Azt hiszem, 1909-et írunk. Úgy érzem, egy moziban ülök, a fény hosszú karja kavarogva fúrja át a sötétet, szemem a vászonra tapad. Némafilmet adnak, mintha régi Biograph-film volna, amelyben a színészek nevetségesen ódivatú ruhákat hordanak és az egyik jelenet hirtelen ugrással követi a másikat. A színészek is mintha ugrálnának, túl gyorsan lépkednek. A képek nagyon foltosak és karcosak, mintha esett volna az esõ, amikor a felvétel készült. A fény rossz.
II
Vasárnap délután van, 1909. június 12-e, és apám a csendes brooklyni utcákon elindul, hogy meglátogassa anyámat. Ruhája frissen van vasalva, nyakkendõje feszesen simul magas gallérjába. Zsebében pénzt csörget, és azon töri a fejét, milyen szellemes dolgokat is mondjon. Úgy érzem, sikerült teljesen kikapcsolódnom a nézõtér puha sötétjében; a mozi-orgonista azokon a nyilvánvaló és meghitt érzelmeken játszik, amelyek óhatatlanul elringatják a közönséget. Nekem nincs nevem, és nem tudom ki vagyok. Így van ez mindig, ha az ember moziba megy, mert a mozi, mint mondják, métely.
Apám az egyik fákkal, pázsittal
és házakkal szegélyezett utcából a másikba
fordul, idõnként egy-egy sugárútra ér,
ahol lassan mászik a csikorgó villamos. A kefebajszú
kalauz felsegít a kocsira egy ifjú hölgyet, akinek csésze
alakú kalapját tollak díszítik. Amikor a nõ
fellép a lépcsõn, picit megemeli hosszú szoknyáját.
A kalauz lustán visszaadja az aprót, aztán csenget.
Nyilvánvaló, hogy vasárnap van, mert mindenki vasárnapi
ruhában feszít, és a -
villamos zaja is csak fokozza az ünnep
csendjét. Mert nem a templomok városa-e Brooklyn? Az üzletek
zárva, napernyõik behúzva, csak néhány
papírüzlet és trafik tart nyitva, kirakatában
nagy zöld labdákkal.
Apám azért döntött e hosszú gyalogút mellett, mert szeret séta közben gondolkodni. Jövõje jár a fejében, így közeledik a házhoz, ahová némi izgalommal látogatóba készül. Észre sem veszi az elmaradó épületeket, amelyekben éppen a vasárnapi ebédet tálalják fel, sem az utcákat szegélyezõ számtalan fát, amelyek most bontogatják lombkoronájukat, hogy majd hûvös árnyékkal fedjék be az utcát. Néha elhalad mellette egy-egy konflis, a lovak patája kõhangon kopog a csendes délutánban, és elhalad egy-egy automobil is, mint valami hatalmas kárpitozott kanapé, utasokkal.
Apám anyámra gondol, és arra, hogy milyen kellemes lesz bemutatni õt a családnak. Ugyanakkor még nem biztos abban, hogy feleségül veszi, és néha szorongással tölt el az a kapcsolat. De eszébe jutnak mindazok a jelentõs nõs személyiségek, akiket olya nagyra tart, és ez megnyugtatja: William Randolph Hearst meg William Howard Taft, akit nemrégiben választottak az Egyesült Államok elnökévé.
Apám megérkezik anyámék házához. Korán jött, és hirtelen kényelmetlenül érzi magát. Nagynéném, anyám testvére nyit ajtót a hangos csengõszóra, kezében szalvéta, mert a család még ebédnél ül. Amint apám belép, nagyapám feláll az asztaltól, és kezet fog vele. Anyám már felszaladt az emeletre, hogy rendbe szedje magát. Nagyapám megkérdi apámtól, ebédelt-e már, és hozzáteszi, hogy Rose majd hamarosan lejön. A beszélgetést nagyapám indítja, a kellemes júniusi idõrõl beszél. Apám, kezében kalapjával, kényelmetlenül közel ül az asztalhoz. Nagyanyám megkéri nagynénémet, vegye el tõle a kalapot. Tizenkét éves nagybátyám kócos hajjal ront be a házba. Egy kiáltással üdvözli apámat, aki már többször megajándékozta egy-egy ötcentessel, aztán felrohan az emeletre. Egyértelmû, hogy bár apámat e házban tisztelet övezi, azért ugyancsak megmosolyogják. Megnyerõ ember, de ügyetlen.
Anyám végül kiöltözve lejön az emeletrõl, mire apám nagyapámmal feszélyezve beszélget tovább, mert apám nem tudja, üdvözölje-e anyámat, vagy folytassa a beszélgetést. Ügyetlenül feláll a székrõl, és mogorván jó napot köszön. Nagyapám kutató tekintettel figyeli, összeillenek-e és közben vadul dörzsöli szakállát, mint mindig, ha gondolkodik valamin. Aggódik; attól tart, apám nem lesz jó férje legidõsebb lányának. E pillanatban valami történik a filmmel, éppen akkor, amikor apám valami mulatságosat észül mondani anyámnak; magamhoz térek, és érzem, hogy szomorú vagyok, pedig már egyre nagyobb érdeklõdéssel néztem a történetet. A közönség türelmetlenül tapsolni kezd. A hibát kijavítják, de megint az elõbb látott részletet vetítik, és még egyszer végignézem, hogyan vakargatja nagyapám a szakállát, és miként tûnõdik apám jellemén. Nehéz visszatalálnom a filmbe és megfeledkeznem magamról, de amikor anyám felkuncog apám szavain, a sötétség magába temet.
Apám és anyám kilép a házból, és mivel apám titokban feszélyezve érzi magát, ismét kezet fog anyámmal. Én is kényelmetlenül fészkelõdöm a nézõtér kemény székében. De vajon hol van idõsebb nagybátyám, anyám idõsebbik fivére? Éppen az emeleti szobájában tanul, utolsó vizsgájára készül a College of the City of New York -on, pedig a heveny tüdõgyulladás már vagy huszonegy éve elvitte. Anyám és apám még egyszer végighalad ugyanazokon a csendes utcákon. Anyám apámba karol, és arról a regényrõl mesél, amit éppen most olvasott; amint a cselekmény egyre világosabbá válik, apám megjegyzéseket fûz a szereplõkhöz. Ezt nagyon élvezi, mert mikor helyesli vagy elítéli a más ember magatartását, mindig a legmagasabb felsõbbrendûség és magabiztosság érzése tölti el. Alkalmanként a "pfuj" szóra ragadtatja magát - olyankor, amikor véleménye szerint szirupossá válik a történet. Így bizonyítja önmaga férfiasságát. Anyám elégedetten nyugtázza a figyelmet, amelyet elbeszélése keltett fel most mutatja meg apámnak, mennyire intelligens, és mennyire érdekes személyiség.
A sugárúthoz érnek, ahol lassan megáll a villamos. Ma délután a Coney Islandre mennek, bár anyám az ilyen szórakozást alantasnak érzi. Már el is döntötte, hogy csak sétálni fognak a pallózott sétányon, elköltenek egy kellemes vacsorát, és elkerülik a zajos mulatozást, ami ilyen méltóságteljes pár méltóságán alul való.
Apám elmondja anyámnak, mennyi pénzt is keresett az elmúlt héten, némileg eltúlozza az összeget, amelyet nem kéne eltúloznia. De apám mindig is úgy érzi, hogy a tények nem elég színesek. Hirtelen sírni kezdek. A nézõtéren mellettem ülõ elszánt öreg hölgyet ez zavarja, dühös arccal néz rám, és én ijedten abbahagyom a sírást. Elõhúzom zsebkendõmet, letörlöm könnyeimet, és megízlelem azt a cseppet, amely ajkam mellé hullott. Közben valamire nem figyeltem oda, mert anyám és apám már útjuk céljánál, a Coney Islanden járnak.
III
A sétány felé tartanak és apám azt mondja anyámnak, lélegezze be a tengerrõl áradó csípõs levegõt. Mindketten mély lélegzetet vesznek, és közben felnevetnek. Mindkettõjüket élénken foglalkoztatja az egészség kérdése, pedig apám erõs és megtermett. Anyám ellenben törékeny alkat. Számtalan elmélet zsibong fejükben arról, mit helyes és mit helytelen enni, alkalmanként heves párbeszédben vitatják meg a kérdést, és a vita végén apám mindig megvetõen és nagyképûen jelenti ki, hogy az embernek elõbb-utóbb úgyis meg kell halnia. A sétány zászlórúdján a változó erõsségû tengeri szélben az amerikai zászló lobog.
Apám és anyám a sétány korlátjához lép, és lepillant a partra, ahol strandolók sétálnak. Sokan a hullámokban fürdenek. A levegõt egy földimogyoró-árus sípjának kellemesen csalogató füttye tölti meg, és apám elindul, hogy mogyorót vegyen. Anyám a korlátnál marad, és bámulja az óceánt. Vidámnak látja; a víz szikrázóan csillog, és mind újabb apró hullámok szakadnak le róla.
Anyám a nedves parton homokozó gyerekeket, és a maga-korabeli lányok fürdõruháját nézi. Apám visszatér a mogyoróval. Fentrõl erõsen tûz a nap, de ezt egyikük sem méltatja figyelemre. A sétány teli van a vasárnapi ruhájukban mélán sétáló emberekkel. A dagály nem jön fel a pallóig, bár a sétálók akkor sem éreznék veszélyben magukat, ha elérné. Apám és anyám a korlátra támaszkodik és szórakozottan az óceánt bámulja. A víz egyre vadabb; a hullámok méltóságteljesen jönnek a messzibõl hozott erõ hátán. A szaltójuk elõtti pillanat, a pillanat, amikor gyönyörûen meghajlítják hátukat, és a feketébõl elõtûnnek a zöld és fehér erek, ez a pillanat elviselhetetlen. Végül a hullámok megtörnek, hevesen a homokra suhannak, szinte teljes erõvel odavágják magukat, felfelé és elõre törnek, míg végül vékony patakká szelídülnek, amely felkúszik a partra, majd visszahúzódik. Szüleim szórakozottan bámulják a tengert, és szinte fel sem figyelnek vadságára. A fejük felett tûzõ nap sem zavarja õket. Én azonban a borzalmas napba bámulok, amely megvakítja a szemet, nézem a végzetes, könyörtelen, szenvedélyes óceánt, és megfeledkezem szüleimrõl. magával ragad a látvány, de végül annyira zavar apám és anyám közönye, hogy ismét sírni kezdek. A mellettem ülõ öreg hölgy megveregeti a vállamat, és azt mondja: "Ugyan, ugyan, fiatalember, hiszen ez csak film, egy film csupán", ám én ismét a félelmetes napra meg a félelmetes óceánra pillantok, és mivel nem tudom megfékezni könnyeimet, felkelek, és a soromban ülõk lábán átbukdácsolva kimegyek a vécébe.
IV
Amikor visszatérek, úgy érzem magam, mintha reggel kialvatlanul ébredtem volna; szemlátomást órák teltek el, mert szüleim a körhintán ülnek. Apám egy fekete lovon lovagol, anyám egy fehéren, és mintha csak azért keringenének körbe az örökkévalóságnak tûnõ idõben, hogy megkaparintsák az egyik oszlop kiszögelésére erõsített nikkelkarikákat. Verkli szól; hangja egybeolvad a véget nem érõen forgó körhintáéval.
Egy pillanatra úgy tûnik, sosem szállnak le a körhintáról, mert az nem áll meg. Úgy érzem magam, mintha egy épület ötvenedik emeletérõl bámulnám az utcát. Végül mégis leszállnak; egy pillanatra még a verkli is elhallgat. Apám tíz karikát szerzett, anyám csak kettõt, pedig õ jobban vágyott rájuk.
Végigsétálnak a pallón, és közben a délután alig érzékelhetõ árnyalatokon át eljut a naplemente hihetetlen ibolyaszínébe. Minden csendes izzássá homályosul, még a tengerpartról hallatszó folytonos mormolás és a körhinta forgása is. Szüleim szeretnének valahol megvacsorázni. Apám a sétány legjobb éttermét javasolja, de anyám természetébõl fakadóan akadékoskodik.
Végül mégis a legjobb étterembe mennek, és az ablak mellett kérnek asztalt, hogy lássák a sétányt és az örökmozgó óceánt. Amikor apám megrendeli az asztalt a pintér markába nyom egy negyeddollárost, és ettõl hatalmasnak érzi magát. Az étterem tele van, és szól a zene, ezúttal hegedû-trió játszik. Apám elegáns magabiztossággal rendeli meg a vacsorát.
Evés után apám a terveirõl kezd beszélni, és anyám kifejezõ pillantással hozza tudomására, mennyire érdekli a kérdés, és mennyire le van nyûgözve. Apám majd szétrobban a boldogságtól. Fûti a valcer, amelyet a zenekar játszik, és lassan elbódítja saját jövõje. Apám elmeséli anyámnak, hogy bõvíteni kívánja üzletét, mert még rengeteg pénzt lehet vele keresni. Szeretne végre megállapodni. Végsõ soron huszonkilenc éves, tizenhárom éves kora óta önállóan él, egyre több pénzt keres, és irigyli megházasodott barátait, amikor felkeresi õket otthonuk kellemes biztonságában, ahol úgy tûnik, csendes családi örömök és gyermekek veszik körül õket, aztán a valcer eléri azt a pillanatot, amikor minden táncoló vadul hajlong, és akkor, akkor apám borzalmas elszántsággal megkérdezi anyámtól, hozzá menne-e feleségül, bár ezt meglehetõsen ügyetlenül teszi, sõt kissé csodálkozik is azon, hogy izgatottsága ellenére miként jutott el a leánykérésig, és anyám csak ront a helyezten azzal, hogy sírva fakad, apám idegesen körülpillant, mert egyáltalán nem tudja, mit tegyen, mire anyám megszólal: "Erre várok attól a pillanattól, hogy megláttam magát", szipogja, és apám arra gondol, milyen nehézkes az egész, mennyire nincs ínyére, és hogy nem is így képzelte el ezt a jelenetet a Brooklyn-hídon tett hosszú sétái alatt egy-egy finom, szivar füstjének álmában, és én ekkor álltam fel a nézõtéren és azt kiáltottam: "Ne tegyétek! Még meggondolhatjátok magatokat, mindketten! Semmi jó nem származik majd belõle, csak bánat, gyûlölet, botrány és két szörnyeteg gyermek." A közönség felém fordult, mindenki megrovó pillantással nézett rám, a jegyszedõ égõ zseblámpával sietett végig a székek között, de a mellettem ülõ öreg hölgy visszanyomott a székre, és azt suttogta: "Maradjon csendben! Ki fogják tenni, és végül is harmincöt centet fizetett a jegyért." Így aztán behunytam a szemem, mert nem bírtam elviselni az események látványát. Csendben ültem tovább.
V
Egy idõ múlva azonban titkon odapillantok a vászonra, míg végül újra mohó érdeklõdéssel figyelek, mint egy gyerek, aki szeretne durcásnak látszani, miközben édességgel traktálják. Szüleim fényképet készíttetnek a sétány egyik mûtermében. A mûteremben szemlátomást az elengedhetetlen félhomály uralkodik. A fényképezõgép oldalt áll az állványon, és olyan mint egy marsbéli lény. A fényképész igazgatja szüleimet, hogyan álljanak be. Apám átöleli anyám vállát, és mindketten erõltetetten elmosolyodnak. A fényképész egy csokrot ad anyám kezébe, de õ rossz szögben tartja a virágot. Majd a fényképész a gépet borító fekete kendõ alá bújik, csak karja nyúlik ki alóla, keze pedig a gumilabdát markolja, amelyet majd összenyom, ha végül elkészíti a felvételt. Ám nincs megelégedve szüleim küllemével. Biztosan érzi, hogy a beállítással valami baj van, és folyton újabb utasításokkal bújik elõ rejtekhelyérõl. De minden ötlet tovább rontja a helyzetet. Apám egyre türelmetlenebb. Ülõ képpel próbálkoznak. A fényképész elmagyarázza, hogy benne ott lapul a becsvágy, a pénz nem is érdekli, hanem szép felvételeket szeretne készíteni. Apám szólal meg: "Kérem igyekezzen! Nem érünk rá egész este!" De a fényképész továbbra is bocsánatkérõen téblábol, és egyre újabb utasításokkal áll elõ. Nekem tetszik a fényképész. Szívvel-lélekkel mellette állok, mert tudom, mit érez, és miközben minden újabb beállítást kritikával illet valamely újabb titkos és helytálló megérzése alapján, reménykedni kezdek. De ekkor apám dühösen rászól: "Ugyan, eleget piszmogott már, nem várunk tovább!" És a fényképész szomorúan felsóhajt, visszabújik a lepel alá, kinyújtja karját, és azt mondja: "Egy, kettõ, három, most!", így elkészül a kép, amelyen apám mosolya grimasz, anyámé meg egyszerre nyílt és hamis. Néhány percbe beletelik, amíg a képet elõhívják, és szüleim kedvüket vesztve ülnek a fura fényben.
VI
Elhaladnak egy jövendõmondó bódéja mellett, anyám szeretne bemenni, apám ellenben nem. Ezen vitatkozni kezdenek. Anyám megmakacsolja magát, apám ismét elveszti türelmét, veszekedni kezdenek, apám szeretne elmenni, és faképnél hagyni anyámat, de tudja, hogy ez semmire sem lenne jó. Anyám makacsul kitart. Már majdnem sírva fakad, de ellenállhatatlan vágyat érez, hogy hallja mit mond a tenyérjós. Apám dühösen enged, és mindketten belépnek a bódéba, amely valamelyest emlékeztet a fényképész mûtermére, mert ez is fekete anyaggal van kitapétázva, és itt is félhomály uralkodik. Nagyon meleg van, apám egyre azt ismételgeti, hogy semmi értelme az egésznek, és az asztalon álló kristálygömbre mutat. A kövér, alacsony jövendõmondó nõ egy hátsó ajtón át, keletiesnek szánt ruhában belép a helyiségbe, és idegen akcentussal üdvözli szüleimet. Ám apám hirtelen elviselhetetlennek érzi a helyzetet; megragadja anyám karját, de anyám makacsul kitart. Hihetetlen dühében apám elengedi anyám karját, és kirohan, anyám pedig meglepetten áll. Elindul apám után, de a jövendõmondó erõsen megfogja karját, és könyörög neki, ne menjen utána, én pedig szavakkal le sem írhatóan rettegek a széken, mert úgy érzem, mintha harminc méter magasan sétálnék egy kötélen a cirkuszi közönség feje fölött, miközben a kötél kezd szétszakadni, majd felállok a székrõl, és kiáltozni kezdem azokat az elsõ eszembe jutó szavakat, amelyekkel kifejezhetem borzalmas félelmemet, a jegyszedõ világító lámpájával ismét végigsiet a székek közt, az öreg hölgy védelmébe vesz, a meglepett közönség felém fordulva bámul, és én azt kiabálom: "Mit mûvelnek ezek? Hát nem veszik észre, hogy mit mûvelnek? Miért nem megy anyám az apám után? Mi lesz vele, ha mégsem? Hát nem veszi észre az apám, hogy mit mûvel?" Ám a jegyszedõ megragadja a karomat, és miközben kifelé rángat, azt mondja: "És maga mit mûvel? Nem tudja, hogy azért mindent nem engedhetünk meg magunknak? Miért kell egy olyan fiatal embernek, mint maga, aki elõtt ott áll az egész élet, ilyen botrányt csapni? Miért nem veszi már észre, hogy mit mûvel? Így még akkor sem lehet viselkedni, ha egyedül van. Megbánja, ha nem azt teszi, amit kéne, így nem folytathatja, ez nem helyes, hamarosan ráébred majd maga is, hogy minden tette rengeteget számít", mondta, miközben a mozi elõcsarnokán át kituszkolt a hideg fénybe, és én huszonegyedik születésnapom sivár reggelére ébredtem, az ablakpárkányon világított a keskeny hóajak, miközben a nap már elkezdõdött.
LUGOSI LUGO LÁSZLÓ fordítása