Légtemplom

---

A kunyhók mellett, a temetõben reszketeg cirill betûkkel teleírt keresztek álltak, melyik egyenesen, melyik az idõ múlásával oldalra dõlve. Néhány õsrégi kõkeresztet úgy elborított a moha, úgy megrágott a borostyán, hogy a fekete földhöz vágott, formátlan szivacsnak látszott a százszorszépek, kõvirágok között. A füstös falú templomban a pap a lehetõ legtöbbször megemlékezett mindenkirõl, és örökösen égtek a marhafaggyú gyertyák, kormozták a mennyezetet, akár az üst fenekét. A Bîrzova patakon gyertyákkal teletûzdelt aprócska bárkákban, az illõ kívánságok kíséretében kalácsot, kolivát, tejbe-
rizset, aszalt szilvát úsztattak le a holtak eledeleként. Az Istenben megboldogult öreg falusiak fülébe, a virrasztás éjszakáján el-elbotló hangon énekelve mesélték a rájuk váró bujdosás eseményeit: hogyan kell megnyerniük testvé-
rüknek a vidrát, hogy átjussanak a fekete vízen, a farkast, hogy kiigazodhassanak a rengeteg erdõben, a rõt menyétet, amelyik a nemzetségükig vezetõ utat ismeri, melynek végén ölelõ karokkal vár rájuk az anyjuk, apjuk, gyerekként húzódva az Istenanya és a fénybõl való Kisded oldalához.

Igen ám, de az az év a mák éve volt. A Badislav nemzetség már télen elkezdte nézni feltört tenyerében az apró, szürke mákszemeket, ilyent még csak nem is látott addig, egy cigánytábor hozta, mely végiglopta, végigjósolta a Balkánt. A cigányok medvéik tetvészése közben regéltek a csodás virágról, mely álmot láttat, elcsitítja, egész éjszakára mély álomba ringatja a rívó csecsemõt, kitágítja a vászoncselédek szembogarát, és párzásra gerjeszti õket. A mákszemek illatos mézes süteményekbe valók, gubójukból pedig szentek tejét fejheti az emberfia, amitõl a hetedik mennyországba száll s még életében felhõn ülõ angyalokkal ismerkedik. A magokért, egy degesz zacskó magért a cigányok négy szép, fenyõillatú citerát kértek cserébe, juhbélbõl csavart húrokkal, amilyeneket néhány ezermester parasztember készített. A tábor aztán váratlanul felszedte a sátorfáját, és kámforrá vált, mintha ott sem lett volna.

Ott maradtak a magok, s a Badislavok jókora sávban elhintették a fekete, vajszerû földbe, a tök- és salátaágyásokba. Nyár közepére a halványkéken-zölden kilevelezett, meszes máktöveken olyan fekete csíkos lila virágok nyíltak, mint az akasztott ember nyelve. Aztán lehulltak, nemsokára televénnyé változtak a levelek, és maradtak a tejtõl duzzadó gubók, olyan édes bûzt árasztva, hogy a madarak sem repültek át a mérgezett tarló felett, a rovarok, sáskák sem merészkedtek a sápadt szárak közé. A gubók nemsokára csecsemõfej nagyságúra nõttek, s ha megrázták õket, zörgött bennük a mag. Az aszszonyok csöcsig elmerültek a mákvetésben, egy álló napon át sarlózták a gubókat, s közben majd' megszakadtak a nevetéstõl, hogy azok férjeuruk heréjéhez hasonlítanak. Kosarakban hazahordták a termést, s alkonyatkor, még mindig kacarászva, kifacsarták belõle a vastag tejet, tepsikben elterítve kirakták a levegõre a "cigánymagot", ahogyan végül elnevezték a mákot. Néhány nap alatt a tej megalvadt, megkeményedett, elõbb csak annyira, mint a sajt, aztán mint a kõ. Kékesfehér, szappanos krétának látszott, csigaháznak, amit megint csak az asszonyok raktak mozsárba, törtek meg, olyan finomra, mint az úti por. Apró kalácsokat, törökös palacsintát sütöttek, s az édesség, a méz, a narancshéj közé bekeverték a varázsport. Belerakták a borba, a körtepálinkába, a tejespuliszkába, a kukoricacsuhé cigarettába is, amit maguknak sodortak. Az egész falu egybegyûlt, akár tél közepén a fonóba, mulattak, mesét mondtak, mígnem fejükbe szállt a mákgõz, s legénytõl az aggastyánig mindenkin fura káprázat vett erõt. Merthogy fénybõl való, mezítelen angyal jelent meg nekik, asszonyi keblekkel, de férfiúi szervvel, és ezernyi varkocsba font aranyhajjal. Mondta pediglen az angyal: "Ti mindannyian ártatlanságban leledzetek. Úgy tegyetek hát, mint Ádám õsapátok Éva õsanyátokkal, mivel bûneitek bocsánatot nyernek." Erre mindahányan, legények, lányok, gazdák és feleségük lehányták magukról a bundát, az inget, és egymás hegyén-hátán bagzottak a kutyák és a gyerekek szeme láttára, anya a fiával, apa a lányával, fiú a lánytestvérével, szembogaruk akkorára tágult, mint az íriszük, tiszta és fagyott verejték csurgott az ábrázatukról, és így mulattak, amíg el nem érkezett az õsz, elõbb szelíden, akár a szõlõ leve, majd karcosan, akár a fekete bor. Láng és rozsda lepte el a dombokat, s a falu közben lassacskán omladozott a völgyben, éhen bõgtek a barmok. Cigánymaggal meghintett kapadohányt pöfékelve hevertek a dikón a gazdák, s nem gondoltak egyébbel, csak mint a fatuskó: hogy égjen a kályhában. A fehérnépek megfeledkeztek a csecsszopókról, hagyták hadd bömböljenek a tekenõben, s a csecsüket is kidíszítve járták a falut legény után, akinek még nem érezték hasukon a súlyát. Ahogy kilestek maguknak egyet-egyet valamelyik csûrben, ahol egymást érték a pókhálók küllõs kerekei, s középen eltelve gubbasztott a rovar, hátán hordva a keresztjét, az asszonyok, akik szûzen mentek férjhez, s a szemüket sem merték férjükre felemelni a földrõl, most egyszeriben felhajtották a szoknyájuk elejét, kimutatták kövér combjaikat, köztük a szõrös dombot, és hagyták meghágni magukat a gabonás zsákokon, a zsírozott hámok avas szagában.

Az aranyló levegõ megtelt ökörnyállal, abban parányi pókfiókák sodródtak, tapadtak a vesszõkre a szõlõskertekben, aztán elszálltak a szélben a falu vége felé, ahol Enyészet havának utolsó napjaiban varangyos békaként süttette magát a nappal az öreg temetõ. Ott olyan töméntelen sok akadt fenn a feszületek szárain, hogy a temetõ végül úgy nézett ki, mintha selyemcsipkébe öltözött volna. Föld alatti szûk deszkaházukban éheztek a holtak. Negyven napja nem emlékeztek meg róluk a templomban, ahol a vén pap csak zokogott, akár rozzant hajóján a tenger vándora, és ugyanannyi ideje nem érkezett nekik kalács, koliva, tejberizs az élõ rokonságtól. A halottak megrémültek, hogy másodszorra is meghalnak éhen s a feledéstõl, elkezdtek tehát mocorogni, hallatszott fenyegetõ morgásuk a föld alól. Erõs fogaikat csattogtatva nekiestek, szaggatták a cserebogárlárvákkal teli szivacsos deszkákat, vakondman-
csaikkal vájták az alagutat egymás felé, hogy kettenként, majd hármasban és végül mindannyian, a föld alatti falu összes lakói tanácskozásra gyûlhessenek egy õsi gyökérodúba, ahonnan fent, koponyájuk felett világító kristálydobozoknak látszottak a koporsóik. Háromszáz halott, a hosszas böjtöléstõl lesoványodva, de fellelkesedve a haragtól, amilyent csak az elhunytak élhetnek át, kocsonyás gombafejét verte, megfeketedett ruházatát suhogtatta, hosszú, vad szónoklatokat tartott, férgekkel teli szemgödrével meredt egymásra. És télelõn, Mina, Ermoghen és Eugráf vértanúk napján, szürkületkor rohadó, tar, vigyorgó sereg tört utat magának a fehér világ felé. Az öreg halottak voltak, csontjuk sárga, akár a barmoké, s minthogy megszámolni sem tudták rendesen, az egyik az ujjait, másik alsó álkapcsát feledte a hagyományos koporsóban. Voltak köztük fiatalabb hullák, még rajtuk volt a halotti ing, arcukon, testükön néhány aszott húsdarab, voltak köztük asszonyok, szülésektõl elszélesedett, pillangó alakú csípõvel, bordaketrecükre tekeredett hajuk a tilolatlan kenderhez hasonlított, voltak köztük alig pár éves kölkök, gyönge tetemük tántorgott túlságosan nagy fejük súlya alatt, voltak köztük bûzös kutya- és macskadögök is, melyeket szintén a harag hatalmas hulláma vetett a felszínre, és kétfelõl kísérték a hadat. Felettük zöld füstként kavargott a mérgezõ bûz, fel az elsõ csillagokig. A házak közé érve szétszóródtak, ki-ki a rokonaihoz indult, kezdetét vette az iszonytató forgatag, és az udvarokon kétségbeesetten felugattak a kutyák. A kísértetek megrohamozták a pitvarokat, aztán a szobákat, és az asszonyok szeme láttára, akik azt hitték, álmodják az egészet, kiragadták bölcsõjükbõl a csecsemõket, és jóízûen haraptak a zsenge húsukból, híg vérükkel mocskolva be az agyagpadlót. Rávetették magukat a fehérnépekre, s a dikón hatoltak beléjük fekete, halfejû hernyóikkal, melyek elsõ ízben keményedtek meg oly kegyetlenül hosszú idõ után. A csûr sarkába szorították a legényeket, mesterien elhajoltak a szénaforgató villák csapásai elõl, végül megragadták a borzalomtól égnek meredõ üstöküket, kitépték karjukat, lábukat, mintha csak szöcskék lennének, és fogukkal csontig rágták a tarkójukat. Sok falubeli férfi ijedtében halt meg, átállt a holtak oldalára, és elsõnek a feleségét, a gyerekeit marcangolta szét, majd üveges szemmel, remegõ inakkal a kutya nyakát tekerte ki, itta meg a fekete vérét. Azon az éjszakán eleredt a hó, nagy, puha pelyhek olvadtak a vörös tócsákban az utcán. A tetemek mindhiába jártak házról házra, élõ embert keresve. De aztán kiszagolták õket az ágy alatt, a kemence mögött, elõvonszolták, és karóba húzva, bõrüket lenyúzva vértanút csináltak belõlük, amíg késõ éjszakára már láthatólag egy élõ ember sem maradt a faluban. Akkor felgyújtották a házakat, egyszerre tucatnyi hajlék kezdett el füstölni és vörös lángot okádni, mint a sárkány az ikonokon. Egyedül a templom állt feketén és némán a falu közepén az egyenes zsindelyfedelével, melyre ezüst keretként rakódott le a hó. A templom elõtti térre, ahova vasárnaponként hórázni járt ki a falu népe, csoportokban érkeztek, gyûltek az összes utcákból a holtak. Az öreg falak repedéseibõl ugyanis élõ, egészséges emberi hús édes szaga áradt, és felkeltette a föld alatti nemzetség étvágyát. A falu maradéka menekült be a szent hajlékba, s állt térden, öszszeszorított szemhéjakkal, egymásba kulcsolt kezekkel, imádkozott a kék mák mámorából ocsúdva az irgalmas Szûzanyához. A pópa, az egyedüli a faluban, akit nem rontott meg a sötét virág hatalma, eközben harci szerszámait készítette elõ, azokba vetette minden reményét. Jeles ünnepekre való öltözékét viselte, nyakába akasztotta az ezüstláncot is, egész mellét eltakarta a lelógó ébenfa kereszt a régi és ferde gyöngyszemeivel. Leszedte a falakról, maga elé állította a csodatévõ ikonok javát. Karinge terjedelmes zsebébe berakta az ereklyetartó üvegcsét, szent Nicon vértanú kétszáz tanítványa valamelyikének foga, a templomocska felbecsülhetetlen kincse zörgött benne. Baljában a tömjénes füstölõt tartotta, jobbjában az Evangéliumot, arra az oldalra nyitva, amelyiken Jézus urunk a negyven disznóból kiûzi az ördögöt. A Badislav nemzetség mintegy negyven tagjának szentelt ikon függött a mellén, és olajos mirtusz volt a homlokán.

A csont- és rongysereg, a tüzektõl felette fellelkesülve, tanácsba gyûlt. A letisztult vázú régi holtak az imádkozó sáskákéhoz mérhetõ hosszú karjukat rázták. Nem számoltak az ájtatos zsolozsmával, a tömjénillattal, ami bentrõl kiszivárgott. Akárhogy is, a várat meg kellett hódítaniuk, le kellett rombolniuk, s egy szálig elemészteniük a bentieket. A tetejébe, az elsõ kakasszó elõtt. Vastagodott a nedves-kristályos hó, s olvadva takarodott is zörgõ talpuk alól, melyen kiütköztek az õsrégi bocskorokban megkövesedett lábkörmeik. A megvasalt templomkapu tömör, repedezett fáján flinták, parasztágyúk nyomai és vérfoltok látszottak, meg istenkáromló cirill betûk, amiket valami régi pópa vésett oda. Ljubica néne, aki alig pár hete szenderült jobblétre, és kövér, fehér hernyók lógtak a tetemén, közelebb ment a kapuhoz, és megtapogatta elkékült ujjaival. Bólogatott szemekifolytan, majd visszahátrált. Tüzet kell rakni itt, a vaskos gerendák olyan ádázak, akár egy kastély palánkjai. A kísértetek tömörültek tehát, és egyszerre kezdték okádni ajaktalan szájukból az epezöld lángot, annak meg fekete volt a nyelve, akár a vadászkutyáké. A tûzcsóva azonban megkunkorodott az idõtlen fákon, alig néhány forgács kapott lángra, és lobbant el hirtelen. Megint odafújtak, de a pácolt cserefa most sem gyúlt meg. A csontvázak ebbõl már tudták, hogy nekik így magukban nem sikerülhet a dolog. Karéjba álltak, akár a kútkáva, egy tûzgyûrû körül, amit a legrégebbi holt vont fáklyával a hóba. Nézték fekete, üres szemükkel, ahogy a kör közepén átlátszó lesz a televény, akár egy mélyét derengve mutató tengerszem, elzöldül a vize, majd rõtre, majd vörösre, majd barnára, majd szurokfeketére változik, egyre mélyebbre tekergõzik le a földbe, s ott mintha fényes pontok, csillanások buzognának fel benne. Ezernyi tétova, pisla, pozsgás folt bukkant fel a sötétségben, kúszott fel a fénykötélen. Majd bõrös denevérszárnyak, suhogó farkok, kampós csõrök, dülledt szügyök, bika- és berbécs- és bakkecske- és muflonszarvak, szarvasvipera- és sárkányfejek tûntek elõ a vajúdó nõk és szakállukat tépõ férfiak üvöltésének mocsarából. Egyre sebesebben kerengtek, karmukkal, tapadókorongjukkal bolhaként tapadtak a fénycsíkokra, pikkelyes csípõjük rángott, amint harsányan röhögve kapaszkodtak felfelé, hasukon hasított szájukban csikorogtak az agyarak, farpofáik között szemérmetlenül röfögött a kancsi ábrázatuk. Démonok voltak, a gonoszság varázsos köreibõl tekergõztek felfelé, szárnyukkal, visításukkal megtelt az ég, méregcseppjeikkel, ondójukkal a föld, borzalommal az isteni lényeg. A tücsök-démonok ellepték a templomtetõt, a cserepek közé döfték fûrészes farkukat, és hosszúkás tojásokat tojtak a hézagokba, amelyekbõl szempillantás alatt százlábú mérges pókok keltek ki. A pap azonban, aranyszálas öltözékében, szentelt vízzel hintette meg, és kõvé változtatta õket. A csúszómászó démonok hosszú járatokat ástak a föld alatt, és váratlanul a térdeplõ emberek között bukkantak elõ. De a füstölõben parázsló tömjén behatolt kitágult orrlikukba, ezernyi szilánkra robbantotta szét kígyófejüket. A denevérdémonok a kõszálakat tördelték, és felkerengve a tetõre zúdították darabjaikat. Csakhogy, amint az imák angyali remegõ hatósugarába értek, a kövek megálltak a levegõben, óriás rügyekként kipattantak, kibontották ritka szép húsos szirmaikat, és végül sokszínû virágokkal telt meg a templom felett a levegõ. A haragtól megtébolyodott démonok egyszerre zúdultak alá, megmászták, marcangolták, karmukkal tépték a falakat, a tetõt, a szent hajléknak már egy szeglete sem látszott ki a nyüzsgõ férgek, az õrjöngõ kavargás, a rágók, csápok dühödt kuszasága alól.

Kicsapódott akkor a súlyos ajtó, és kilépett a negyven falusfél, fehér ingben, a gyertyák fényében áttetszõvé vált arccal, kézzel, élükön a pópával, akinek övig ért a szakálla, és olyan komor, elszánt volt, akár az Atyaisten az ikonokon. Bõ ingujjából kimeredõ erõs kezében nagy fakeresztet tartott, s a hívek mellét verdesõ feszületekkel együtt az is úgy ragyogott, mintha aranyból volna. Annál is erõsebb fénnyel tündökölt azonban, soktûzû gyémántszemcseként a mártír foga az üvegládikában, melyet most egy kisleányka homlokára kötöttek. Fénye szétáradt a völgyben, a környezõ szikláknak verõdött, s azok most áttetszõ kristálynak bizonyultak hirtelen. Egyetlen fennkölt oszlopban tört fel az égre a fény, áttörte a felhõket, félrelökte a csillagokat, és leplezetlen mutatta a Szentháromság véghetetlenül szelíd hatalmát. A fényütötte résen át pelyhenként szálltak alá akkor az angyalok, íjjal, tegezzel a vállukon, hosszú lándzsával a kezükben, és lobogott estükben az aranydrót hajuk. Diadalittas kiáltás szakadt ki a Badislav nemzetség kebelébõl.

Amint leértek a gondolatból és kristályüvegbõl való hírnökök, elnyerték az anyaföld hatalmát, erejét is. Apró vércsíkok sarjadtak a talpukon, ágaztak szét sebesen egész fény-testükben, kialakult az érrendszerük, s úgy derengett, akár az osztriga húsában. Bíborszínû vér színezte ajkukat, arcukat, magasztos szárnyuk pedig, mely akár hattyúkénak lenne mondható, háromfejû, erõs izmokkal tapadt mellhúsukba. A szárnyas daliák, aranyleveles páncélzatukban sorfalat alkottak, és elõreszegzett pikájukkal öklelték az orcátlan hullahordát. A rémséges föld alatti fajzatból néhány perc múlva csak egy halom avas fagygyúszínû lábszár, gerinccsigolya, álkapocs, koponya, romlandó csont maradt, és eregette még dögletes páráit az égre. A démonok úgy szottyantak le a templomtetõrõl, akár az iszap, csak a nyáluk, ürülékük nyomát hagyták maguk után, és veszett farkasokként rohamozták meg az angyalsorfalat. Színrõl színre ismerték õket, õk voltak a Hûségesek, akik megmaradtak Isten kebelén a nagy szétválasztás idején, és ezerszeres dicsõséget nyertek, miközben a többiek az istenalatti, az emberalatti, az állatalatti létbe hulltak alá az örök átok csigavonalán. Mindenikük lénye mélyén, a pikkelyek, a karmok, a sárkányszárnyak alatt ott rejtõzött még egy-egy könnyes angyal.

És fellángolt akkor a csata a kicsinyke völgyben, melybe egyre hullatta ezüstjét a hó. A falusiak az ikonok, feszületek védelmében, a tömjén gázburkában, kikerekedett szemmel, elborzolódott szakállal, hideglelte hússal, összebújva nézték az összecsapást. Az angyalok acél-, üveg- és fénynyilakkal lõtték, kétélû szablyákkal vagdalták a jelenéseket, hóra ontották a fekete vérüket, föléjük röppenve fojtották meg széles tenyerükkel a szárnyas ördögöket. A sárkányok, a lidércek, az emberfejû lótetûk, a légyfejû emberek szájat, pofát, csõrt tátogatva okádták a vörös lángot az égi hadakra. Az angyalok néhánya bengáli tûzként lángoló szárnnyal, paradicsommadár-színben hullt a kunyhókra, a kopár szõlõsökbe. Az ég küldötteit mint kövér kutyák rohanták meg egyszerre hárman-négyen is a kaffogó ördögök, hányingert keltve bennük gyomorbûzös leheletükkel, elképesztõ lábközi hólyagjukból preckelték a hugyot, és a szájukból ömlõ lángoknál gyilkosabb szitkokat zúdítottak rájuk, a mindent letarló istenkáromlástól ugyanis elviselhetetlen fájdalom állt az angyalok agyába. A szörnyek hullámokban támadtak a tüskés angyaltáborra, kikezdték, katonákat ragadtak ki belõle és hurcoltak el a sötétségbe. Hulltak az ördögök is a rohamokban, rángatóztak aztán a havon.

Hajnalra elállt a havazás, és énekelni kezdtek az angyalok. Elhajították vértõl iszamos lándzsájukat, tépett zászlójú pikájukat, levetették átlátszó páncéljukat, ott álltak hosszú, fehér ingben, melynek vállára s onnan fürtökben derékig lógott le aranyhajuk. Arc arc mellett, kék szemüket égre emelve énekeltek az angyalok. Gyöngéd, friss kislányhangjuk úgy nyúlánkozott az Úr felé, akár a szõlõinda, vagy a szegfûszál. A zsoltár kristálytornya magaslott fel a karcos-fagyos levegõben. Az emberek sírtak, akár a gyerekek, mellükre szorították a szentképeket. A csonthalom felneszelt, a vázak újra összeálltak, a koponyák testüket keresgélték, a combcsontok visszaragadtak a csípõkbe, s mintha a földöntúli dallam seprõjébõl nõtt volna, újdonatúj hús borította el a hideg csontokat, arra meg bõr feszült, és nemsokára megifjodott, meztelen holtak keltek lábra, életre, mindahányan harmincévesek. Végsõ istenhozzádot intett megmaradt rokonságának, és lassan a temetõ felé indult a ruhátlan aszszonyok, férfiak csapata. Egyikük a templom elõtt téblábolt még egy ideig, nagy tûzkört rajzolt a földre. Az angyali zsolozsmázás felhangzásakor megkövült démonok a tátott szájú kút felé iramodtak, melynek alján most átlátszóvá vált a föld. Ott vergõdtek fejjel lefelé, kapaszkodtak a légúti fénybe, felhasított hasukból méterszám lógott a belük, vér- és okádékcsíkok folytak utánuk elkeskenyedve, amíg el nem tûntek a sötétségben.

Újabb örömkiáltás töltötte be a levegõeget a Badislav nemzetség feje felett. A hírnökök, egyre énekelve elkeveredtek a falusiak között, egyenként átölelték õket, lelket öntöttek beléjük, két tenyerük közé fogták az arcukat, homlokukra nyomták áhítatos ajkuk pecsétjét. Ettõl az érintéstõl azoknak olyan üvegessé vált a homlokcsontjuk, akár a jég, melyen tüzet gyújtanak, s végül egész koponyájuk ragyogóan kivilágosodott, látszottak mögötte a rózsaszínû agylebenyek, redõk. Egyetlen kisfiú volt közöttük, a legfürtösebb hajú, a legnagyobb, legkékebb szemû, akinek a friss agy helyett hatalmas pókot rejtett a koponyája, az tekerte ott teste köré a lábait. Egyetlen pillanatra villant fel a jelenés, aztán újra tejszínû pára homályosította el a homlokcsontokat, és fölöttük a gyöngyházas ráncokat. Az egyik angyal átölelt egy szemtelenül meredezõ csöcsû szentfazékot, és arra ocsúdott, hogy egyre fennebb gyûrõdik az égi inge alja, egyre sajgóbban és kéjesebben, mígnem aztán felfelé meredt, mintha láthatatlan bot támasztaná ki, redõnyként tûrõdött fel a combja felé a fénybõl való lebernyeg, felfedte kalcedon lábkörmeit. Torkán akadt ettõl a diadalmas ének, és olyan hörgés kunkorodott elõ a szájából, mint a fiatal kanfarkasé. A világ teremtése óta tisztán ragyogó szeme zavarossá vált a könnyektõl, isteni ábrázatát fintorgatva, mérgezett karmokkal kapta el az utolsó ördög farkát, és vetette alá magát utána a tüzes kútba. A Pokol felé hulltában sömör, fekély lepte el a bõrét, varasodtak a tagjai, hályogosodott a szeme, pikkelyesedett a háta, veszett az esze, nõiesedett a melle. A többi angyal, mintha csöppet sem bánkódott volna társa bukásán, újra rázendített, majd néhány erõteljes szárnycsapással felröppent a földrõl, magasztosan emelkedett az ég felé a vértanú fogából sugárzó vaskos fényoszlopon, akár egy madárember-raj. A vér, a testnedv, a bánat és az epe úgy tört ki talpukból, akár a felhajtó gázsugár, mígnem olyan tisztává váltak újra, mint az értelem fénye. Amint csillagközelbe értek, megnyílt elõttük az ég, és a falusiak újra megpillantották a könyörületes Atyaisten kápráztató ábrázatát, melybe úgy merültek-tûntek bele az angyalok, akár az arany levegõbe.

Most pedig szánok szabdalták az úttalan, napsütötte síkság terjedelmes mezejét. Forró orrlikukon át páracsíkokat eregetve horkantak a kis lovak. Néhány nõ, a harag éjszakáján megõszült hajjal, ijedten hátra-hátra pillantott, nyelvével keresztet vetett zárva tartott szájában, de mögöttük csak a szántalpak keskenyedõ csíkjai látszottak, mutattak nyílként a völgybeli falu felé, mely mintha a térségek és az idõk láthatatlan forrása lett volna. Teljes napon át haladtak így, mikor pedig estefelé sötét rózsaszínûvé vált a hó, a pópa magasba emelte kezét, és kicsiny tábort alakítottak ki a körbe állított szánok között. Közepén a tûz emelgette ezernyi lángját, akár egy templomfestõ mûvész az ecsetjeit, és feketén, sáfránysárgán, aranyosan rajzolt meg egy-egy makrancos lófejet, árnika hímzésû kozsokot, fáradt szemû, széles emberarcot, vedlõ szíjon lógó kulacsot, felborzolt farkassörényt, alig pár lépésnyire. [[Otilde]]rállók között aludtak egyet, majd pirkadatkor, a homályos vörös napgolyó alatt újra befogták a lovakat, és továbbmenekültek. Éjszakánként egyetlen férfi sem érintette meg az asszonyát, és nem is nyúlt hozzá, amíg le nem telepedtek valahol, egy tûzhelynél, egy templom körül, zöldséges kertek közepén.

Néhány éjszaka óta megszaporodtak az égen a csillagok, és a magasságból alálógó sötétség egyre mélyült, kékült, ûri fürtök, ágbogak világítottak benne. Melegebbek lettek a nappalok, napról napra lágyult a hó, a ligeti fák ágain csöpögni kezdtek a jégcsapok, latyakot csaptak szét a lópaták. Csillogó sárgás lett a szürke fény, mutatta magát, zaklató illatát a kora tavasz, megtelt vele a hatalmas fehér gömb, s abban a hernyózó szánsorok. Egy reggel az egész láthatár hosszában kékes színû szemhéj pattant fel a menekülõk elõtt. Egyre tágult, amint közelebb értek hozzá, olyan lett, akár egy összetekeredett kígyó a szemhatáron, aztán lejtett az út, s amint az ágak csapkodása, a varjúkárogás közepette lennebb értek, csodálatos táj bontakozott ki elõttük. A fenséges Duna folyó volt az, olyan borzasztóan széles, hogy a túlparti fák sanyarú mohának látszottak a kékes ködön át. Meleg szélben fényesedõ, vastag zöldüveg kéreg rejtette az alanti vizek tömkelegét, verte vissza vakító tükörként a levegõútját járó napot. "Dunav! Dunav!", rikkantották a kölkök, s a szánból leugorva futásnak eredtek, tocsogtak disznóbõr bocskorukkal a hóban, hogy mihamar az óriási csicsonkáig érjenek. A pap azonban emelt hangon utánuk kiáltott, s az emberkék visszatértek, megsimogatták közben a felhevült lóhasakat. A folyót ugyanis meg kellett engesztelni, mielõtt átkelnek rajta. Áldozatot kellett bemutatni, nehogy mindannyiukat felmorzsolják a haragos jégtáblák. Isten szolgájának eszébe jutott a gyerekkora, amikor északról elhozták a csodatévõ zápfogat s az egyéb szent ereklyéket, az akkori pap pedig léket vágott a Duna jegébe, majd miután misét mondott, szentelt vizet hintett, idõnként meghajolva felolvasott a lék mellé fektetett Evangéliumból, megragadta a kislány vállát, akire a sorsvonás esett, megcsókolta a szemét, és leengedte a jeges vízbe. Emberöltõnyi idõ telt el azóta, szelídült is a kor. Az öregeket rendre meggyõzték, hogy mivel a Teremtés isteni vagy akár ördögi hatalmai az embernek nem a testét, hanem a lelkét kívánják magukénak, az árnyék pedig nem egyéb, mint maga a szellem, elégséges lenne csupán az árnyékot feláldozni. Így aztán valahányszor házat építettek, vízen keltek át, hidat avattak, a hely örök életû szellemeinek élõ emberek árnyékát áldozták a hús és a vér helyett.

Meg kellett várniuk a reggelt, és virrasztottak is mindannyian a felhõk alatt, melyek elnyelték a csillagokat, hogy azok aztán még tisztább, áttetszõbb fénnyel szabaduljanak közülük, mint a tiszta selyem kendõvel ragyogóra törölt poharak. A hajnali lángokban, miután hóval dörzsölték meg az arcukat, kereken, pirosan ragyogott a parasztok szeme, akár a madaraké. És olyanoknak is látszottak bõ ujjú fehér ingükben, mint egy vízimadár-csapat, mely az az idõjárástól megcsalatva még tavaszodás elõtt visszatért a Dunához. A sorsvonás most egy fiúcskát jelölt ki, aki majdan Babuc apó, vagyis nagytata nagyapja lesz. Váltott gyerek volt, nem is akármilyen. Tíz tavasszal azelõtt a falubeli fruskák egy csapata kiment a határba százszorszépet, ibolyát szedni a ligetben. Virágkoszorút tettek a homlokukra, úgy bolyongtak a kizöldült kérgû zsenge fák között, melyek bódító illattal szalagozták fel a levegõt, és õk évekkel késõbb csodálkozva fedezték fel újra, amikor némely ünnepen a legények felvitték a hegyre, és asszonnyá tették õket: a fiatal fakéregnek férfiszaga volt. Csupasz ágak hasogatták az eget, a kislányokat meg fekete, különös vágy hasogatta, kéjes szemmel epekedtek, lábujjaik nyoma ott maradt az éppen csak sarjadó füvön, az inkább bûzös, mint illatos lila, sárga virágpárták között. A liget egyik részében ritkásan álltak a sarjfák, ágaik barnás vesszõnyalábnak tûntek, az ibolyák meg nem a szokásos színben tündököltek, hanem szurokfeketék voltak: egy-egy halom sötét folt a gyér gyepen. A vesszõk tövén hókucsma állt még, nagy vízcsöppökkel a tetején, és a gyémánt tüzével ragyogott. Langy fuvallat melengette a kislányok haját, amint a különös tisztás felé közeledtek, s már messzirõl megpillantottak a fekete foltos fûbundán egy aprócska, rózsás lényt, moccanatlanul hevert a sugaras dicsfényben, mint a templomi festett szentek. Meztelen, dundi csecsemõ volt, körömvastagságú kéreg alatt, napfényben ragyogó kristályburokban aludt, és álmában rángtak az ujjai. A lányok körbevették, a jelenés fölé biccentették a fejüket. Göndör fürtjük halkan pattogó hangot hallatva tapadt az áttetszõ tojáshéjra, amikor vigyázva felemelték, hogy jobban szemügyre vehessék a kisdedet. Megborzongtak tõle, mert szép volt ugyan, amennyire egy három hónapos csimasz lehetett egyáltalán, de azért ördöngös egy kicsit: szemöldökös-pillás kisded volt, zsenge az a csücsöri kis szájacskája, a mellbimbója két halvány lencseszem csupán, a hurkás combikái közé meg felgyûrõdve a bögyörõje, ám a köldökének nyoma se, hogy kiteljesítené a csodát. Levitték a faluba, és megpróbálták kiszedni a megkövült könnyekbõl való bölcsõjébõl, de hiába vetette latba minden tudását a kovács, a favágó, a pópa, nem bírta áttörni azt a hólyagot. A csecsemõ felímedett közben odabent, már bömbölni is kezdett éhében, remegett a pötty kezecskéje. Odahívták erre a falu boszorkányát, egy korasincs vénséget, aki egy óriási hársfa odvában éldelt, éjszakánként mutatkozott csupán, és feje búbján korsóként cipelte a hatalmas holdat, mely olyan kerek volt, akár egy arany herma. Felemelte a csecsemõs tojást, berakta a szoknyái alá, felfogta hasát a tenyerével, akár egy viselõs fehérnép, és elnyújtózott a kemencepadkán. Hajnalra, a falu hüledezõ véneinek szeme láttára, rájöttek a szülési fájdalmak. Üvöltött, vergõdött, habzott a szája, kiguvadt a szeme, akár a csigáé, mígnem aztán a hamis hasa összehuttyant, lelappadt egészen. A vénség fû- és gyökérszagú göncei alatt megmozdult valami. A bábaasszony kiemelte az újszülöttet a lazán lógó bõnyeburkában, amelyet aztán a kolbászvágó késsel felhasított. A fiúcska össze volt gabalyodva önmagával, és macskahangon nyávogott. Megfürdették, bepólyálták, s az egyik asszony mellére tették, akinek volt már egy karonülõje, és ezt is gondjaiba vette. Még azon a hajnalon megkeresztelték, háromszor merítették meg a medencében, hogy megszabadítsák a Sátántól. A lurkó aztán a többi falusi gyerkõccel együtt felhányódott, nem is különbözött tõlük, csak hiányzott a köldöke, nem különbözött semmiben sem addig a napig, amikor a mák évének viszontagságai után ki nem jelölte a sorshúzás, hogy árnyékát keresztülvetítse a befagyott Dunán.

Olyan mesék kerengtek emberekrõl, akiknek ellopták az árnyékát, hogy égnek állt tõle az üstök. Egy év se telt belé, és elszáradt a lábuk, kelések bugygyantak a fejükön, az álluk alatt, eleven giliszták tépték fel a bõrüket és nyüzsögtek fekete fejjel a fehér testükön, haláluk után pedig párzó kígyókként tekergõztek ki hasukból a belek, tûntek el a földbe vájt lyukakban. Lelkük pokolra szállt abban a pillanatban, hogy árnylétük felépült, csak tetemüket hagyta rohadtan bolyongani a nap alatt egy ideig. Az ördögök faggyúba vájt bugyorban vártak rájuk, vörösre hevített kampóra akasztották õket fejjel lefelé, a förgetegesen lángoló padozat fölé, és a vörös fényben, a tûznél emésztõbb kénköves bûzben, a kénkõnél maróbb bömbölések közepette, a bömbölésnél süketítõbb rettenetben hasogatták szét a nyelvüket, tépték ki a hörgõiket, pattintották szét a szemüket, szaggatták le a húsukat, szabdalták hosszú karmukkal a májukat, a szívüket, a veséjüket, farnyílásukba izzított lándzsahegyet döftek, és egyre csak, mindegyre, és megint elölrõl, lankadatlanul újrakezdve, az örökkévalóság minden pillanatában.

Reggel, a sugarasincs, áttetszõ nap bíbor fényében zsarátnokként senyvedt a pópa aranyszállal hímzett miseruhája. Négy gyerek tartotta a nagy szerkönyvet, melynek megfeketedett ezüstveretû fedele úgy megkeményedett, akár a vas, és felnyitott oldalán az Egyiptomból kivonuló nép Mózes vezetésével átkel a Vörös-tengeren. A pópa zsolozsmázva, füstölõt lengetve olvasta a fekete és piros betûket, majd jelt adott a falusiaknak, meztelenítsék le Vasilet, a kiválasztott gyermeket. Gõzölgött a fagytól a lovak bõre, de a fiú nyugodtan állt, nem is remegett, nem is sikálta tenyerével a lúdbõrözõ mellét, melyen rézkereszt csillogott. Egy szál rongy volt rajta, a csípeje körül. Lassan közeledett a szakadékos folyóparthoz, meztelen talppal a hóbuckákon át, pár lépés távolságból követték a falusiak. Megkerülte a károgó varjakkal teli bokrokat, és hosszú, hegyes árnyéka, akár egy fekete óramutató, egyszer csak rávetült a jégre. A parasztok térdre ereszkedtek, hadonászva hányták magukra a keresztet homlokuktól a köldökükig, miközben a pópa a fagyos istenhez fohászkodott, fogadja el az áldozatot, hagyja jószerével átkelni õket a túlsó partra. A fiú széttárta karjait, és árnyéka a partközelben - minthogy a folyó nyugatról keletre tartott - ugyanazt tette. Hosszú, fekete-vörös feszület nyúlt el most a víztükrön. "Fogadd, fogadd el az árnyat", mormogták egyvégtében a Badislav nemzetség tagjai, és egyszerre, a szemük láttára a feszület kísértete elkezdte felfalni önmagát, úgy vergõdött, akár a vizes hal a szárazon. Hosszú oszlopa, akárcsak a keresztgerenda párnafája, elvékonyodott, darabokra tört, sorra nyelte el õket a folyó. Vasile elsápadt, aranyló pihék meredtek fel a karján, combján, és szempillantás múlva nyoma sem maradt az árnyékának. A többiek rikoltoztak, üvöltöttek, ölelgették, gyorsan visszaöltöztették a ruháiba, annak tetejébe még egy loncos gyapjúujjast is terítettek a vállára. A gyerek visszakapaszkodott a szánra, magára húzott egy csergét, és sokáig siratta az árnyékát, amelyet mindörökre elveszített.

A lovak most már könnyen rakosgatták merev lábukat az üveges jégen, a Badislav nemzetség pedig káprázva bámult. Elképzelni sem tudták mostanig, hogy létezhet ilyen szépség a jégkéreg alá dermedve. Isten kertje azonban nagyobb, mint amennyit befogni képes belõle az emberi elme, és csodái számosabbak. A szánsor némán haladt át a fagyban az elvarázsolt táj felett. A kristálykéreg alatt ölnyire ugyanis mindenütt kitárt szárnyú pillangók látszottak. Törékeny, hernyószõrös testük vöröse, halványsárgája, feketéje húsz lépésnél is hosszabb volt, szárnyuk két pereme között helyenként negyven lépést is kiszámolhatott az ember. Hármasával nyújtóztatták kétfelõl a lábukat, ormányuk pedig, amellyel a virágpárát szívhatták volna fel (de hogyan is lehettek volna palota nagyságú virágok itt, efféle légycsodák számára?), órarugóként felcsavarodva kunkorodott nagyszemû, rõt fejük alatt. A szárnyuk meg azúrkék volt, sajgatóan bíbor-bársonyos, a rohadó meggy árnyalataival és már-már ízeivel teljes, meg rikító pisztáciaszín, szemmel tapogatva narancssárga perzsaszõnyeg érzetû, virágmintás, lendületes forma. Villásfarkúak voltak, akár a fecskék, szemük páva-, görény-, darázs-, céda-, menyétszem, szárnyuk a vízben és tükreiben felülmúlta a mezõk liliomát, melyek se nem fonnak, se nem szõnek, Máté evangéliuma szerint mégis ékesebb az öltözékük, mint a dicsteljes Salamoné. A folyó egész hosszán, el a szemhatárig, egymástól pár lépésnyire kitárt szárnyú, színpompás pillangókból szédítõ padlat állt össze. A távolabb heverõk kicsinek, haloványnak látszottak, mintha kékes ködön derengenének át, de az, amelyiken éppen átsiklottak a szánok, bûvös állatnak rémlett, vének pusmognak efféle villõrõl a fonóban: láthatatlan õzsuta, sárkánygyík, baziliszkusz vagy tejfehér unikornis lehetett volna. A nap már-már delelõre hágott dermedt szárnyaival, sárga lángban égett visszfényében a lovak horpasza, orrlika, a szánbeli népség orcája is, rájuk kente sötétjét, aranyát, a vér- és sáfrányszínét, szebb volt az, finomabb s úribb, mint az otthoni szentképek téglabarnasága.

A menekültek juszt is a Duna közepén álltak meg pihenni, ebédezni. Elõszedték olajba fõzött zöldségsalátájukat, fosókaszilvából párolt pálinkájukat, és csoportonként egy-egy csergére telepedtek a zöldes üvegen. A disznóhúskoncot, a tepertõt meghagyták zsírjában a fazekak alján, csömört kaptak már tõle, olyan kegyetlenül hosszú idõn át falták idáig. Alig pár lépésre a jég, a fenekük alatt hatalmas lepke háta sejlett, akár egy zátony a tenger hullá-
maiban. "Milyen lehet a lepkehús?", kérdezte váratlanul egy gyerkõc, akinek takonygyertya csüngött az orra alatt, mire a felbuzdult falusiak sorra elõadták a véleményüket, hogy lúdmell-, nyálkás csigafar-, fõtt rákéhoz hasonló zsenge zamata lehet neki. Végül a sligovicától felhevült parasztok néhánya, fittyet hányva a pópa intõ szavának, ásót, tûzben edzett hegyû karót ragadva, nekiesett a jégnek. Még tüzet is raktak körben, hogy teljes merejében kiszedjék a mélységbõl a szárnyas bivalyt. Egymást öklelve kínlódtak ott, amíg körbetapogathatták a gyûrûs potroh bársonyos bundáját, markukba gyûjthették a kárászéhoz hasonló apró pikkelyeket a szárnyakról. És amikor egyszer csak remegve életre keltek a pillangó bunkós csápjai, rángani kezdtek a vékony lábai, a parasztok bárddal levágták, majd odább hengerítették a hordó méretû fejét. Iszamos, kékes vér freccsent a hóhérokra. Elkezdtek aztán koncokat hasítani ki a hátából. Üvegesen remegett a húsa, akár a fasírt, de tömörebb volt annál, és édeskés szagot árasztott. Csont egy se volt benne, gyöngyházszínû bõnyeg, ín tartotta-fogta össze, mint valami fényes halászháló. Agyagedényekbe rakták, fõzték a tûzkutyákon. Mindannyian ettek belõle, az egy pópát kivéve, aki most is a Tisztátalan újabb cselvetésére gyanakodott. De nem történt semmi rémség: a parasztok ujjukat nyalogatva élvezték a csuda ízét. Feltörték aztán a lábpáncélját, és abban még ínycsiklandóbb velõféleségre bukkantak. A fejében, amit potyára vágtak le végül is, maroknyi agyvelõt találtak csupán, riasztó penészszaga volt. Gyomrukkal rendben, kedvükkel fennen, sarlóikkal a lepkeszárnyat kezdték el szabdalni, akár az ezerszínre festett vitorlavásznat, az asszonyaikat is odahívták, tépett szöveteket aggattak a csípõjükre. "A cárnénak sincs ilyen katrincája, babám", vigyorogtak kacagásformán, de a fehérnépek nem veszítették el a fejüket, istenkedtek és elfutottak, azt mondták, csak a cigánynék viselnek ilyen tiritarka göncöt. Végül takarót készítettek a szövetbõl, alája bújtak a szánban, és útnak indultak megint. Otthagyták a szétmarcangolt óriáslepkét, két szárnya váza széttárva olyan volt, akár a mankó, lemetszett lábai meg szanaszét a tócsákban, a kukoricakocsányból rakott tûz hamujában.

1845-öt írtak, Vasile s az övéi Havasalföld haván haladtak elõre útjukon. Laposan fordult el körülöttük a mezõség, ameddig a szem ellátott, és mintha a világ végéig nyúlt volna el. Hellyel-közzel a falvakban szalmafedeles vályogházakból szállt a füst a tejfölösen fehér ég felé. A parasztok itt gonoszak és szemfülesek voltak, véznábbak s feketébbek a szános kertészeknél, és csakis a csaláson járt az eszük. A vászoncselédek viszont sokkalta szebbek voltak, városiasan cicomázták magukat, és tudták, hogyan kell bizonyos növényi fõzetekkel nedvesen csillogóvá tenni a szemüket. Amint egy-egy falu közepén megállt a menet, megugatták a kutyák és körülfogták a csúcsos süvegû gyerekek, azonmód részeire is bomlott, a leszerszámozott lovakat beállították az istállókba az itteni parasztoknál, akiknek jóféle rézgaras ütötte a markát, majd a félszáz bolgár elõbb imához járult az övékénél csúcsosabb, ólomfedelû, ám szegényesebb festésû, felszereltségû templomban, s ennek végeztével meghívták õket egy-egy tehetõsebb gazda portájára, ahol forralt cujkát ittak, gyapjút fontak és mulatságos történeteket meséltek. A két pópa félrevonult, egyik poharat a másik után köszöntötte egymásra, és próbált értekezni valami egyházi ószláv dialektusban, de az lett a vége, hogy együtt énekelték el a szentséges zsoltárokat, imákat. A többiek elkeveredtek az oláhokkal, jelbeszéddel értekeztek, csecsebecsét cseréltek, kacarásztak, noha nem tudták pontosan, hogy min, kölcsönösen csodálkoztak a másik furcsaságain. A zömök, suta bolgár legények szeme majd' kifolyt összenõtt szemöldökük alól, a lilásvörös vastag arcukból, ahogy a karcsú munténiai lányokat nézték, oly' mûvészien voltak azok kifestve, akár a húsvéti tojás. Hajnalhasadáskor nemegyszer rántottak kést egy-egy merészebb tekintet miatt, a megállapodottabb emberek azonban mindannyiszor szétválasztották, lecsendesítették a legényeket. A Badislav nemzetség aztán álomra hajtotta fejét a csergén valamelyik pitvarban, mélyen elaludt a pillangó-takarójába burkolózva, az örökmécses fényének védelmében, mely reszke arany foltot vetett a falra. Továbbmentek aztán, alighogy nappalba hajolt az éj, és a mezõségre sápatag fény vetült hatalmasan. Három nap, három éj múlt el, és megtalálták a helyüket.

Alkonyodott, és újra eleredt a hó. Unottan csattantak a korbácsok, s egy-egy lovacska horkant olyankor a forró orrlikain át. A pópa elgondolkodva morzsolta rózsafüzérén az agátszemeket. A meggyvörös kövek kedvesen remegõ hanggal verõdtek egymáshoz a tapogató szõrös ujjak között, melyek egyike csonk volt csupán. Jobb keze mutatóujja egy szempillantás alatt elszáradt és lehullt, amikor, még pelyhedzõ állú novícius korában, elsõ ízben megérintette egy nõ mellbimbóját, bemocskolva ezzel a szüzességre, a tiszta életre tett fogadalmat. Most meg viszketett a csonkja, és olyan borzongás fogta el az agátgyöngyöktõl, mint hajdan annak a szemtelen kebelnek a málnaszemétõl. S amint éppen rémülten elkezdte szakállába susogni az ördögûzõ imát, megpillantotta a romot. Olyan halványan derengett a vérvörös mezõben, akár vénasszony szájában az utolsó foggyökér. Megálltak, lámpásaikat elõretartva kiszálltak az elhagyatott falaknál, behavazott kõomladék közepén találkozott a majdnem ép fal a félig leomolttal. Belsõ felükön egyházi kánonok szerint felfestett szentek látszottak, kétágú szakállal, aranyglóriával, kék redõs bõ öltözékben, olajos barna arccal, karikás tekintettel. Kétségtelen, hogy szép, híres templom állt ott hajdanán. Negyvennél több szent volt felfestve a két falra, mindenik kibontott pergamentekercset tartott, azokon meg kacskaringós betûket. Mindeniknek megvolt a maga háza, amit vastag vörös vonalak választottak el a többiekétõl. És különös véletlen, hogy az egyiknek csonka volt a bal keze mutatóujja, mint a pópának. Ilyent elképzelni sem lehetett egy festményen, hiszen a szentek hiányzó porcikája a tökéletességüket csorbította volna. Soványak voltak, nyilván, mivel ez a szellem diadalát jelezte a hús fölött, de csonkabonkák, sánták, vakok semmiképpen nem lehettek. Megborzongott a pópa, s a gyülekezet szeme láttára kinyújtotta, a szent tenyerére illesztette a kezét. Akkor mindannyian érezték, hogy megremeg a föld, és térdre estek. Soha nem tudták kideríteni, hogy a föld rázkódott-e meg, vagy saját bensõjük, netán együtt a kettõ. Az igaz viszont, hogy a szenvedélyesen elmormolt imák hangjainál lángpihék kezdtek hullani az égbõl az emberek fejére, és az emberek, lettek akár nõk vagy csecsemõk, prófétálni kezdtek, idegen nyelven szólaltak meg hirtelen, a szemük tágra nyílt, kiáltoztak, kacagtak, könnyeket sírva zokogtak ott, s közben levegõfalak emelkedtek ki ragyogóan a földbõl, egészítették ki a lábon maradt falakat, légboltozatok íveltek át a megvilágosodott koponyák felett, és levegõraj kerengett fel az égre. A falak rendre összeálltak, áttetszõen tejes színt öltöttek, majd homályosat, akár a morfil, és végül a romos falakon megmaradt festményekhez hasonlatos kápráztató képekkel teltek meg, s amazok is megtisztultak, úgyhogy az új templomban nem lehetett már megkülönböztetni egyiket a másiktól. Girlandos, virágos vésetû padok, ikonokkal teli, berakásos gyontatószék, drága áldozati ajándékokkal elhalmozott oltár egészítette ki a csodás építményt. Eközben a pópa csonkján egy ujj kristályképzete sarjadt, kialakultak benne a csontocskák, átlátszó köröm nõtt a begyére, megeredtek az erek, és õsz szõrszálakkal fedett bõr borította be az egészet. Amikor elvette tenyerét a festett alakétól, látszott, hogy a szentnek is megkerült az elfelejtett ízülete.

Ott, az Arges és a Sabar patak közén alapították meg Tintava falut, elõbb kunyhókat ástak a fura-puha agyagba, tavaszodáskor aztán kétszobás, tornácos parasztházakat építettek a magasztos templom köré, mely a nyáj pásztoraként magaslott ki közülük. Körös-körül hosszú parcellákra osztva felásták a földet, és zöldséget ültettek belé, így aztán nyárára éppen olyan vidám lett a falu a zöldellõ ágyások között, mint a régi volt a Rodopi katlanában. A Havaselvére átköltözött elsõ Badislavok negyed század múltán ókirályságiakká váltak, szaporodtak, elhagyták a nyelvüket és megtanulták az idevalókét, gyarapították a földjeiket, elitták az eszüket a falu központjában rövidesen megnyílt csehóban, ahol az Ördögnek - a régi hit szerint Isten testvérének - áldoztak, paradicsomkarókkal verték agyon egymást kósza fehérnépek miatt, haldokló vének felett virrasztottak, nehogy gyertyavilág nélkül múljanak ki a világból, lesték az égen az esõfelleget, és meg sem fordult a fejükben, egyetlen pillanatra sem, hogy valójában házukat nem egyébre építették, földjeiket nem máshol ásták fel, vetették be, hanem csak egy szépunokájuk agylebenyének picike szürke foltján, és hogy egész e világi létük, igyekezetük éppen olyan mulandó és illuzórikus, mint annak az elmének az anatómiai metszete, amely megálmodta õket.