November 10-én reggel halt meg, de mi csak másnap értesültünk róla, pontban tizenegy órakor. Beszélték, hogy igazából nem reggel halt meg, hanem éjjel, álmában, de ahogy az már lenni szokott ilyen korszakos ese mé nyeknél, mindent annyira körbeszõ a pletyka pókhálója, hogy az ember már se hinni, se kételkedni nem tud bennük sehogyan sem, amit rögtön alá is húznék kurzivice, mert ugyanis az én Ferficskinnek írott episztoláim szigorúan ma gán- és békés jellegûek, és semmiféle politikai, ideológiai, vallási vagy egyéb féle célokat nem szolgálnak. Még az irodalomtól is meglehetõsen távol állnak, nemkülönben a való élettõl. Egyszóval távol állnak mindentõl, aminthogy jómagam is. Mert nézd csak, Ferficskin - íme, itt vagyok én, egészen közel, de valójában nem itt vagyok, mert nem vagyok sehol. Senki vagyok és az is akarok maradni, honomban, kényelemben, a sötétítõfüggöny mögött vagy a konyhában akár, hol fûtés gyanánt ég a gáz, mert az ablak huzatos, a központi fûtés pedig vacak. És bár a konyhai gáz nem rendeltetésszerû használatát szigorúan tiltják a gazdaságosság törvényei, ha egyszer huzat van, akkor huzat van, s úgymond, képletesen szólva, nincs hová bújni a kor szelétõl... Aligha nagy kockázat megjósolni, hogy hamarosan felemelik a konyhai gáz árát, és helyesen teszik, mert nem csak én vagyok ilyen okostóni, és hát mindenbõl mindenkinek nem jut minálunk...
Nos tehát. Most akkor ezennel megkísérlem föleleveníteni az esemé nyek láncolatát kronologice.
1982. november 10-én, reggel megírtam azt, amit te már elolvastál (vagy nem, ha netán az elsõ, kevéssé vonzó oldalak után nem vagy hajlandó tovább szemezgetni naturalista leírásaimat), megfürödtem, s mivelhogy szakállas volnék, részlegesen megberetválkoztam a dupla pengés hollandi beretvával, bedörgöltem az arcomat a francia „after shave” maradékával, jól bereggeliztem, és készültem BEMENNI A VÁROSBA, azaz - részben a munkahelyemre, részben lófrálandó. Indulás elõtt, tíz óra ötvenöt perckor még vidám beszélgetést folytattam telefonon A.-val, korunk nagy költõjével (nõnemû egyébiránt). Arról beszéltünk, hogy megy az élet, s hogy megy-e? Hogy lehet, hogy egyáltalán nem is megy? Meg hogy mi és hol és ki kinek hogy, meg hogy ki hogyan. A beszélgetés folyamán megbeszéltük, hogy „majd hívjuk egymást” - randevú végett vagy csak úgy, már nem emlékszem.
Letettem a kagylót, fölvettem kabátomat, kinyitottam az ajtót, átléptem a küszöbön, és hallom ám - a konyhában valami fontosat mondanak be a rádió elsõ adóján, de olyan komor hangon, hogy a hideg futkos a hátamon. Csak úgy kabátostul bemegyek hát a konyhába, hallgatom a bemondót, s egy szer csak leesik az állam. A történelem!... Telefonáltam a feleségemnek a mun kahelyére, de mint mindig, foglalt: naná, mindenféle személyes trécselnivalókra használják a szolgálati telefont. Felhívtam A.-t. - Hallottad? - üvöl töm. - Ki? - üvölti õ. - AZ, AKI VOLT - üvöltöm én. Azonmód meg be széltük, hogy „majd hívjuk egymást” - randevú végett vagy csak úgy, már nem em lékszem, de tény, ami tény: még aznap találkoztunk, néhány óra múltán... De errõl majd késõbb, mindennek megvan a maga ideje, Ferficskin...
Megyek a metróba, és látom az arcokon, hogy Moszkva nyugodt, és so kan még csak nem is sejtik, hogy... Minden csak azután jött: a mohó csoda várás, a látványosság szomja, a keresztényi bánat - csak azután, kisvártatva, mert ugyebár mindennek megvan a maga ideje és így tovább...
A munkahelyemen már errõl folyik a szó. Hogy hogyan és mibe’ meg hogy miért... Vettünk háromcsillagos örmény konyakot, ittunk az elhunyt lelki üdvéért, s aztán elindultam M.-hez, a festõhöz és A.-hoz, a költõhöz, ahol szintén ittunk csöppet, úgymint egy üveg „Belo sztono” nevezetû jugoszláv fe hérbort hármónkra... A. elmondta, hogy a korábban leírt telefonhívásom történelmi jelentõségû esemény volt számára, mert így történetesen tõlem tudta meg, hogy meghalt AZ, AKI VOLT, jóllehet épp azelõtt volt nála Ványa bácsi, a szederjes orrú gondnok, és már õ is mondta, hogy „tegnap meghalt valamék fontos ember, de hogy kicsoda, aztat pontosan senki se tudja”... Ettünk egy kis káposztalevest, minek utána A. és M. valamilyen fogadásra ment, melyet rendezõinek nem volt ideje lefújni az össznépi gyász alkal mából, én pedig ismét nyakamba vettem a várost.
Állj! Lám csak, milyen tréfákat ûz az emberi emlékezet! Mindössze tíz nap telt el azóta, s én máris összekevertem épp a legfontosabbat... Hiszen nem is tizedikén mondták be a halálát, hanem másnap, azaz tizenegyedikén. A fentebb leírtak valóban megtörténtek, csakhogy tizenegyedikén, s egyetlen csekély kivétellel - reggel nem írtam semmit, errõl tanúskodnak szövegem dátumozásai. És reggel azért szántam el magam, hogy bemenjek a munkahelyemre, mert a kiküldetésemet akartam intézni. Felkeltem, megfürödtem, megberetválkoztam a dupla pengéjû hollandi beretvával, amit egy Breughel nevû forgatókönyvírótól kaptam ajándékba, bedörgöltem az arcomat a francia „after shave” maradékával, és készültem bemenni a városba. És indulás elõtt, tíz óra ötvenöt perckor VAL"BAN beszélgettem telefonon A.-val, a költõnõvel. Mert ugyebár fel is merülne a kérdés, hogy ugyan mit írhattam volna reggel, ha egyszer tíz óra ötvenkilenc perckor már indultam „kifelé”, ahogyan azelõtt a vidéki mozitermek sötétjében kiabálták, mármint hogy „XY kifelé”, ha az illetõt vetítés közben ki kellett hívni valamilyen fontos ügyben vagy csak úgy. Zárójelben megjegyzem, hogy (ezt a szokást bizonnyal a múlt ködébe veszett lágeres idõkbõl õrizte meg a nép, amikor is megannyiszor felharsant ez a „kifelé”, illetve „holmival kifelé”)... De ennek aztán már végképp semmi köze a leveleimhez, és hogy egyáltalán hogy jutott eszembe? Meglehetõsen ostoba megjegyzés... Elnézésüket kérem...
Megyek-mendegélek a Povarszkaján, látom, hogy már rakják ki a zász lókat, a fekete szalagos vörös zászlókat rakják kifelé, és ahogy így megyek-mendegélek, összefutok egy hölgyismerõsömmel, aki mindig elmeséli, milyen pikáns dolgok történnek ott, ahonnan engem három és fél évvel ezelõtt kipenderítettek, és azóta se vettek vissza, hiába ígérgették, de le vannak ejtve. Mi nek sajnálkozzak rajta, ha egyszer az élet is megy-mendegél, eltávolodván arról a helyrõl, ahol azelõtt volt... Az asszonyság elmesélte, hogy a kopasz Plasztronov végleg kimutatta a foga fehérjét, nagyon tapintatlanul viselkedik, már mindenki megharagudott rá, mire én azt mondtam, hogy orvosi értelemben a paranoia és a skizofrénia összeegyeztethetetlen, viszont egyáltalán nem zárják ki egymást. A hölgyismerõsöm ujjongva örvendett szavaimon, és már sokatígérõen szóra nyitotta száját, hogy eláruljon valami titkot, amikor az utcán hirtelen megjelent - elhaladván mellettem kacsintólag, s beszélgetésre hívó mozdulatot téve - J., irodalmi bajtársam a bal- avagy jó sorsban, ha annak lehet netán tekinteni, hogy közösen penderítettek ki bennünket a fent említett helyrõl: egyazon napon és egyazon órában. És J. most a titokzatosság fényét árasztotta... A hölgy perdült volna már hozzá, de J., arcán a szörnyû lótás-futás grimaszával, eltûnt a sárga moszkvai udvarban, Sz. Sz. Gagarin herceg egykori palotájának udvarán, ahol a bronzproletár bölcsen néz talapzatáról a sárga házra, melyet Gilliardi épített 1820-ban. A hölgyismerõsöm ezek után megkérdezte, hogyan alakulnak a dolgaim, és hallván, hogy „minden a ré giben”, ravaszkásan megcsóválta göndör fürtös fejecskéjét, majd homályosan arra célzott, hogy no most talán valahogy majdcsak alakul az ügyem. - Miért, van valami? - csodálkoztam el. - ", ó! - fenyegetett meg ujjacskájával paj kosan, de aztán csak nem bírta ki, és elárulta, hogy Plasztronov például nemrég azt javasolta: vegyenek be a büntetõ törvénykönyvbe egy új cikkelyt, mintha nem lenne benne amúgy is épp elég, meg a popzenét szidta, merthogy megrontja a népet, sõt személyesen Alla Pugacsovát is mint e rontás megszemélyesítõjét…
- De jön még kutyára dér, ilyen-olyan díjas besúgó elvtárs - mondtam magamban szívbéli indulattal. - Most meg már kire nem emelne kezet ez a tetves, Alla Pugacsovára, a széles néprétegek kedvencére?! A fõnökségnek port hint a szemébe, a munka lázas látszatát keltve mint holmi lusta láncos kutya. Riogatja, egyre csak riogatja õket, de egyszer aztán majd csak nem fognak megriadni, amiként hogy nem félt végül Tolsztoj Leó sem, és akkor kampec ennek a ti Plasztronovotoknak... Lehetséges, hogy miként Konsztantyin Leontyev, szeretné megfagyasztani Oroszországot, s ezáltal beírni magát a történelembe, csak éppen Konsztantyin Leontyev értelmi képességei teljes birtokában volt, minden reakciósságával együtt, melyet oly meghatóan taglal az enciklopédia, ez meg teljesen hibbant, s ráadásul személyes célokra kívánja használni szakmai hibbantságát... ", mondom én, jön még kutyára dér!... Elvégre 1982-t írunk, ez meg egyre csak a magáét hajtogatja. De azért nem gyûlölöm, nem én. Mert én - távol vagyok. Az is lehet, hogy valamiféle asztrálban, és tele- vagy mikroszkópon keresztül nézem õt...
- Igen, igen, igen - helyesel a hölgy, de nem is figyel énrám. - Én száz húszat keresek, és volt üresedés egy százötven rubeles állásra, de õ kívülrõl hozott egy embert. Megbántott, nagyon-nagyon megbántott, és ezt soha nem fogom megbocsátani a bürokratájának. Már mindenkinek elege van belõle. Sértegeti a háború veteránjait... Kerítést épített magának Domogyedovóban... A gyûlésen majdnem kifütyülték... Maga M. H. mondja neki: „Elég a pánik keltésbõl!” ' meg elõrehajol, hogy csak úgy csillog a tar koponyája: „Ki volt az?” „Én” - feleli M. H. „De hát maga a szocialista munka hõse, hogy csinálhat ilyet?” „Épp azért csinálhatok, mert a munka hõse vagyok” - feleli M. H. És el ne felejtsd, ez az egész még AZ EL'TT volt... De könyörgök, senkinek egy szót se...
- Mirõl?
- Arról, amit most meséltem neked.
- Miért, mit meséltél?
A hölgy felém közelítette izgatott, kidülledt szemét, de akkor az én író bajtársam, J., már erõteljes jeleket küldött felém a volt Gagarin-palota udvarán álló szobor talapzata mellõl, ezért gyorsan elbúcsúztam a hírszerzõmtõl.
Beültünk a kocsiba (VAZ 2105), elmentünk a Trubnyikovszkij közben lévõ „Október” filmszínházhoz, és ott, leállítva a motort, sokáig cigarettáztunk, a szokásos, csekély gondolati tartalmú közhelyeket mondogatva egy másnak, melyek aznap minden bizonnyal honfitársaink millióinak szájából hangzottak el. Olyanokat mondtunk, hogy „lesz valami”, meg hogy „mert úgy nem lehet, mint eddig”, meg hogy „a fene tudja, mi lesz, de az lenne a jó, ha most végre jól alakulnának a dolgok”. Íróbajtársam, J., valahogy szörnyûségesen fáradtnak tûnt.
Aztán J. ment a maga dolgára, én pedig újból a nyakamba vettem Moszk vát. Addigra már mindenütt fölgyászlobogózták a várost, s a Puskin téren az Izvesztyija konstruktivista épülete mentén iszonyatos sor állt a gyászportrés Vecsernyaja gazetá ért. Én is vettem kettõt, és elindultam a Kolobovszkij közbe, ahol egy alagsori helyiségben volt az öregecske agglegény, Nyefed Nye fedics mûterme, telides-teli szobrokkal. Nyefed Nyefedics örült a látogatásomnak. Elõször szörnyen izgult, folyton kirohangált a szobából a konyhába, nehogy kifusson a teavíz, de aztán megcsillapodott, leült, és elkezdte bolhászni a Kissinger névre hallgató kedvenc macskáját, és emlékszem, az is átvillant az agyamon, hogy ugyan minek izgul már annyira. Igaz, ami igaz - valaha rég a lágert is megjárta, bár késõbb rehabilitálták, és 1961 óta tag. De most valahogy olyan titokzatosnak tûnt - éppenséggel nem arról van szó, hogy megzavarták az események, csak éppen olyan hûvöskés volt a visel ke dése, érzõdött, hogy egyelõre nemigen van hozzáfûznivalója a dologhoz... nem akaródzik neki.
Elmélkedtünk a világ forgandóságáról. Nyefed Nyefedics a mai fiatalság erkölcseire panaszkodott. Behozott a mûtermébe egy tizenkilenc éves leány zót, becsalogatta a bohém mûvészmodorával. Azon meg, elõször is, nem volt bugyi, másodszor pedig, nevetve közölte, hogy alig egy hónapja ment férjhez, és nagyon szereti a párját, aki egyetemista. Pedig hát Nyefed Nyefedics is elvehette volna, ha elválik a feleségétõl, akivel már sok éve nem élt együtt. A feslett kis leányka a Laurája lehetett volna neki: elvégre Nyefed Nyefedics megcsináltatta a fogsorát, rendben tartja a mûtermét, és épp most kapott meg rendelést - hétszáz rubelért két labdázó fókát kell megformáznia. Erkölcstelen egy teremtés, méltatlankodott Nyefed Nyefedics.
Erre én is szigorúan megcsóváltam a fejem: bizony, bizony, az erkölcsök hanyatlása, majd újból elkezdtünk beszélgetni ARR"L, AKI VOLT. Nyefed Nyefedics zavartan nézett, nekem pedig eszembe jutott, hogy A., a költõnõ, manzárdszobája ablakához lépve szintén sokáig nézett a távolba a fekete moszkvai háztetõk fölött, s a nép a metróban és az utcákon nyugodt volt és magabiztos önnön korszakos mindennapiságában, s az arcok, úgymond... No, nem is tudom... persze aztán késõbb, a tévében... De így, egyszerûen csak magabiztosak voltak... A „mindegy” szónak van-e létjogosultsága? És az adott esetben? Nem? Igen?... Harminc év óta most elõször valami... megrázkódtatás?... kíváncsiság?... mohóság?
Pfuj! Háborog az éj odakünn, ideje lefeküdni, a golyóstoll kiesik a kezembõl, és a senkitõl sem függõ körülmények folytán nincs módom mindent megfelelõen elmesélni neked, Ferficskin. Hát így állunk!... Mennyi hiánycikknek számító papírt pusztítottam el, és a történelmi események egyetlen napján sem tudtam még átlépni, pedig hát volt belõlük öt. ", mindjárt elalszom, jaj, lecsukódik a szemem, s a toll, kihullva kezembõl, nem esik le a padlóra a nehézkedés törvényét híven követve, hanem lebeg, lebeg, elrepül... Lehet, hogy szárnya is van, és most elrepül, repül, pül, ül, l... És ha nincs toll, nem leszek én se. „Megyek, beveszek háromszáz csepp valeriánát, és álomba merülök” - ha jól emlékszem, imigyen szólott egyszer M. Bulgakov egyik regényalakja. A fantasztikus repülés titka egyébiránt bizonnyal abban rejlik, hogy AZ EL'TT reggelente írtam, miután remekül kialudtam magam, jól bereggeliztem, most meg éj háborog odakünn, s az éj nem arra való, hogy róla beszéljek, írjak, töprenkedjek... ", tönkretett engem az a Schwitters, a germán, kit a kutya sem ösmer, tönkretett engem, szegény orosz ördögöt, és leoltom a villanyt, de nem lesz énbelõlem már énekes halott sohasem!… Eh, nincs-e valami újmódi módszer egy mû megírására? Mert szörnyûségesen primitív ez így, egyre csak kapargálni a tollal a papíron...
1982. nov. 23.
Ezennel megkísérlem mégiscsak valamiféle keretek közé szorítani féktelen szószátyárságomat, vagyis most azonnal összeszedem magam, és elfojtva túlcsorduló természetemet, nyomban száraz, hûvös és pontos leszek. Mi nek utána meglátogattam Nyefed Nyefedicset, akinél találkoztam a földimmel, B.-vel, a forgatókönyvíróval, megállapodásunkhoz híven elindultam íróbaj tár samhoz, J.-hez, s ott csevegés közben megittam kettõt az összesen három üveg „Areni” nevezetû borból... Íróbajtársam egészen fölvillanyozódott.
Emlékeztünk, prognózisokat állítottunk fel, mérleget vontunk, summáztunk, elismertünk, tagadtunk. És persze a pletykák, a pletykák... Mert miként már mondottam volt, a pletykák úgy röpültek a gyászba borult Moszkva fö lött, akár a madarak. Hogy nemcsak AZ halt meg, AKI VOLT, hanem EMEZ is. A HARMADIKnak meg a fia (lánya) Amerikába (Kanadába) szökött, és a NEGYEDIK is meghalt, csak nem mondják be, még nem jött el az ideje, mert a végén még teljesen összezavarodna a nép, hogy egyszeriben mind meghalnak. Hej, Ferficskin, egy pletyka százat csinál, annyi szent!
Aztán mikor kellõen beboroztunk, elindultunk a messzi Csertanovóba, egy ismerõs hölgy születésnapi bulijára, aki a hatvanas évek leánya volt, és elvált férje Párizs városában a burzsoá ideológia fogságában élt, õ maga pedig itten búslakodott a hazájában, Csertanovóban, egy kifizetett szövetkezeti lakás tulajdonosaként. Vidám, marakodó társaság fogadott minket, melyben két „hatvanas”, U. és Ju. vitte a prímet, s amellett finom étel, doszt ital, és persze maga a háziasszonyka-galambocska, aki nagyon örült a látogatásunknak, bár titkon megrótt, hogy miért kell nekem mindig mindenfélébe belekeverednem, most például összevesztem Zs.-vel, irodalmunk nagy klasszikusával. Meg mondtam neki az igazat, vagyis hogy én SZEMÉLY SZERINT nem vesze kedtem a mi klasszikusunkkal, mire íróbarátom, J. elsütött egy tréfát, s aztán nekiláttunk inni és enni. A harmadik üveg „Areni” ott várta a sorát a táskámban.
Asztal mint olyan nem volt. No, én
meg ki nem állhatom ezt az úgy-
nevezett „nyugati” módit, amikor
ki-ki egy sarokban vagy széken eszik-iszik, kezében tartva
a tányért, amirõl a padlóra hullanak a villák
meg a kések. Le het, hogy helytelen a viszonyulásom, de én
ezekben a helyzetekben izzadok, mint a ló, és feltétlenül
meglökök vagy feldöntök valamit. Sz., a meseíró
házában például kitörtem az üveget,
amikor az ablak melletti székre ültem, s a házigazda
kénytelen volt ügyesen megragasztani színes szigetelõszalaggal,
amitõl aztán a felkelõ napra hasonlított. Hát
így állunk!... Ez a véleményem az
à
la
fourchette
dolgában. Ez vagyok én! Nem vagyok
könnyû eset, annyit mondhatok neked, Ferficskin! Mert megvan
nekem minden kérdésrõl a magam véleménye!
Imádom magamat, hahaha!... Holló vagyok! Debil dé
mon!... És a többi...
Ju. amellett, hogy a hatvanasok dicsõ plejádjának tagja, híres drámaíró volt, s ma is az. Tõle magától tudom, hogy huszonegy darabot írt, adott ki és állított színpadra, de kifulladt, megfáradt, nem tudja, mi végre éljen, meg aztán nem „utazós”. Hogy AZOK kerek perec megmondták neki: éljél csak kedvedre, írjad a színdarabjaidat, de utazni, azt nem. Te NEM VAGY UTA Z"S. Ahogy néztem rá, arra gondoltam, derék ember ez, valószínûleg sok pénze is van, ha egyszer annyi darabot színpadra állított. De vajon mit kezd vele? Hisz magányosan él, a felesége régóta Párizsban van (a könyökömön jön ki ez a Párizs!). Szégyenletes gondolatok! Aljas egy dolog - más pénzében kutakodni... Ju. elmondta, hogy telefonáltak neki Amerikából, és hogy ott na gyon hideg van. - És te miért nem hívsz fel soha? - kérdezte. - Hát, valahogy soha nem érek rá - feleltem, és nem is hazudtam.
U., a másik hatvanas meg nagyokat hallgatott, s közben lassacskán leitta magát, meg-megpödörve veres hajómester-bajuszát. 1963 óta tag, híres ifjú sági író. Amennyire ismerem, mindig ilyen nagyokat hallgat, vagy pedig bú san megkérdezi: „Hogy s mint? Gondolom, rosszul.” A választ látszólag figyel mesen hallgatja, de meg nem szólalna, és látszik az arcán, hogy egy szavadat el nem hiszi, amikor azt mondod, hogy jól alakulnak a dolgok. Csak hallgat: azelõtt mindig degeszre tömött aktatáskával járt az Írók Házában, kéziratok voltak benne, meg fél liter vodka, meg sárgarépa a zöldségestõl. Odajön, megkérdi: „Hol van Vászja?” És ha azt mondod, nincs itt, megcsóválja a fejét, és szomorúan azt mondja: „Hát, hogy s mint?” Ha pedig Vászja ott van valahol a közelben, akkor máris megy hozzá, kezet fog vele, megáll oldalvást, rángatja a veres hajómester-bajuszát, és hallgat. Nesze neked, a hatvanasok! Nem igaz, Ferficskin?!
Az ünnepelt hölgy egészen lerészegedett, elbágyadt, de egyáltalán nem volt ellenszenves. Mindenkivel ölelkezett, és azt mondogatta: „Fiúkák, fiúkák...” Van állandó barátja, egy szakállas fickó, olyan, mint az ördög. Firsz a neve. Szerintem bûnözõ, bár az is lehet, hogy nem az, mindenesetre felveti a pénz. Kijelentette, hogy az õ jelenlétében holmi könyvekrõl szó ne essék , merthogy õ könyvet nem olvas, de aztán meglehetõs tájékozottságról tett tanúbizonyságot, amibõl megértettem, hogy korábbi éles kijelentése csak afféle társalgási fogás volt. Voltak ott még mindenféle fiatalok, asszonyok, férfiak, de nem ismerem õket és nem is ismerkedtünk össze, így hát se jót, se rosszat, se semmi egyebet nem írhatok róluk. Hajnali négykor mentünk haza. A kocsiban U. és Ju. egyszeriben elkenõdtek, panaszkodtak, hogy oda az élet, secpec elszivárgott, mint víz a homokban. J., az íróbajtársam bekapcsolta ne kik a magnót, egy pétervári punk együttes, a „Disznók” kazettája volt benne, és a két hatvanas értetlenül és félszegen hallgatta, hogyan okádják magukból a brutális illetlenségeket a tehetséges pétervári fiatalok... Aztán én kiszálltam és elindultam haza, így nem közölhetem veled, hogy mivel végzõdtek a hatvanasok kesergései, valamint az új mûvészettel való találkozásuk, mivelhogy azt magam sem tudom, és õszintén szólva nem is akarom tudni, jóllehet sza vamra mondom, Ferficskin, nem táplálok én semmiféle haragot irántuk. Oly kor felvillan bennem a gondolat, hogy egy bagázs ez mind, de ez természetesen helytelen és gyorsan elenyészõ gondolat...
Reggel a dolgok rendje s módja szerint másnaposan ébredtem, de még idõben eszembe jutott a grúz mondás: „Reggel innod kell, s nappal boldog leszel”, töltöttem hát egy pohár „Areni”-t a harmadik üvegbõl, és visszabújtam az ágyba tévét nézni. A tévében pedig hamarosan bemondták, hogy immáron van ÚJ VEZET'NK. Azonmód fölhívtam telefonon íróbajtársamat, J.-t, hogy közöljem vele ezt a figyelemre méltó hírt, de õ pontosan ugyanebben a pillanatban telefonált énnekem, így hát csak némi késedelemmel tudtuk megörvendeztetni egymást a friss értesüléssel...