodalomban Leonardo
Sciascia Mint a bagoly nappal (Il giorno della civetta, 1961) című regénye,
amelynek főszereplője egy csendőrtiszt, Bellodi százados, aki egy rábízott
ügyet készül megoldani törvényes eszközökkel (egy építési vállalkozó lett
gyilkosság áldozata). Ennek során azonban egy nagy hatalmú ellenféllel,
a helyi maffiafőnökkel, don Mariano Arenával kell szembeszállnia. A maffiózó
bűnössége egyértelmű, azonban lehetetlen rábizonyítani annak a szerteágazó
védelemnek köszönhetően, amelyet mindenféle hatósági szinten élvez. A regény
végén Bellodi százados elhatározza, hogy visszatér Szicíliába, talán éppen
azért, hogy megpróbálja a szigetlakók gondolkodás- és életmódját megváltoztatni.
Az ötvenes évektől kezdve többször kerültek összetűzésbe a baloldaliak
is a rendfenntartó erőkkel, így nem volt ritka az sem, amikor ez utóbbiak
a hatalom jelképévé váltak. Ez figyelhető meg Stefano Benninek a
Carlo Alberto Dalla Chiesa tábornokhoz címzett csípős szatírájának verssoraiban,
jóval azelőtt, hogy a magas rangú csendőrtisztet a maffia lelőtte
volna:
Én vagyok Olaszország
CARLO, mint a fehér és vad hegyek
Piemontjának királya
ALBERTO mint Sordi, Róma főváros szülöttje,
Aki mindenre fütyül és zabál,
DALLA, milyen mély a tenger
ami körülvesz minket és fürdet
CHIESA, amely szent és világi
Isten útján kísér minket.
Az irodalmi képzelet – később a mozivászon számára is vonzóvá váló –
nem csak sztereotip képet, hanem egy hibákat és erényeket tükröző valódi
kaleidoszkópot is mutat. (…)
Az ötvenes évek legelején Vittorio de Sicának a csendőraltiszt szívélyes
és barátságos képét sikerült megalkotnia, mindez annak volt köszönhető,
hogy a déli ember eleganciáját féktelen jellemével keverte. De Sica derűsen
mutatta be a helyi hatóságokat azokon a területeken, amelyek nem felejtették
még el a háború okozta sebeket, ugyanakkor bizalommal fordultak egy reményekkel
teli és újjáépítésről szóló jövő felé. Feltűntek a csendőrség szerepét
(rendőrökét, altisztekét, tisztekét stb.) ténylegesen népszerűvé tevő,
Comencini által rendezett filmekben (Kenyér, szerelem, fantázia, 1953;
Kenyér, szerelem, féltékenység, 1954), a De Sica–Tot? páros által (A két
őrmester Sergio Corbucci rendezésében 1961-ből) vagy Alberto Sordi (Tinto
Brass filmje, A repülő csészealj 1964-ből) előadásában. A „komolyabb” műfajban
pedig – többek között – Franco Nero személyesítette meg a főtörzsőrmestert
a Sciascia regényéből készült filmben (Mint a bagoly nappal, Damiano Damiani
1968-as rendezésében), de megtalálhatjuk a jelenkori „divatos színészek”,
Verdone, Montesano, Proietti, Insinna tálalásában is, amelyek célja, hogy
megmutassák azt az eltökéltséget, amellyel a forgatókönyvírók és a rendezők
megszerették a krimi- és rendőrregénynek ezt a teljes mértékben olasz változatát.
A mozinak és a televíziónak köszönhetően a csendőrök gyakran az egyesült
Olaszország irodalma felejthetetlen műveinek is főszereplőivé váltak, joggal
kerültek a képzeletünkbe Collodi idejéből való tollforgókkal, vagy Sciascia
regényeiben a modernebb egyenruhákkal (a hatvanas évektől kezdve). Amikor
látjuk őket, hogy az utcát figyelik peckesen a tündöklő fekete rendőri
egyenruhákban, talán eszünkbe jut a Parasztbecsület utolsó keserű jelenete,
amikor a csendőrök compare Alfiót jönnek letartóztatni, sajnos anélkül,
hogy megakadályozták volna Turiddu halálát, ám hirtelen a színpadra tör
a törvényesség az omert? fojtogató nyugalmában, amelyben korábban a szörnyű
„kivégzés” történik.
E roppant témával kapcsolatos reflexiók lezárásaként, tekintettel arra,
hogy az ezzel kapcsolatos kitűnő szakirodalmak igen helyesen kezdenek elterjedni,
kapóra jön Roberto Toscano gondolata az (olasz) identitás kronológiai és
minőségi áttekintéséről: „Még egyszer: az identitás bizonytalan fogalom:
olyan elemekről szól, amelyek antropológiailag nem különböztetnek meg nagyon
más népektől, azonban, ami minket igazán megkülönböztet, az az összetételük
és az egyes elemek aránya. A nemzet szintjén sem vagyunk egyformák: elég,
ha nagyszüleinkkel beszélünk, hogy meggyőződjünk a nagy különbségekről,
amelyek elválasztanak minket egymástól, de ugyanakkor nem szűnünk meg olasznak
lenni csak azért, mert megváltoztunk.”
(VERESKUTI ZITA FORDÍTÁSA)
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|