Antonio Tabucchi
A fordítás
(A langlois-i híd)
Ragyogó nap, elhiheted, sőt, szerintem nyári nap, lehetetlen nem
észrevenni, majd én elmagyarázom neked, értek hozzá. Kíváncsi vagy, miből
gondolom?, pofon egyszerű, hogy is mondjam, elég ránézni ott, arra a sárgára.
Hogy az mi? Hát, ide figyelj, tudod, milyen a sárga? Úgy bizony, a sárga,
és amikor azt mondom, sárga, pontosan a sárgára gondolok, ami nem vörös
vagy fehér, hanem éppen sárga, pontosan sárga. Az ott, jobb oldalt, az
a csillag alakú sárga folt, amely ráterül a tájra, akár egy falevél, mint
valami káprázat, szóval, olyasféle, mint a hőségtől kitikkadt fű, érted
már?
Az a ház tényleg olyan, mintha a sárgán állna,
mintha a sárgából nőne ki. Különös, hogy ilyen kevés látszik belőle, éppen
csak egy részlet, jó volna többet tudni róla, vajon ki lakik benne, talán
az az asszony, aki éppen most megy át a kis hídon. Ugyan hová megy, lehet,
hogy a kocsit, azt a kordét követi, amely ott halad a két nyárfa közelében,
a háttérben, a bal oldalon. Lehet, hogy özvegyasszony, hiszen feketében
van. És van egy fekete ernyője. Igaz, napernyőként használja, hiszen, ismétlem,
nyár van, semmi kétség. De most inkább a hídról beszélnék, nyugodtan nevezhetjük
hidacskának, olyan kecses építmény, téglából van az egész, pillérei egészen
a csatorna közepéig benyúlnak. Tudod, mit mondok? Attól a fa vázszerkezettől
meg a kötelektől olyan kecses, melyek az egész építményt behálózzák, olyan
lesz tőlük, mint egy függőterasz. Mint egy okos gyerekeknek való összerakós
játék, tudod, vannak gyerekek, afféle kis felnőttek, mindig fémépítővel
meg ilyesmikkel játszanak, valamikor lehetett ilyenekkel találkozni jobb
házaknál, manapság egyre kevésbé, de biztosan érted, mire gondolok. Ám
az egész illúzió, mert ez a kecses hidacska, mely középen szétnyílik, hogy
átnegedje a csatornán haladó nagyobb bárkákat, szerintem nem más, mint
egy jól kieszelt csapda. Az idős hölgy, szegényke, nem tudja, nem is sejti,
hogy elég egy lépés, s az már végzetes lesz, én mondom, alighanem mindjárt
rálép egy alattomos szerkezetre, s aztán egy végzetes kattanás, a kötelek
megfeszülnek, a faváz elemei állkapocsként zárulnak össze, és ő a jobbik
esetben bent reked, mint egy egér, a rosszabbikban pedig a deszkákat rögzítő
valamennyi támaszték, azok a baljós rudak, gondold csak el, felpattannak,
hogy aztán milliméternyi pontossággal csapódjanak össze a testén – csatt
–, és palacsintává lapítják. A kocsis nyilván észre sem veszi, az is lehet,
hogy süket, meg aztán nem is figyel az asszonyra, hidd el, a saját gondolataival
van elfoglalva, ha földműves, akkor a szőlőjén jár az esze, a földművesek
csak a földre tudnak gondolni, eléggé önzők, számukra a világ addig tart,
ameddig a földjük; ha meg állatorvos, mert állatorvos is lehet, valamelyik
beteg tehénre gondol a tanyán, az lehet az, ott, hátul, igaz, nem látszik,
az állatorvosoknak a tehenek fontosabbak az embereknél, mindenki a maga
mesterségét folytatja, ez már csak így van, más meg boldoguljon, ahogy
tud.
Kár, hogy még mindig nem fogtad fel, de ha igyekszel,
biztosan menni fog, hiszen értelmes vagy, nem olyan sok kell hozzá, hogy
rájöjj, vagyis, talán mégiscsak kell egy kicsi, de azt hiszem, épp elég
adalékkal szolgáltam; még egyszer mondom, elég, ha összerakod az információkat,
mindenesete a múzeum mindjárt bezár, látom, a teremőr már integet, nem
bírom ezeket a teremőröket, kimondhatatlanul pökhendiek, holnap esetleg
visszajöhetünk, úgysincs valami sok dolgod, nem igaz?, meg aztán az impresszionizmus
elbűvölő, ó, ezek az impresszionisták, csupa fény, csupa szín, a képeikről
szinte árad a levendulaillat, ó, igen, Provence... ez a tájképek voltak
mindig is a gyöngéim, el ne felejtsd a botot, még majd elüt egy autó, ide
tetted, jobbra, kicsit odébb, mondom, hogy jobbra, igen, majdnem megvan,
emlékszel ugye, három lépésre balra van egy lépcső.
(Vincent Van Gogh: A langlois-i híd)
LUKÁCSI MARGIT FORDÍTÁSA
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|