FRIEDRICH DÜRRENMATT

Minótaurosz

A lény, akit a napisten leánya, Pasziphaé hozott világra, miután
- kívánsága szerint - egy mesterséges tehén gyomra mélyén meghágta õt a Poszeidónnak szentelt fehér bika, ott kuporgott - Minósz legényei hurcolták oda, akik hosszú láncba kulcsolódtak, hogy el ne tévelyedjenek - egy zilált álom hosszadalmas évei után, miközben istállóban cseperedett-cseperedett, tehenek fara között a labirintus földjén, amit Daidalosz azért építtetett, hogy megóvja a lénytõl az embereket és az emberektõl a lényt, egy olyan építmény kellõs közepén, amelybõl senki emberfia ki nem kecmergett, ha egyszer belépett kapuján, s amelynek számtalan egymásba kapaszkodó faldarabja csupa üveg volt, úgyhogy a lény szemközt guggolt nem csupán tulajdon tükörképével, hanem tükörképeinek tükörképeivel is. Mérhetetlenül sok vele egyívású lény mozgott-izgett szeme elõtt, s mihelyt megfordult, hogy ne lássa õket, rögtön mérhetetlenül sok hozzá hasonló lény toppant elé. Egy halom guggoló lény világában idõzött, noha nem is gyanította, hogy maga is ilyen lény. Bénaság, mintha az béklyózta volna. Nem tudta, hol van, nem tudta, mit akarnak a körös-körül guggolászó lények, talán csak álmodott, bárha nem tudta is, micsoda az álom s mi a valóság. Fölpattant, ösztönösen, hogy elhessentse a guggoló lényeket, egyszerre fölpattantak tükörképei is. Lekushadt, lekushadtak vele nyomban tükörképei. Nem lehetett elkergetni õket, dacoltak. Rámeredt a tükörképre, amelyik orra elõtt ásított, lomhán megfarolt, s tükörképe is hátrahõkölt, jobb lába egy falnak ütközött, megfetrengett, kobakja a tükörkép kobakjához koccant, majd farolt óvatosan, tükörképe is farolt. Megtapintgatta, henye mozdulattal, a fejét, s míg tapintgatta, tükörképei is matattak fejük-szerte. Fölágaskodott, vele egyetemben ágaskodtak föl tükörképei is. Végigpásztázta - lehorgadt fejjel - a testét, s összevetette tükörképeinek testével, tükörképei is végigpásztázták - lehorgadt fejjel - a testüket és összevetették az övével, s miközben szemlélte önmagát és tükörképeit, ráébredt, szakasztott olyan, mint a tükörképei. Úgy hitte, õ az egyik lény csupán a tengernyi hasonló lény sûrûjében. Arca fölragyogott, tükörképeinek arca fölragyogott. Intett nekik, visszaintettek, intett a jobbjával, intettek a bal kezükkel, noha bal és jobb között nem tudott különbséget tenni. Ágaskodott, kiterpesztette a karját, elbõdült, vele együtt ágaskodott, terpesztette ki karját s bõdült el rengeteg hasonló lény, ezerszeresen gurult vissza a visszhang, úgy tûnt, a bömbölésének se vége se hossza. Boldogság öntötte el. Közelebb lépett a szomszédos üvegfalhoz, hozzá is közelebb lépett egy tükörkép, s egyszersmind meghátráltak más tükörképek. Megérintette tükörképét a jobbjával, megérintette tükörképe balját (sima és nyirkos tapintás), orra elõtt érintkeztek tükörképeknek tükörképeiben egyéb tükörképek. Megiramodott - a sima tükröt tapogatva - a fal mentén, jobb keze tükörképe balját takargatta, vele iramodott a tükörképe, s amint a tükörfal fonákján visszakanyarodott, tükörképe is visszatért. Fennhéjázóbb lett, ugrabugrált körben, hempergõzött, s vele egyetemben ugrabugrált és hempergõzött roppant számú tükörkép. A szaladozásból és hempergõzésbõl, szökellésekbõl és kézen járásból - egészen idáig fajult fennhéjázása, hiszen tükörképei olyannyira majmolták, hogy - úgy vélte - õ a vezér, mi több, õ az istenség, ha lett volna sejtelme, mi az az istenség -, ebbõl a gyermeki örömbõl lassacskán tánc bontakozott ki, a lény ütemes tánca a tükörképeivel, amelyek részint tükörszerûen, részint tükörképek tükörképeiként a lénnyel azonosak, majd megint tükörképek tükörképeinek tükörképeiként fonák helyzetûek voltak, mígnem elenyésztek a végtelenben. A lény keresztültáncolt a labirintusán, tükörképeinek rengetegén, mint egy szörnyûséges gyermek, úgy táncolt, mint önmaga szörnyûséges atyja, úgy táncolt, mint szörnyûséges istenség keresztül-kasul tükörképeinek világegyetemén, úgy táncolt. De egyszer csak elfulladt a tánc, elhüledt a lény, leguggolt, tágra nyílt a szeme, s vele guggoltak le és bámultak a tükörképei: Tánc közben olyan lényeket pillantott meg táncoló tükörképei közt, melyek nem táncoltak, nem lévén tükörképek: rajtuk nem fogott a lény hatalma. A lány - mint a guggoló lény a tükörben - állt-álldogált mozdulatlanul, meztelenül, hosszú fekete hajával a guggolászó lények közepette, melyek mindenfelõl elrekesztették: ott tolongtak a Minótaurosz elõtt, mögött, mellett; õ is ott volt mindenütt; elõttük, mögöttük, mellettük. A lány moccanni sem mert, rászögezte rettegõ szemét a lényre, mely elõtte guggolt, a tõszomszédságában. Tudta, hogy csak egyetlenegy guggoló lény létezik, hogy a többi guggoló lény tükörkép, de nem tudta, melyik a lény, s melyik a tükörképe. Talán a lény volt, mely elõtte guggolt, talán a tükörképe, talán tükörképének a tükörképe, a lány nem tudta. Csak azt tudta, hogy bár hanyatt-homlok menekült elõle, hozzászegõdött, és a guggoló lény mellett tükrözõdni látta magát, és odébb a hátát látta, s maga mellett egy guggoló lény hátát, és így tovább, keresztül-kasul végtelen tereken. Karját összefonva, megkövülten meredt a még mindig szeme elõtt guggoló lényre. Úgy hitte, megérintheti. Úgy hitte, szagolja a leheletét. Úgy hitte, hallja a lihegését. Hatalmas, sápadt világosbarna irhával fedett feje olyan volt, mint egy bölény feje, magas, széles homlokát csimbókokba akaszkodó gyapjúbozont szegélyezte, szarvai kurták s olyan ívelésûek voltak, hogy hegyük a tövükig ért, vöröses szemei pedig eltörpültek a koponya üregében. Kidudorodott a kráter, amelyben benne csücsültek. Rejtély volt ez a szempár. A parányit hajlított, húsos orrcimpa zilált formájú orrlyukakhoz vezetett, pofájából hosszúkás, kékesveres nyelv csüngött kifele, és állkapcsa alatt tajték ragacsától csurgó busa szakállt viselt. Mindezt még kibírta volna. De a tenyészbika és az ember vegyülése, az kibírhatatlan volt. A bölénykoponyán borzos, helyenként kiritkult irhabozont tornyosult, amelynek koronaszõrzetébõl és sörényébõl két emberi kar feslett ki: azokkal támaszkodott az üvegtalajra. Úgy tûnt, mintha a roppant koponya és rajta a púp egy férfiember testébõl burjánzott volna föl, aki ugrásra készen guggol a lány elõtt, majd megint mellette, mögötte. Fölhorgadt a Minótaurosz. Óriás volt. Egy csapásra megértette, hogy más is létezik, nem pusztán minótauroszok. Világa megkettõzõdött. Látta a mindenütt tükrözõdõ szempárt, a szájat, a hosszú fekete sörényt, mely a lány vállára omlott, látta a fehér bõrt és nyakat és mellet és hasat és ágyékot és combot, amint mindez összeolvadt, egybeilleszkedett. A lányhoz hajolt. Az visszahõkölt, míg másmiképpen feléje igyekezett. Végighajszolta a labirintuson, a lány szedte a lábát. Mintha viharos szél zilálta volna össze a lányokat és minótauroszokat, úgy pukkantak széjjel, összegabalyodva-szerteválva, és mikor a lány a kar-
jába omolt, mikor egyszer csak érezte a testet, a meleg, verejtékben fürödõ húst, s nem a rideg üveget, amit eleddig érzett, megértette - ha beszélhetünk megértésrõl a Minótaurosznál -, hogy mostanáig egy olyan világban élt, amelyben csak minótauroszok voltak, üvegbörtönben töppedt mindegyik, s lám most egy másik testet érez, másféle húst tapasztal. A lány kicsusszant karmai közül, hagyta. A lány hátragörbedt, kikerekítette szemét a Minótauroszra, s amint az táncolni kezdett, táncolt a lány is, és mindkettõjük tükörképei táncra kerekedtek. Görénységét táncolta a Minótaurosz, gyönyörûségét táncolta a lány, örömét táncolta a Minótaurosz, hogy lányra lelt, rettenetét táncolta a lány, hogy a Minótaurosz talált rá, megváltását táncolta a lény, végeztét táncolta a lány, õ a vágya szomjúságát, a lány kíváncsiságát, õ tolakodását, a lány vonakodását, õ a birtokbavételt, a lány az ölelést. Táncoltak, táncoltak tükörképeik, és nem sejtette a Minótaurosz, hogy magáévá tette a lányt, azt sem sejthette, hogy meggyilkolta, hiszen nem tudta, mi az élet és mi dolog a halál. Nem volt benne más, csak zabolátlan boldogság, zabolátlan gyönyörrel megtetézve. Fölhorkant, amikor magáévá tette a lányt, és lányokat tettek magukévá a tükrökben a Minótauroszok, és iszonyú sikoly volt az a horkantás, valószerûtlen világsikoly, mintha nem volna semmi más, mint ez a sikoly, mely elkeveredett a lány sikolyával, és utána ott hevert a Minótaurosz és ott hevertek a tükrökben a minótauroszok, és ott hevert a lány mezítelen fehér teste, roppant fekete szemekkel, és visszatükrözõdött a falakon. Fölemelintette a lány bal karját, lenyaklott, föl a jobbját, lenyaklott, karok nyaklottak össze körös-körül. Nyalogatta kékesveres óriásnyelvével, nyalta az arcot, a mellet, nem moccant a lány, egyetlen lány se moccant. Szarvával körbegurigatta, semmi életjel, egy lány se mozdult. Fölágaskodott, körbenézett, mindenütt minótauroszok ácsorogtak és nézdegéltek, és mindenütt fehér leánytetemek hevertek lábaiknál. Lehajolt, fölemelte a lányt, rimánkodott, nyöszörgött, sötét egeknek mutatta föl a lányt, és mindenütt minótauroszok hajoltak le, lányokat emeltek föl, rimánkodtak, nyöszörögtek, sötét egeknek mutattak föl lányokat, s akkor az üvegfalak közé ágyazta a lányt, mellé kuporodott, s elszenderedett, és vele egyetemben mezítelen, fehér leánytetemek sûrû szõnyegén nyújtózkodva minden minótaurosz. Aludt, és álmodott fekete hajú, nagy szemû lányról, hajszolta, játszadott vele, magához ragadta, s mikor megébredt, valami megakadt mellére csüngõ kérges szakállában, szárnyaival meghessentette a Minótaurosz pofacsontját, csöppnyi fejû, veres szempárú, furcsán ívelt óriási csõrû, sárgásfehér, csupasz nyakát valahová mellé fúrta. Tollak, nyakak, szemek, csõrök buja rengetege gubbadt a falakon, s kerengett fölötte, elborítva a fölszürkéllõ hajnalt, bukott lefele, merült, vagdalt, legelt, fosztogatott, dúlt, zabált, vajúdott, elhussant, beröpült, megint lebökött, tükrözõdött hulltában-íveltében, s a Minótaurosz nem értette, miért bukik lefele, miért merül, vagdal, röppen, kereng, olyannyira betakarta a verdesés és szárnycsattogás, s amint ez a furcsaság-csúnyaság - egyre magasabb körökben - szertefoszlott a fölhevített egek vakító üregében, a Nap átömlött az üvegfalakon s beleégette képét az agyába, hatalmas, forgó kereket, mely haragjának jeleként tûznyalábokat lövellt az égbe, Pasziphaé lányának pimaszságán lobbant haragra, aki olyan lényt szült, amelyik - sértés az isteneknek, átok az emberekre - arra ítéltetett, hogy se isten, se ember, se állat ne legyen, egyes-egyedül csak Minótaurosz, bûnös és bûntelen egyszersmind. Nézte a Minótaurosz az éktelen, fölfele guruló kereket, behunyta szemét, de látta mégis: ránehezedõ átok kereke, sorsának kereke, születésének kereke és halálának kereke, kerék, agyvelejében sercegõ, anélkül hogy tudná, mi az az átok, sors, születés és halál, kerék, testén hengergõ kerék, kerék, amelyiken kerékbe törik, s miközben ott feküdt - a Nap rekkentette, a Nap végtelen tükrözõdõ ragyogása rekkentette -, egy láb árnyéka bukkant föl, mely az õ lábához hasonlított. Úgy hitte, a lány az, mozog megint és játszani akar vele. Fölpillantott: egyszerre két láb termett elõtte, hátrahõköltek. Megemelkedett. Egy lény állt ott, mely hasonlított a lányhoz s mégsem a lány volt, bal kezében egy rongyos kabátot tartott, jobb kezében egy kardot, a Minótaurosz azt sem tudta, mi a kabát, mi a kard, mindöszsze azt tudta - minthogy a Nap vakító fényétõl már semmit nem tükröztek a falak -, hogy elhagyták a lányok és a minótauroszok, s az a lány is, akit ma-
gáévá tett, biztosan föltámadt tetszhalálából és messzire ment, hiszen hûlt helye volt. Kivettetett minótauroszi világából, egyedül volt a lénnyel, amely - miközben figyelte - hátrahõkölt, megtorpant, közelített, majd megint hátrahõkölt. Csupa jóakarattal lépett felé a Minótaurosz, még ha nem ismerte is ezt az érzést, amely elütött attól, amit a lány iránt érzett: kevésbé hirtelen, kevésbé kívánkozó volt. Megörült, hogy játszhat és hancúrozhat vele a folyosókon, netántán elvezéreli a lény a többi minótauroszhoz és a lányokhoz és a lényekhez, amelyek hasonlítanak ehhez az új lényhez. Csak óvatosabban kell bánnia vele, szelídebben, mert még megmerevedik. Lihegett örömében a Minótaurosz, s amint a lény ismét meglódította a kabátot, táncolásba kezdett. A napfényben sütkérezõ falak elõtt árnyként mozgott a kettõ, a táncikáló és ujjongó, tapsikoló és megint csak fürgén dobogó Minótaurosz, és a kendõjét lobogtató, hódító-hátráló lény, szakadatlanul támadva a karddal, amit kabátjába rejtve magával hozott a labirintusba, hogy megölje a Minótauroszt. De most - farkasszemet nézvén vele s belátván gyanútlanságát - szégyenkezett. Körbetáncolta, körbetapsolta és körültoporogta õt a Minótaurosz. Örömét táncolta, hogy nincs többé egyedül, reménységét táncolta, hogy találkozik a többi minótaurosszal, a lányokkal és a lényekkel, amelyek szakasztott olyanok voltak, mint ez, akivel most táncra perdült. Tánc közben megfeledkezett a Napról, tánc közben megfeledkezett az átokról. Már csak derû volt, barátság, könnyûség, tapintat. Táncolt, és a lény körülszimatolta és körülugrálta, s amikor leszállt a Nap, ezerszeres tükrében kirajzolódott a két lény tükörképe is. A Minótaurosz táncolt a boldogságtól, hogy megtalálta a minótauroszokat és az új lényeket, hamarosan megtalálja majd a lányt is, akit magáévá tett, aki mozdulatlanná változott és messzire ment, meg a többi lányt, akiket magukévá tettek a minótauroszok, s akik mozdulatlanná változtak és messzire mentek. Egymásért és egymás ellen táncolt a kettõ, találkoztak a tükörképek, fedezõdtek, takaródtak. Mindenütt táncolt egy minótaurosz, meg-megpördült tengelye körül, és mindenütt kirontott az ifjú, majd megint visszakushadt ruganyosan, s megint bakugrásokkal, arra várva, hogy döfhessen, és amikor a labirintus mögött leereszkedett a Nap és rikító vörösen fölragyogtak a falak, döfölt, visszakozott, a falhoz támaszkodott, babonázta a Minótauroszt. Az tett még egypár tánclépést, mellében a karddal, megtorpant, kihúzta jobb kezével s ámulta-bámulta, baljával melléhez kapott, fekete nyirok csorgott belõle, elhajította a kardot, csak úgy szánkázott a földön, jobbját is mellére szorította, tántorgott, botlani látszott, megint földbe gyökerezett a lába. Megzavarodott. Nem értette, mi színezte meg a kezét, föl nem fogta a fájdalmat, mely a bordája alatt õrjöngött. Csak azt érezte, hogy ez a lény, amely ráugrott s valamit a testébe döfött, nem szereti úgy, mint korábban szerette mindenki, a minótauroszok, a lány, a lányok, s mihelyt ezt megneszelte, gyanakodni kezdett, már csak azért is, mert gondolkodni nem tudott, hiszen minden dolog kép formájában vonult el képzeletében s nem fogalom alakban: mintha valamely képírás jeleivel érzékelt volna. Talán nem is szerette a lány, talán nem is szerette a többi lány a minótauroszokat, azért dermedtek meg, azért vándoroltak el. Talán ehhez az új lényhez tartoztak, mely hasonlított a lányhoz s mégis másmilyen volt, teste csaknem olyan izmos, mint az övé, ráugrott, miként a többi új lény is ráugrott a minótauroszokra, és mint [[Otilde]] mellükre szorították a kezüket, és fekete nyirok csorgott belõlük. S amikor a hat másik lány és a hat másik ifjú megjelent, kéz a kézben, úgyhogy a tükrökben se vége se hossza nem volt a bolyongók hosszú sorának, sõt megkettõzõdött, megnégyszerezõdött, megsokszorozódott a hatalmas este fényében, és amikor társukat megtalálták, aki egy falhoz támaszkodott s azt remélte, végre összeroggyan a Minótaurosz, akkor úgy rémlett a bikaembernek - ha ismeri ezt a fogalmat -, hogy az egész emberiség õellene fenekedik és meg akarja semmisíteni. Meghunyászkodott. Úgy érezte, fenyegetik, s hogy ne rettegjen, büszkeséggel egyensúlyozta rettegését, büszke volt rá, hogy Minótaurosz, s ami nem Minótaurosz volt, az ellene esküdött. Csak a minótauroszoknak volt szabad lakniuk a labirintusban, abban a világban, amelyiken kívül nem létezett számára más világ - mert emlékezetében csak az istállók tehénmelegének halovány érzete szállongott, ahol fölcseperedett. Gyûlölet öntötte el, amit állat érez az ember iránt, aki megszelídíti, veri, vadássza, levágja, megzabálja, õsi gyûlölet, ami minden állat szívében ott parázslik. Nyers harag szökkent a szemébe. Habzott a szája, s amikor az ifjú elvált a faltól, mert halálnak hitte a Minótaurosz meghunyászkodását, halálos sebet vélt ütni rajta, és amikor az emberek, a lányok s az ifjak - a kushadó körül, akinek haragjára fittyet hánytak - körbefogták és ugyancsak ujjongtak és förgeteges körtáncot lejtettek a Minótaurosz körül, mind sebesebben, mind fennhéjázóbb kurjongatással, mintha megmenekültek volna, mind õrültebben, nem is gyanítva, hogy már maga a labirintus megpecsételte sorsukat - hiszen a bikaember halálával meg se találták volna az egymásba ékelt tükörfalakon a kijáratot -, mind vakmerõbben, vélt szabadságuk mámorában, mind szorosabbra vonva a rikkantgató kört, mind fenyegetõbben a belopakodó éjszakában, amelyben a Minótaurosz már csupán embereket látott, s nem a tulajdon tükörképeit, mivel a sorban gomolygó és hoppszoló emberek eltakarták a labirintus falait,úgyhogy kiapadtak azok a tükrök - ekkor úgy érezte a Minótaurosz, hogy a minótauroszok is cserbenhagyták és kelepcébe csalták. Forgatta a szemét, huhogott, gyömöszölõdött, megfeszítette izmait, magasra szökkent, nekifeszült, szarvára kapott egy lányt, és - miközben föl-fölvillázta - eltûnt vele a labirintus fenekén. Majd - mikor dühtõl tajtékozva, vérmaszatos szarvval visszatért (olyan sûrûn döfködött) - egy árnyszerû gombolyagba szorosan összepréselõdve találta az embereket: már letelepedett fejüknél a falakra az éhes tolldzsungel, sötét gombolyag egy sötét gombolyag fölött, kupac, amelynek krákogása, füttyögése, rekedt rikoltozása és cserregése elkeveredett az emberek rettegõ üvöltésével. A Hold éppen fölkelt valahol a labirintus mögött, az éjszaka - aleszállott Nap sápadt függönyében - kissé kivilágosodott. Támadásba lendült a Minótaurosz, belebökdösött fehér testek puha halmazába, átfurakodta magát, megint bökött, hemperedett, toporgott, dübögött föl-fölszurkált, ízekre tépett, ütött-vert, hasogatott, s körötte álló zuhogás, csapás, tördelés, facsarodás, szakadás, cuppogás, úgyhogy az üvöltõ és rikácsoló embergombolyagot, amelyben a Minótaurosz pusztított, vajúdó dögmadarak sûrû csattogása borította el: szakállaskeselyû, dögkeselyû, üstököskeselyû, királykeselyû, kalapos-, kámzsás-, füles-, kopasz- és hollókeselyû, kondor és urubu károgott-zabált, koncot szuszakolt s megint nekigyürkõzött; miközben mindegyre szúrt, a dühöngõ bikaember végtagokat szakított ki az emberkötegbõl, emberbálából, vért szopott, csontot tört, gyomrokban és ágyékokban túrt, mígnem a szárnyak, tollak, nyakak, szemek, csõrök körmök és karmok boglyas felhõje föl nem oszlott a holdfényben. Magára maradt a Minótaurosz. Holdtól vakulva, megint megpillantotta a hideg falakon saját tükörképeit: fekete árnyként csúsztak s nõttek egybe árnyéklabirintussá a labirintusban. Fölemelte a karját, ököllel fenyegetõzött, intõleg hadonászott, tükörképei vele együtt emelték föl karjukat, fenyegetõztek öklükkel, intõleg hadonásztak: ez annyira felbõszítette, hogy leszegett bikafejével vaktában nekirontott az elsõ árnyéknak. Áttörte a falat, dühödten kereste az üvegszilánkokban a tükörképet, mely mégiscsak az övé volt, úgy tûnt, el van temetve a szilánkok alatt. Meglódította hatalmas üstökét, s mikor a következõ falon meglátta tükörképét, még mindig nem kapiskálta a helyzetet, újra nekilendült föl-fölbõdülvén, fejjel fölöklelte, mint az imént. Nagyot koppant, õrjöngõ, vöröses bölényszeme a tükörképre guvadt, amely pedig õt guvasztotta õrjöngõ, vöröses bölényszemmel. Fölberregett, még hevesebben, még véresebbet koppant, hanyatt vágódott. A Hold még mindig a labirintus háta mögött lógott, de átviláglott a falakon, csaknem teliholdként tükrözõdve bennük, még nem kikerekedett oldalának krátercsipkéi meghíztak, s korongja oly gyakorta tükrözõdött, hogy a Minótaurosz úgy vélte: csupa kõ univerzumba néz, amelyet hegek kaszabolnak. Attól félt, mialatt erre a holdbéli világra meredt, hogy ellensége talpra áll. Hasára ereszkedett, s az áruló is - noha nem állt föl - hasán gunnyadva csak õt delejezte. A Minótaurosz tükörképe felé csusszant, mely ugyancsak közelített, kész volt fölágaskodni s õrá ugrani, miközben azonban árgus szemmel figyelte, kifirtatta a szemébõl: ha õ fölágaskodik, nyomban fölágaskodik a másik is. Agyába véste az áruló arcát, vastag bunda, a széles homlokon csimbókos gyapjúhaj burjánozása, ezer üvegszilánk lepedéke rajta, csak úgy szikráznak a kékes holdfényben, a kurta ívû szarvak, az enyhén meghajló orr vonala, a nyálas pofa, a kékesveres hosszúkás nyelv. Zihált a Minótaurosz, orrlyuka gõze elhomályosította a tükröt, amihez odamászott, nem is látta már a tükörképét, s hogy elhessegesse a ködöt, önkéntelenül megtörülte kezével a nyirkos üveget. Megütõdött, mikor a sima, rideg felület mögül egyszer csak elõbukkant az áruló óriási bikaarca, homlokával ösztönösen odavágott, beverte a falba, s nem érte el a másikhomlokot, amely a falban volt s nem a falon kívül. Gyanút fogott. Hátrébb lépett a faltól, gyûlölködve rávillantott tükörképére, az viszont, jobb öklét elzúdította, tükörképe a balját, találkozott a két ököl, újabb ütésváltás, egyforma eredmény, ekkor elzúdította mindkét öklét, tükörképe ugyancsak, végül dobolni kezdett a falon. Dühét dobolta, pusztítási szomját dobolta, bosszúittasságát dobolta, ölésben lelt gyönyörûségét dobolta, rettegését dobolta, lázadását dobolta, öntudatát dobolta, de egyszer csak érezte, hogy ez a lény a tükörben, mely olyan, mint õ és mégis kelepcébe csalta, mert más volt mégiscsak, s minden dolog ellene fogott össze, ami rajta kívül van… hogy ez a lény megfoghatatlan, érinthetetlen. Noha gyanította már rögtön az elején, mikor megébredt a labirintusban - amelyikrõl még mindig nem tudta, hogy labirintus -, hogy valamilyen titok lappang közte és a minótauroszok közt, valami falféleség, azonban mivel táncolt velük, mint a vezérük, királyuk, istenük, véges-végig a minótauroszok világegyetemén, erre nem ügyelt, de most, miután magáévá tette a lányt, miután testét a lány testéhez, a lány testébe nyomta, mi-
után a többi ember testét átdöfte és ízekre szakította szarvaival, hogy meleg-vörös nyirok fröccsent belõlük, mint az õ testébõl, most megérezte ennek a lénynek a valótlanságát, mely ugyan kelepcébe csalta õt, mégis be volt terítve üvegszilánkkal, mint õ, s talán az õ arca is vérmaszatos, mint az árulók arca. Megtapogatta, ránézett a kezére: az õ arca is merõ vér volt. Bizalmatlanul méregette tükörképét, úgy tett, mintha rá se hederítene, érezte: valami olyasminek tûnt, ami valóságosan nem volt. Megdöbbent, ugyanakkor kíváncsiság furdalta. Visszahõkölt, tükörképe szintúgy. Lassan-lassan felderengett benne, hogy önmagával áll szemben. Próbált menekülni, de bárhová fordult, önmagába botlott, önmaga falai zárták körül, mindenütt õ maga volt, lépten-nyomon õ, a labirintus fenekétõl a végtelenig tükrözõdve. Sejtette, hogy nem létezik sok minótaurosz, csak egyetlenegy, hogy csak egy lény van, olyan mint õ, nincsen másik sem elõtte, sem mögötte, hogy egyedüli valaki õ, kizárva-bezárva egyszerre, hogy miatta van a labirintus, és csakis azért, mert õ megszületett, mert tilos volt léteznie olyan lénynek, mint õ, a határfal miatt, ami ember és állat, ember és isten között emeltetett, hogy ne legyen labirintus, hogy rendben maradjon a világ, ne zuhanjon vissza a káoszba, amibõl keletkezett; s amint ezt megérezte (érzés megértés nélkül, nem fogalmak útján történõ emberi belátás, hanem képek és érzetek útján közvetített minótauroszi belátás), összecsuklott, s ahogyan ott hevert, összegöngyölítve (Pasziphaé testében is így göngyölödhetett), azt álmodta a Minótaurosz, hogy ember. Emberi nyelvrõl álmodott, testvériségrõl, barátságról álmodott, meghittségrõl, szeretetrõl, gondoskodásról, melegségrõl álmodott, s egyúttal tudta álmában, hogy szörnyeteg, hogy soha nem részesedhet az emberi nyelvbõl, soha testvériségbõl, soha barátságból, soha szeretetbõl, soha gondoskodásból, soha melegségbõl, úgy álmodott, ahogyan emberek álmodnak istenekrõl, ahogyan emberi szomorúsággal az ember, állati szomorúsággal a Minótaurosz. Így is talált rá Ariadné, álmában. Táncolva jött gyapjúgombolyagával, letekerintette, s táncolva, csaknem gyöngéden, ráhurkolta a vörös fonál végét a szörnyeteg szarvaira, ismét kitáncolt a fonál mentén, s amikor a Minótaurosz megébredt, üveges reggelen, ezerszeres tükörben egy minótauroszt látott közeledni, szeme a gyapjúfonálra szegezve, mintha vérnyom volna. Elõször azt gondolta a Minótaurosz, tükörkép lehet, még ha nem fogta is föl, mostanára sem, mi az a tükörkép, de aztán kiviláglott: feléje lépdel a másik Minótaurosz, míg õ fekszik a földön. Ez megzavarta. Föltápászkodott, s nem is vette észre, hogy a vörös gyapjúfonál vége a szarvai köré van gombolyítva. A másik közelebb jött. A Minótaurosz mindkét karját égre emelte, a másik ugyanúgy, a Minótaurosz gyanút fogott, hogy a másik mégiscsak az õ tükörképe lehet, majd megint úgy tûnt neki, a másik Minótaurosz nem azonos ütemben emelte égre a karját, mert a tükörképek egyébként mind egyidejûleg tették ezt, de csalatkozhatott is, hiszen mindketten tükrözõdtek, a másiknak most hirtelen földbe gyökerezett a lába. Tett egy tánclépést, a tükörképek szintén, mégis, ezúttal több tükörkép is óvatosan vonta a lábát, ezt megfigyelte. Ismét megdermedt s fürkészve leste a másik Minótauroszt, mely ugyancsak mozdulatlanul állt. Gondolkodni próbált. Megmoccintotta jobb keze kisujját, élesen odanézett; még egyszer megmoccintotta, a másik megmoccintotta jobb keze kisujját, ez nyugtalanította, tétovázott: úgy tûnt, hamis kézen mozdult meg a kisujj. Orra elõtt állt a másik, de lehetett a másik Minótaurosz tükörképe is, vagy saját tükörképének tükörképe, ésszel talán nem is lehetett kisilabizálni. A másiknak, ha egyáltalán létezett, olyan koponyája volt, mint õneki, olyan teste, mint õneki. Megrezgette a jobb kezét, most a másiknak a bal keze mozdult csaknem egy-
idejûleg, sõt lehet, hogy egyidejûleg. S amint minden lehetõséget meglatolt, hirtelen meglátta, hogy a másik Minótaurosznak a testéhez vagy a tükörké-
pének a testéhez, ágyéktájon, egy tárgy tapad, valami bundaféleség, amirõl ugyan nem tudta, micsoda, ami azonban mégis bizonyossá tette, hogy egy másik Minótaurosszal vagy annak tükörképével néz farkasszemet. Fölordított, noha ez inkább bõdülés volt, mintsem ordítás, huzamos jajdulás, bõgés és nyivákolás az örömtõl, hogy nem magányos példány többé, kizárva-bezárva, hogy létezik egy második Minótaurosz, nemcsak az õ énje, hanem egy teljes értékû társ. Táncra kerekedett. Táncolta a testvériség táncát, a barátság táncát, a meghittség táncát, a szeretet táncát, az emberközelség táncát, a melegség táncát. Boldogságát táncolta, páros létét táncolta, megváltását táncolta a labirintus pusztulását táncolta, tükreinek és falainak dübörgõ földbe süllyedését táncolta, a minótauroszok, állatok, emberek és istenek közötti barátságot táncolta, szarván rezgett a vörös gyapjúfonál, körbetáncolta a másik Minótauroszt, aki kifeszítette a vörös gyapjúfonalat és kivonta a bundahüvelybõl a tõrt, anélkül hogy õ észrevette volna, és az egyik tükörképei körbetáncolták a másik tükörképeit, amelyek kifeszítették a vörös gyapjúfonalat és kivonták a bundahüvelybõl a tõrt, s amikor a Minótaurosz a másik lény kitárt karjába omlott, abban a hiszemben, hogy barátra lelt, olyan lényre, mint õ, s amikor tükörképei a másik tükörképeinek karjába omoltak, döfni lendítette kezét a másik, és döftek a tükörképei, s olyan keményen szúrta a hátába a tõrt, hogy a Minótaurosz már akkor kimúlt, amikor lerogyott a földre. Thészeusz levette arcáról a bikamaszkot, az összes tükörkép levette arcáról a bikamaszkot, felgöngyölte a vörös gyapjúfonalat, és eltûnt a labirintusból, az összes tükörkép felgöngyölte a vörös gyapjúfonalat és eltûnt a labirintusból. Nem tükröztek többé mást a falak, csak - hosszan, végtelenül - a Minótaurosz sötét tetemét. Aztán, mielõtt jött a Nap, jöttek a madarak.

BÁTHORI CSABA fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre:
nvilag@c3.hu





C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/