Egy ellentmondásos lángész:

Malapartéban nehéz elkülöníteni az embert a "szereplõtõl", hiszen olyannyira szoros szálak fûzik egyiket a másikhoz, hogy az élet szinte azonosítható az irodalmi munkássággal - ekként építette egész életén keresztül, de különösen annak vége felé, saját mítoszát.

Talán Curzio Malaparte is, csakúgy mint Giovanni Papini, vagy Pier Paolo Pasolini, a "Novecento" legpolemikusabb és legvitatottabb íróinak egyike.

Pasolinihoz hasonlóan kritikáknak, ellenérzéseknek és az immoralitás durva vádjának leginkább kitett alkotó; s akárcsak Papini, nehéz megtalálni pontos irodalmi helyét, aminek oka "személyének" tolakodó és kényelmetlen jelenléte Olaszország társasági és irodalmi életében a 30-as évektõl az
50-es évekig terjedõ idõszakban, egészen halála pillanatáig.

Ma, több mint harminc évvel halála után és születésének centenáriumán, nemcsak arról az emberrõl kívánunk megemlékezni, aki oly sok köz- és magánéleti kalandnak volt "botrányos" fõhõse, hanem elsõsorban arról, aki egy embertelenségtõl és cinizmustól dúlt világ történéseinek - amellett, hogy egyik fõszereplõje - finom intelligenciájú mozgatója és éles szemû megfigyelõje is volt.

"Kalandor"-nak bélyegezték, s élete mintha egy csiszolt kaleidoszkópban játszódott volna, amelyben az ember látta õt harcolni az elsõ világháborúban, látta mint szindikalistát, politikust, újságírót, költõt, dramaturgot, filmest, sõt még színészként is látta újabb meg újabb szerelmi kalandok örvényében, látta párbajozni, még a jövõbeli szocialista vezérrel, Pietro Nennivel is, látta letartóztatásait és számûzetését, botrányait és mindenekelõtt kétes kapcsolatát a hatalommal.

Militáns fasiszta az elsõ pillanattól - de maga Mussolini ad parancsot számûzetésére, ám hála Galeazzo Ciano - a duce veje és kifinomult érzékû vezetõ - gondviselésszerû közbelépésének, sikerül kiszabadulnia a Lipari-szigeten elszenvedett ínségbõl.

Áttérve késõbb a kommunista eszmékhez, sikerül megnyernie Togliatti barátságát - Gramsci erõteljes kritikája ellenére, aki õt "bármilyen elvetemültségre képes ember"- ként definiálja.

Protestáns volt és kérlelhetetlen antiklerikális - s úgy tartják, élete végén, titokzatos módon tért meg a katolicizmushoz.

Meglehetõsen nehéz tehát az "ember" és a "szereplõ" szétválasztása, annak ellenére, hogy az izzó polémiák, melyeknek tárgya volt, immár több évtizede elcsitultak. Ugyanilyen nehéz megtalálni azt a helyes és hozzá illõ mércét, mellyel meg lehetne ítélni, már csak azért is, mert viharos élete nem volt más, mint folyamatos hajsza - az intervenciós politika lázában égett, mindenütt jelen akart lenni, hajszolta az újdonságokat, úgy akart föltûnni, úgy akarta érezni magát mint kora történéseinek fõszereplõje, akár oly módon is, hogy eszeveszetten beleveti magát a legtragikusabbakba is, hogy aztán groteszk és gyakran paradox módon ábrázolja õket.

Kurt Erich Suckert Pratóban, Toszkánában születik 1898. június 19-én, német apától, aki a város számos textilüzemének egyikében kelmefestõ, és a milánói származású Eugenia Perellitõl, ismertebb nevén Eddától.

Tizenhárom évesen, midõn bentlakó diákja a tekintélyes "Cicognini" kollégiumnak, ahová D'Annunzio is járt, beiratkozik a Republikánus Párt ifjúsági tagozatába, melynek két év múlva titkára lesz.

1914-ben, az elsõ világháború kitörésekor megszökik otthonról, hogy bevonuljon a franciaországi Argonne-nál harcoló Garibaldi légióba.

Áldozatul esik a fojtógáz-támadásoknak, melyeket a németek indítanak be az ellenség megtizedelésére, tüdeje élete végéig szenved ettõl.

Az 1918-as fegyverszünet után a már korábban leszerelt egykori katonát kulturális attasénak nevezik ki Varsóba.

Noha igen kevéssé valószínû részvétele a "marcia su Romá"-ban 1922. október 28-án, az ifjú Kurt, aki idõközben keresztnevét Curzióra olaszosítja, s német vezetéknevét a lehetõ legolaszosabb Malapartéra cseréli, az elsõk közt iratkozik a fasiszta pártba. Ám szoros fasiszta kötõdése ellenére elkobozzák Az átkozott szentek lázadása (1921) címû pamfletjét, melynek tárgya az olasz hadsereg caporettói visszavonulása az osztrák-magyar hadak elõl, ami az olasz katonák tömeges dezertálását okozta.

Népünk a háborút mélységes belenyugvással fogadta, anélkül hogy kutatta volna annak értelmét és jelentését.

Ahelyett, hogy azt kérdezték volna: "Miért harcolunk?", a bakák összes kritikai képességüket ebbe az irányba fordították: Ki akarta a háborút Olaszországban? Ki ellen harcolunk? "A háborút az intervenció-pártiak akarták, akik azt kiáltozták, hogy éljen Franciaország, éljen Trento és Trieszt. A semlegesség-pártiak nem akarták: ezért kiáltották, hogy le Franciaországgal és Trentóval és Trieszttel. Mi, akik harcolunk, nem kiáltoztunk semmit."

Röviden összefoglalva, felfegyverzett parasztjaink és iparosaink így gondolkodtak a háború elsõ hónapjaiban.

Egyszerûségük, a tudatlan és szegény ember egyszerûsége nem ismert alapos elemzéseket és teóriákat. Mikor felszabadítandó testvérekrõl és megmentendõ civilizációról beszéltek nekik, gondolkodásukat nem érte megrázkódtatás. A haza értelmi képességeiktõl idegen valami volt; Trento és Trieszt mitikus képzõdmények, amelyekrõl sok szó esett az utóbbi idõben, ám amelyek nem tudták különösképpen meghatni õket. Franciaország, Németország, Ausztria olyan igazságok voltak, melyekrõl nem vitáztak; az északiak számára Ausztria a negyvennyolcas nagyapák és a csákós horvátok Ausztriája volt, a déliek számára pedig az az ország, "ahol osztrákul beszélnek".

Néptömegeink, mélységes tudatlanságuk miatt, nem értették a történelmi és földrajzi bonyodalmakat.

Egy másik könyvet is üldözõbe vett a vaskezû fasiszta cenzúra: az 1927-ben írt, de csak 1946-ban napvilágot látott Don Camalèó t . Ez a mû nemcsak azért fontos, mert a szerzõ elég bátor ahhoz, hogy megrajzolja benne Mussolini karikatúráját, hanem azért is, mert megkísérli bemutatni, hogy Olaszország - jobban mondva, az olasz történelem - mindig ugyanaz. Mussoliniról mintázza az örök olasz maszkot, egy olyan országét, ahol az urak ugyan cserélõdnek, de a szolgák mindig ugyanazok.

A Don Camalèo minden bizonnyal sok ember nemtetszését fogja kiváltani: azokra célzok, akik (erõszakosan, s ugyanazzal a lelkülettel, amellyel a "mások" dolgoztak minden eszközzel az utóbbi húsz évben, hogy elfojtsák az irodalom szabadságát és megalázzák az írókat) ma minden eszközzel azon munkálkodnak, hogy hitelt szerezzenek annak a téves és rosszindulatú legendának, hogy az egész olasz irodalom eme szomorú években udvaronci és szolgai irodalom lenne.

[…]

El kell olvasni a Don Camalèót, és látható lesz, hogy az olasz irodalomnak nem kell igazolnia magát, különösképp nem bizonyos emberek elõtt. Nincs olyan könyv az utóbbi húsz évben Olaszországban megjelentek közt, amely a Don Camalèónál nagyobb arcátlansággal tenné nevetségessé és utasítaná el a zsarnokság embereit és rendszereit, és õszintébben tisztelegne nem csupán az én bátorságom, de mindazon írók bátorsága elõtt, akik a szolgaság éveiben megvédték az irodalom szabadságát és méltóságát.

Írásai, melyek felkeltik a fasizmus intellektuális és politikai világának érdeklõdését, a tekintélyes torinói napilap, a La Stampa vezetéséhez irányítják, innen viszont nemsokára egy sor olyan fellépés miatt távolodik el, mely nem egyeztethetõ össze a fasiszta rezsim totalitárius szellemével.

Párizsba költözik, ahol barátságot köt számos francia, illetve ott letelepedett külföldi mûvésszel.

1931-ben jelenteti meg francia nyelven a legfelsõ fasiszta vezetést erõsen irritáló Technique du coup d'état címû mûvet.

Majd' minden országban - azon pártok mellett, melyek a parlamentális Állam védõiként határozzák meg magukat, és belsõ egyensúlyra törekvõ, azaz liberális és demokratikus politika hívei (õk a különféle konzervatívok, a jobboldal liberálisaitól a baloldali szocialistákig) - vannak olyan pártok, melyek az Állam problémáját forradalmi alapra helyezik. Ezek a szélsõjobb és a szélsõbal pártjai, a catilinisták, azaz a fasiszták és a kommunisták. A jobboldali catilinisták a zûrzavartól félnek: a kormányt gyengeséggel, alkalmatlansággal, felelõtlenséggel vádolják, vaskezû államszervezetet követelnek, és az egész politikai, társadalmi és gazdasági élet szigorú ellenõrzésének szükségességét vallják. Az Állam bálványozói õk, az állami abszolutizmus hívei. A központosító, önkényuralmi, antiliberális és antidemokratikus Államban látják õk a rend és a szabadság egyedüli garanciáját, az egyedüli védelmet a kommunista veszéllyel szemben. "Minden az Államban, semmi az Államon kívül, semmi az Állam ellen", szögezi le Mussolini. A baloldal catilinistái azért törnek az Állam meghódítására, hogy megteremtsék a proletárosztály diktatúráját. "Ahol szabadság van, ott nincs Állam", szögezi le Lenin.

Mussolini és Lenin példája nagy hatást gyakorol a jobb- és baloldali catilinisták és a liberális, valamint demokratikus Államot védõk közötti harc aspektusaira és menetére. Kétségtelenül létezik egy fasiszta és egy kommunista taktika.

[…]

Kun Béla taktikájának semmi köze a bolsevikokéhoz. Kapp forradalmi kísérlete nem más, mint katonai zendülés. Primo de Rivera és Pisudski puccsait, úgy tûnik, egy tradicionális taktika szabályai szerint gondolják ki és hajtják végre, mely semmiféle analógiát nem mutat a fasiszta taktikával. Kun Béla talán modernebb, ügyesebb és éppen ezért a másik háromnál veszélyesebb taktikusnak tûnhet, ám abból, ahogyan felteszi az Állam meghódításának kérdését, úgy tûnik, õ sem veszi figyelembe, hogy létezik más taktika is a modern felkelésen kívül, ez pedig a modern Állampuccs. Kun Béla azt hiszi, Trockijt utánozza, de nem veszi észre, hogy megmarad a Marx által az 1871-es párizsi kommün példája nyomán megfogalmazott szabályoknál. Kapp abba az illúzióba ringatja magát, hogy a Weimari Köztársaság ellen meg tudja ismételni a Brumaire 18-ai pucscsot. Primo de Rivera és Pisudski azt képzelik, hogy egy modern Állam feletti hatalom megszerzéséhez elegendõ megdönteni egy alkotmányos kormányt.

1933-ban hazatér, de rögtön letartóztatják külföldön végzett antifasiszta tevékenysége miatt. Malaparte keményen megtámadott egy fasiszta minisztert. A mindenható Italo Balbóról volt szó, akit sokan Mussolini lehetséges utódjaként tartottak számon; Balbo - az olasz légierõ minisztere és megalapítója, a Pó-síksági egykori gárdista-verõember - ellen Malaparte írt néhány levelet, melyben nevetségessé tette. Öt év számûzetéssel sújtják, melyet Lipari szigetén kell letöltenie, de hála Galeazzo és Edda Ciano közbenjárásának a "Ducénál", szabadon engedik, majd kényelemben és jómódban, igaz, speciális õrizet alatt, Forte dei Marmiban telepedik le, a toszkán tengerpart "très à la mode" üdülõhelyén, ahol mindvégig élvezi a nevezetes pár védelmét, akiket vonzerejével sikerül teljesen elbûvölnie.

1934-ben kezd el dolgozni a milánói Corriere della Sera napilapnál, írásait viszont, mivel a rezsim megtiltotta, hogy saját nevét használja, "Candido" álnéven szignálja.

1938-ban a Corriere Olasz Kelet-Afrikába küldi tudósítónak.

Miután a következõ évben visszatér Olaszországba, Capri szigetén felépítteti villáját (a Villa Malapartét), melyet halála elõtt néhány nappal a kínai mûvészekre hagy örökül.

A háború kitörésétõl, mint a hegyivadászok kapitánya vesz részt a hadmûveletekben. Haditudósító lesz, ám a németek kikövetelik, hogy távolítsák el az orosz frontról, aminek oka néhány - az eseményekkel és a konfliktus megítélésével kapcsolatos - polemikus cikke, mely a német szövetséges részérõl neheztelést és ingerültséget vált ki.

Ezek a cikkek, melyeket Malaparte 1943-ban gyûjt össze, alkotják majd A Volga Európában ered címû kötetet; a késõbbi Kaputt archetípusának tekinthetõ a teljes egészében új állomáshelyén, Finnországban - drámai körülmények között - összeállított könyv.

Malaparte 1943 májusában tér vissza Olaszországba, röviddel Mussolini ugyanezen év július 25-én bekövetkezett bukása elõtt.

Háromszor börtönzik be az angol-amerikai szövetséges csapatok "fasiszta tevékenység" általános vádjával, késõbb pedig, mint az újjászervezett olasz hadsereg összekötõ tisztje vesz részt a náci-fasiszta megszállás elleni felszabadító háborúban.

Ebben az idõszakban, 1943 és '44 közt, írja meg A bõr címû könyvét, mely 1949-ben jelenik meg.

1947-ben Párizsba megy, ahol szerény sikerrel mutatja be két színpadi mûvét: a Du Côté de chez Proust ot és a Das Capital t.

1951-ben tér vissza Olaszországba, a filmezéssel próbálkozik. Egyetlen filmje, a Tiltott Krisztus , díjat nyer a Berlini Filmfesztiválon.

Hosszú utazást tesz Latin-Amerikában, ezután írja meg másik két színdarabját Sexophone és a Nõk is elvesztették a háborút címmel.

1956-ból származik az Átkozott toszkánok, egy pamfletszerû, erõteljesen szarkasztikus és rágalmazó hangvételû mû, mely ugyanakkor élteti a toszkánok "kapcabetyárságát".

Hogy az olaszok intelligensek, és a toszkánok még a többi olasznál is jóval intelligensebbek, az mindenki által köztudott dolog, de ugyanakkor kevesen akarják elfogadni. Nem tudom, féltékenységbõl-e, vagy azért, mert nem tudják, mi is valójában az intelligencia: nem ravaszság, ahogy általában Olaszországban hiszik, hanem egyfajta mód a dolgoknak az elme általi megragadására, megértésére, azaz kiismerésére; a ravaszság ehhez képest csak olyasmi, mint a szempillarebegtetés a pillantáshoz viszonyítva. […] Ki is tagadná, hogy Toszkánában az intelligencia a háztartás része, és hogy a hülyék is, akik más otthonokban csak hülyék, nálunk intelligensek? […]

És csak nevetek azon, hogy hányan vélik úgy, hogy megvédik a pratóiakat, mikor azt mondják, hogy Toszkána, sõt egész Olaszország legnagyobb kapcabetyárja ez a nép. Mintha a kapcabetyár szó rágalmazás volna, s valakit ekként nevezni igazságtalanság lenne. A kapcabetyár az kapcabetyár: azaz egy toszkán kegyelmi állapotban. A pratóiak kapcabetyárok, és nem azért kapcabetyárok, mert rongyokkal dolgoznak, és rongyok közt élnek, a rongy száraz és poros szagában, ez Prato illata (a rongyok, ezt rögtön el kell mondani, nem pratóiak, Olaszország, sõt az egész világ minden szegletébõl hullnak ide), hanem, mert fennhangon kimondják azt, amirõl más olaszok hallgatnak vagy csak a négy fal közt suttognak, a családban, és azért, mert nem félnek kimondani, amit gondolnak, miközben a többi olasz azt gondolja, amit mond, azaz úgy motyogják a gondolatokat, ahogy a szavakat, és a pratóiak nem félnek "jártatni a szájukat" akkor sem, ha nincs igazuk, miközben a többi olasz akkor is fél kinyitni, ha igaza van, és végül, kapcabetyárok, de pratóiak, míg a többi olasz is kapcabetyár, anélkül hogy részesülne a toszkánság és a pratóiság áldásából.

1956 végén a Szovjetunióban és Kínában tesz utazást az olasz írók képviselõjeként.

A kínaiak, különösen Mao Ce-tung, szívélyesen fogadják, ám tüdõrák támadja meg, és kényszeríti visszatérni Olaszországba. Egy római klinikára kerül, szobája a korabeli szellemi és politikai élet jeles személyiségeinek találkozóhelye lesz.

A számos látogató közt olyanok bukkannak föl, mint a volt köztársasági elnök, Luigi Einaudi, a kereszténydemokraták vezetõi, Amintore Fanfani, akkori miniszter és a jövõbeli, sokat vitatott miniszterelnök, Fernando Tambroni, a karizmatikus kommunista vezér, Palmiro Togliatti, aki egészen addig megy, hogy "testvéri érzülettel, szeretettel és mélységes csodálattal" felajánlja a párttagságot, és mindenekelõtt Antonietta Maciocchi, marxista tanulmányíró és politológus, aki abban az idõben az olasz kommunisták népszerû lapjának, a Vita Nuová nak fõszerkesztõje.

Homályosnak és kétségesnek tûnik sokszor emlegetett és világgá kürtölt megtérése a katolikus hitre, amit az ismert jezsuita, Virginio Rotondi tervezett meg.

A lutheránus és hajthatatlan antiklerikális Malaparte mozgalmas és ellentmondásos életének ez az utolsó tette tökéletesen keretbe foglalná " modus agendi "-jét, amellyel - életének bármely pillanatában - soha nem fáradt provokálni a közönséget, különösen a legbefolyásosabb réteget.

Malaparte Rómában hal meg, 1957. július 19-én, kora délután.

Pratóban temetik el, a Spazzaventónak nevezett kis domb tetején, sírkövére az Átkozott toszkánok egy sora kerül: "pratói vagyok, megelégszem azzal, hogy pratói vagyok, és ha nem volnék pratói, azt kívánnám, bárcsak sose jöttem volna világra".

Mindenekelõtt egy trilógiája tette ismertté nevét Olaszországon kívül is: a Kaputt, A bõr és a posztumusz, 1959-ben megjelent Mama menetel, mindhárom kegyetlen képeirõl híres.

Európa, Olaszország és Nápoly a fõszereplõje a malapartei pokolnak, amely az ember lealacsonyodásának allegorikus és emblematikus képévé válik.

A vérfürdõk és az embertelenség világában Malaparte hidegvérrel pásztázza végig a fagyos északi tájat, a puszta ukrán sztyeppét, melyet a nácik által keresztre feszített zsidók rémisztõ képe tör meg. Malaparte a román Besszarábia falvai és városai fölött folytatja a pásztázást, ahol zsidók ezrei esnek áldozatul a pogromoknak, melyeket Codreanu Vasgárdája szervez.

A zsidók tömegével menekültek az utcákon, katonák és megvadult polgárok üldözték õket, késsel és vasrudakkal fölfegyverkezve, csendõrcsapatok puskatussal zúzták be a házak ajtajait, ablakok nyíltak hirtelen, nõk tûntek föl, ingben és kibomlott hajjal, kezükkel hadonászva és kiáltozva, némelyek levetették magukat az ablakból, lágy puffanással csapódtak arccal a járda aszfaltjára. Katonák csapatjai, az utcaszinten nyitott kis ablakokon keresztül, kézigránátokat dobáltak a pincékbe, ahol sok ember keresett hiába menedéket, és egyesek négykézlábra ereszkedve kémlelték a pince belsejében a robbanások eredményét, aztán hátat fordítva röhögtek társaikkal együtt. A járda, ahol a legnagyobb volt a mészárlás, síkos volt a vértõl: a "pogrom" vidám és vad munkálkodása mindenütt lövésekkel, sírással, szörnyû kiáltásokkal és kegyetlen nevetéssel töltötte meg az utcákat és házakat.

Malaparte tovább borzasztja az olvasót azzal az "osztrigákkal teli kosár"-nak összehasonlíthatatlan leírásával, melyet Ante Paveliè diktátornak, Horvátország poglavnikjának és az usztasák vezérének dolgozószobájában látott, kosárnak kosár volt, de nem osztrigákkal tele, hanem szemgolyókkal, melyeket a poglavnik fasisztái Tito partizánjaitól gyûjtöttek.

Ante Paveliè […] És én úgy ítéltem meg, hogy jó ember, hogy személyiségének alapvetõ sajátossága az egyszerû és nagylelkû emberség, ami a félénkségbõl és a keresztényi könyörületbõl születik.

Úgy tûnt, olyan ember, aki szemrebbenés nélkül képes elviselni kegyetlen fizikai szenvedéseket, gyötrelmet és szörnyû kínzásokat: de teljességgel képtelen elviselni bármilyen morális szenvedést.

Jó ember, úgy látszott; a butaság légköre félénkségnek, jóságnak, egyszerûségnek tûnt elõttem, mint az õ - teljességgel paraszti - módszere arra, hogy szembeszálljon a történésekkel, az emberekkel, a dolgokkal mint fizikai, konkrét és nem morális jelenségekkel, fizikai és nem morális világának jelenségeivel.

[…]

Ante Paveliè nézett engem fekete és mély szemével, majd monstruózus szemüvegével babrálva, így szólt hozzám: "Én a jósággal és az igazságossággal fogok uralkodni népemen." Megható szavak egy ilyen ember szájából.

[…]

A horvát nép azt akarja - mondta Ante Paveliè -, hogy jósággal és igazságossággal kormányozzák. És én azért vagyok itt, hogy garantáljam a jóságot és az igazságanyagot.

Miközben beszélt, észrevettem egy vesszõbõl font kosarat az íróasztalán, a poglavnik balján. A fedél fel volt emelve, látszott, hogy a kosár tele van a tenger gyümölcseivel - így láttam; azt mondtam volna, osztrigák, de héjukból kivéve, amint néha, tálcákra rakva a Fortnum és Mason kirakatában látni lehet Londonban, a Piccadillyn. Casertano rám nézett, és kacsintott: - Ízlene, mi, egy jó kis osztrigaleves?

- Dalmáciai osztrigák?- kérdeztem a poglavnikot.

Ante Paveliè fölemelte a kosár fedelét, megmutatta a tenger gyümölcseit, a nyúlós és zselatinos osztrigamasszát, és miközben azzal a bizonyos jó és fáradt mosolyával rám mosolygott, így szólt: - Ajándék usztasa híveimtõl: húsz kiló emberi szem.

A "grand-guignol" folytatódik majd A bõr lapjain is, melynek fõszereplõje ezúttal Olaszország, jobban mondva Nápoly városa.

Egy apokaliptikus festményen, mely tele van rombolással, mészárlással, bordélyházakban játszódó aberrált jelenetekkel, ahol az apák ajánlják föl a szövetséges katonák elõtt lányaik szüzességét, tele szerencsétlen nõk csapa-
taival, akik prostituáltnak álltak, és kínálják magukat a sok "Jonny"-nak, fehérnek vagy színesnek, akik a mocskos nápolyi sikátorokban rajzanak, miközben a marokkói katonák, más élményekre vadászva a köztereken, az alultáplált utcagyerekeken marakodnak.

Így elmentem Jimmyvel megnézni a "szüzet" […] A viskó ajtaja elõtt egy csapat szövetséges katona ácsorgott, nagyrészt négerek. Volt ott három-négy amerikai, pár lengyel és néhány angol tengerész. Beálltunk a sorba, és vártuk, hogy bejuthassunk. Körülbelül fél óra várakozás után, kétpercenként téve meg egy lépést, a viskó küszöbén találtuk magunkat. […]

[…] egy középkorú férfi, feketébe öltözve, teljesen lesoványodva, sápadt arccal, foltos bõrrel... karját összefonta mellén, kezében egy csokor jegyet szorongatott.

One dollar each - mondta - száz líra fejenként […]

Beléptünk, és körülnéztünk.

Az ágyra egy irtózatosan nagy égszínkék selyemtakaró volt terítve […] Az ágy szélén egy lány ült és dohányzott.

Lábai lelógtak az ágyról, magába merülve dohányzott, könyökét a térdén nyugtatta, arca a tenyerében. Nagyon fiatalnak látszott, de szemei öregnek, kissé megviseltnek […]

A lány csöndben dohányzott, mereven nézett az ajtó felé, büszke tartózkodással.

[…]

Mikor beléptem, a lány tekintete a három kapitányi csillagomon állapodott meg, és megvetõen elmosolyodott, fejét kissé a fal felé fordítva. Vagy tízen lehettünk a szobában. Én voltam az egyedüli olasz. Senki nem beszélt.

That's all. The next in five minutes - mondta a férfi hangja, aki a küszöbnél állt, a vörös függöny mögött; aztán betolta arcát a szobába a függöny egyik nyílásán át, és hozzátette: - ready? kész vagy?

A lány a földre hajította a cigarettát, ujjai hegyével megfogta az alsószoknya szegélyét, és lassan fölhúzta: elõször a térdek tûntek elõ, a selyemharisnya gumija lágyan szorította össze bõrét, aztán a meztelen combok, majd a szeméremdomb árnyéka. Egy pillanatra így maradt, szomorú Veronika, szigorú arccal, szája megvetõen félig elnyílva. Aztán, lassan hanyatt dõlve, végigfeküdt az ágyon, s még lassabban széttárta lábát. Ahogyan a rettenetes languszta teszi nász közben, mikor lassan széttárja ollójának harapófogóit, mereven nézve a hímet - fekete, nedvesen csillogó kis kerek szemével -, és áll mozdulatlan, fenyegetõen -, így tett a lány, mikor lassan széttárta húsának rózsás és fekete harapófogóit, és így maradt, a nézõkre függesztve tekintetét. Mélységes csönd ülte meg a szobát.

- She is a virgin. You can touch. Put your finger inside. Only one finger. Try a bit. Don't be afraid. She doesn't bite. She is a virgin. A real virgin - mondta a férfi, fejét a szobába tolva a függöny résén át.

Egy néger kinyújtotta a kezét, és ujjával ellenõrizte a lányt. Valaki nevetett, de úgy rémlett, siránkozik. A "szûz" meg se moccant, mereven bámulta a négert, tekintete telve félelemmel és utálattal. Körbenéztem: mindenki sápadtan állt, mindenki sápadt volt a félelemtõl és az utálattól. […]

A lány hirtelen összezárta lábát, a térdek lágyan csattantak, csípõje egy mozdulatával felemelkedett, leeresztette ruháját, és gyors kezével kikapta az egyik, az ágy szélénél ácsorgó angol tengerész szájából a cigarettát.

Nem hiányoznak a szívet tépõ jelenetek sem, mint az amerikai katonáé, akinek altestét német gránát tépte fel, s miközben haldoklik, ölében tartja saját beleit, Malaparte pedig ölelésével védi.

A prefasiszta Olaszországot, a fasiszta Olaszországot, a háborús kalandot, a testvérgyilkos háború és a megszámlálhatatlan idegen hadsereg megszállása okozta emberi tragédiát, az újjáépítés nehéz éveit és az ország végleges visszatérését a demokratikus államok családjába Malaparte aktív szereplõként élte meg, tudta, hogy szokásos nagy "non chalance"-ával hogyan lépjen túl mesterien a legvéresebb eseményeken és a legnehezebb megpróbáltatásokon.

Ez vezethet minket arra, hogy összehasonlítsuk Gabriele D'Annunzióval. Mindkettejüket elragadta a gyötrõ önimádat érzése, s mindkettejüknek primadonnai allûrjeik voltak koruk színpadán.

Csakhogy D'Annunzióra az események soha nem voltak döntõ hatással, mivel a tényeket és a környezõ világot saját akarata alá vonta.

Malaparténál viszont más a helyzet: sikerül beírnia magát a krónikákba, olyan viselkedéssel, amely az adott pillanatban opportunistának és jól kiterveltnek tûnhetett, de aztán, idõvel, kiderült, hogy ez az igazságot csak felszínesen érintette, míg a valós tartalom rejtve maradt.

Mindenesetre Malaparte nagy érdeme abban áll, hogy meg tudta tartani életmûvének középpontjában az embert, fõszereplõvé tette, nem csak mint egyént, de egyfajta kollektív jelentést is ruházva rá, azaz lassacskán tömeggé, hadsereggé vagy áldozattá formálva át.

Intelligensen provokatív életmûve egy hol cinikus, hol szánakozó lelket mutat meg, mely egy saját nyomorúságába merevedett társadalom visszafordíthatatlan krízisének gyümölcse, olyan társadalomé, amely gyakran óriási bûnökre képes - ezeket a komor és véres jeleneteket Malaparte "kívülrõl" szemlélte.

Hidegvérûsége, képessége arra, hogy soha ne hagyja magát belekeverni semmibe, hogy soha ne engedjen - ellenkezõleg, képes legyen felhasználni ellenfeleinek középszerûségét, bizonyítéka egyszersmind képzelt biztonságának is, hiszen az igazi kultúrembernek, hasonló esetekben nincs más választása, mint megmenteni saját magát, hogy folytatni tudja nevelõ feladatát.