BENNO BARNARD

Arcok az esõben

- Mit élt át maga, hallja!? - szólít meg valaki.
Kinézek az ablakon. Utca Breitnerben, forgalom.
S a munkás-öntudat, vagy csak fejükre csapták
reggel a férfiak szórakozottan a sapkát.
Ki autón jár, tud latinul. Milyen vadonatúj
a század, igen, ez a jó szó rá. Mindez az üvegen át,
mely fölé ki van írva, hogy Fodrász, vagy Pékség,
most lámpa gyullad, létrejövök, semmi kétség:
átzuhog rajtam az esõ. S persze a cégnév, s a kötelezõ
alapítva 19... Csak semmi közhely, semmi
kispolgári frázis. Az elõttem szóló már eleget
hallgatott úgyis a befejezett múltban.
- Tudtad, hogy rokonod vagyok? Nem, mi? hát engemet
éppúgy hívnak, mint apád apját, az öreget.
Még rímel is, szól, na, te, ollót ide,
megnyírlak, te gyerek... Majd csend ereszkedik alá,
súlyosabb, mint bombák hullása a város felett.
Na ja, Solingen, eredeti: még nem made in Germany.
Május lesz holnap, meglehet. Egyet fordulok,
s volt-nincs költészet. Az ablak tükrét megtöri
egy csuromvizes arc, valaki illékony körvonalaim
felöltve azt hiszi, hogy nagyapja borotválja,
most, Colijn után ötven évvel, az jár fejemben, hátha
meg is tenné, a kasszafiók csendül, felriad,
gyermekei vannak, kiket fel kell nevelni, s kik ha majd
felnõnek, rémes szappanoperát játszanak
depressziósan, de az arc elmállik, nincs tovább.
Íme egy másik, az enyém, futó cseppekkel csíkozott,
valósággal megriadok, én, a szellemidézõ,
amint fals esztétikám képe rámvigyorog.
Forduljon jóra minden, legyen, ha rajtam múlik.
Varázsütésre nyílik a bolt ajtaja.
Rotterdam érintetlen, felkel Nagyapa
és mosolyog. Adnék kezébe ollót,
borotvát. Kisüt a nap még, a háború elmaradt.
Ki tudja, ki tudja, kiért szól a harang.
Nem éltem semmit át, reggel van és ma van.
 

Az ámulat versei I.

Mi is tart minket össze még,
hisz a percek peregnek,
s a húnyt szeretet hidegét
sem érzem e titokzatos
és furcsa többesszámu lét,
tõsgyökeres holland valóm,
s e nép iránt, mely az enyém?
S hogy így töprengek, hirtelen
nagyapám arca üti át
a papírt, szembenéz velem,
messzirõl tért vissza most:
- No, gyermekemnek gyermeke,
ugye, tudod: az igazi
várost hat láb mélyre temették
demokratikus aszfaltjuk alá.
Mindezt hollandul persze, hisz
õ már e megtûrt nyelvben él
mindaddig, míg csak egy akad,
aki szavát megértené,
de mit jelentsen e beszéd?
A lüktetõ vers hófehér
háttere elõtt nyitja szóra
száját a vén rotterdami, mesél,
és eszébe jut az a tél
mikor a jókedv nyelte az
éhkoppot, s hopp, egy pillanat,
a vers csak ámul, készen ím
e századunknak párlata.
- Mondj imát a polgárokért,
kik alszanak, míg odakinn
hó érzésteleníti a föld
papírlapját, mely már sötét.
Amíg én itt õt hallgatom,
ott fenn a csillagok vakon
lakják égi városukat,
nem nagyon csüggnek õk, tudom,
eföldi Jeruzsálemünk
emberén és e szavakon,
s egyszerre szégyellem magam
tetõtõl széklábig, hogy én
a ráció fia ilyen
avatag és bizonytalan
érzésekre vetemedem -
mert úgy látszik, félek tehát,
hogy van egy más csillagvilág,
egy közös, mindent átfogó
történet, nem csak az enyém,
újra nagyapám hangja cseng:
- Az õrültekért mondj imát!

LACKFI JÁNOS fordításai


Kérjük küldje el véleményét címünkre:
nvilag@c3.hu



C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/