BENNO BARNARD
Arcok az esõben
- Mit élt át maga, hallja!? -
szólít meg valaki.
Kinézek az ablakon. Utca Breitnerben,
forgalom.
S a munkás-öntudat, vagy csak
fejükre csapták
reggel a férfiak szórakozottan
a sapkát.
Ki autón jár, tud latinul.
Milyen vadonatúj
a század, igen, ez a jó szó
rá. Mindez az üvegen át,
mely fölé ki van írva,
hogy
Fodrász,
vagy
Pékség,
most lámpa gyullad, létrejövök,
semmi kétség:
átzuhog rajtam az esõ. S
persze a cégnév, s a kötelezõ
alapítva 19...
Csak semmi
közhely, semmi
kispolgári frázis. Az elõttem
szóló már eleget
hallgatott úgyis a befejezett múltban.
- Tudtad, hogy rokonod vagyok? Nem, mi?
hát engemet
éppúgy hívnak, mint
apád apját, az öreget.
Még rímel is, szól,
na, te, ollót ide,
megnyírlak, te gyerek... Majd csend
ereszkedik alá,
súlyosabb, mint bombák hullása
a város felett.
Na ja, Solingen, eredeti: még nem
made in Germany.
Május lesz holnap, meglehet. Egyet
fordulok,
s volt-nincs költészet. Az
ablak tükrét megtöri
egy csuromvizes arc, valaki illékony
körvonalaim
felöltve azt hiszi, hogy nagyapja
borotválja,
most, Colijn után ötven évvel,
az jár fejemben, hátha
meg is tenné, a kasszafiók
csendül, felriad,
gyermekei vannak, kiket fel kell nevelni,
s kik ha majd
felnõnek, rémes szappanoperát
játszanak
depressziósan, de az arc elmállik,
nincs tovább.
Íme egy másik, az enyém,
futó cseppekkel csíkozott,
valósággal megriadok, én,
a szellemidézõ,
amint fals esztétikám képe
rámvigyorog.
Forduljon jóra minden, legyen, ha
rajtam múlik.
Varázsütésre nyílik
a bolt ajtaja.
Rotterdam érintetlen, felkel Nagyapa
és mosolyog. Adnék kezébe
ollót,
borotvát. Kisüt a nap még,
a háború elmaradt.
Ki tudja, ki tudja, kiért szól
a harang.
Nem éltem semmit át, reggel
van és ma van.
Az ámulat versei I.
Mi is tart minket össze még,
hisz a percek peregnek,
s a húnyt szeretet hidegét
sem érzem e titokzatos
és furcsa többesszámu
lét,
tõsgyökeres holland valóm,
s e nép iránt, mely az enyém?
S hogy így töprengek, hirtelen
nagyapám arca üti át
a papírt, szembenéz velem,
messzirõl tért vissza most:
- No, gyermekemnek gyermeke,
ugye, tudod: az igazi
várost hat láb mélyre
temették
demokratikus aszfaltjuk alá.
Mindezt hollandul persze, hisz
õ már e megtûrt nyelvben
él
mindaddig, míg csak egy akad,
aki szavát megértené,
de mit jelentsen e beszéd?
A lüktetõ vers hófehér
háttere elõtt nyitja szóra
száját a vén rotterdami,
mesél,
és eszébe jut az a tél
mikor a jókedv nyelte az
éhkoppot, s hopp, egy pillanat,
a vers csak ámul, készen
ím
e századunknak párlata.
- Mondj imát a polgárokért,
kik alszanak, míg odakinn
hó érzésteleníti
a föld
papírlapját, mely már
sötét.
Amíg én itt õt hallgatom,
ott fenn a csillagok vakon
lakják égi városukat,
nem nagyon csüggnek õk, tudom,
eföldi Jeruzsálemünk
emberén és e szavakon,
s egyszerre szégyellem magam
tetõtõl széklábig,
hogy én
a ráció fia ilyen
avatag és bizonytalan
érzésekre vetemedem -
mert úgy látszik, félek
tehát,
hogy van egy más csillagvilág,
egy közös, mindent átfogó
történet, nem csak az enyém,
újra nagyapám hangja cseng:
- Az õrültekért mondj
imát!
Kérjük küldje el véleményét
címünkre:
nvilag@c3.hu
C3 Alapítvány
c3.hu/scripta/