Tamás Dénes
Otthon egy lakónegyedben
minden hordozó apukának
Gyerekünk született.
Van aki barbár betöréshez, barbár invázióhoz hasonlítja ezt a jövetelt,
hiszen annyira felforgató, az élet hosszadalmasan kialakított, kimunkált
formáit alapjaiban kikezdő, átrendező érkezés az. Ami azért furcsa, mert
a védtelenség, a kiszolgáltatottság érkezik meg közénk, a gyámolításra
szoruló kéri a szüntelen figyelmet, nem mintha, már több mint kétezer éve,
ha egészen más léptékű, de mégis egy ehhez hasonló érkezés nem tudta volna
az egész világot, a Világot felforgatni. Túl nehéz és körülményes lenne
belemerülni a felforgatásnak az összes dimenziójába, ami azért is lehetetlen,
mert az invázió folyamatosan zajlik, életünk középpontjába az addig megszokottól
egészen eltérő, állandóan zajló, robbanásszerű növekedés került – mintha
egy új világegyetem fúvódna fel kozmoszunk belsejében –, ami a mindennapitól
különböző ritmust, az addig beláthatótól teljesen eltérő távlatokat követel
magának. Ezért én egy egészen picike szálat választok le az egyetemes felforgatásból,
azon indulok el, azt próbálom végigkövetni, a kisbabával való sétát, amely
majdnem minden egyes nap megtörténik, egy, legfeljebb két órán keresztül,
a tömbházunkat övező lakónegyedben.
Az elején a babakocsival próbálkoztunk. Már az első próbálkozás
egészen más fénybe állított be egy sor, addig megszokott dolgot. A babakocsival
való közlekedés elsősorban sebességváltást jelent, mindenekelőtt lassulást,
de ugyanakkor a sebesség állandósítását is, mivel már néhány lépés után
beállítódik egy, a séta során végig kitartott, egyenletes tempó. Erről
a tempóról kellett meglepetten észrevennem, hogy nem hozzánk, a babakocsit
tologató emberekhez tartozik, a babakocsi és a benne alvó csecsemő kéri
meg az araszoló sebességet, amit minden körülöttem feltűnő babakocsi –
mintha egymáshoz is igazodna – betartott. Mennyi babakocsi jár errefele!
– kellett felismernem. A napi rohanás káosza csak a megfeszített céltudatosság
miatt idegesen közlekedő emberek, mellettem elhúzó, faroló, tülkölő autók
forgatagát engedte megmutatkozni, most pedig csodálkozva figyeltem fel
egy ettől eltérő mozgásra, a káosz mélyén meghúzódó, összehangolt közlekedésre,
ami ettől a káosztól érintetlenül a szemem előtt zajlott. Csak most tűnt
fel, hogy mennyire zegzugos ez a lakónegyed. Mennyi kis utca, kitérő, betérő,
ösvény, parkoló, fasor, sövény, apró placcok különböző mértani formái szabdalja
szét, amit eddig nem tudtam észrevenni, mert sétálni máshová jártam, míg
napi útvonalaim céltól célig vezettek csak, és nem engedték megmutatkozni
a fordulóknak és átkötéseknek ezt a bonyolult erezetét. Ebben a szövevényben
közlekedtek végtelen lassúsággal, de mind ugyanazzal a sebességgel a babakocsik;
haladsz egy ösvényen, előtted gurul a babakocsi, és mielőtt a lassú gurulás
értelmét vesztené az egyetemes felfordulásban, mint egy biztató hívogatás,
egy bokor mögül lassan előtűnik egy másik babakocsi, majd odébb, egy forduló
mögül a harmadik, és már hárman gurultok, s noha három irányba, gyakran
egymás tekintete elől is eltűnve, de mégis egyfajta csendes összetartozás
rendszerén belül, ami egy idő után sokkal alapvetőbbnek tűnik, mint a körülöttetek
rángatózó sodródás.
Sokáig nem tartott a babakocsizás. A kisbabánk néhány forduló
után már nyugtalan lett, feszengeni kezdett, felsírt, ami hamar vergődő
zokogássá fokozódott. Mi pedig – féltő, engedékeny szülői lelkek
– felvettük. Néhány alkalom után már nem lehetett a babakocsiba visszatenni.
Ekkor kezdődött el a hordozás korszaka. A kölcsönbe kapott babakocsit visszaadtuk
tulajdonosának, mi pedig különböző hordozókat – karikást, rugalmast,
szőttet, csatost – szereztünk be, azokkal erősítettük a testünkre, elől
a mellkasunk tájékára a kisbabánkat, amivel – igaz akkor még nem tudtuk
– egy másféle összetartozást, szövetséget is megkötöttünk.
A váltás elsősorban a figyelem átfókuszálódását vonta maga után.
A babakocsitól a figyelem csak elkalandozni tud, hiába a lassú, egyenletes
gurulás, ezt a gurulást ellenőrizni, irányítani kell. Ezért ennek a közlekedésnek
sokkal inkább a babakocsi van a középpontjában, a külső körülmények éppen
csak feltűnni tudnak, a gondolat alig súrolja őket, már vissza is kell
térjen feladatához, a babakocsi irányítgatásához. Nem mintha ezeknek a
kitekintéseknek az útjába nem kerülhettek volna olyan jelenetek, amelyek
elképzelhetetlenek voltak számomra egy lakónegyed viszonylatai között.
Mert a belassult, sokáig élhetetlennek vélt körülmények között egyfajta
csendes ünneplés zajlott, ami, hiába a helyszűke, kiáradt a lakótömbök
belsejéből, elborítva a tömbházak előtereit. Ezért tűnhetett elénk a járdára
székét kihelyező, pipázó, vénséges cigányasszony, aki szemével megrovóan
követte végig babakocsink útját, valamilyen ősi, már ismeretlen rend létezését
kérvén számon, amit – hiába szerettük volna – nem tudtunk a ráncokkal árkolt
szemeiből kiolvasni. Minden este ott ültek kint, a szűkös viszonyok között,
a macskás asszonyok, három-négy idősödő, vidáman pletykálódó asszony és
körülbelül húsz jól táplált, heverésző, nyalakodó macska, amelyek egy tömbház
pincéjében laktak és elszaporodtak a kiadós táplálás és gondoskodás következtében.
De mindennél beszédesebb egy anyuka felénk küldött, szégyenkező pillantása
volt, amikor észrevettük egy tömbház előtti padon táplálkozó három gyerekét;
ott izegtek-mozogtak a padon egymás mellett a gyerekek, kezükben kés és
villa, ölükben tányérok, nagy halom hasábburgonyával és hatalmas sült húsokkal
telepakolva, míg kezében salátás tállal előttük állt az édesanyjuk. „Nem
akarnak fent enni.” – szólt hozzánk pironkodva az anyuka, aki mintha arra
akart volna figyelmeztetni, hogy itt tulajdonképpen a komor tömbházak,
szűkös előterek, hepehupás járdák által hordozott „falánk erkölcsi
rendnek” a megbontása zajlik, mert a láthatónál mélyebb kényszer öklendezi
ki magából ezeket a jeleneteket, amelyeket még nem volt hogy megértsek,
egészen addig, míg a hordozás folyamata nem emelt be jobban a szűkösség
viszonylatai közé.
A hordozás ugyanis nemcsak a babával, hanem a hellyel való viszonyt
is szorosabbra fonja. Ugyanis marad a lassú sebesség, azonban ezt nem egy
mechanikus szerkezet határozza meg, hanem a lábak keresik meg maguknak
az ideális gyorsaságot, és ezt szó szerint kell érteni, mert szinte a földnek,
leginkább az aszfaltnak és a betonnak a lábbal való letapogatása zajlik,
és ebből a letapogatásból, a támaszkodás, az egyensúly és a sebesség összehangolásából
nő ki a ritmus, ami magával viszi, elhordozza a kisbabát. És még történik
valami lényeges: a tekintet szabadul fel. Mintha az első felegyenesedés
történne meg, hirtelen egyenletesen és tartósan kinyílik a horizont, a
világ teremtődésének lehetőségfeltétele. Nincs még egy ilyen séta, amibe
ilyen pontosan illeszkedne a földhöz való hűség és a távlatok pásztázásának
lehetősége. És nem szabad megfeledkezni a kisbabáról, aki mint egy második
szív dobog a mellkasunk fölött, hiszen végül is ez az illeszkedés az ő
nyugalmát, pihenését szolgálja. Ezért van, hogy nem csak saját magadat
kínálod fel a távlatok hullámzásának, nem a szabadság útját járod, hanem
a védtelenséget óvod a testeddel, mintegy féltően el-helyezed a tér által
nyújtott adottságok közé. A séta mint elhelyezés – ez kezdődött el a hordozással,
ami egyre mélyebben vitt, bennebb és bennebb, a lakónegyed belsejébe.
Egy lakónegyedben kevés néznivaló akad. A séták során ez a kevés
is hamar megkeresi elhordozó formáit, ahogy a séta útvonala is akadálytalanul
kiverődik, ezért egy idő után akaratlanul is megtörténik a belemélyedés
abba, ami megkerülhetetlen adottságként előtűnik: a tömbházak térviszonyaiba.
A megszokottól gyorsabban megy végbe az absztrahálási folyamat, aminek
végeredménye a tér előtűnése. A formák könnyítik meg ezt, amikben nincsen
semmi emberi, a tekintetet felemelő adottság, néhány séta és pőre idegenségüket
mutatják meg a sötéten izzó tömbházfalak, a tekintet pedig riadtan keresi
a helyüket a tér szétzilált, megbicsaklott viszonylatai között.
Nem üres tudattal lépünk be a tömbházfalak közé. Tértapasztalatunkat
előzetesen számos más viszonylat alakítja, ezért érezhettem viszonylag
hamar, hogy a tömbházak között a tértapasztalat egyik lehetséges végletével
szembesülök. Kevés azt mondani, egy beépített környezetben sétáltam, mert
ezen a helyen pont az építés értelme nem akart megmutatkozni, sokkal inkább
valaminek a kiszipolyozása, leigázása történt meg: a térből áradó féktelenség
eltüntetése. Egy lakónegyedben egy kicsit mindig sötét van, sőt egyfajta
állandó szürkeség honol, amit a legtündöklőbb napsugár sem tud tejesen
feltörni, esetleg csak visszaszorít eredetének formái közé, a szétszórtan
elhelyezkedő tömbházak falaira. Valami mindig érzékeli bennünk ezt a szürkeséget,
még akkor is, ha nem nevezzük nevén. Végtagjaink gyakori ólmossága, beesett
fejtartásunk, mindig sietős, elszaporázó lépéseink erről árulkodnak. A
formátlan kap formát, azáltal, hogy tartósan belenézünk ebbe a szürkeségbe,
elemekre és viszonyokra bomlik szét az, aminek összetartozását eddig önkéntelenül
elfogadtuk. Kell ez a szürkeség, hogy a tér ne vesse ki magából a tömbházak
idomtalan darabjait. A tömbházak először kiizzadják magukból ezt a füstszerű
elszíneződést, ami aztán beláncolja, beolvasztja őket a térből áradó
féktelenség eresztékeibe. Ezzel pedig olyasvalami történik a térrel, amit
legelőször a XX. század elején a kubista festők érzékeltek: a valóság mértani
idomok formáira bontódik vissza. Mert ezt érzékeltem, mintha egy kubista
festmény előtt állnék – mondjuk Pablo Picasso Ambroise Vollard portréja
című festménye előtt –, ahogyan lassan mozogtam előre, beékelődve két térben
széthányt tömbházsor közé. Nem lehetet előremenekülni ebből a szorításból.
Ugyanis a horizonton nem a szabadulás lehetősége sejlett fel, hanem, még
őrületesebben, a mértani formák befejezetlen továbbépítődése folytatódott,
a távlat befalazása. A fent még ziláltan verdeső napfény kezdett elhasználódni,
elfogyni, ahogyan alászállt a „töredezett, apró ablakok fakó lépcsőin”.
Mintha ezek a vaksi szemek előlem itták volna el a fényt, egészen addig
míg állandósult a tömött szürkeség. Lehet annál borzalmasabb, mint amikor
az elevent szögletes felületekre tördelik szét? Szétszabdalt és térben
széthányt lapokba zárják a valóság lüktetését. Milyen ördögi szándék vezetheti
a helynek, a megélhetőnek ezekbe a darabos, szúrós, a természetben sehol
sem fellelhető formákra való visszabontását? Kinek lehet menedék ez a hely,
kinek lehet otthon?
A séta folytatódott. A gyermekem aludt rajtam. Nem lehetett kitérni,
végig kellett járni az utat. Ez az út lassan egy tompán sajgó kérdésé egyszerűsödött:
miért itt? Miért sétálok ezek között a viszonyok között, amikor tudok helyekről,
ahol szabadabbnak, önfeledtebbnek éreztem magam? Az is észre kellett vennem,
hogy ezek a helyek, ahogyan emlékezetemből előtolultak, valóságosan fájnak
bennem. Egy párizsi utcasarok, az Olümposzon megtörő, estébe hajló napfény,
Dubrovnik várfalainak csipkézete, a Déli-Kárpátok egyik csúcsa alatt található
tószem érinthetetlensége – téremlékek, amelyeknek érzékeny pereme sehogy
sem illeszkedett a lakónegyed fordulóiba. Mondjam azt, hogy hamisnak éreztem
ezeket az emlékeket? A térnek egy olyan minőségét hordozták, ahová képzeletem
vezetett el, ami azonban nem tudta érvényteleníteni azt a valóságot, amit
kimért lépteim tapostak ki nekem. Megint a fény segített a megértésben.
Ugyanis észre kellett vennem, hogy a kint megfogyatkozó, eltömődő fény
helyett már régóta egy másik fényforrás kapcsolódott fel, immár bennem,
a „kopár öntudat” fénye. Tisztának éreztem öntudatomat, mintha egy fényösvényen
sétáltam volna, szinte láttam a tekintetemet, ahogyan megtisztulva visszatér
önmagába a tömbházfalak közül. Mert csak ITT nem lehet hátrább lépni. Ott,
ahol minden lépés kényszer, nem lehet kitérni. A tudattartalmam kettős
szerkezetére tudtam rátekinteni. A kopár öntudat a valóság és a képzelet
dilemmájával szembesített. Sokszor éreztem úgy, hogy ennek a két erővonalnak
a keresztjén töltjük el életünk nagy részét. Mindig lesz bennünk egy rész,
ami valahonnan jön, valahová tartozik, de ugyanakkor az elvágyódás, a kitörés,
az ábrándozás kényszere is bennünk lakozik. A képzelet hatalmát csak egyféleképpen
lehet megtörni: ha tárgyát megpróbáljuk valóságossá tenni. Ekkor ugyanis
mindig kiderül, hogy azon a helyen, ahová képzeletünk tartalmát megpróbáljuk
beemelni, mindig van valami, amin mint egy sziklaéken megtörik, s majd
szétporlik a képzelgés hullámverése.
Ez a valóság lett most minden egyes lépéssel több alattam. Nem
egy győzedelmes valóságról beszélek, hogyan is beszélhetnék erről a tömbházfalak
sivár présében, ehelyett egy meggyötört, megtört valóság lüktetett át rajtam,
a közelségnek egy olyan formájában, ahonnan a tömbházakat összetartó betonvasak
sírása is felsejlett. Gyermekem ébredezett. Az apró nyöszörgéseket először
a gyomrom fogta fel, onnan ereszkedett le a meghittség érzése a lábak felé,
aminek következtében az egész testem a fogadás állapota irányába igyekezett
megnyílni. Mintha nyitott tenyérrel próbálnál felfogni és elegyensúlyozni
egy égből érkező óriási labdát. Még haza kell vinnem a kisbabát. Innen
nem egy hozzám tapadó súlyt kell elhordanom, hanem a vackolódó éberséget
kísérlem meg hazakormányozni. Már nem akarom magam kitépni a tömbházak
szorításából. Ennél már jóval többet tud a testem, gerincem, múlóban van
a létezés vacogása bennem.
Megértettem a tömbházak üzenetét?
Nincs megértés. Nem megérteni akartam valamit, hanem mindig is egy
helyet kerestem magamnak. Ez a hely azonban nem létezik lépéseim előtt,
lépéseim súlya, irama méri ki azt a távot, amit otthonomnak nevezhetek.
Létezhet annál súlyosabb és lassabb lépés, amit egy magadra erősített kisbabával
kell, hogy megtegyél?
Még egyszer szétnézek. A térben megszületett fájdalom megint áthullámzik
a reszkető tömbházfalakon. Tudom, ez a fájdalom, ez a térbe ültetett seb
része lesz minden helynek, fordulónak, kiszögelésnek, ahol ezután megfordulok.
Az utam véget ért.
Hazaérkeztem.
(A szövegben található idézetek József Attila Elégia című verséből valók.)
Lettre, 88. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|