TIM O'BRIEN

A Rainy folyón

---

1968 júniusában, egy hónappal azután, hogy a Macalester College-ben lediplomáztam, besoroztak, hogy harcoljak egy háborúban, amit gyûlöltem. Huszonegy éves voltam. Fiatal, igen, és politikailag naiv, de még így is rossznak láttam az amerikai háborút Vietnamban. Biztos vért ontottak ki bizonytalan okok miatt. Nem láttam egységet a célt illetõen, sem egyetértést filozófiai, történelmi vagy jogi kérdésekben. Magukat a tényeket elleplezte a bizonytalanság: polgárháború ez? Nemzeti felszabadító háború, vagy csak egyszerûen agresszió? Ki kezdte, mikor és miért? Mi történt valójában a Maddox amerikai hadihajóval azon a sötét éjjelen a Tonkini-öbölben? Vajon Ho Si Minh kommunista besúgó volt, vagy nacionalista megmentõ, vagy mindkettõ, vagy egyik sem? Mi a helyzet a genfi megállapodásokkal? Mi a helyzet a SEATO-val és a hidegháborúval? Mi a helyzet a dominóelvvel? Amerikát megosztották ezek s ezer más kérdés, és a vita túllépett az Egyesült Államok szenátusán, és elárasztotta az utcákat, és okos, hajszálcsíkos öltönybe bújt emberek nem tudtak a közérdek legalapvetõbb kérdéseiben sem megegyezni. Azon a nyáron az egyetlen bizonyosság az erkölcsi kuszaság volt. Akkoriban azt tartottam, és most is azt tartom, hogy az ember csak akkor háborúzik, ha tudja,
miért teszi. A tudás persze mindig tökéletlen, de úgy gondoltam, ha egy nemzet háborúba indul, bizonyára kellõképp meg van gyõzõdve ügyének igazáról és kényszerítõ erejérõl. A hibákat nem lehet kijavítani. Ha egyszer valaki halott, nem lehet föléleszteni.

Akárhogy is, ezt vallottam, és az egyetem alatt mérsékelten háborúellenes álláspontot foglaltam el. Nem voltam radikális, forrófejû, csak becsöngettem egypár lakásba Gene McCarthy támogatásáért, és írtam néhány unalmas, lapos cikket az egyetemi lapba. Különös módon, mindez mégis szinte kizárólag szellemi tevékenység volt. Belevittem persze valamennyi energiát, de csak annyit, amennyi majdnem minden absztrakt erõfeszítéssel együtt jár. Nem éreztem személyes veszélyt vagy küszöbönálló válságot. Hülyén, valami magabízó önáltatástól vezetve, amit nem vagyok képes felfogni, azt gondoltam, az ölés és halás problémája nem tartozik rám.

1968. június 17-én érkezett meg a behívóm. Emlékszem, párás délután volt, felhõs és nagyon nyugodt, és épp hazaértem a golfozásból. Apám és anyám kinn ebédeltek a konyhában. Emlékszem, ahogy kinyitottam a levelet, átfutottam az elsõ sorokat, és éreztem, ahogy összesûrûsödik a vér a szemem mögött. Emlékszem egy hangra a fejemben. Nem gondolat volt, hanem csendes üvöltés. Millió dolog egyszerre - én túl jó vagyok ehhez a háborúhoz. Túl okos, túl jószívû, túl minden. Ez nem lehet. Én efölött állok. Enyém a világ: tagja voltam a Phi Beta Kappának, summa cum laude és diákszövetségi elnök, teljes doktori ösztöndíj nyertese a Harvardra. Hiba, talán adminisztrációs tévedés. Én nem vagyok katona. Utálom a cserkészeket. Utálok táborozni. Utálom a koszt, a sátrat és a szúnyogokat. Émelygek a vér látványától, és nem tudom elviselni a tekintélyuralmat, és nem tudom megkülönböztetni a puskát a csúzlitól. Az Úristenit, én liberális vagyok! Ha friss erõ kell nekik, miért nem soroznak be valami kõkorszaki háborúpártit? Vagy valami ostoba sovinisztát a keménykalapjával és a "Bombázd Hanoit" kitûzõjével, vagy LBJ* egyik szép lányát, vagy Westmoreland csinos családját, cakpakk - az unokaöcsöket és unokahúgokat és dédunokákat. Kellene lenni egy törvénynek, gondoltam. Ha az ember támogat egy háborút, ha azt gondolja, megéri, rendben van, de akkor adja õ az értékes nedveit. Menjen õ ki a frontra, csatlakozzon egy gyalogsági egységhez, és segítsen a vérontásban. És vigye magával a feleségét vagy a gyerekeit vagy a szeretõjét. Törvény, gondoltam.

Emlékszem a dühre a gyomromban. Késõbb parázsló önsajnálattá lohadt, aztán dermedtséggé hûlt. Vacsoránál apám megkérdezte, mik a terveim.

- Semmi - mondtam. - Várok.

1968 nyarán egy Armour húsfeldolgozó kombinátban dolgoztam szülõvárosomban, a Minnesota állambeli Worthingtonban. A kombinát sertéstermékekre specializálódott, és én naponta nyolc óra hosszat egy négyszáz méteres szerelõsor - pontosabban szétszerelõsor - mellett álltam, és vérrögöket távolítottam el döglött disznók nyakából. A beosztásom "rögtelenítõ" volt, azt hiszem. Miután a disznókat levágták, lefejezték õket, a hasukat hosszában felhasították, szétnyitották, kibelezték, és a hátsó csánknál fogva felakasztották a magasba, egy futószalagra. Ezután a gravitáció következett. Mire a tetem a soron hozzám ért, a legtöbb nedv már kifolyt belõle, leszámítva a nyakban és a mellkas felsõ részében található vastag vérrögöket. Ezek eltávolítására vízi-
pisztolyt használtam. A gép nehéz volt, vagy harmincöt kiló, és vastag gumikötélen lógott a mennyezetrõl. Egy kicsit ugrált, rugalmasan fel-le járt, és az volt a dolog nyitja, hogy a pisztolyt egész testtel kellett irányítani, nem karral felemelni, csak hagyni, hogy a gumikötél dolgozzon az ember helyett. Az egyik végén a ravasz volt, a csõszáj felõl pedig egy fúvóka és egy acélhengeres kefe. Ahogy elhaladt a tetem, elõre kellett hajolni, meglendíteni a pisztolyt a rögök irányába, meghúzni a ravaszt, mindezt egy mozdulattal, a kefe ekkor pörögni kezdett, a víz kilövellt, és gyors loccsanás hallatszott, ahogy a rögök finom vörös köddé oszlottak. Nem volt kellemes munka. Védõszemüveg és mûanyag kötény elengedhetetlenül kellett, de így is olyan volt, mintha az ember napi nyolc órán át langyos vérzuhany alatt állna. Esténként, mikor hazamentem, áradt belõlem a disznószag. El sem múlt. Még forró fürdõ és erõs sikálás után is érzõdött a bûz - mint valami régi szalonna, vagy kolbász sûrû, zsíros disznószaga, ami mélyen beleivódott a bõrömbe és a hajamba. Arra is emlékszem, hogy nemigen akartak randevúzni velem azon a nyáron. Magányosnak éreztem magam, és sokat voltam egyedül. És ott volt a tárcámba dugott behívó is.

Esténként néha kölcsönkértem apám kocsiját, és céltalanul ide-oda furikáztam a városban, sajnáltam magam, a háborúra és a húsgyárra gondoltam, és hogy az életem összeomlani látszik, a gyilkolás felé. Bénának éreztem magam. Körülöttem a lehetõségek egyre szûkültek, mintha egy óriási fekete tölcsérben száguldanék lefelé, amit az egész világ szorít össze. Nem létezett vidám kiút. A kormány megszüntette a doktori tanulmányok miatti bevonulás-halasztást, a Nemzeti Gárda és a tartalékosok várólistája lehetetlenül hosszú volt, remek egészségnek örvendtem, nem lehettem lelkiismereti okból szolgálatmegtagadó - nem volt vallási alapom, sem pacifista múltam. Ráadásul, nem állíthattam volna, hogy elvbõl ellenzem a háborút. Úgy gondoltam, vannak olyan helyzetek, amikor indokolt, ha a nemzet katonai erõt alkalmaz céljai eléréséhez, például egy Hitler vagy valami hozzá fogható gonosz erõ megállításához, és úgy éreztem, ilyen helyzetben szívesen mentem volna háborúba.
A baj csak az volt, hogy a sorozóbizottság nem engedte, hogy én válasszak magamnak háborút.

Ezen túl - vagy dehogyis túl! -, ott volt a rettegés puszta ténye. Nem akartam meghalni. Egyáltalán nem. De semmiképp sem akkor, nem ott, nem a rossz háborúban. Amikor a Fõ utcán a bíróság és az áruház elõtt elhajtottam, néha éreztem, hogy gyomként lep el a félelem. Elképzeltem, hogy halott vagyok. Elképzeltem, hogy olyasmit teszek, amit nem tudnék megtenni - megtámadni egy ellenséges állást, vagy célba venni egy másik embert.

Valamikor július közepén elkezdtem komolyan gondolkodni Kanadáról. A határ néhány száz kilométerre északra húzódott, nyolcórányi autóútra. Lelkiismeretem és ösztöneim is azt súgták, hogy lógjak meg, egyszerûen tûzzek el, rohanjak, mint egy õrült, és meg se álljak soha. Kezdetben az ötlet teljesen elvont volt, a szó: "Kanada" bevésõdött az agyamba, de egy idõ után konkrét alakokat és képeket láttam, saját jövõm szomorú részleteit - winnipegi szállodai szobámat, a régi, kopott bõröndömet, apám szemét, amikor telefonon magyarázkodni próbálok. Majdnem hallottam a hangját, és anyámét is. Rohanj, gondoltam. Aztán, hogy lehetetlen. Egy pillanat múlva: Rohanj.

Valamiféle tudathasadás volt ez. Erkölcsi meghasonlás. Nem tudtam dönteni. Féltem a háborútól, persze, de féltem a számûzetéstõl is. Féltem otthagyni az életemet, a barátaimat, a családomat, az egész múltamat, mindent, ami számított nekem. Féltem, hogy elvesztem a szüleim megbecsülését. Féltem a törvénytõl. Féltem az emberek gúnyolódásától és rosszallásától. Szülõvárosom kis konzervatív hely a prérin, ahol számítanak a hagyományok, és könnyû volt elképzelni, ahogy az emberek a Fõ utcai Gobbler kávéházban ülnek, kávéscsészéik mozdulatlanok, és beszélgetésük lassan a kis O'Brien srácra összpontosul, a nyomorult anyámasszony katonájára, aki átszökött Kanadába. Éjszakánként, amikor nem tudtam aludni, olykor heves vitába szálltam ezekkel az emberekkel. Ordítoztam velük, mennyire gyûlölöm, hogy vakon, automatikusan mindenbe belenyugszanak, gyûlölöm a naiv patriotizmusukat, a büszkén viselt tudatlanságukat, az "ez a hazád, ezt kell szeretned"-féle közhelyeiket, azt, hogy elküldenek, hogy harcoljak egy háborúban, amit nem értenek, és nem is akarnak megérteni. Felelõsségre vontam õket. Istenemre, igen. Mindegyikõjüket - személyesen és egyenként felelõsségre vontam -, a mûanyag Kiwanis fiúkat, a kereskedõket és a gazdákat, a jámbor templomba járókat, a fecsegõ háziasszonyokat, a szülõi munkaközösséget és a Lions clubot és a Külföldi Háborúk Veteránjait meg a vidéki klub derék, becsületes elitjét. Nem tudták megkülönböztetni Bao Dait a holdon járó embertõl. Nem ismerték a történelmet. Fogalmuk sem volt Diem zsarnokságáról vagy a vietnami nacionalizmus jellegérõl, vagy a franciák hosszú gyarmatosításáról - ez átkozottul bonyolult volt, és olvasni kellett volna hozzá -, de nem baj, a háború azért zajlott, hogy megállítsák a kommunistákat, simán és egyszerûen, ahogyan minden mást is látni szerettek, és az ember hazaáruló puhány, ha elgondolkodik azon, hogy sima és egyszerû okok miatt öljön vagy haljon.

Keserû voltam, persze. De annyi minden más is volt ebben. Az érzel-
meim felháborodásból rettegésbe fordultak, aztán zavarodottságba, bûntudatba, majd szomorúságba, aztán újra felháborodásba. Szinte émelyegtem. Tényleg beteg voltam.

Ennek nagy részét már elmeséltem korábban, vagy legalábbis utaltam rá, de sosem mondtam el a teljes igazságot. Hogy hogyan törtem meg. Hogy egy délelõtt, amikor a disznó-sor mellett álltam, éreztem, hogy valami megpattan a mellkasomban. Nem tudom, mi volt az. Sosem fogom megtudni. De valóságos volt, annyit tudok, valami fizikai pattanás - recsegõ-szivárgó-pukkanó érzés. Emlékszem, hogy elejtettem a vízipisztolyomat. Gyorsan, szinte gondolkodás nélkül, levetettem a kötényemet, otthagytam az üzemet, és hazahajtottam. Délelõtt volt, emlékszem, a ház üresen állt. A mellkasomban még mindig ott volt a szivárgás-érzet, mintha valami nagyon meleg és értékes elfolyna, beborított a vér és a disznószag, és sokáig csak arra összpontosítottam, hogy egyben tartsam magam. Emlékszem, hogy vettem egy forró zuhanyt. Emlékszem, hogy becsomagoltam egy bõröndbe, kivittem a konyhába, néhány percig teljesen mozdulatlanul álltam, figyelmesen személtem az ismerõs tárgyakat magam körül. A régi, krómozott kenyérpirítót, a rózsaszín és fehér mûanyaglapot a pultokon. A konyha megtelt ragyogó napsütéssel. Minden csillogott. Az otthonom, gondoltam. Az életem. Nem tudom, meddig állhattam ott, de késõbb rövid levelet firkantottam a szüleimnek.

Nem emlékszem, pontosan mi állt benne. Valami bizonytalan. Elmegyek, majd jelentkezem, ölel, Tim.

Észak felé mentem.

Ez most homályos, mint ahogy akkor is az volt, és semmi másra nem emlékszem, csak a sebesség-érzésre és a kormánykerékre a kezemben. Hajtott az adrenalin. Egyrészt szédítõ érzés, csak még hozzájött a lehetetlen légvárépítés - mintha zsákutcában végzõdõ labirintusban rohangálnék - nincs kijárat - nincs jó végkifejlet, és mégis folytattam, mert nem jutott eszembe más, amit tehetnék. Egyszerûen megfutamodtam, gyorsan és értelmetlenül. Nem voltak terveim. Csak érjem el a határt nagy sebességgel, törjek rajta keresztül, és aztán száguldás tovább. Alkonyatkor keresztülhajtottam Bemidjin, aztán északkelet felé fordultam International Falls irányába. Az éjszakát a kocsiban töltöttem egy bezárt benzinkút mögött, fél kilométerre a határtól. Reggel, tankolás után egyenesen nyugatnak indultam a Rainy folyó mentén, amely elválasztja Minnesotát Kanadától, számomra az egyik életet a másiktól. A táj a legtöbb helyen vadregényes volt. Itt-ott elhagytam egy-egy motelt, vagy pihenõhelyet, de különben széles ívben tárultak ki elõttem a fenyvesek, a nyír- és szömörceerdõk. Bár még csak augusztus volt, a levegõ október, a fociszezon, a sárga-rõt levélhalmok illatát árasztotta, mindenét, ami friss és tiszta. Emlékszem a nagy kék égre. Jobbomon a Rainy folyó, néhol széles, akár egy tó, és a folyón túl Kanada.

Egy ideig csak hajtottam, cél nélkül, aztán késõbb, a délelõtt folyamán keresni kezdtem egy helyet, ahol egy-két napig aludhatnék. Kimerült voltam, és halálosan féltem. Dél körül megálltam egy Tipp-Topp Ház nevû régi halásztelepnél. Tulajdonképpen nem is ház volt, csak nyolc vagy kilenc apró sárga kunyhó egymás mellett a Rainy folyóba észak felé benyúló kis félszigeten. Szánalmas állapotban volt az egész. A parton egy veszélyes dokk, egy régi pontyakvárium és egy rozoga, kátránypapírból készült csónakház. A fõépület egy magaslaton, fenyõktõl körülvéve állt, megroskadt, mint valami nyomorék, s a tetõ megereszkedett Kanada felé. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy viszszafordulok, és feladom, de aztán kiszálltam a kocsiból, és felmentem a verandára.

A férfi, aki akkor ajtót nyitott, az életem hõse. Hogy mondjam ezt, hogy ne legyek szentimentális? Kibököm: ez a férfi megmentett. Épp azt adta, amire szükségem volt, kérdések, sõt szavak nélkül. Befogadott. Ott volt a kritikus idõben - csendes, figyelmes jelenlétével. Hat nappal késõbb, amikor vége lett, nem tudtam rendesen köszönetet mondani neki, és azóta sem, így, ha más nem is, ez a történet legalább a húsz éve esedékes hálám szerény kifejezése.

Még két évtized múltán is, ha becsukom a szemem, magam elõtt látom azt a verandát a Tipp- Topp Háznál. Látom, ahogy az öregember rám mered. Elroy Berdahl, nyolcvanegy éves, sovány, töpörödött és majdnem teljesen kopasz. Flanelinget és barna munkásnadrágot viselt. Emlékszem, egyik kezében egy zöld almát tartott, a másikban hámozókést. A szeme kékesszürke volt, mint a borotvapenge, és ugyanolyan fényesen csillogó, és ahogy felnézett rám, valami furcsa élességet éreztem, szinte fájdalmas, metszõ érzést, mintha tekintetével felboncolna. Kétségtelen, részben saját bûntudatomról volt szó, de mégis, teljesen biztos vagyok abban, hogy az öreg egy pillantással a dolgok lényegébe látott: itt egy bajba jutott srác. Amikor szobát kértem, Elroy csettintett egyet a nyelvével. Bólintott, és az egyik kunyhóhoz vezetett, tenyerembe dobta a kulcsot. Emlékszem, hogy rámosolyogtam. Arra is, hogy azt kívántam, bár ne tettem volna. Az öregember megrázta a fejét, mintha csak azt mondaná, ne erõlködj.

- Fél hatkor vacsora - mondta. - Eszel halat?

- Mindent - válaszoltam.

- Azt meghiszem - morogta Elroy.

Hat napot töltöttünk együtt a Tipp-Topp Házban. Kettesben. A turistaszezon már véget ért, a folyón nem úsztak csónakok, a vadság mintha valamiféle állandó nyugalommá csendesült volna. A hat nap alatt a legtöbbször együtt ettünk Elroy Berdahllal. Reggelente olykor hosszú sétát tettünk az erdõben, este "Szópárbaj"-t játszottunk, vagy lemezt hallgattunk, vagy a nagy kõkandalló elõtt olvastunk. Idõnként feszélyezett, hogy betolakodónak éreztem magam, de Elroy minden körülményeskedés vagy ceremónia nélkül befogadott nyugodt mindennapi életébe. Elfogadta jelenlétemet, mint ahogy menedéket adna egy kóbor macskának - felesleges sóhajtozás vagy szánakozás nélkül - és minderrõl soha nem is beszéltünk. Épp ellenkezõleg. Leginkább a szándékos, szinte vad hallgatására emlékszem. Az együtt töltött idõ, a hosszú órák alatt sosem tette fel a nyilvánvaló kérdést: miért vagyok ott?
miért egyedül? miért vagyok olyan gondterhelt? Még ha érdekelte is ebbõl Elroyt valami, volt olyan tapintatos, hogy nem mondta ki.

Azonban az a gyanúm, hogy tudta. Legalábbis a lényeget. Végtére is 1968-at írtunk, a srácok behívókat égettek, és Kanada csak rövid hajóútra volt. Elroy Berdahl nem volt fajankó. Emlékszem, hogy a szobájában egymás hegyén-hátán álltak a könyvek és az újságok. Alig figyelt, a "Szópárbaj"-ban mégis lesöpört a színrõl, és olyankor, amikor beszélni kellett, a nagy gondolatokat kis, rejtélyes nyelvi csomagocskákba tudta sûríteni. Egy este, épp naplementekor, felmutatott egy bagolyra, amely a tõlünk nyugatra esõ, lila fényben fürdõ erdõ fölött keringett.

- Hé, O'Brien - kiáltotta. - Ott van Jézus.

Éles eszû volt, nem sok minden kerülte el a figyelmét. Azok a borotvapenge szemek. Egyszer-másszor azon kapott, hogy a folyót bámulom, a túloldalt, szinte hallottam, ahogy kattognak a kerekek a fejében. Talán tévedek, bár kétlem.

Azt biztosan tudta, hogy borzasztó nagy bajban vagyok. És azt is, hogy nem tudok beszélni róla. Egy rossz szó - vagy akár egy jó szó -, és eltûnök. Feszült voltam és nyugtalan. Szûknek éreztem a bõrömet. Egy este vacsora után hánytam, visszamentem a kunyhómba, néhány percre lefeküdtem, és aztán megint hánytam, egy másik alkalommal meg elkezdtem izzadni a délután közepén, és nem tudtam abbahagyni. Napokon keresztül szédelegtem a fájdalomtól. Nem tudtam aludni, nem tudtam nyugodtan feküdni. Éjjelente féléberen, félálomban forgolódtam az ágyban, elképzeltem, hogy leszököm a partra, és csendben vízre lököm az öregember egyik csónakját, és elevezek Kanada felé. Volt, amikor azt gondoltam, hogy már túljutottam a pszichikai tûréshatáron. Nem tudtam, merre van fel, és merre le, csak zuhantam, és ahogy ott feküdtem késõ éjjel, figyeltem, ahogy a hátborzongató képek pörögnek az agyamban. Üldöz a határõrség - helikopterek és reflektorok és ugató kutyák -, áttörök az erdõn, négykézláb mászom - a nevemet kiáltják -, szorul körülöttem a törvényi hurok - szülõvárosom sorozóbizottsága, az FBI és a Kanadai Királyi Lovasrendõrség. Minden olyan õrültnek és lehetetlennek tûnt. Huszonegy éves, átlagos kölyök az átlagos álmaival és vágyaival, csak élni akartam az életet, amire születtem, ezt a szokványos életet - szerettem a baseballt és a hamburgert és a Cherry Coke-ot -, és most a számûzetés határán álltam, hogy örökre elhagyom a hazámat, és ez olyan lehetetlennek látszott, szörnyûnek és szomorúnak.

Nem tudom pontosan, hogy vészeltem át azt a hat napot. Nagy részére nem emlékszem. Két-három délután, csak hogy múljon az idõ, segítettem Elroynak elrendezkedni a télre, kisöpörtem a kunyhókat, behúztam a csónakokat, megcsináltam ezt-azt, hogy mozgásban tartsam magam. A nappalok hûvösek és ragyogók voltak. Az éjszakák nagyon sötétek. Egy reggel megmutatta az öreg, hogyan kell tûzifát hasogatni és halomba rakni, és aztán órákon keresztül csendben dolgoztunk a háza mögött. Egyszer, emlékszem, Elroy letette a baltát, és hosszan rám nézett, ajkai mintha valami nehéz kérdést formáltak volna, de aztán megrázta a fejét, és folytatta a munkát. Önfegyelme hihetetlen volt. Sosem kíváncsiskodott. Sosem hozott olyan helyzetbe, hogy hazudnom kelljen, vagy valamit letagadnom. Azt hiszem, a tartózkodás többé-kevésbé jellemzõ volt Minnesotának arra a részére, ahol a magánélet még értéknek számított, és ha valami szörnyû fogyatékossággal megverve járkáltam volna - négy karral és három fejjel -, az öreg biztos bármit szóba hozott volna, a négy kar és három fej kivételével. Az egyszerû udvariasság is szerepet játszott ebben. Ezen túl azonban, azt hiszem, az öreg megértette, hogy a szavak alkalmatlanok. A probléma túljutott a megbeszélés lehetõségén. A hosszú nyár folyamán újra és újra felsorakoztattam az érveket, mellette és ellene, de itt már nem olyan kérdésrõl volt szó, amit puszta ésszel meg lehetett volna oldani. Az értelem összeütközött az érzelemmel. Lekiismeretem azt diktálta, hogy fussak, de egy irracionális és hatalmas erõ ellenállt, és mint egy súly, tolt a háború felé. A végsõ pont, hülye módon, szégyenérzetem volt. Heves, ostoba szégyenérzet. Nem akartam, hogy az emberek rosszat gondoljanak rólam. Sem a szüleim, sem a bátyám és a nõvérem, sõt még a Gobbler kávézóban ülõ népek sem. Szégyelltem, hogy a Tipp-Topp Házban vagyok. Szégyelltem a lelkiismeretemet, szégyelltem, hogy a jót teszem.

Biztos, hogy Elroy megértett ebbõl valamit. Nem a részleteket, persze, de a válság puszta tényét.

Bár az öreg sosem szembesített ezzel, egy alkalommal közel járt ahhoz, hogy kipattintsa az egészet. Kora este volt, épp befejeztük a vacsorát, és a kávé és sütemény mellett rákérdeztem a számlámra, hogy mennyivel tartozom addig. Az öregember hosszan hunyorgott az asztalterítõre.

- Hát, az alapár ötven dollár éjszakánként - mondta. - Étkezés nélkül. Négy éjszakánál tartunk, ugye?

Bólintottam. Háromszázhúsz dollár volt a tárcámban.

Elroy még mindig a terítõre meredt. - De ez fõszezoni ár. Úgy tisztességes, ha egy kicsit lejjebb visszük. - Hátradõlt a székében. - Mit gondolsz, mi lenne elfogadható?

- Nem tudom - mondtam. - Negyven?

- Negyven rendben van. Éjszakánként negyven. Hozzájön még az étkezés, mondjuk még egy százas? Összesen kétszázhatvan?

- Jó.

Felhúzta a szemöldökét. - Túl sok?

- Nem, rendben van. Jó lesz így. De holnap... azt hiszem, jobb, ha holnap elmegyek.

Elroy vállat vont, és elkezdte leszedni az asztalt. Egy darabig magában fütyörészve matatott az edényekkel, mintha az ügy el volna intézve. Aztán összecsapta a tenyerét.

- Tudod, mit felejtettünk el? - kérdezte. - A munkabért. A munkáért, amit elvégeztél. Ki kell számolni, mennyit ér az idõd. Mit is kerestél óránként a legutolsó munkáddal?

- Nem eleget - mondtam.

- Rossz volt?

- Igen. Elég rossz.

Aztán lassan - na nem mintha prédikálni akartam volna, elmeséltem neki a húskombinátban töltött napjaimat. Puszta tényfelsorolással kezdtem, de mielõtt még leállíthattam volna magam, a vérrögökrõl beszéltem és a vízipisztolyról, meg hogy a bûz beleivódott a bõrömbe, és nem tudtam lemosni. Hoszszan magyaráztam. Meséltem neki az álmomban visító vaddisznókról, a mészárlás hangjairól, a vágóhíd hangjairól, és hogy néha a torkomban ezzel a zsíros disznóbûzzel ébredek.

Mikor abbahagytam, Elroy bólintott.

- Hát, hogy õszinte legyek - mondta -, nem tudtam mire vélni, amikor elõször megjelentél. Úgy értem, a szagot. Olyan volt, mintha átkozottul odalennél a disznósültért. - Az öregember majdnem mosolygott. Megszívta az orrát, aztán leült egy darab papírral és ceruzával. - Szóval, mennyit hozott neked ez a durva munka? Tíz dollárt óránként? Tizenötöt?

- Kevesebbet.

Elroy megrázta a fejét. - Legyen tizenöt. Itt lehúztál huszonöt órát, simán. Az összesen háromszázhetvenöt dollár bér. Levonjuk a kétszázhatvanat a szállásra és a kosztra, és akkor még tartozom neked száztizenöttel.

Az inge zsebébõl kivett négy ötvenest, és kirakta az asztalra.

- Akkor elszámoltunk - mondta.

- Nem.

- Tedd el. Nyiratkozz meg.

A pénz az este hátralevõ részében az asztalon hevert. Még akkor is ott volt, amikor visszamentem a kunyhómba. Reggel azonban egy borítékot találtam az ajtómra tûzve. Benne a négy darab ötvenes, és egy egyszavas üzenet: vésztartalék.

Húsz év múltán visszatekintve, azon gondolkodom, vajon annak a nyárnak az eseményei nem egy másik dimenzióban történtek-e, valahol, ahol az ember élete létezik, mielõtt élni kezdene, és ahova utána kerül. Soha semmi sem tûnt valóságosnak. Amíg a Tipp-Topp Házban voltam, az volt az érzésem, hogy kibújtam a bõrömbõl, felette lebegek, míg egy szerencsétlen flótás, aki az én nevemet és arcomat viseli, megpróbál eljutni egy jövõ felé, amit nem ért, és nem is akar. Még most is látom magam, milyen voltam akkor. Mintha régi házimozit nézne az ember: fiatal vagyok, napbarnította és erõs. Van hajam, dús hajam. Nem iszom, és nem dohányzom. Kopott farmernadrágot és fehér pólóinget viselek. Látom magam, ahogy naplemente idején Elroy Berdahl dokkján ülök, az ég fényesen csillogó rózsaszín, épp befejezek egy levelet a szüleimnek, amiben elmondom, hogy mit készülök tenni, és miért, és hogy mennyire sajnálom, hogy sosem volt bátorságom ahhoz, hogy beszéljek velük errõl. Arra kérem õket, hogy ne haragudjanak rám. Megpróbálom az érzéseim egy részét elmagyarázni, de nincs elég szó, úgyhogy csak annyit mondok, hogy ez valami olyasmi, amit meg kell tennem. A levél végén a vakációkról írok, amiket itt, az északi vidéken, a Whitefish tónál töltöttünk, és hogy most a táj azokra a régi szép idõkre emlékeztet. Megírom nekik, hogy jól vagyok. És hogy majd újra írok Winnipegbõl vagy Montrealból, vagy ahova kerülök.

Az utolsó teljes napon, a hatodikon, az öregember elvitt horgászni a Rainy folyóra. A délután napos volt és hideg. Észak felõl heves szél fújt, és emlékszem, hogy a kis, tizennégy láb hosszú csónak erõsen himbálódzott, ahogy ellöktük a stégtõl. A folyó erõs sodrással szaladt. Emlékszem, határtalan volt körülöttünk a világ, néptelenül vad, csak a fák és az ég és a semmibe érõ víz. A levegõ törékeny október-illatot árasztott.

Tíz vagy tizenöt percig árral szemben haladtunk, a víz borzolódott és ezüstszürkén csillogott, aztán Elroy egyenesen északnak fordult, és teljes sebességre kapcsolt. Éreztem, ahogy megemelkedik alattam a csónak orra, emlékszem a fülembe süvítõ szélre, a régi farmotor hangjára. Egy ideig nem figyeltem semmire, csak a hideg permetet éreztem az arcomon, de aztán eszembe jutott, hogy bizonyára áthajóztunk már a kanadai felségvizekre, a két világot elválasztó szaggatott vonalon keresztül, és emlékeszem, ahogy hirtelen összeszorult a mellkasom, amikor felnéztem, és figyeltem, hogyan közeledik a túloldal. Ez nem álmodozás volt. Tapintható és valóságos. Ahogy megközelítettük a szárazföldet, Elroy kikapcsolta a motort, és hagyta, hogy a csónak a parttól nagyjából húsz méterre lebegjen a hullámokon. Az öreg nem nézett rám, és nem szólt hozzám. Lehajolt, kinyitotta a felszerelését tartalmazó dobozt, magában dudorászva és tekintetét leszegve egy darab horogzsinórral és úszóval foglalatoskodott.

Akkor döbbentem rá, hogy ezt bizonyára elõre megtervezte. Természetesen sosem lehetek biztos benne, de azt hiszem, szándékosan szembesített a valósággal, vezetett át a folyón, vitt el a dolgok határáig, és mondhatni virrasztott, amíg megválasztom az életemet.

Emlékszem, hogy rábámultam az öregemberre, aztán a kezemre, aztán Kanadára. A partvonalat sûrû bozót és erdõ borította. Láttam a bokrokon az apró piros bogyókat. Láttam egy nyírfa tetején egy mókust, s a folyó mellett egy sziklatömbrõl rám nézõ nagy varjút. Ilyen közel volt - húsz méter -, és láttam a levelek finom rácsozatát, a talaj szerkezetét, a fenyõk alatt a megbarnult tûleveleket, a földtan és az emberi történelem alakzatait. Húsz méter. Megtehettem volna. Beugorhattam volna, és úszhattam volna az életemért. Belül, a mellkasomban szörnyû szorító nyomást éreztem. Még most is, ahogy ezt írom, érzem azt a szorítást. És azt akarom, hogy ti is érezzétek - a szelet a folyó fölött, a hullámokat, a csendet, az erdõs határt. A csónak orrában ültök a Rainy folyón. Huszonegy évesek vagytok, féltek, és óriási nyomás préseli össze a mellkasotokat.

Mit tennétek?

Beugranátok? Sajnálnátok magatokat? A családotokra gondolnátok és a gyermekkorotokra és az álmaitokra és mindarra, amit magatok mögött hagytok? Fájna? Olyan érzés volna, mintha meghalnátok? Sírnátok, ahogy én sírtam?

Megpróbáltam visszanyelni a könnyeimet. Megpróbáltam mosolyogni, de sírtam.

Talán most megértitek, miért nem meséltem el soha ezt a történetet korábban. Nem csak a könnyek miatti szégyenkezésrõl van szó. Kétségtelenül ez is szerepet játszik, de ami ennél nagyobb szégyenérzettel tölt el, és mindig is fog, az a szívemen elhatalmasodó bénultság. Erkölcsi fagyás: nem tudtam dönteni, nem tudtam cselekedni, viselkedésembõl még a látszata is hiányzott a szerény emberi méltóságnak.

Csak sírni tudtam. Csendesen, nem üvöltöttem, csak rázott a zokogás.

Elroy Berdahl a csónak végében úgy tett, mintha nem venné észre. Kezében horgászbotjával, lehajtotta a fejét, hogy a szemét elrejtse. Még mindig egy lágy, monoton dallamot dúdolt. Mintha mindenünnen, a fákból és a vízbõl és az égbõl nagy, világméretû szomorúság nehezedett volna rám, megsemmisítõ fájdalom, fájdalom, amit nem ismertem korábban. Az igazán szomorú az volt, hogy beláttam, Kanada szánalmas képzelõdéssé vált. Buta és reménytelen képzelõdéssé. Többé nem volt valódi lehetõség. Akkor, a parthoz oly közel, megértettem, hogy nem fogom azt tenni, amit tennem kellene. Nem fogok elúszni a szülõvárosomtól, a hazámtól és az életemtõl. Nem leszek bátor. A régi kép önmagamról, a hõsrõl, a lelkiismeretes és bátor emberrõl csak banális álmodozás volt. Ahogy ringatott a Rainy folyó, és visszanéztem a minnesotai oldalra, hirtelen elöntött a tehetetlenség hulláma, úgy éreztem, fuldoklom, mintha vízbe estem volna, és elsodornának az ezüstös hullámok. Felvillantak elõttem saját történetem képei. Láttam egy hétéves kisfiút fehér cowboykalapban és Magányos Vadász álarcban, pisztolytáskájában egy hatlövetûvel, láttam egy tizenkét éves ifjúsági ligás baseballbeállóst, aki épp megfordítja a duplajáték állását, láttam az elsõ iskolai báljára kiöltözött tizenhat éves srácot, elegáns fehér szmokingban és fekete csokornyakkendõben, frissen fényezett cipõben, rövidre vágott sima hajjal. Az egész életem mintha a folyóba ömlött volna, kavarogva elúszott elõlem, minden, ami valaha voltam, vagy lenni akartam. Nem kaptam levegõt, nem tudtam a felszínen maradni, nem tudtam, merre ússzam. Bizonyára hallucináltam, de mégis olyan valóságos volt, mint bármi, amit valaha is érezni fogok. Láttam a szüleimet, ahogy a túlpartról felém kiáltanak. Láttam a bátyámat és a nõvéremet, és a helybelieket, a polgármestert és a teljes kereskedelmi kamarát, az összes régi tanáromat és barátnõmet és iskolai haveromat. Mint valami furcsa sporteseményt: mindenki kiabált az oldalvonalakról, szurkoltak nekem - hangos stadion-zúgás. Hot dog és pattogatott kukorica - stadion-szagok és stadion-hõség. Egy szurkoló csapat cigánykereket hányt a Rainy partján, hangosbemondójuk volt, sok pomponjuk és sima barna combjuk. A tömeg jobbra-balra dülöngélt. Egy katonazenekar harci dalokat játszott. Ott volt az összes nagynéném és nagybátyám és Abraham Lincoln, és Szent György és egy kilencéves, Linda nevû kislány, aki még ötödikben meghalt agydaganatban és az Egyesült Államok szenátusának több tagja és egy vak költõ, aki jegyzeteket firkált és LBJ és Huck Finn és Abbie Hoffman és az összes halott katona a sírból és a sok ezer ember, aki majd meghal, a falusiak a szörnyû égési sebekkel, kisgyerekek kar vagy láb nélkül - igen, és ott voltak a vezérkari fõnökök és néhány pápa és egy Jimmy Cross nevû fõhadnagy és az amerikai polgárháború utolsó, még élõ
veteránja és a Barbarellának öltözött Jane Fonda és egy disznóól mellett el-
nyúlt öregember és a nagyapám és Gary Cooper és egy kedves arcú nõ, esernyõvel és Platón Állam ával a kezében és egymillió bõsz honpolgár, mindenféle színû és formájú zászlót lengetve - keménykalapos emberek és fejpántos emberek -, mind kurjongattak és kántáltak és nógattak, hogy az egyik vagy másik part felé menjek. Arcokat láttam a távoli múltamból és a távoli jövõmbõl. Ott volt a feleségem. Meg nem született lányom integetett felém, két fiam ide-oda ugrándozott, egy kiképzõ õrmester gúnyosan mosolygott, középsõ ujjával felfelé bökött, és megrázta a fejét. Ott volt egy fényes lila lepelbe öltözött kórus. Ott volt egy bronxi taxisofõr. Ott volt egy sovány fiatalember, akit egy nap majd kézigránáttal megölök Mai Ke mellett a vörös salakösvényen.

A kis alumíniumcsónak finoman ringott alattam. Ott volt a szél és az ég.

Megpróbáltam a vízbe kényszeríteni magam.

Megmarkoltam a csónak szélét, elõrehajoltam, és azt gondoltam. Most .

Tényleg megpróbáltam. Egyszerûen nem lehetett.

Annyi rám szegezõdött szem - a város, az egész világegyetem -, és én nem tudtam vállalni a szégyent. Olyan volt, mintha a folyó partján örvénylõ arcok az életem nézõközönsége volna, és a fejemben hallanám, ahogy az emberek rám ordítanak. "Áruló! - üvöltötték. - Köpönyegforgató! Anyámasszony katonája!" Éreztem, hogy elpirulok. Nem bírtam ki. Nem tudtam elviselni a csúfolódást, a szégyent vagy a hazafias gúnyolódást. A part alig húsz méterre volt, és még a képzeletemben sem tudtam bátor lenni. Nem erkölcsi kérdés volt. Szégyenérzet, csupán az volt.

És akkor feladtam.

Elmegyek a háborúba - ölni fogok, és talán meghalok -, mert szégyellek nem menni.

Ez volt a szomorú helyzet. És csak ültem a csónak orrában, és sírtam.

Most már hangosan. Hangosan, keservesen sírtam.

Elroy Berdahl csendes maradt. Tovább horgászott. Ujjhegyével zsinór-
jait igazgatta, türelmesen odapislantott piros-fehér úszójára a Rainy folyón. Tekintete egyenes és nyugodt volt. Nem beszélt. Csak volt, mint a folyó és a nyár végi nap. [[Otilde]] volt a valódi nézõközönség. Tanú volt, mint az Isten, vagy mint az istenek, akik teljes csendben figyelik, hogyan éljük az életünket, és meghozzuk-e döntéseinket, vagy nem.

- Nincs kapás - mondta.

Aztán egy idõ múlva behúzta a zsinórokat, és visszafordította a csónakot Minnesota irányába.

Nem emlékszem, hogy elbúcsúztunk volna. Az utolsó éjjel együtt vacsoráztunk, én korán lefeküdtem, és reggel Elroy készített nekem reggelit. Amikor megmondtam, hogy elmegyek, az öreg bólintott, mintha tudta volna. Lenézett az asztalra, és mosolygott.

Lehet, hogy valamikor a délelõtt folyamán kezet fogtunk, egyszerûen nem emlékszem, de azt tudom, hogy mire összecsomagoltam, az öregember eltûnt. Dél körül, amikor kivittem a kocsihoz a bõröndömet, észrevettem, hogy régi fekete kis furgonja nem áll a ház elõtt. Visszamentem, vártam egy darabig, de teljesen biztos voltam benne, hogy nem jön vissza. Ezt valahogy helyénvalónak találtam. Elmostam a reggeli edényeket, a konyhapulton hagytam a kétszáz dollárját, beültem a kocsiba, és hazamentem, délnek.

Felhõs volt a nap. Ismerõs nevû városokon hajtottam keresztül és fenyveseken, le a prérire és aztán Vietnamba, ahol katona voltam, aztán újra haza. Túléltem, de ez nem happy end. Gyáva voltam. Elmentem a háborúba.