Roppanó lépcsõkön
osontam,
Asszonyokkal feküdtem össze,
Mikor farsang volt s elmúlt már
az éjfél,
Matróz és Colombina.
Tenyeremben tartottam szeretõm nyakát,
A pusztán magasan állt a
nap s fekete volt a boróka.
Mért kell õket mind elhagyni,
búcsútól búcsúig
Útvesztõ éveken át.
Csak finom
Vérnyom marad lábunk nyomán.
De körül se nézünk…
" fekete boróka, te, árnya
a boldogságnak!
Szerelem örök alakmása:
halál.
Ölünk tengermélyén
a vágy,
Matróz és Colombina.
Hordjuk öröklétnyi súlyát,
Matróz és Colombina.
Sírba sújt s új életre
vált,
Visszatérõ holtak sorát,
Matróz és Colombina.
Föld, nem feled sosem, ki élt,
Férfit, nõt, szélsodorta
fényt,
Matróz és Colombina.
A halál iszonyú kényszere
vár:
Tarkólövés, autóbaleset,
gonosz daganat,
Emberfölötti térd a mellkason.
Vad erõvel
Fojtogat és végez ki, sietõs
suttyomban, ahogy
Kínzópincékben lövik
le a foglyot.
A lélek nem és nem akarja!
Földi konoksággal
Kapaszkodik még a világba.
A csupa bog halmaz
Remény s önkívület
közt most sem akarja
Szétbontani száz összecsomózott
kusza szálát.
Sosem értette, mit jelent az egész,
Minden túl gyorsan ment mindig,
és sohasem,
Sohasem szeretett, rájött-e
akár csak egyszer is?
Az idõ hajszolta örökké,
a körülmények, hiányzott
A lélegzet, a szabadság,
hogy kimondja,
Ami kimondhatatlan volt. Végül
hallgatott, mint a halottak.
Így bárgyulunk el, fejünket
lehajtva,
És mind a többiekkel a nyitott
földbe vetve
Elnyugszunk békén létünknek
legalján.
Igaz-e, amit sokan emlegetnek,
Hogy ott valódibbak leszünk,
mint fönn a fényben?
VIDOR MIKLÓS fordítása