A Krumpli Manó

---

Az igazi neve Frederic Dobson volt. Barátjának, a varázslónak, így mesélt önmagáról:

- Bristolban nem volt senki, aki ne ismerte volna Dobsont, a gyermekszabót. Õ az apám - és erre büszke vagyok, ha leszámítom tagadhatatlanul nyakas természetét. Tudnod kell, hogy ivott, mint a kefekötõ. Valamikor 1900 körül, néhány hónappal a születésem elõtt az én ginben pácolt papám felöltöztetett egy pufók viaszangyalkát, tudod, egy legénykét, az elsõ hosszúnadrágjában - és betette az anyám ágyába. Kész csoda, hogy nem vetélt el szegény feje. Hogy világosan megértsd - mindezt én csak hallomásból tudom, és ha pletykás jóakaróim nem hazudtak, akkor kétségtelenül ez volt a titokzatos oka annak, hogy én...

És Fred Dobson szomorú, megadó mozdulattal széttárta kicsiny kezét, a varázsló pedig, ajkán a szokásos ábrándos mosollyal lehajolt, ölbe vette Fredet, mint egy kisbabát, hogy sóhajtozva egy ruhásszekrény legfelsõ polcára tegye, ahol a Krumpli Manó békésen összegömbölyödve finoman tüszkölni és nyöszörögni kezdett.

Fred, noha már húszéves volt, alig nyomott többet ötven fontnál és csak néhány centivel volt magasabb, mint a híres svájci törpe, Zimmermann (mûvésznevén Baltazár Herceg). Akárcsak Zimmermann cimborája, Fred is rendkívül erõteljes testalkatú volt, gömbölyded homlokán és mandulavágású szemei sarkában nyoma sem volt ráncoknak, hátborzongatóan feszes arcvonásaival pedig (amelyek mintha a növekedésnek szegülnének ellen) törpénk elmehetett volna egy bájos nyolcéves gyermeknek is. Lesimított, nyirkos szalmaszín haja nyílegyenesen volt elválasztva egy pontosan a feje közepén futó választék mentén, mely végül egy forgóban mulatságos egyezségre jutott a feje búbjával. Noha Fred járása könnyed volt, viselkedése pedig közvetlen, és táncolni is egész jól tudott, legelsõ menedzsere mégis bölcsnek ítélte nyomatékosítani a "manó" elnevezést egy vicces jelzõvel, mely Fred vaskos orrára utalt, amit a törpe vérmes és bárdolatlan papájától örökölt.

A Krumpli Manó magányos tekintetével viharzó tapsot és kacagást keltett szerte Angliában és Európa nagyobb városaiban. Kedves és barátságos természetével elütött a többi törpétõl. Idõvel nagyon a szívéhez nõtt egy aprócska póni, Hópehely, amelynek a hátán szorgalmasan kocogott körbe-körbe egy holland cirkusz porondján; Bécsben pedig meghódította egy ostoba és hallgatag omszki porondszolga szívét azzal, hogy amikor elõször megpillantotta, nyújtózkodni kezdett, mint egy dadája ölelõ karja után esdeklõ kisgyerek.

Rendszerint nem egyedül lépett fel. Bécsben például egy orosz koloszszussal jelent meg a porondon; takaros, csíkos pantallóban és pofás kabátkában repkedett körülötte, hóna alatt terjedelmes kottatekercseket cipelt. Õ vitte be a kolosszus gitárját is. A roppant emlékmûként ácsorgó óriás gépies mozdulattal vette át a hangszert. A hosszú köpeny, melyet mintha ébenbõl hasítottak volna, a magasított cipõsarok és az oszlopszerû, tükrösen ragyogó magas cilinder még tovább növelte az impozáns, háromszázötven font súlyú szibériai magasságát, aki erõteljes állkapcsát elõrelökve egyetlen ujjal pengette a húrokat, miközben a háttérben a törpe nõies hangon szédülésre panaszkodott. Fred idõvel nagyon megszerette, és még néhány könnycseppet is ejtett, amikor elválasztották õket, mert az emberek hirtelen ráuntak a kettõsükre. Fred élete, akár a cirkuszi lovaké, eseménytelen egyhangúsággal forgott körbe-körbe. Egyszer a színfalak mögötti sötétben megbotlott egy falfestékkel teli csöbörben, és belepottyant, akár egy túlérett gyümölcs - ezt a balesetet még sokáig emlegette, mint hétköznapjainak egyhangúságát megtörõ eseményt.

A törpe így utazta körbe Európa nagy részét, pénzt takarított meg és ezüstös kasztrálthangon énekelt, miközben a német varietészínházak közönsége vaskos szendvicseket és pálcikákra tûzött kandírozott diót majszolt, a spanyol közönség pedig cukrozott ibolyát és szintén pálcikára tûzött diót. A világ láthatatlan volt számára. Csak a nevetõ, feneketlen és arctalan szakadék maradt meg emlékezetében, meg késõbbrõl, az elõadás utánról a hûvös éjszaka lágy, álomittas visszhangja, az éjszakáé, amely olyan mélykéknek rémlik, miután az ember kilépett a színházból.

Londonba visszatérve új társra lelt Shock, a varázsló személyében. Shocknak dallamos hangja és keskeny, sápadt, majdhogynem éteri keze volt. Lenyalt gesztenyebarna hajának egy tincse a szemöldökét verdeste. Sokkal inkább hasonlított költõre, mint színpadi mágusra, mutatványait finoman és kecsesen adta elõ, a szakmájához tartozó jellegzetesen fontoskodó handabandázás nélkül. A Krumpli Manó mulatságosan asszisztált neki, és a mutatvány végén turbékolva, harsány vidámsággal bukkant fel az egyik emeleti páholyban, noha mindenki láthatta, hogy egy perccel korábban Shock bezárja õt egy pontosan a porond közepén elhelyezett fekete ládába.

Ez az egyik londoni varietében történt, ahol légtornászok repkedtek a csilingelõ és idegborzoló trapézok között, ahol barkarolákat énekelt egy saját hazájában sikertelen külföldi tenorista, ahol egy matrózruhába bújtatott hasbeszélõ és akrobata biciklisták adták elõ számaikat, és ahol az elmaradhatatlan, hóbortos bohóc csoszogott aprócska kalapban és térdig érõ mellényben.

2

Az idõ múlásával Fred lassan búskomorrá vált, egyre többet tüszkölt, hangtalanul és bánatosan, mint egy pici palotapincsi. Noha hónapokig nem érzett vágyakozást a nõk után, a szûz törpén néha mégis eluralkodott a szorongás, gyötörte a szerelmi sóvárgás kínzóan metszõ fájdalma, mely ugyanolyan gyorsan illant el, amilyen váratlanul megjelent, újra és újra - majd nemsokára ismét közönnyel nézte a pántok bársonyhatáránál fehéren derengõ, csupasz vállakat, akárcsak a kis tornászlányokat, vagy a spanyol táncosnõt, akinek kivillantak olajbarna combjai, amikor narancspiros ruhájának bodros-pelyhes ruhafodrait felkorbácsolta egy-egy örvénylõ táncfigura.

- Neked egy törpelányra lenne szükséged - mondta eltöprengve Shock, miközben hüvelyk- és mutatóujjának ismerõs pattintásával egy ezüstláncocskát varázsolt elõ a törpe fülébõl, akinek kicsi karja seprõ mozdulatot írt le a levegõben, mintha csak egy legyet hessentene arrébb.

Aznap éjszaka, miután véget ért a száma, Fred keménykalapkában és apró felöltõben, szipákolva és zsémbelve tipegett végig a színfalak mögötti homályos folyosón, amikor hirtelen résnyire nyílt egy ajtó és a kifröccsenõ vidám fénynyalábtól megvilágított törpét két hang szólította be. Zita és Arabella hangja volt, a légtornász nõvéreké. Mindketten félmeztelenek voltak, napbarnítottak és fekete hajúak, mandulavágású kék szemekkel. A öltözõt festõi rendetlenség és különbözõ krémek illata töltötte be. Az öltözõasztal tele volt hintve púderpamacsokkal, gombokkal, csorba kölnisüvegekkel, rúzsokkal, egy néhai bonbonos dobozban pedig hajtûk hevertek.

A két lány csiripelése majd' megsüketítette Fredet. Csiklandozták és bökdösték a törpét, aki haragosan és a vágytól kivörösödve gurult labdaként ide-oda kínzói csupasz, ölelõ karjai között. Végül, amikor a dévaj Arabella hátravetette magát a pamlagon és magára húzta, Fred elvesztette a fejét és nagyokat horkantva dörgölõzni kezdett hozzá, vasmarokkal ölelve át a nõ nyakát. Arabella megpróbálta lelökni magáról, felemelte a karját, a törpe pedig alácsusszant, elõrelendült és ajkait a lány kiborotvált hónaljának tüskés üregébe fúrta. A másik lány, aki egészen elgyengült a nevetéstõl, hiába cibálta a törpe lábait. Abban a pillanatban felpattant az ajtó és a légtornászlányok francia férfi partnere lépett be, márványfehér, feszes trikóban. Csendesen, minden indulat nélkül megmarkolta a törpét a nyakánál fogva (csak Fred szakadó gallérjának repedése hallatszott), a levegõbe emelte és mint egy majmot, kihajította a szobából. Az ajtó bevágódott. A történetesen épp arra bóklászó Shocknak épp sikerült elkapnia a látványt: egy márványosan ragyogó férfikart és egy kicsi, fekete figurát, amint maga alá húzott lábakkal repül a levegõben.

Fred megütötte magát, és most mozdulatlanul hevert a folyosón. Nem volt igazán kábult, csak hevert, kifordult tagokkal, szemét mereven egy pontra szegezte, foga hevesen vacogott.

- Pech, öregfiú - sóhajtotta a varázsló, amint felemelte a földrõl. Áttetszõ ujjaival végigtapogatva a törpe gömbölyded homlokát hozzátette: - Mondtam neked, hogy ne ártsd magad ilyesmibe. Hát most megkaptad. Egy törpelányra lenne szükséged.

Fred nem válaszolt, szeme kidülledt.

- Ma éjjel nálam alszol - határozta el Shock, és a kijárat felé vitte a törpét.

3

Mr. Shocknak felesége is volt, Mrs. Shock.

Meghatározhatatlan korú nõ volt, szemének feketeségébe sárgás árnyalat vegyült az íriszek körül. Szikár termetét, pergamen arcszínét, élettelen, fekete haját, az orrlyukain kiáradó mélyen leszívott cigarettafüstöt, frizurájának és öltözékének keresett rendezetlenségét aligha találta volna vonzónak a férfiak többsége, ám semmi kétség, hogy Mr. Shocknak tetszett - ámbár úgy tûnt, hogy nem nagyon figyel a feleségére, örökké titokzatos trükkök kiagyalásán járt az esze, mindig nem e világinak, titkolódzónak tûnt, a hétköznapi beszélgetések során gondolatai máshol kalandoztak, ám akkor is pontosan megfigyelt maga körül mindent, amikor alámerült csillagközi ábrándjaiba. Norának állandóan résen kellett lennie: férje egy ideje nem szalasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy kitaláljon valami apró, haszontalan, finoman fortélyos cselfogást. Elõfordult, hogy szokatlan falánkságával hökkentette meg feleségét: zaftosan cuppogott az ajkával, többször leszopogatta a csirkecsontokat, újra és újra hatalmas ételkupacokat pakolt a tányérjára, majd egy bánatos mosolyt küldve felesége felé, elment és nem sokkal késõbb a szobalány a kötényébe vihogva jelentette Norának, hogy Mr. Shock egy falatot sem evett az ebédjébõl, hanem mindent meghagyott és az asztal alá tett három vadonatúj lábosba.

Nora apja középszerû festõmûvész volt, aki kizárólag lovakat, pettyes kutyákat és rózsaszín kabátos vadászokat festett. A házassága elõtt Nora Chelsea-ben lakott, lenyûgözték a ködös temzei naplementék, rajzórákat vett és eljárt a helyi bohémek nevetséges találkozóira - ahol kiszemelte õt magának az a kísértetszürke szemû, csendes és kecses férfi. A férfi keveset beszélt magáról, titokzatos és kifürkészhetetlen volt. Néhányan lírai költemények szerzõjének vélték. Nora hevesen fellángoló szerelembe zuhant. A költõ szórakozottan eljegyezte, és házasságuk legelsõ napján, bánatos mosollyal elárulta, hogy fogalma sincs arról, hogyan kell verset írni, de ott és akkor, a beszélgetés közepén átváltoztatott egy régi vekkert nikkel-kronométerré, majd a kronométert azzá a pici aranyórává, melyet Nora idõtlen idõk óta a csuklóján viselt. Nora megértette, hogy a varázsló Shock a maga módján költõ - csakhogy képtelen volt hozzászokni férje minden pillanatban és minden körülmények között megnyilvánuló mûvészetéhez. Nehéz boldognak lenni, ha az ember férje egy délibáb, peripatetikus szemfényvesztés, mind az öt érzék egyidejû csalódása.

4

Nora dologtalanul kocogtatta körmeivel az akváriumot, benne néhány, uszonyát villogtatva cikázó, tátogó aranyhallal - mintha narancshéjból hasították volna ki õket -, amikor zajtalanul kinyílt az ajtó és megjelent Shock (félrecsúszott selyemsapka, szemöldökre hulló hajtincsek), karjában egy kicsavarodott, apró teremtménnyel.

- Fogd - sóhajtotta a varázsló.

Nora agyában villámgyorsan követték egymást a gondolatok: Gyerek. Elveszett. Rátaláltak. Szemét elfutották a könnyek.

- Örökbe kell fogadni - tette hozzá lágyan Shock, néhány pillanatig még az ajtóban tétovázva.

Az apró jószág hirtelen megelevenedett, motyogott valamit, és félénken kaparászott a varázsló keményített ingmellén. Nora gyors pillantást vetett a parányi, zergebõr pántos cipõkre és a keménykalapkára.

- Engem nem versz át - mondta gúnyosan.

A varázsló szemrehányóan nézett rá, aztán lefektette Fredet a plüss-pamlagra és betakarta egy ott heverõ köntössel.

- A Blondinettek kirúgták - magyarázta Shock, majd önkéntelenül hozzátette: - Megütötték egy súlyzóval. Pont a hasikáján.

És Norát - jólelkû volt, mint a gyermektelen nõk általában - oly erõvel öntötte el a szánalom, hogy kis híján könnyekben tört ki. A törpe anyjává változott, megetette, megitatta egy pohár portóival, bedörzsölte kölnivízzel a homlokát, benedvesítette halántékát és a füle mögött húzódó gyermekes vájatot.

Másnap Fred kora reggel ébredt, körülnézett az ismeretlen szobában, beszélt az aranyhalakhoz, majd egy vagy két halk prüszkölés után kiült az ablakpárkányra, mint egy kisfiú.

Elbûvölõ, olvatag ködpára mosta át a szürke londoni háztetõket. Valahol a távolban kinyílt egy manzárdablak, üvegtáblájáról ragyogva verõdtek vissza a napsugarak. Egy autóduda jajdult fel az üde, lágy hajnalban.

Fred gondolatai hosszasan elidõztek az elõzõ nap eseményeinél. Az artistalányok nevetéstõl elcsukló hangja furcsán elvegyült Mrs. Shock hûvös, illatos kezének érintésével. Elõször ápolgatták, mint egy beteget, aztán dédelgették - és gondolják csak meg, Fred nagyon érzelmes és nagyon tüzes törpe volt. Képzeletben eljátszadozott a lehetõséggel, hogy egy nap majd megmenti Norát egy erõs és brutális férfitól - olyasvalakitõl, mint az a fehér trikóruhás francia. Minden logika nélkül gondolatain egy tizenöt éves törpelány emléke úszott át, akivel egyszer fel kellett lépnie. Nyomott kedélyû, beteges, hegyes orrú kis teremtés volt. Úgy mutatták be õket a közönségnek, mint jegyespárt, és az undortól reszketõ Frednek egy frivol tangót kellett ellejtenie vele.

Újabb magányos autóduda jajdul fel, majd elenyészett. A napsugarak lassan szétfoszlatták a ködöt London szelíd vadonja felett.

Fél nyolc körül megelevenedett a lakás. Mr. Shock, ajkán légies mosolylyal kifürkészhetetlen útjára indult. Szalonnás tojásrántotta mennyei illata szállt az étkezõ felõl. Hanyagul feltûzött hajjal, napraforgókkal hímzett kimonóban megjelent Mrs. Shock.

Reggeli után megkínálta Fredet egy illatosított, vörös szirom-filteres cigarettával, és szemhéját félig leeresztve hagyta, hogy a törpe az életérõl meséljen. A feltárulkozás pillanataiban Fred hangocskája kissé elmélyült, lassan, szavait megválogatva beszélt és furcsamód ez a váratlan méltóság, amely a szavait átitatta, illett hozzá. Fejét lehorgasztva, ünnepélyesen, ruganyos feszességgel ült Nora lábánál, aki a plüssdíványon hátradõlve hevert, és karját a tarkóján összefûzve felfedte csupasz, hegyes könyökét. Mondókáját befejezve a törpe némaságba süppedt, de továbbra is ide-oda forgatta parányi tenyerét, mintha még mindig lágy beszédét kísérné vele. Fekete kabátkája, lehajtott arca, pici, húsos orra, homokszín haja meg a feje búbján húzódó választék megindították Nora tétova szívét. Szempillái rejteke mögül nézett rá, és képzeletben eljátszadozott a gondolattal, hogy lábánál nem egy felnõtt törpe, hanem nem létezõ kisfia ül, aki éppen azt meséli neki, hogy hogyan verték meg az osztálytársai. Nora kinyújtotta a karját, és könnyedén megsimogatta a törpe fejét - és akkor, abban a pillanatban, a gondolatok kifürkészhetetlen öszszekapcsolódásából egy egészen más, furcsa és bosszúszomjas látomás bontakozott ki elõtte.

Fred, megérezve a hajában matató könnyû ujjakat, elõször mozdulatlanná vált, majd a lázas csendben nyalogatni kezdte ajkát. Kifordult szeme Mrs. Shock papucsának zöld pomponjára tapadt. És egyszerre, képtelenül és mámorosan, minden mozgásba lendült.

5

Azon a füstös-kék napon az augusztusi napfényben fürdõ London különlegesen szép volt. A lágy, ünnepi égbolt visszatükrözõdött az aszfalt sima felületén, az utcasarkokon karmazsinvörösen lángoltak a fényes postaládák, a park gobelin-zöldjében kocsik villantak fel és gördültek tova halk zümmögéssel - az egész város reszketett és sóhajtozott az érett langymelegben, és csak a föld alatt, a metró peronjain lelhetett az ember hûvös zugra.

Az esztendõ minden egyes napját ajándékba tartogatja valaki számára: annak a valakinek az a legboldogabb napja. A többi emberrel az a nap csak megtörténik, õk csak élvezik a napfényt, dühöngenek az esõ miatt, és soha nem tudják meg, hogy valójában kié az a nap: és a szerencsés kiválasztott boldogan mulat a többiek tudatlanságán. Senki nem sejtheti elõre, hogy melyik nap lesz az övé, nem tudhatja, hogy mi lesz az a csekélység, aminek élete végéig õrzi majd emlékét: egy fodrozódó víztócsa szélérõl visszaverõdõ napfény, vagy egy lehulló juharfalevél keringõ tánca; sõt gyakran megesik az is, hogy valaki csak az emlékeiben ismeri fel a saját napját, jóval azután, hogy leszakította, összegyûrte és az íróasztala alá hajította a naptárlapot, rajta az elfeledett dátummal.

A sors Fred Dobsonnak, egy egérszürke kamásnis törpének adományozta ezt a boldog napot, egy autóduda dallamos tülkölésével és egy távolban kicsapódó ablakszárny csillanásával felvirradó augusztusi napot, 1920-ban. Gyerekek szaladtak vissza szüleikhez, hogy zihálva meséljék nekik: találkoztak egy igazi törpével, aki keménykalapot és csíkos pantallót viselt, kezében pedig sétabotot és egy pár cserbarna kesztyût tartott.

Miután búcsúzóul tüzesen megcsókolta Norát (aki vendégeket várt), a Krumpli Manó kilépett a széles, sima utcára, melyet elárasztott a napfény, és azonnal tudta, hogy az egész város csak miatta, csak és kizárólag miatta létezik. Egy jókedvû taxisofõr visszhangos csattanással lecsapta a taxiórát, és a törpe tekintete elõtt végighömpölygött az utca, õ pedig a bõrhuzatú ülésen csúszkálva boldogan kuncogott és gügyögött a nem létezõ bajusza alatt.

A Hyde Parknál kiszállt, és a kíváncsi tekintetekkel mit sem törõdve ment, ment, peckesen ellépett a mesterséges tavacska partján álló összecsukható, zöld nyugszékek mellett, a szilfák és a hársak homályos rejtekében burjánzó hatalmas rododendronbokrok mellett, ahol a gyep oly ragyogó és lágyan elsimuló volt, akár a biliárdposztó. Lovasok ügettek el mellette, finoman rugózva a nyeregben, nyikorgó, sárga bõrbõl készült lábszárvédõben, lovaik pedig a zablákat csörrentve vetették fel karcsú fejüket; és drága, fekete autók, káprázatosan csillogó keréktárcsákkal, gördültek lassan tova az ibolyaszín árnyék kiterjedt csipkézetén.

A törpe bóklászott, mélyen beszívta a benzinfüst meleg fuvallatát, a lombok súlyosan illatoztak, mintha rothadásnak indultak volna már-már túlcsorduló zöld nedveiktõl, a törpe pedig sétapálcáját pörgetve úgy csücsörített az ajkaival, mintha fütyörészne, elragadtatva a felszabadultság és súlytalanság mámorító érzésétõl. Reggel a szeretõje tapintatos sietséggel szerette volna minél hamarabb kívül tudni, és idegesen felnevetett, amikor eszébe jutott, hogy mennyire retteg tõle, hogy idõs apja - aki nála szokott ebédelni - még gyanakodni kezdene, ha egy idegen úriembert találna a házban.

Azon a napon mindenütt lehetett látni a törpét. A parkban - ahol egy rózsás arcú dajka, keményített bóbitával a fején, valamilyen okból felajánlotta, hogy tologatja egy kicsit a babakocsiban; egy múzeum tágas elõcsarnokában; a mozgólépcsõkön, melyek lassan kúsztak felfelé a morajló mélységbõl, ahol elektromos szellõ lengette a ragyogó plakátokat; az elegáns üzletekben, ahol kizárólag díszzsebkendõket árultak férfiak részére; és egy busz tetején, ahová egy barátságos kéz segítette fel.

Hamarosan elfáradt - elbódította a mozgalmasság, a ragyogás, a rámeredõ, szíve mélyéig hatoló, kacagó tekintetek, és a törpe úgy érezte, az utolsó cseppig ki kell élveznie a társául szegõdött mérhetetlen szabadságot, büszkeséget és boldogságot.

Végül az éhes Fred belépett az ismerõs étterembe, ahol színes cirkuszi társaság gyûlt össze, és ahol senkit sem lepett meg a jelenléte, õ pedig végignézett azokon az embereken, az elhülyült és örökké részeg bohócon, korábbi ellenségén, a francián, aki most barátságos biccentéssel üdvözölte, és Mr. Dobson elõtt tökéletesen világossá vált, hogy soha többé nem lép fel a porondon.

A hely homályos volt, bent nem égett elég lámpa, kintrõl nem szûrõdött be elegendõ napfény. Az elhülyült, lecsúszott bankárra hasonlító bohóc és a légtornász, aki furcsán faragatlannak festett civilben, csendesen dominóztak. A spanyol táncosnõ malomkeréknyi, szemére mélykék árnyékot vetõ kalapban és keresztbe vetett lábakkal egyedül ücsörgött a pult sarkánál. Körülbelül fél tucat ember volt még ott, akiket Fred nem ismert: a sokéves sminkeléstõl kilúgozott vonásaikat vizsgálgatta, aztán nemsokára jött a pincér, hozott Fred feneke alá egy vánkost, és terítéket cserélt, fürge mozdulatokkal simítva el az új asztalkendõt.

Az étterem homályos mélyén Fred hirtelen felfedezte a varázsló finom arcélét: épp suttogva beszélgetett egy elhájasodott, idõs, amerikainak tûnõ férfival. Fred nem gondolta volna, hogy éppen itt futhat össze Shockkal -aki soha nem járt kocsmákba -, sõt tulajdonképpen a létezésérõl is tökéletesen megfeledkezett. Most mély szánalmat érzett a szerencsétlen mágus iránt és elõször úgy döntött, hogy mindent eltitkol; de aztán eszébe jutott, hogy Nora képtelen lenne hazugságban élni, és valószínûleg elmesélné férjének azt a kábult estét ("beleszerettem Mr. Dobsonba …elhagylak") -, és arra gondolt, hogy Norát meg kellene kímélni egy nehéz és kellemetlen vallomástól, elvégre õ a lovagja volna neki, nem? Büszke Nora szerelmére, következésképp jogosan okoz fájdalmat a férjnek, szánalom ide vagy oda.

A pincér meghozta a vesepástétomot és a pohár gyömbérsört. Egyúttal néhány lámpát is felkapcsolt. Itt-ott, a poros plüssbútorok felett kristályvirágok izzottak, és a törpe messzirõl látta, amint egy aranyszínû fénynyaláb kiemeli a varázsló gesztenyeszín üstökét, és látta az áttetszõ, finom ujjain ficánkoló fénysugarak és árnyékok táncát. A varázsló beszélgetõpartnere felemelkedett, alázatos vigyorral megragadta pantallójának övét, Shock pedig elkísérte a ruhatárba. A hájas amerikai a fejébe csapott egy széles karimájú kalapot, megrázta Shock éteri kezét és még mindig a nadrágszíját rángatva elindult a kijárat felé. Abban a pillanatban egy résen beszökött egy napsugár, és a lámpák sárgábban izzottak. Az ajtó tompa puffanással becsapódott.

- Shock! - kiáltotta a Krumpli Manó, kurta lábaival hevesen harangozva az asztal alatt.

Shock odament. Közben a mellényzsebébõl mélán elõhalászott egy égõ szivart, megszívta, kieresztett egy füstpamatot, majd ismét zsebre vágta. Senki sem tudta, hogyan csinálja.

- Shock - szólalt meg a törpe a gyömbérsörtõl kivörösödött orral. - Beszélnem kell veled. Borzasztóan fontos.

A varázsló leült Fred asztalához, és rákönyökölt.

- Hogy van a fejed - fáj még? - érdeklõdött közönyösen.

Fred megtörölte ajkát a szalvétával: nem tudta, hol is kezdje, még most is attól félt, hogy túl nagy fájdalmat okoz barátjának.

- Ha már itt tartunk - mondta Shock -, ma este lépek fel veled utoljára. Az a fickó leszerzõdtetett Amerikába. Remek kilátásaim vannak.

- Szóval, Shock… - és a törpe kenyérgalacsinokat morzsolgatva kutatott a szavak után. - Az a helyzet... Légy erõs, Shock. Szeretem a feleségedet. Ma reggel, azután, hogy te elmentél, õ és én, mi ketten, vagyis õ...

- Csakhogy én nagyon rosszul bírom a tengert - tûnõdött tovább a varázsló -, és egy hét lenne az út Bostonig. Egyszer áthajóztam Indiába. Úgy éreztem magam, mint egy elmacskásodott láb.

Fred, bíborpirosra gyúlva dörzsölgette parányi ökleivel az asztalterítõt. A varázsló kuncogott átsuhanó emlékein, aztán megkérdezte: - Akartál mondani valamit, kis barátom?

A törpe a varázsló kísértetszürke szemébe nézett, és zavartan megrázta a fejét.

- Nem, nem, semmit... veled nem lehet beszélni.

Shock keze kinyúlt - semmi kétség, hogy Fred fülébõl akart elõhúzni egy láncocskát -, ám sok-sok éves mesteri bûvészkedése során most fordult elõ elõször, hogy a láncocskát nem ragadták meg elég erõsen a ujjak izmai és a földre hullott. Shock lenyúlt érte és felemelte.

- Nem itt fogok ebédelni - mondta, elmélyülten vizsgálgatva a törpe feje búbján a forgót. - Nem szeretem ezt a helyet.

Fred némán, durcásan eszegetett egy sült almát.

A varázsló csendesen távozott. Az étterem lassan kiürült. A hervatag, nagy kalapos spanyol táncosnõ is ellibegett egy félénk, igen finoman öltözött, kék szemû fiatalember karján.

Hát, ha nem akart rám figyelni, akkor a dolog ezzel le is van zárva, töprengett a törpe, majd megkönnyebbülten felsóhajtott és úgy döntött, hogy Nora sokkal világosabban elmagyarázza majd a dolgokat. Aztán papírt kért és nekiállt levelet írni Norának. Levelét e sorokkal zárta:

Nos, érted már, miért nem tudok úgy élni többé, mint eddig éltem. Micsoda kínokat élnél át, ha tudnád, hogy az ordenáré csürhe minden este reng a röhögéstõl szíved választottja láttán. Felbontom a szerzõdésemet és holnap elutazom. Újabb levelet kapsz tõlem, amint találok egy békés zugot, ahol a válásod után végre szabadon szerethetjük egymást, én édes Norám.

Így végzõdött hát a könnyûszárnyú nap, melyet a sors az egérszürke kamásnis törpének ajándékozott.

6

Londonra óvatosan leereszkedett az alkony. Az utcák zaja valami lágy, üreges visszhanggal keveredett, mint amikor valaki abbahagyja a zongorajátékot, ám lábát még mindig a pedálon tartja. A parkok hársfáinak sötét levelei mint megannyi pikk-ász vetültek az áttetszõ égboltra. A keresztezõdésekben vagy az ikertornyok gyászos körvonalai között az izzó naplemente olyan volt, mint egy látomás.

Shock szokás szerint ebben az idõben tért haza vacsorázni, hogy aztán magára öltve hivatali frakkját egyenesen a varietébe hajtson. Azon az estén Nora a lehetõ legtürelmetlenebbül várta érkezését, remegett a pokoli jókedvtõl. Milyen boldog volt, hogy végre neki is van saját titka! A törpe alakja el-
enyészett. A törpe csak undok kis féreg volt.

Hallotta a bejárati ajtó zárjának finom kattanását. Mint a megcsalatott embereké általában, Shock arca is újszerûségével vágta mellbe Norát, mintha vadidegen lett volna. Shock biccentett Norának, majd szégyenkezve és szomorúan lesütötte hosszú szempillájú szemét. Szó nélkül asztalhoz ült, a helyére, Norával szemben. Nora végigmérte világosszürke öltönyét, melytõl alakja még karcsúbbnak, még tünékenyebbnek tetszett, és tekintetében felizzott a mámoros gyõzelem, szája egyik sarka kajánul megremegett.

- Hogy van a törpéd? - érdeklõdött, ízlelgetve odavetett kérdésének édes ízét. - Azt hittem, magaddal hozod.

- Nem találkoztam ma vele - válaszolta Shock, nekilátva az evésnek. Hirtelen meggondolta magát - elõvett egy apró fiolát, óvatosan kicsavarta és tartalmát belebillentette egy pohár borba.

Nora undorral várta, hogy a bor színe ragyogó kékké vagy olyan áttetszõvé változzék, mint a víz, ám a burgundi színárnyalata mit sem változott.

- Csak gyomorcseppek, - az emésztés miatt - mormolta Shock. Árnyék suhant át az arcán.

- Hazudsz, mint mindig - mondta Nora. - Remek a gyomrod.

A varázsló lágyan felnevetett, majd megköszörülve torkát, akár egy üzletember, egy hajtásra kiitta a bort.

- Egyél már - nógatta Nora. - Kihûl az étel.

", ha tudnád, gondolta Nora kegyetlen örömmel. Soha nem jössz rá. Ez az én hatalmam.

A varázsló csendesen evett. Hirtelen grimaszba rándult az arca, ellökte a tányért, és beszélni kezdett. Mint máskor sem, most sem nézett egyenesen Norára, tekintete valahol felette járt, hangja lágy és dallamos volt. Elmesélte a napját, elmondta, hogy járt a királynál Windsorban, ahová azért hívták, hogy mulattassa a fekete bársonykabátos és csipkegalléros kis hercegeket. Meséjét finoman adta elõ, utánozta az emberek arckifejezését, hunyorgott, fejét finoman fel-felvetette.

- Egy egész sereg fehér tollú galambot varázsoltam elõ a cilinderem-
bõl - mondta.

A törpe pici tenyere pedig nyirkos volt, te meg ezt az egészet kitaláltad, jegyezte meg magában mellékesen Nora.

- És azok a madarak, képzeld, körülrepdesték a királynõt, elhessegette õket, és egész végig udvariasan mosolygott.

Shock felállt, megingott, két ujjával finoman megtámasztotta magát az asztal sarkán, és mintha története zárszavait mondaná, így szólt: - Nem érzem jól magam, Nora. Méreg volt, amit ittam. Nem lett volna szabad hûtlennek lenned hozzám.

A torka remegett, ádámcsutkája vonaglott, és ajkához szorítva egy zsebkendõt, kiment a szobából. Nora felpattant, hosszú borostyánlánca beleakadt a gyümölcskésbe és lesöpörte az asztalról.

Ez csak színjáték, gondolta keserûen. Meg akar ijeszteni, kínozni akar. No nem, drága uram, ez nem fog menni. Majd meglátod.

Milyen bosszantó, hogy Shock mégis rájött valahogy a titkára. De végül is remek alkalom, hogy végre feltárja érzéseit, hogy a képébe sikítsa, hogy féktelenül gyûlöli, hogy megveti, hogy nem is ember, hanem egy kaucsuk-fantom, és õ már nem bír vele együtt élni, nem tudja elviselni tovább, hogy...

A varázsló az ágyon feküdt, teljesen összekucorodva, fogai kíntól csikorogtak, de mégis küldött egy bágyadt mosolyt Nora felé, amikor az beviharzott a hálószobába.

- Szóval azt hiszed, bedõlök neked - zihálta Nora. - Ó, nem, ennek vége. Én is tudom, hogy kell csalni. Undorodom tõled, nevetséges vagy a sikertelen kis trükkjeiddel…

Shock, még mindig gyámoltalanul mosolyogva, megpróbált felkelni az ágyból. Lábaival a padlót súrolta. Nora elhallgatott, és azon törte a fejét, mi bántót vághatná még férje fejéhez.

- Ne - nyögte keservesen Shock. - Ha volt valami, amivel… kérlek, bocsáss meg.

Homlokán megfeszültek az erek. Még jobban összegörnyedt, a szemébe lógó hajtincs reszketett, torkából hörgés szakadt fel és a szájához szorított zsebkendõt egyszerre vér és epe itatta át.

- Ne bohóckodj már! - visította Nora, toppantva.

Shocknak végre sikerült kiegyenesednie. Az arca viaszsápadt volt. A gombóccá gyûrt rongycafatot a sarokba hajította.

- Várj, Nora... Nem érted... Ez a legeslegutolsó mutatványom... Nem lesz több...

Ismét görcsbe rándult szörnyû, csillogó arca. Megtántorodott és az ágyra zuhant, fejét hátraejtette a párnára.

Nora közelebb lépett, és szemöldökét összeráncolva jobban megnézte. Shock a hátán feküdt, lezárt szemmel, összeszorított fogát csikorgatva. Amikor fölé hajolt az asszony, Shock szempillái remegtek, bizonytalanul bámult a feleségére, nem ismerte fel, ám egyszerre csak mégis felismerte és tekintete megtelt a gyöngéd szeretet és a fájdalom fényével.

És abban a pillanatban Nora rájött, hogy jobban szereti mindennél a világon. Borzalom és szánalom kavarodott fel benne egyszerre. Körbeszaladt a szobában, egy pohárba vizet töltött, a poharat a mosogatón hagyta, visszarohant a férjéhez, aki felemelte a fejét, hogy a lepedõ csücskét az ajkaihoz szorítsa, és egész testében remegve görcsösen öklendezett, kidülledt szemeit már elfátyolozta a halál. Nora vad mozdulattal átvágtatott a másik szobába a telefonhoz, rázta a kagylót, többször rossz számot tárcsázott, újrakezdte, közben levegõért kapkodott és öklével a telefonasztalt verte; és amikor az orvos végre felvette a telefont, Nora beleüvöltötte, hogy férje megmérgezte magát és most haldoklik, közben záporozó könnyei elárasztották a kagylót, amit aztán találomra lecsapott és visszarohant a hálószobába.

A varázsló olajosan fénylõ arccal, hófehér mellényben és kifogástalanul vasalt nadrágban a falitükör elõtt állt, és könyökét széttartva, elmélyülten babrált a nyakkendõjével. Észrevette Norát a tükörben, és anélkül hogy megfordult volna, szórakozottan hunyorított neki; közben halkan fütyörészett és áttetszõ ujjbegyeivel selyem csokornyakkendõje fekete végét morzsolgatta.

7

Drowse, ez az aprócska város Anglia nyugati részén, valóban oly bágyasztónak tetszett, mintha örök álomba zuhant s örökre elveszett volna a ködbe burkolózó, lágy-lankás mezõk között. A városkának volt egy postahivatala, egy kerékpárszaküzlete, két-három piros és kék cégéres dohányárudája, és egy ódon, szürke temploma, melyet egy hatalmas gesztenyefa álmos árnyékába temetkezõ sírkövek öleltek körül. A fõutca élõ sövények, apró kertek és téglából épült, repkénnyel rézsútosan befuttatott villák között vezetett. Az egyik villát egy bizonyos F. R. Dobson bérelte, akit senki sem ismert, kivéve a gazdaasszonyát és a helyi orvost - aki nem volt pletykás természetû. Mr. Dobson a jelek szerint soha nem tette ki a lábát otthonról. A gazdasszonya, egy termetes, szûkszavú asszonyság - korábban egy elmegyógyintézet alkalmazottja volt - a szomszédok szokásos érdeklõdésére azt a választ adta, hogy Mr. Dobson idõs paralitikus, aki arra ítéltetett, hogy elfüggönyzött magányban tengesse napjait. Nem csoda hát, hogy a városka lakói még Drowse-ba érkezésének évében megfeledkeztek róla, oly magától értetõdõ természetességgel fogadták el észrevehetetlen jelenlétét, mint a hajdani püspökét, akinek kõbe vésett képmása idõtlen idõk óta a templom fõbejárata feletti falfülkében foglalt helyet. A közhiedelem szerint a rejtélyes öregúrnak volt egy unokája, egy fakószõke, pici fiúcska, aki néha, alkonyattájt, apró és félénk léptekkel kimerészkedett a Dobson villából. A fiúcska kirándulásai rendkívül ritkák voltak, így senki sem állíthatta teljes bizonyossággal, hogy mindig ugyanazt a gyermeket látta, és természetesen szürkületkor Drowse különösen ködös volt, a leereszkedõ kékes pára elmosta a körvonalakat. Így a közönyös és tunya drowse-i lakosok elsiklottak afölött, hogy a feltételezett paralitikus feltételezett unokája nem növekszik az évek múltával, és hogy lenszín haja nem más, mint egy mesterien elkészített paróka. Parókára szükség volt, mivel új életének kezdetén a Krumpli Manó kopaszodni kezdett, és koponyája hamarosan oly simává és fényessé vált, hogy Ann, a házvezetõnõje alkalomadtán eljátszott a gondolattal: milyen mókás is lenne ráfektetni tenyerét erre a golyóbisra. Máskülönben nem sokat változott, hasikája talán kissé hájasabb lett és bíborszín erek ütöttek át elhanyagolt, húsos orrán, melyeket púderrel fedett el, amikor kisfiúnak öltözött. Ann és a doktor számára hamarosan az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem lesz jó vége a törpét egyre-másra környékezõ szívrohamoknak.

Békességben, mély visszavonultságban éldegélt három szobájában, egy mozgókönyvtárban elõfizetett heti három vagy négy könyvre - leginkább regényekre, beszerzett egy fekete, sárga szemû macskát, mert halálosan rettegett az egerektõl, (melyek valahol a ruhásszekrény mögött motoszkáltak, olyan zajt ütve, mintha fagolyók pattognának), sokat evett, különösen nyalánkságokat, (néha az éjszaka közepén is felkelt, hogy kitotyogjon a konyhába, végig a hideg kövön - hátborzongató, didergõ kicsi árnyék, hosszú hálóingben - és elcsenje, mint egy kisfiúcska, a csokoládémázas süteményeket az éléskamrából), egyre ritkábban és ritkábban idézte fel szerelmi kalandját, és a Drowse-ban eltöltött elsõ, borzalmas napokat.

Ám íróasztalán, a takarosan összehajtogatott számlák tornyocskái között még mindig õrzött egy barackszín, sárkányforma vízjellel ellátott levélpapirost, melyen egy merev kéz szögletes és alig olvasható betûi sorakoztak. A levél így szólt:

Kedves Mr. Dobson,

megkaptam elsõ levelét, csakúgy, mint a másodikat, melyben arra kér engem, hogy menjek el D.-be. Attól tartok, hogy ez egy végzetes félreértés. Kérem, próbáljon meg elfelejteni és megbocsátani. Én és a férjem holnap az Egyesült Államokba utazunk és valószínûleg nagyon sokáig nem térünk vissza. Egyszerûen nem tudom, mit írhatnék még önnek, szegény, kicsi Fred.

Ekkor jött az elsõ szívgörcs, és Fred tekintete végleg megõrizte a szelíd meglepetés kifejezését. Néhány nap múltával már szobáról szobára járhatott, könnyeit nyeldekelte, egyik apró, reszketõ kezecskéjével arca elõtt hadonászott.

Idõvel Fred felejteni kezdett. Lassan megkedvelte az eladdig ismeretlen otthonosság hangulatát, a kandallóban izzó faszén kékes füstburkát, a kerek polcocskákon álló poros vázákat és egy rézmetszetet a két ablakszárny között: egy hordócskával felszerelt bernáthegyi térít épp eszméletére egy hegymászót a kopár sziklákon. Nagyon ritkán idézte fel korábbi életét, csak álomban látta a sok remegõ trapézzal megelevenedõ csillagos eget, miközben õt egy fekete ládába tuszkolták bele, melynek falain túlról hallotta Shock nyájas, éneklõ hangját, de nem lelte a csapóajtót a padlón és fuldoklott a ragacsos sötétségben, mialatt a varázsló hangja egyre búsabbá és távolibbá vált és lassan elenyészett a morajlásban, és Fred nyögdécselve riadt fel tágas ágyában, oltalmazó szobája sötét falai közt, a bágyadt levendulaillatban, és hosszasan bámult az ablakredõny sápadt foltjára, levegõért kapkodva, gyermekei öklét botladozó szívéhez szorítva.

Amint múltak az évek, az asszonyi szerelem utáni sóvárgása egyre inkább gyengült, mintha Nora kioltotta volna mindazt a tüzet, amely egykoron gyötörte. Igaz, voltak bizonyos idõszakok, tétova tavaszi éjszakák, amikor a törpe, szemérmesen felöltve rövidnadrágját és feltéve szõke parókáját, elhagyta a házat, hogy beleolvadjon az alkonyi homályba, lopva végigosonjon a mezõk ösvényein, és egyszerre belehasítson a fájdalom és megtorpanjon, mert egy sövény tövében, a szederbokrok virágokkal terhes lombjának rejtekén felfedezte egy egymásba fonódó szerelmespár elmosódó alakját. Idõvel azonban mindez tovatûnt, a törpe teljesen elzárkózott a világtól. Csak a doktor, egy õsz hajú, szúró fekete szemû férfiú látogatott el hozzá hébe-hóba egy-egy sakkpartira, és játék közben szakmai gyönyörûséggel szemlélte azokat a parányi, puha kezecskéket, azt a pici, bulldogszerû arcot, és a bozontos szemöldököt, amely ráncba szaladt, amikor a törpe egy-egy lépésen törte a fejét.

8

Nyolc év tûnt tova. Vasárnap reggel volt. A reggelizõasztalon egy papagájfejet mímelõ pohárfedõ alatt egy bögre kakaó várakozott Fredre. Az ablakokon beáradt az almafalombok zöldje által megszûrt fény. A testes Ann épp a pianínót portalanította, amelyen a törpe alkalmanként bizonytalan valcereket játszott. Mellsõ lábaikat dörzsölgetve legyek pihentek a narancslekváros korsón.

Fred belépett, kissé még álomittasan, posztópapucsban és sárga békákkal díszített, kicsi fekete köntösben. Szemét résnyire nyitva és kopasz koponyáját simogatva asztalhoz ült. Ann a templomba indult. Fred fellapozta a vasárnapi újság képes mellékletét, és ajkát szívogatva-biggyesztgetve nézegette a díjnyertes kölyökkutyák testhosszát, egy epedõn haldokló hattyú pózába csuklott orosz balerinát, a fél világot rászedõ pénzember cilinderét és pofacsontját... Az asztal alatt a macska felpúpozott háttal dörgölõzött csupasz bokájához. Reggelijét befejezve ásítozva felállt; nagyon rosszul aludt, soha korábban nem kínozta annyira a szíve, mint az elõzõ éjjel, és most túlságosan lusta volt, hogy felöltözzék, noha nagyon fázott a lába. Átvánszorgott az ablakmélyedésben álló karosszékhez és összegömbölyödött benne. Gondolatok nélkül ücsörgött, a fekete macska elnyújtózott mellette, és ásítva feltárta pici, rózsaszín torkát. Megszólalt az ajtócsengõ.

Knight doktor lesz az, gondolta Fred közönyösen, és tudván, hogy Ann elment otthonról, maga indult ajtót nyitni.

Napfény öntötte el az elõszobát. Egy magas, feketébe öltözött hölgy várakozott a küszöbön. Fred visszahõkölt, motyogott valamit, esetlenül hátrálni kezdett kicsiny köntösében, majd beszáguldott a belsõ szobába, mit sem törõdve azzal, hogy menekülés közben az egyik papucsa lecsúszott a lábáról, csak egyetlen dolog járt a fejében: bárki is a látogató, semmiképp sem szabad észrevennie, hogy õ egy törpe. Megtorpant, levegõ után kapkodott a nappali közepén. Ó, miért is nem vágta be egyszerûen az ajtót? És ki a fene keresheti õt? Bizonyára valami tévedés lesz, nem vitás.

Hirtelen meghallotta a közeledõ léptek zaját. A hálószobába hátrált és magára akarta zárni az ajtót, de nem volt meg a kulcs. A másik papucsa a nappali szõnyegén maradt.

- Ez szörnyû - zihálta Fred, és visszafojtott lélegzettel fülelt. A léptek már a nappaliból hallatszottak. A törpe halkan felnyögött és kinyitotta a ruhásszekrényt, hogy valami rejtekhelyet keressen magának.

Egy hang, amelyet egészen biztosan ismert, a nevén szólította, és a szobaajtó kitárult:

- Miért félsz tõlem, Fred?

A törpe mezítláb, fekete köntösben, a koponyáján gyöngyözõ izzadsággal a ruhásszekrényben állt, a szekrényzár kallantyúját szorongatva. Újra megjelentek elõtte, teljes világossággal, az üveggömbben úszkáló aranyhalak.

Az asszony egészségtelenül öregedett. Zöldesbarna árkok húzódtak a szeme alatt. Ajkai felett a finom pihe erõsebbé vált, és fekete kalapjából, fekete ruhájának zord berakásaiból poros, szánalmas illat áradt.

- Erre nem számítottam - szólalt meg Fred vontatottan, óvatosan nézve fel az asszonyra.

Nora megragadta a vállánál fogva, a fény felé fordította és sóvár, szomorú szemmel vizsgálgatta arcvonásait. A teljesen összezavarodott törpe pislogott, parókátlanságán siránkozott és csodálkozott Nora izgalmán. Már hosszú-hosszú ideje nem gondolt az asszonyra, így most nem érzett mást, csak szomorúságot és meglepetést. Nora, még mindig õt szorongatva, lehunyta szemét, aztán lágyan eltolta magától, és az ablak felé fordult.

Fred megköszörülte a torkát, és így szólt: - Teljesen elvesztettelek szem elõl. Mondd, hogy van Shock?

- Még mindig a trükkjeivel szórakozik - felelte távoli hangon Nora. - Csak nemrégiben tértünk vissza Angliába.

Anélkül hogy levette volna kalapját, leült az ablak mellé és furcsa, kutató pillantással meredt a törpére.

- Ez azt jelenti, hogy Shock… - foglalta össze gyorsan a törpe, a rá nehezedõ pillantás súlya alatt.

- Olyan, mint mindig - válaszolta Nora, majd továbbra is meredten nézve a törpét, gyorsan lehúzta és összegyûrte fényes fekete, fehér béléses kesztyûjét.

Lehetséges lenne, hogy Nora újra…?, ámult el a törpe. Újra átfutott agyán az akvárium, a kölnivíz illata, Nora papucsának zöld pomponja.

Nora felkelt. Fekete gombóccá gyûrt kesztyûi az ölébõl a földre gurultak.

- Nem valami nagy kert, de vannak benne almafák - mondta Fred, egyre csodálkozva: Tényleg, volt egy pillanat, amikor én...? A bõre teljesen sárga. Bajusza van. És vajon miért hallgat?

- Habár csak nagyon ritkán megyek ki - szólt a törpe, elõre-hátra ringatózva a székén, térdét masszírozva.

- Tudod, miért vagyok itt, Fred? - kérdezte Nora.

Felemelkedett és a törpéhez lépett, egészen közel. Fred, arcán védekezõ vigyorral, próbált kitérni elõle és lecsusszanni a fotelból.

És Nora ekkor mondta meg neki, nagyon halk, lágy hangon: - Az a helyzet, hogy lett tõled egy fiam.

A törpe megdermedt, tekintetét egy sötétkék csészére festett apró ablakszárnyra szegezte, majd szégyenlõs, csodálkozó mosoly villant szája sarkában, lassan tovaterjedt, és bíborvörös fénybe vonta arcvonásait.

- Az én… fiam…

És abban a pillanatban megértett mindent, az élet értelmét, végeérhetetlen gyötrelmeit, a csészén ragyogó parányi ablakot.

Lassan felemelte tekintetét. Nora oldalt ült a széken, és heves zokogás rázta. Kalapjának strasszdíszei könnycseppek gyanánt csillogtak. A macska lágyan dorombolt és a lábaihoz dörgölõdzött.

Fred Norához rohant, eszébe jutottak egy nemrégiben olvasott regény sorai: - Nincs rá semmi okod - mondta Mr. Dobson -, az égadta világon semmi okod, hogy attól félj, elveszem tõled. Oly boldog vagyok!

Nora rámeredt könnyei fátylán át. Mondani akart valamit, de aztán, látva a törpe arcvonásairól sugárzó finom örömöt, visszanyelte a szavakat, nem szólt semmit.

Sietõsen felkapta összegyûrt kesztyûit.

- Nos, már tudod. Nincs is szükség több szóra. Mennem kell.

Hirtelen egy gondolat villant át Fred agyán. Heves szégyenérzet keveredett remegõ örömébe. Köntösének rojtjait babrálva megkérdezte:

- És... hogy néz ki? Õ nem...

- Ó, épp ellenkezõleg - sietett a válasszal Nora. - Nagy fiú, akár a többi. - És szemét ismét elfutották a könnyek.

Fred lehunyta a szemét.

- Látni szeretném.

Majd vidáman helyesbített: - Ó, értem én. Semmiképp sem szabad megtudnia, hogy én ilyen vagyok. De talán beleegyezhetnél abba…

- Ó, igen, feltétlenül - vágta rá Nora gyorsan, majdhogynem élesen, amint keresztülvágott az elõszobán. - Igen, majd valahogy megoldjuk. Indulnom kell. Még húsz perc gyalog a vasútállomásig.

Fejét a bejárati ajtó felé fordította, de még utoljára, mohón és fájdalmasan megvizsgálta a törpe arcvonásait. Napsugarak hintáztak Fred kopasz koponyáján, áttetszõ fülkagylói rózsaszínben játszottak.

Fred, üdvözült boldogsággal eltelve, nem értett semmit. Miután Nora elment, egy darabig még az elõszobában ácsorgott, mintha attól tartana, túlcsorduló szíve még egy meggondolatlanul nagyot talál dobbanni. Még mindig fia alakját próbálta elképzelni, de csak önmagát látta maga elõtt, iskolásfiúnak öltözve, fején szõke paróka. És amint egyre csak saját külsejét vetítette bele a fiúcska alakjába, megfeledkezett róla, hogy õ maga törpe.

Látta magát belépni egy házba, egy szállodába, egy étterembe, hogy találkozzon a fiával. Képzeletben megrendítõ atyai mozdulattal borzolta fel a fiú szõke haját... És látta magát, fiával és Norával (buta liba, attól fél, hogy elragadja a fiút) végigsétálni az utcán, ahol...

Hirtelen a combjára csapott. Elfelejtette megkérdezni Norától, hogy hol és hogyan érhetné el õt!

És kezdetét vette az õrült és képtelen végkifejlet. Berontott a hálószobába és vadul öltözködni kezdett. Ruhatára legjobb darabjait vette fel, egy drága, kikeményített, szinte még vadonatúj inget, csíkos pantallót, egy ujjast - a Resartre of Paris termékét -, és öltözködés közben egyre kuncogott, beletörte körmeit a komód tömör fiókjainak repedéseibe, és egyszer-kétszer le kellett ülnie, hogy duzzadó, kalapáló szíve megpihenhessen; majd körbeszökdécselte a szobát, hogy felkutassa évek óta nem viselt keménykalapját is, és legvégül távozás elõtt szemrevételezve magát a tükörben, egy méltóságteljes, korosodó, szertartásos eleganciával öltözött úriembert pillantott meg, aztán leszáguldott a terasz lépcsõin, megmámorosodva az ötlettõl, hogy õ most visszautazik Norával - akit természetesen sikerül beérnie -, és láthatja a fiát azon a csodálatos estén.

A széles, poros út egyenesen a vasútállomáshoz vezetett, mely vasárnaponként többé-kevésbé kihalt volt, ám váratlanul egy krikettütõt cipelõ fiú tûnt fel a sarkon. Õ vette észre elsõként a törpét. Örömteli meglepetéssel csapott rá ragyogó színekben pompázó satyakjára, amint figyelte Fred távolodó hátát és nyikorgó, egérszürke kamásniját.

És egyszerre, csak a jó ég tudja honnan, számtalan bámész gyerkõc tûnt fel, akik lopva a törpe nyomába eredtek. Fred egyre gyorsabban és gyorsabban ment, egyre csak az órájára pillantgatva és izgatottan kuncogva. Az erõs napfénytõl kissé émelygett. Hamarosan megszaporodott a gyerkõcök száma, és az arra õgyelgõ járókelõk is ámuldozva bámulták a törpét. Valahol a távolban a templom harangjai elütötték a négyet: az álmatag kisváros lassan éledezni kezdett - és egyszerre kirobbant a hosszasan visszafojtott, féktelen hahotázás.

A Krumpli Manó nem tudván uralkodni mohó türelmetlenségén, ügetni kezdett. Az egyik kissrác elébe szökkent, hogy láthassa az arcát, egy másik meg durva, rekedt hangon rikoltozott valamit. Fred a portól fintorogva egyre csak futott, és egyszerre úgy tûnt számára, hogy a nyomában összeverõdött gyerkõcök az õ fiai, az õ vidám, rózsás, jókötésû fiacskái, zavart mosolygással kocogott végig az utcán, erõsen szuszogott és próbált megfeledkezni szíve heves kalapálásáról.

A törpe mögött egy villogó kerekeken guruló biciklista hajtott, markát a szájához szorítva, mint holmi szócsövet, és úgy nógatva a szaladó törpét, ahogy a futóversenyeken szokás. Nõk léptek ki a verandára, és tenyerükkel árnyékolva szemüket, hangosan kacagva mutogattak a loholó törpére. A város összes kutyája felriadt. A dohos kápolnában az egyházközösség tagjai nem tudták megállni, hogy fel ne figyeljenek az ugatásra és a bujtogató, ösztökélõ kurjászásokra. A törpével tartó tömeg egyre nõtt, végül teljesen körülzárta õt. Az emberek úgy vélték, hogy ez valami õrületes tréfa, egy cirkusz nézõcsalogató mutatványa, vagy filmforgatás.

Fred idõvel botladozni kezdett, fülében énekszó csengett, gallérja gombja mélyen a nyakába vájt, alig kapott levegõt. A vidám nyögések, kurjantások, a lábak dobogó zaja teljesen megsüketítették. Aztán az izzadság fátyolán át végre megpillantotta Nora fekete ruháját. Az asszony lassan sétált egy téglakerítés mellett a napégette járdán. Hátrapillantott és megállt. A törpe beérte és megragadta szoknyája szegélyét.

Boldog mosollyal pillantott fel rá és épp szóra nyitotta ajkát, ám ehelyett elkerekítette a szemét, és lassan a földre rogyott. Körülöttük zajosan hemzsegett a tömeg. Valaki, megértve, hogy nem tréfáról van szó, a törpe fölé hajolt, majd halkan füttyentve levette a kalapját. Nora közönyösen nézte a törpe öszszegyûrt fekete kesztyûhöz hasonló, kicsi testét. Lökdösni kezdték, valaki a könyökénél fogva megragadta.

- Hagyjanak békén - mondta fakó hangon Nora. - Én nem tudok semmit. A fiam néhány napja meghalt.