A könyvek néha elkallódnak, alszanak, esetleg a feledés homálya borong felettük. Az új könyvet kiszorítja a polcról a még újabb, s aki doktorként (értsd: kritikusként) rajta akarja tartani a mindig hektikus irodalom ütõerén a kezét, annak sajnálatosan a divatokat is követnie kell. Hogy vannak irodalmi divatok, azt a könyvnyomtatás feltalálása óta tudjuk, s az sem újdonság, hogy vannak az irodalmi divatoknak Chaneljei, Armanijai, Givenchy-jai, vagyis a kiadók, amelyeknek elemi érdekük, hogy kitalálják, irányítsák és kihasználják az irodalom divatjelenségeit.
Ezt tapasztaljuk a magyar könyvek piacán is, ahol a könyvek árujellege ma már axióma. Lám, az "élet" eldöntötte azt a heves vitát, amit az értelmiség (a pártapparátus tevékeny beleszólása mellett) a nyolcvanas évek elején folytatott "áru-e a kultúra" tárgykörében! Természetesen a mai helyzet nem egészen úgy alakult, ahogyan az akkori vitában az "áru-pártiak" gondolták. A kapitalizmusnak az a vállfaja, amit Magyarországon a bal- és jobboldal gondolt létrehozni, nem dicsekedhet azzal, hogy általában - a kultúrában különösképpen nem - tiszta és áttekinthetõ helyzeteket teremtett volna. Azt látjuk, hogy az állam óvakodik kultúrharcba bocsátkozni (bár idõnként megteszi), de azt is tapasztaljuk, hogy azok az intézményei, amelyeknek segítõ kezet kellene nyújtani az egyéni kezdeményezéseknek, sokszor homályba hagyott szempontok szerint válogatnak, s egy valamire minden bizonnyal teljesen képtelenek, a szubvenciók hasznosulásának "mérésére". Azaz a kultúra támogatása hogy a közismert és rossz képeket felidézõ kifejezést használjam sok esetben alárendelõdik etnikumok, kisebbségek, érdekérvényesítõ csoportok, kurátori ízlések és kormányzati akaratok mindig többé-kevésbé politikafüggõ szövevényének. A kultúra ezért is gazdag alapítványi izzadmányokban, s oly ritka az a mû, melynek megjelenésekor felkiálthatnánk (Chamfort maximáját kissé átalakítva): "Végre, ezt nem tegnap olvasott könyvekbõl írták!" Természetesen a "támogatás" olykor eléri célját, de a jó döntés racionalizálása elmarad, s reményünket az érzékenység misztikus mûködésébe helyezzük. Nem most van azonban az ideje, hogy belemerüljünk újabb vitába, ami azt szálazza, vajon a kultúra termelõjét (alkotót) vagy a kultúra terjesztõjét kell-e "támogatni", és miként kell a szubvenciók olyan rendszerével elõrukkolni, mint a mezõgazdaságban, ahol a gondoskodó állam már egy szelet vajas kenyérben is megmutatja orcáját, s mind a kenyér, mind a vaj árát garantált felvásárlási árral tartja kordában. ("Hja, azok ételek, a kultúra meg, közismert, luxus!" - mondják abban a szektorban.)
Ha el fogadjuk is, hogy Magyarországot a kulturális sokféleség jellemzi (a jövõ évezred elejének kultúrájában feltehetõleg a demokratikus hamburger-kultúrától az elefántcsonttoronyba visszahúzódott magas kultúráig minden "nemzeti" és "euroatlanti" változatnak tere lesz), akkor még inkább fontosnak látszik, hogy legyenek olyan kulturális mûhelyek, amelyek jelen századvégünkön nem esnek pánikba, és továbbra is fontosnak tartják az ablaknyitást más régiók legfontosabb kulturális teljesítményeire. S nemcsak az egyidejûség babonás követésével, hanem az idõben szabadon mozogva: a múltban is megtalálva a magyarul még hozzá nem férhetõ fontos alkotásokat.
A hosszúra sikerült bevezetõ mindössze annak a missziónak jelentõségét kívánja ecsetelni, amellyel az Európa Könyvkiadó fontosnak tartotta megjelentetni Miguel de Unamuno Don Quijote és Sancho Panza élete címû mûvét, amely spanyolul 1905-ben látott napvilágot, s Magyarországra - a kiadó jóvoltából - most jutott el. Méghozzá úgy, hogy mai megjelenését semmi különös dátum, évforduló nem indokolta, csupán az érték, amit a kiadónak a terjedelmes, megalapozott filozófiai mûveltséget csillogtató, bár a saját magáért helytálló mû szempontjából fölösleges utószó szerzõje, Csejtei Dezsõ "szavatolt". Az utószó szerzõje - aki már 1986-ban bizonyságot tett Unamuno-ismeretbõl: ekkor jelent meg könyve A spanyol egzisztencializmus története (alcíme: Miguel de Unamuno és Ortega y Gasset filozófiájának fõ kérdései) - jelen mûvet ugyanis "napjaink posztmodern diskurzusához" viszonyítja, ami lehet szempont, csak éppen kevés a hozadéka. Hiszen a Don Quijote-könyv szerzõjének antiracionalista ideológiai alapállása olyannyira közismert, hogy Gaëtan Picon századközépi nagy jelentõségû gyûjteménye, a Korunk szellemi körképe Miguel de Unamunót (José Ortega y Gasset mellett) abban az alfejezetben szerepeltette, amely a Korunk humanizmusa összefoglaló cím alatt a baljósabbat, A hagyományos értékek összeomlása és civilizációnk válságá t hordta homlokán. (Megemlítendõ, mivel Gaëtan Picon is racionalista volt, gyûjteményét A jelenkor humanizmusának formái címen rendszerezett optimista írásokkal zárta, köztük Gaston Bachelard elmélkedésével a "nyílt racionalizmusról".)
Gaëtan Picon jó szemmel vette észre Miguel de Unamuno szövegében a tartalmas, "kultúraellenes" konzervativizmust: a keresztény Európa felbomlása miatt érzett kesergõt. "A reneszánsz, a reformáció, a francia forradalom a földöntúli élet ideálja helyébe helyezve a haladás, az értelem, a tudomány ideálját - vagy inkább a Tudomány ideálját, nagy kezdõbetûvel -, hozzájárultak ahhoz, hogy megfosszák Európát a lényegétõl, azaz megfosszák a katolicizmustól." De minthogy a spanyol gondolkodó egyben író is, a problémát közérthetõen a lélek elvesztésének fausti történetével szemléltetette (nagyobbra tartva az 1604-es Christopher Marlow-féle Faustot, mint Goethe munkáját). Továbbá a "század hírhedett betegsége" - állította Miguel de Unamuno - "nem egyéb, mint a lélek halhatatlanságába és a Világegyetem végcéljába vetett hit elvesztése", amit semmiképpen sem pótolt a tudomány és kultúra. Ez a "diskurzus" önmagában jelenti azt, amire Csejtei Dezsõ elemzése végén jut el: "Unamuno nem tekinthetõ poszt-, hanem legfeljebb csak antimodern gondolkodónak". Igaz - teszi hozzá - "ez azonban semmiféleképpen nem jelent értékminõsítést, sõt".
Ehhez a "sõt"-höz azonban más úton is eljuthatunk.
Don Quijote és Sancho Panza élete értékének egyik döntõ eleme a nemzeti önbírálatnak az a szenvedélyessége, amit mi jól ismerhetünk Ady Endre magyarság verseibõl. (Nem árt emlékezni, hogy az Új versek, amelynek egyik ciklusa A magyar Ugaron, 1906-ban jelent meg!) De ha már Ady Endréhez fordultunk hasonlatképpen, akkor érdemes idézni Ady Endrétõl azt az 1904-es párizsi cikkét, amely példázza, hogy a cervantesi mû négy évszázados megjelenése idején milyen európai hangulat uralkodott Don Quijote körül. Ady Endre a mára nagyjából és egészében elfeledett Jacques Le Lorrain verses színdarabjának ismertetését végezte a Pesti Napló olvasói számára, s itt írta - függetlenül a látványtól - az alábbi sorokat: "A megsûrûsödött keserûségek egy órájában megszáll mindannyiunkat egy hirtelen sejtelem. Megreped sorsunk sötét kárpitja, s mi hirtelen látjuk, hogy mi már nagyon régen élünk, régiek a mi álmaink, a mi boldogságaink, a mi csalódásaink. Ó, ember az emberek között, bölcs a bölcsek között, néhai spanyol Cervantes!… Don Quijote, a szegény, a hõs, derék lovag, az ügyetlen, rongyos, nagy gyermek, az álmodó, a bolond, ma is él."
Don Quijote él! Természetesen,
mint irodalmi hõs, aki azonban Európában többet
is jelentett, mint önmagát. A
donqijotizmus
a felvilágosodás
századában, a Tudomány eszményképpé
emelése idején levált a cervantesi hõsrõl,
és szimbolizálta mindazokat a "káros" tendenciákat,
amivel a Valóságot (így nagybetûvel) meg lehetett
kerülni. A szimbólum azért volt tökéletes,
mert a donquijotizmus zászlaja alatt felsorakozott valóság
tagadókat a nevetségesség, a szánalmasság,
végsõ soron az elmeháborodottság körébe
lehetett utasítani. Miguel de Unamunónak azonban nem tetszett
a donquijotizmusnak (nem is szólva a gyanús "izmusról",
amit szeretett hõse nevéhez hozzáragasztottak) ez
az értelmezése, és az
élõ
Don
Quijotének - csendes oldalvágással a "cervantológusoknak"
- filológiailag pontos életrajzot írt, lévén
az õ véleménye szerint is a hõs élõbb,
mint szerzõje. Hogy kóstolót kapjunk Miguel de Unamuno
paradoxonjaiból, idézni érdemes az idevágó
passzust: "az írót többnyire igazi, valóságos,
történeti személynek tartjuk, mert látjuk hús-vér
emberként; fiktív történeteinek szereplõit
viszont csak a puszta képzelet szülötteinek véljük;
de ez épp fordítva igaz: a szereplõk nagyon is iga-
ziak, övék a teljes valóság,
s arra a másikra, aki számunkra hús-vér embernek
tûnik, csak azért van szükség, hogy alakkal és
léttel ruházza fel õket a többi ember számára."
Ez az írói ötlet (amit a "modern" Luigi Pirandello csak 1921-ben aknázott ki a Hat szereplõ szerzõt keres címû drámájában) azzal vált súlyossá, hogy Miguel de Unamuno a spanyol történelem "Trianonjával" hozta összefüggésbe: a mindössze három hónapig tartó 1898-as spanyol-amerikai háborúval, amelyben Spanyolország elvesztette Karib-tengeri és Csendes-óceáni gyarmatait. Egy hosszú történet (jobban mondva: egy nemzet álma önmagáról), ami Amerika felfedezésével 1492-ben kezdõdött, ért ekkor véget. A Valóság kopogtatott minden spanyol ház ablakán, s ekkor Miguel de Unamuno úgy gondolta, hogy Don Quijote és kísérõjének, Sancho Panzának az "élete" nem a donquijotizmussal foglalható össze, hanem a nemzeti hõs fogalomkörével.
Ki a nemzeti hõs? Ha a magyar irodalomra gondolunk, látjuk, hogy a romantika alkotta meg az érvényes hõsöket, Petõfi Sándor János vitézt, Arany János Toldi Miklóst. Igaz, mindketten felszélrõl megalkották e katonás hõsöknek a negatív lenyomatát is Bolond Istók figurájában, aki Petõfi Sándornál persze pusztai bölcselõ:
Ami volt és ami lesz,
Ami nem volt és nem leszen,
Minden, minden
Megfordult a fejiben.
S amit õ magában gondolt,
Ki is szokta mondani;
No hiszen a vén anyónak
Volt mit hallani!
A figura - tudjuk - Arany Jánoson kifogott. Nem tudta befejezni az 1850-ben megkezdett verses regényt. Természetesen nem azért, mert költõi eszközei megfogyatkoztak volna. Nem is azért, mert fantáziája (ami egy teljes lovagkor felidézéséhez vagy a hun mondakör kiaknázásához elegendõ volt) nem tudott mit kezdeni a jelenkori allegória bonyolításával. Elõbbre valók voltak azonban a "nemzetibb hõsök", akiknek a Bolond Istók második énekének írásakor (1873) ezt a stanzát szentelte:
No meg, mi tûrés-tagadás? Bolondom
(Istókot értem) alig született,
Nagyobb volt õ nála kisebbik gondom;
Hamupipõke lõn és megvetett.
"Ha méltóbb énekim' eldalolandom
Mátyást, Lajost, Csabát s még vagy hetet)
S idõm azontúl még verselni jut,
Kirántom a sutból szegény fiut."
Csóri vajda, azaz a kétségbeesés szülte szatíra Kossuth Lajosa Magyarországon tollban maradt. Nem Spanyolhonban. A Don Quijote és Sancho Panza élete ebbõl a nézõpontból ekvivalens a magyar költõ kísérletével.
Miguel de Unamuno könyve szelet vetett, vihart aratott. Nem véletlenül. Hiszen Don Quijotérõl és Sancho Panzáról való elmélkedésének foglalatát ezek a sorok tartalmazták: "Hõsiességünk summája egy szórakoztató könyvben sûrûsödött össze; spanyol hazánk tovatûnõ nagysága egy szórakoztató könyvben õrzõdött meg az örökkévalóságnak; spanyol filozófiánk egy szórakoztató könyvben csapódik ki és összegzõdik, az az egyetlen valóban mély filozófia, mely érdemes e névre; népünk lelke, egy emberben testet öltve, egy szórakoztató könyvön át jutott el az élet misztériumának mélységeihez. S e szórakoztató könyv valójában a legszomorúbb történet, amit valaha is írtak; igen, a legszomorúbb, ám a legvigasztalóbb is egyben, legalábbis mindazoknak, akik a nevetés könnyeiben élvezni tudják, hogy megváltást kapnak attól a nyomorúságos józanságtól, melyre a jelen élet rabszolgasága ítél bennünket." No hiszen, ha a magyar karakter Bolond Istók (meg nem írt) énekeiben megjelenik, vajon mit kapott volna nyaka közé az Akadémia fõtitkára?
Azt, amit Miguel de Unamuno, a salamancai egyetem rektora kapott, aki jónak látta "magyarázni" mûvét, s így került a könyv élére a második kiadástól kezdve a Don Quijote sírja címû esszé, ami már reagálni tudott a fõbb kritikákra. Miguel de Unamuno - összhangban nézetei másutt és késõbb is kifejtett teljességével - lendületes stílusban a racionalizmust tûzte tollhegyre: "Náluk már a bolondságot sem értik. Még a bolond emberrõl is úgy vélik és azt mondják, hogy számításból és okkal válik bolonddá. Az ésszerûtlenség ésszerûségét pedig kész tényként fogadják el ezek a nyomorultak." A kritikusok megkapták a magukét: "Figyelj, és nézd csak meg jól! Vajon valamely nagylelkû, hõsies, bolond tett láttán az összes mai ostoba bakkalaureus, plébános, borbély nem teszi-e fel a kérdést: ugyan miért teszi? S mihelyt azt hiszik, hogy megértették a cselekedet okát - akár úgy van az, akár nem -, ezt mondják: Ugyan! Ezért meg azért tette. Amint egy dolognak létjogosultsága van, s õk ezt felismerik, a dolog már értéktelenné válik. Ebben segít nekik a logika, az a vacak logika." Fontos a jelzõ: a "vacak".
A Don Quijote sírja gazdag paradoxonokban, s Miguel de Unamuno rögtön példát adott arra, hogy mi a nem vacak logika: "Elõbb a dolgok jöttek létre, a miértjük csak azután." A szerzõ ebbõl a talpra (fejre?) fordításból szellemes dialógust faragott, mi több, életviteli tanácsot is képes volt levonni: "Olykor, amikor felvázolok egy tervet, valamit, amirõl úgy érzem, hogy meg kellene tennem, mindig akad valaki, aki nem mulasztja el megkérdezni: s azután? Az ilyen kérdésekre csakis kérdéssel lehet felelni; az >>és azután<<-ra azonnal így vágok vissza: s elõtte?" Természetesen minden szellemességen túl Miguel de Unamunónak sikerült leszögeznie azt a nézõpontját, ami a "Valóság és mi " viszonyában csak a felületen maradva jelent társadalmi kilátástalanságot: "Nincs jövõ, soha nincs jövõ. Az, amit jövõnek hívnak, egyike a legnagyobb hazugságoknak. Az igazi jövõ a ma. Hogy mi lesz velünk holnap? Nincs holnap! Mi történik velünk ma, most? Ez az egyetlen lehetséges kérdés." Aki az elmúlt nyolc esztendõre gondol, megérzi, Miguel de Unamuno a minden fajtájú és rendû futuristákkal szemben a "nagy idõk" egyetlen lehetséges kérdését tette fel. Azt a kérdést, amire egyelõre Magyarországon sincs kielégítõ válasz.
A
Don Quijote sírja
formailag
is méltó a figyelemre. Miguel de Unamuno értelmezõ
esszéje egy levelezés történetét mondja
el két olyan ember között, aki abban ért egyet,
hogy az európai kultúra
jelentõs
korszaka a
középkor, s akikben nem él a nemzetállam eszményének
szikrája sem. "Ha sikerülne el-
hitetnünk azt - írja szerzõnk
-, hogy egy adott napon, mondjuk 1908. május 2-án, a függetlenség
kikiáltásának századik évfordulóján
Spanyolország mindörökre megszûnik, s ezen a napon
úgy szétkergetnek bennünket, mint a birkákat,
akkor azt gondolom, hogy 1908. május 3-a lenne történelmünk
legnagyobb napja, egy új élet hajnala." Mint ismeretes, nem
a spanyolokat kergették szét, hanem azt büntették,
aki ilyen eszméket hirdetett: az intranzigens politikus Miguel de
Unamunót számûzték a spanyol prefasiszta diktátor,
Primo de Rivera "országlása" idején a Kanári
szigetekre. De még nem tartunk ott, a nemzeti oldalnak még
a
Don Quijote és Sancho Panza életét
kellett
elõbb megemészteni.
Volt mit megemészteni, ugyanis Miguel de Unamuno teljes filológusi vértezetben Don Quijote "életét" a nagy spanyol szent, Iñigo de Loyola (Loyolai Szent Ignác) életével vetette össze; s láss csodát, sikerült a kettõt egymásra kopíroznia. Azt a közismert jelenetet, amikor Don Quijote a kevély és vonakodó toledói kereskedõket, akik képet szerettek volna látni róla, Dulcinea szépségének megvallására kényszerít, Miguel de Unamuno nemzeti sajátosságként magyarázta. Abból kiindulva, hogy a hit több, mint a köznapi tapasztalat: "Népének igaz sarja, ki - jobbjában karddal, bal kezében pedig feszülettel - úgyszintén oly hit megvallására kényszerített távoli népeket, melyet azok nem ismertek. Csak az történt, hogy néha megcserélõdtek a kezek, és a kard emelkedett a magasba, a feszülettel pedig ütöttek."
Amennyire távol állt Miguel de Unamunótól a nemzetállamiság eszménye, annyira vallotta, hogy a régiók dajkálják az igazi kultúrát. A Don Quijote és Sancho Panza élete sem nélkülözi a baszk földhöz és embereihez írt panegyrikust. Erre a cervantesi mû kilencedik fejezete adott alkalmat, amelyben a "bátor bizcayai és a hõs manchai rettenetes párbaja" zajlik le. Miguel de Unamuno szerint itt két Don Quijote csapott össze: "egyenlõ az egyenlõvel, bolond a bolonddal", s a szerzõben óhatatlanul felidézõdött - s innen a könyv egészén végighúzódó párhuzam - az "Azpeitából származó baszk kóbor lovag, a Loyolák házából való Iñigo Yáez de Oñaz y Sáenz de Balda, aki megalapította Krisztus Katonáinak rendjét". Loyolai Szent Ignácban tetõzik a baszk fajta "egész valója". Szerzõnk nem teketóriázott, kisajátította õt: "Igen, õ a miénk, nagyon is a miénk, sokkal inkább a miénk, mint a jezsuitáké. Iñigo de Loyolából, a baszk hõsbõl õk csináltak Római Ignácot, vagyis egy jezsuita fõszentet."
S most következik a könyv szíve: a tizenegyedik fejezet, amely kommentálja Don Quijote egyik "leghõsiesebb kalandját", azaz beszédét a faragatlan, de egyébként barátságos kecskepásztorokhoz, akik megvendégelték õt és fegyverhordozóját. Miguel de Unamuno világossá tette, hogy Don Quijote "bolond" beszédében nem az aranykor felidézése az érdekes, hanem maga a beszéd-szituáció. Figyeljük, az ajtón kitessékelt illumináció bekéredzkedik az ablakon! "Minden beszéd a cselekvés egyik fajtája, mégpedig az esetek legnagyobb részében a cselekvés legkockázatosabb fajtája; s nagy hõsiességet kívánó kaland az, amikor a szó szentségét olyanoknak szolgáltatjuk ki, akik annak még szó szerinti értelmét sem értik meg. A szellembe vetett tántoríthatatlan hitre van szükség ahhoz, hogy nehéz felfogású emberekhez intézzük szavainkat, bízva abban, hogy értésre talál az majd náluk, anélkül, hogy megértenének, s hogy a mag majd belehullik lelkük barázdáiba, anélkül hogy ennek tudatában lennének." El kell gondolkodnunk azon is, amit Miguel de Unamuno a jelenet "kecskepásztori" oldaláról állított: "a kecskepásztorok elméjében nem Don Quijote cikornyás szóvirágai teremtettek világosságot, hanem az, hogy látták, amint állig fölfegyverkezve, dárdával az oldalán, egy marék makkal a kezében egy vödrön ül, s szeretettõl meg reménytõl fûtött hangon békés, ám zengzetes szavakat mond, s e pátosz eltöltötte valamennyiüket".
Nem kétséges, hogy Miguel de Unamuno itt ugyanarra a következtetésre jutott, mint a mi bolond költõnk a Thomas Mann üdvözlésé nek utolsó négy sorában:
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
Néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
Fehérek közt egy európait.
Miguel de Unamuno pontosan látta, hogy a "gyakorlatias" világban azt nevezik beszédnek, amelyben az hangzik el, amit már korábban is mondtak, mert ha történetesen új dolog hangzik el, azt rögtön az érthetetlen jelzõvel próbálják meg érvényteleníteni. S merõ jóindulatból is úgy "fordítják le" köznapi szóra, hogy azzal valóban értelmét veszti. Különösen zavarja az új beszéd a pártharcosokat, akiknek egyetlen szó-forrás létezik, a vezér szava. Nekik legyen mondva…
Térjünk vissza azonban a nemzeti
önszemlélethez! Don Quijote - állította Miguel
de Unamuno - népének abban a kevélységében
osztozott, amely szerint õ "Isten igazságtévõ
karja", következésképpen "Isten kiválasztott
né-
pének hitte magát". Mennyire
ismerõs ez a kevélység számunkra is! Nem véletlenül.
Ebben az elhivatottságban a keresztény kultúra militáns
oldala nyilvánul meg, s mely keresztény nemzet nem osztozott
a kiválasztottság kevélységében! A keresztes
háborúk transzkulturális idõszaka óta
minden karizmával megkent uralkodó tartotta magát
a kiválasztottság gondolatához. Miguel de Unamuno
azonban a dolog mélyére hatolt: "Szidalmaztak téged,
én népem, mondván, hogy hited tûzzel-vassal
terjesztetted; a szomorú ebben az, hogy a dolog nem egészen
így volt: útra keltél azért is - sõt
elsõsorban azért keltél útra -, hogy elvedd
az aranyat azoktól, akik azt összegyûjtötték;
vagyis rabolni mentél. Ha csak a hitedet terjesztetted volna!…"
A felkiáltójel és a három pont azt a csipetnyi
bolondságot jelképezi, amivel a számítók
hada esetleg emberarcúvá válhatott volna.
Bolondság, bizony ez kell - tartotta
Miguel de Unamuno a századunk elején -, hogy a szükséges
civilizatórikus fejlõdés meginduljon Spanyolországban
is. A béna társadalom felrázásához a
bolondság bátorságára van szükség:
"Ennek hiánya az oka annak, hogy nem vagyunk sem erõsek,
sem gazdagok, sem mûveltek; ennek hiánya az oka annak, hogy
nincsenek öntözõcsatornák, víztározók
s nincs bõséges aratás; ennek hiánya okozza
azt, hogy nem hull több csapadék szomjúságtól
kirepedezett, kiszikkadt mezõinkre, vagy ha igen, a zuhogó
esõ lemossa a talajt, s olykor még a lakóházakat
is." Nem, ez nem paradoxon, állította Miguel de Unamuno,
aki rögtön példát is mondott arra, hogy is érti
a bolondság bátorságának hiányát:
"javasoljatok a földmûvesnek valamilyen jobb mûvelési
rendszert, javasoljátok, hogy termesszen valamilyen új növényt,
vagy vezessen be valami mezõgazdasági újítást;
a válasz így hangzik majd: >>Ez itt nem megy.<< >>Miért,
kipróbálta már?<< - kérditek majd, de
újra csak ezt fogja mondani: >>Ez itt nem megy.<< Nem tudja,
hogy menne-e vagy sem, mert nem próbálta ki, s nem is fogja
kipróbálni soha. Kipróbálná, ha a sikerben
elõre biztos lenne, ám kitéve egy esetleges kudarcnak
és a szomszédok gúnyolódásának,
nevetésének -, akik õt esetleg bolondnak, álmodozónak
vagy ostobának tartják majd - megretten és eláll
a próbálkozástól." Ismerõs, mennyire
ismerõs mondatok, igaz, a majdnem negyed századdal késõbbi
magyar népi irodalomból, például a "kert Magyarország"
álmaiból. Ez az összecsengés azért fontos
számunkra, hogy Miguel de Unamunónak és az õ
Don Quijotéjénak pontosan lássuk rokonságát:
a nemzeti önbírálatnak azt a szellemiségét,
amit általában a népi irodalom képviselt. Ebbõl
a nézõpontból érthetõ, hogy az esszé
olykor a pamflet mûfajával is érintkezik. Miguel de
Unamuno a közoktatási törvény megváltoztatását
akarta. Nem kell tudnunk, hogy mi is volt a szándéka, elég
a keserû összefoglalást olvasni: "Igen, minden bajunk
a morális gyávaságnak köszönhetõ,
annak, hogy nincs meg bennünk az elhatározottság, hogy
bárki a maga igazát, a maga hitét hangoztassa és
védelmezze. A hazugság beborítja és megfojtja
e tudatlan tökfilkókból álló faj lelkét,
melynek butasága a megülepedett józan észnek
tudható be." A józan ész leginkább - állította
Miguel de Unamuno - a polgárháborút szeretné
Spanyolországban elkerülni. Ezért megkerüli a politikai
és vallási vitákat, csak a "gyakorlati eredmények"
érdekli. A pamflet szellemes fölfedezése: "Hát
semmit sem mond nektek az a szörnyûséges paragrafus
- amely valóságos szégyenbélyege
népünknek -, amely Spanyolország csaknem valamennyi
társasági klubjának rendszabályában
benne foglaltatik és a következõképpen szól:
>>Tilos a politikai és vallási vita!<<? Békét,
békét, békét! Kuruttyolja kórusban pocsolyánk
összes békája és békaporontya!" Természetesen
nem a békével van szerzõnknek baja, hanem azokkal
a farizeusokkal, akik "azért követelnek békét,
hogy még szabadabban tudjanak õk maguk harapni, karmolni
és fertõzni". Bizony a kritika éle leginkább
azokat éri, akik vizet prédikálnak és bort
isznak. Ámbátor a
valódi
spanyol polgárháború
felõl nézve mégsem ez a legfontosabb, hanem Miguel
de Unamuno nagy igazsága: a történelmet apró
praktikákkal nem lehet megúszni, kompromisszumokkal más
irányba fordítani, mint amerre az megy. Most ne vitassuk
meg, hogy a történelmet mi mozgatja (erre nézvést
rendelkezünk elegendõ régi és új eszmével,
de nem megoldással), és például azt se fürkésszük,
vajon Magyarországon végbemehetett-e volna másként
a rendszerváltás, mint ahogy végbement, csak azt lássuk
be, az ellentmondások elhallgatásával nem megyünk
semmire sem. Természetesen nem kell Miguel de Unamuno után
a kútba ugrani sem. Don Quijote egyik jelentõs bolondsága,
Pedro mester bábszínházának tönkretétele
számára két dolgot jelentett. Egyrészt - helyeselve
a bábfigurák összeszabdalását - annak
a felismerését (félelmetes tisztánlátás!),
hogy "nincs veszélyesebb dolog annál a hazugságnál,
melynek mindenki részese". Másrészt - folytatva a
politikai pamfletet - kézenfekvõ hasonlatként a parlamenti
bábjáték kritikáját. Gyógyszere
azonban a "parlamenti kretenizmus" fogalmát kitaláló
szélsõbaloldal megoldásával esett egybe: "Arra
lenne szükség, hogy egy bolond kóbor lovag jelenjen
meg a színen, s anélkül, hogy a kiáltásokkal
bármit is törõdne, szétverne, lefejezne és
darabokra aprítana mindenkit, aki ott hadonászik, s darabokra
törné, földig rombolná mindazt, ami Pedro mesterhez
tartozik." Kár volt az ördögöt falra festeni! Hiszen
meg is jelent, no nem a kóbor lovag, hanem Primo de Rivera, s nemcsak
a parlamentet kergette szét, hanem számûzte Miguel
de Unamunót… Egyébként is a parlament szétzavarása
Spanyolországban sohasem volt légbõl kapott javaslat,
hiszen még jól emlékszünk 1981. február
23-ára, amikor Antonio Tejero de Molina alezredes a Guardia Civil
(vö. Munkásõrség) kétszáz tagja
élén behatolt a parlament üléstermébe,
és túszul ejtette az éppen miniszterelnököt
választó képviselõket, miközben Jaime
Milans del Bosch altábornagy Valenciában rendkívüli
állapotot hirdetett ki. Idéznünk kellett ezt a történelmi
epizódot, mivel Miguel de Unamuno politikai nézeteinek foglalatát
Don Quijotéval mondatja ki:
"A szabadság, Sancho, az egyik legdrágább
adomány, amit az egek az embereknek ajándékoztak."
A szabadságnak nem absztrakt, filozófiai értelemben
vett fogalmi megjelenése, hanem az a valóságos formája,
ami a hétköznapok világában az embereket toleráns
magatartásra ösztönzi. Bár Miguel de Unamunónak
nincs jó véleménye erkölcsi és jogi alapelveink
genezisérõl, mert az - nézete szerint - az erõszak
volt: "ahhoz, hogy valamely emberekbõl álló társadalom
ölni tudjon, arra volt szükség, hogy e társadalom
minden egyes tagjának megmondják: egymást gyilkolniuk
nem szabad; s figyelmeztették õket arra, hogy nem szabad
egymást kirabolniuk, s tették ezt azért, hogy csoportosan
rabolhassanak". S innen csak egy lépés a jó tanács,
amit Miguel de Unamuno akkor fejtett ki, amikor Sancho Panza "tréfáját"
kommentálta, aki önmaga helyett, fizetségért,
egy fa kérgét korbácsolta: "Jól teszed hát;
de még jobban tennéd, ha olykor uraid ellen fordítanád
a korbácsot, õket korbácsolnád, nem pedig a
fákat; korbácsütésekkel kergetnéd el õket
a szántóföldjeikrõl, vagy pedig arra kényszerítenéd
õket, hogy veled együtt szántsanak és vessetek,
ami közös dolgotok lenne." Anarchizmus? Romantikus antikapitalizmus?
A nagy francia forradalom "égalitéje"?
Miguel de Unamuno nemzeti önkritikája egyébként több romantikus díszletet is leszakított népérõl, így a halálkultusz díszletét. Természetesen a túlélés vágya minden ember legbensõbb mozgatórugója, errõl a "bolond" Don Quijote és Loyolai Szent Ignác sem feledkezett meg, a túlélés vágya a spanyol emberben azonban az öröklét birtoklását (a vallás halhatatlansági ígéretét) jelenti. Egyébként is például Don Quijote "bolondsága" sajátos bolondság. Természetes, hiszen 1905-ben a mélylélektan is kezdte a maga útját járni. Ezért feltétlenül helyes megjegyzésnek kell tartanunk a szerzõ megfigyelését Don Quijote lelkületének azon vonásáról, amit a hercegi udvarban elszenvedett megaláztatásai után tett: "lenn a mélyben, anélkül, hogy õ maga ennek tudatára ébredt volna, továbbra is szakadatlanul dolgozott benne a józan ész". Mi ez, ha nem a köznapi "józan ész" inverze, az "igazi" józan ész?
A Don Quijote és Sancho Panza élete feltárta a szegénység romantikus díszletének hátterét is. A szegénység Spanyolországban erõ. Belõle fakad a spanyolokra jellemzõ undorító gõg, amit Miguel de Unamuno egy anekdota felidézésével tett plasztikussá arról a koldusról, aki az akadékoskodó adományozót megfeddte: "Ilyesmikkel hozakodik elõ? Akkor fogja a krajcárját, és keressen magának egy másik koldust."
A Don Quijote és Sancho Panza élete gazdag könyv. Irodalomtörténet, kultúrtörténet, vallástörténet, politikatörténet és megannyi más "történet" színes köveit görgette maga elõtt a szerzõ szenvedélye, amit a nemzeti önkritika fájdalmas (mert természetesen fájdalmas katalogizálni népünk törpeségeit) processzusa táplált. E gazdagság érzékeltetése nem lenne teljes, ha nem utalnánk Don Quijote szerelmének sajátos értelmezésére. Már csak azért is, mert igazán nem szerelemre termett idõben Szerb Antal egy rövid írásában Don Quijote szerelmét elemzi, egészen Miguel de Unamuno modorában. Ugyanis elég "bolond" végkövetkeztetésre jut: "A legtöbb szerelmes azt hiszi, hogy az az ábrándkép, amelyet szívében hordoz, valóban él, és azonos azzal a kislánnyal vagy asszonnyal, akinek a nevét viseli. Pedig az a valaki, akit szeretünk, csak bent él szívünkben - a valóságos kislány vagy asszony pedig egészen más, talán csak a hurkák besózásában kiváló." Nos Miguel de Unamuno Don Quijote unokahúga személyében találta meg a praktikus spanyol nõ mintapéldányát, s szórta is rá átkát: "Ölelõ karjaik közt megfullad minden hõsiesség." Nem, szerzõnkben nem macho gõg feszült, hiszen oltárra emelte Dulcineát, jobban mondva a "történetileg létezõ" Aldonzát, akit ugyan tizenkét év alatt csak négyszer látott Don Quijote, de aki - Miguel de Unamuno szövegezésében - el tudta volna érni, hogy a kóbor lovag a dicsõség keresésérõl lemondjon az õ szerelme javára. A kisszerû lét, igen, az bántotta szerzõnket: "te abban hiszel - vetette szemére Antoniának -, hogy a házitûzhely álmosító nyugalmával nem ér fel sem a szerelem, sem a dicsõség, meg abban, hogy sem a szerelem, sem a dicsõség nem ér annyit se, mint egy tál borsó".
A Don Quijote és Sancho Panza élete megelõzte Miguel de Unamuno közismert mûveit, A tragikus életérzés t vagy A kereszténység agóniájá t . Amennyivel ez utóbbiak összefogottabbak, filozofikusabbak, annyival indulatosabb, frissebb a Don Quijote és Sancho Panza élete, amely azért a Miguel de Unamuno pályáján meghatározó jelentõségû volt, s még vissza-visszarévedezett. A kereszténység agóniája szerzõje például hasonlatért ismét a lovagunkhoz fordult: "Az ember, mint Don Quijote, csak halála elõtt békél meg önmagával." Vajon a polgárháború küszöbén a köztársaságiak túlkapásait is bíráló Miguel de Unamuno megbékélt-e önmagával? Vajon helyeselte-e a Népfront híveinek azt a "bolond" ötletét, hogy templomokat rohamozzanak meg? Vajon 1936 júliusában támogatta-e a jobboldali puccsot? Aligha. Ahhoz, hogy Miguel de Unamuno halála elõtt, 1936. decemberében megbékéljen önmagával, feltehetõleg egy másik Európa kellett volna.