Nagyon hiányozott egy asszony az idén a párizsi rentrée littéraire -rõl, noha nem író. Ania Chevallier, a Gallimard Kiadó szerzõi jogokkal foglalkozó munkatársa több nemzedéknyi francia író megismertetésén fáradozott évtizedeken keresztül - egészen az idei nyárvégig. Már nagyon beteg volt, de még mindig dolgozott. Nem akarta föladni. Eljött azonban a pillanat, amikor a szervezete megálljt parancsolt. Hiába harcoltak érte az orvosok, nem tudták megmenteni.
Ania "intézmény" volt. Vajon
tudják-e kollégái, hogy a francia irodalom elsõ
számú nagykövet asszonyát veszítették
el? Azt az embert, akit mindenütt a világon szerettek és
tiszteltek, ahol francia irodalom egyáltalán megjelent és
akinek a mi kelet-közép-európai régiónkban
különösen sokat köszönhetnek a könyv- és
folyóirat-kiadók. Ania ugyanis mindent tudott. Abszolút
megbízható ízlésének köszönhetõen
nemcsak azt tudta, hogy a Gallimard legfrissebb termésébõl
mi érdemes idegen nyelvû fordításra, hanem azt
is, hogy más francia kiadóknak, sõt más országok
kiadóinak a kínálatából mivel érdemes
foglalkozni. Ismerte a kiadókat, a fordítókat, és
még a kelet-közép-európai rendszerváltozás
utáni kiadói földindulás idején is tudta
többnyire, hogy melyik
vehetõ komolyan és melyik
nem. Ha pedig nem tudta, kinyomozta. Védte a gondjára bízott
szerzõk érdekeit, és védte - olykor saját
fõnökeivel csa-
tázva - a nagy összegû
jogdíjak fizetésére képtelen kelet-közép-európai
kiadók érdekeit is. Elmondta százszor is, ha kellett,
hogy minden anyagi haszonnál fontosabb - és hosszú
távon még talán meg is térül -, hogy a
francia irodalom egy-egy idegen országban folyamatosan jelen legyen.
Kiharcolta a fordítás jogát olykor olyan "sztárszerzõk"
mûveire is, amelyekért a világ szerencsésebb
pontjain óriási pénzeket fizettek.
Ania hûséges barát volt. Kontinensek távolából szervezett kapcsolatokat. Indiai, magyar, francia, angol, német, orosz és még ki tudja, hány nációbeli könyvszeretettel megáldott - vagy megvert - embert ismertetett össze egymással. De nemcsak összeismertetett, hanem áldott érzékkel és tapintattal arra is volt gondja, hogy fenntartsa ezeket a kapcsolatokat. Telefonon, faxon, levélben, vagy, ha mód volt rá, személyesen. Soha nem volt fáradt, ha váratlan vendég érkezett, és mindig mindenkire jutott ideje. Elég volt betelefonálni hozzá a Gallimard-hoz, õ máris megszervezte a találkozót a szélrózsa minden irányából Párizsba érkezett barátoknak. És persze akkor terített asztallal várta a vendégeit - otthon, munka után. Tudta, hogy ki mit szeret, ki vegetáriánus, és ki húsevõ. Számon tartotta a gyerekeket és szerelmeket, gitározott és népdalokat énekelt, ha épp arra kérték.
Ha megírta volna az emlékiratait, egy évszázad viharait írhatta volna meg. Az egyik balti államban született. Apja kiváló természettudós volt, és persze menekülnie kellett. Ania kilencévesen került Bécsbe. Apja halála után édesanyja Párizsba vitte. Franciaország lett az igazi otthona, de az anyanyelvét és az oroszt évtizedek múltán is úgy beszélte, hogy elámult, aki hallotta. Algéria tragédiáját is saját családtagjainak életén keresztül élte meg. Gyûlölt minden igazságtalanságot és türelmetlenséget. Nála kedvesebb és nyitottabb embert keveset ismertem. Fáj, hogy elment.