ANTONIO TABUCCHI

Beato Angelico szárnyasai

---

Az elsõ szárnyas egy június végi csütörtökön érkezett, vecsernye idején, amikor a testvérek valamennyien a kápolnában voltak a szertartáson. Fra' Giovanni da Fiesole, aki magában még mindig Guidolinónak szólította magát -ez volt ugyanis a neve, amelyet a szerzetesi élet kedvéért eldobott -, a veteményesben tartózkodott, és hagymát szedett, ez volt az õ feladata, mert amikor odahagyta a világot, folytatni akarta apjának, Pietrónak a mesterségét, aki kertész volt, így aztán a San Marco kertjében paradicsomot, cukkinit és hagymát nevelt. A hagyma az a vörös, nagy fejû fajta volt, amely nagyon édes tud lenni egyórányi párolás után, ám miközben foglalkozik vele az ember, igen erõsen megríkatja. Csuháját kötényként fogta össze maga elõtt, abba szedte a hagymát, s egyszerre csak hangot hallott, amely õt szólította: "Guidolino". Fölnézett, és meglátta a szárnyast. A hagymától csupa könny volt a szeme, s így látta meg, illetve pár pillanatig csak nézte, mert könnyei felnagyították és eltorzították az alakot: mintha egy furcsa lencsén át nézte volna, pislantott is néhányat, hogy szempilláiról lecsorogjon a könny, majd újra ránézett.

A teremtmény rózsaszínû volt, puha, sárgás két karja mint kopasztott csirkeszárny, csontos lába vézna, ízületei kidudorodtak, ujjait olyasféle pikkelyek borították, mint a pulyka lábát. Vén gyermekarca volt, de csupasz; haja helyén valami õsz pihe nõtt, s nagy, fekete szemével csak nézte õt, karjával pedig kimerülten verdesett, mintha repülni akarna, de már nem tudna, mintha ez valami állandóan ismétlõdõ és szükségszerû mozdulat lenne. Egy körtefa érdes és göcsörtös ágain akadt fenn, amelyek akkor éppen roskadásig voltak körtével, úgyhogy a szárnyas minden egyes mozdulatára néhány érett gyümölcs lepottyant, és szétlöttyedt a földön. Fölöttébb kényelmetlen testhelyzetben volt, lába beakadt két ág közé, s ezek nyilván szúrták a lágyékát, dereka kifordult, nyaka kicsavarodott. Lapockáiból, mint két valószerûtlen háromszögletû vitorla, egy pár hatalmas szárny nõtt, amely beborította a fa egész koronáját, s a körtefa leveleivel együtt rezgett az enyhe szélben. Okker, sárga, türkiz és smaragdzöld tollakból állt, olyan volt, mint a jégmadár szárnya, s a tollak olykor-olykor legyezõformán szétnyíltak, hogy majdnem a földet súrolták, majd pedig nagyon gyorsan egymásba zárultak, s eltûntek.

Fra' Giovanni keze fejével megtörölte a szemét, és így szólt hozzá: - Te hívtál?

A szárnyas megcsóválta a fejét, s egyik végtagját feléje nyújtva, mintha mutatóujj volna, rábökött.

- Én? - kérdezte Fra' Giovanni meglepetten.

A szárnyas bólintott.

- Én hívtam volna saját magam? - mondta végig a kérdést Fra' Giovanni.

A szárnyas most lehunyta, majd újra kinyitotta a szemét, ugyancsak igenlõen - vagy talán a fáradtságtól? -, ki tudja: mert fáradt volt, lerítt az arcáról, ezt mutatták a mély, lila karikák is a szeme körül, s Fra' Giovanni azt is észrevette, hogy a homloka gyöngyözik az izzadságtót, sûrû cseppek ütöttek ki rajta, amelyek viszont nem folytak le, hanem elpárologtak az esti szellõben, hogy aztán újak keletkezzenek helyettük.

Fra' Giovanni csak nézte a teremtményt, megsajnálta, s ezt dünnyögte: - Nagyon fáradt lehetsz. - A szárnyas visszanézett rá nagy, nedves szemével, aztán lehunyta szemhéját, és megrezegtetett néhányat a szárnytollai közül: egy sárgát, egy zöldet és két kéket, ez utóbbiakat háromszor, gyors egymásutánban. Fra' Giovanni megértette, és a hallottakat szótagolva elismételte, mint aki most tanulja az ábécét: - Nagyon hosszú utat tettél meg. - Majd megkérdezte: - Hogy van az, hogy értem, amit mondasz? - A teremtmény széttárta végtagjait, már amennyire a helyzete engedte, mintha azt akarná mondani, hogy a leghalványabb sejtelme sincs róla; erre Fra' Giovanni így zárta le a kérdést: - Látszik, hogy értelek, hiszen értelek. - És hozzátette: - Segítek lejönnöd onnan.

A kert végében, az egyik cseresznyefához támasztva, volt egy létra. Fra' Giovanni elment érte, s úgy hozta a hátán, vízszintesen, hogy a feje két létrafok közül bújt ki; odavitte a körtefához, s a fa törzséhez támasztotta, hogy a szárnyas a lábával elérhesse a létra tetejét. Hogy könnyebben föl tudjon kapaszkodni a létrán, levetette a csuháját, mert a hosszú ruha akadályozta a mozgásban, s a kút mellett egy zsályabokorra terítette. Ahogy a létrafokokon lépkedett fölfelé, ránézett a saját sovány, fehér, majdnem szõrtelen lábára, s az jutott eszébe, hogy hasonlít a szárnyas lábához; ezen aztán elmosolyodott, mert a hasonlóságok mosolyra késztetik az embert; aztán meg, miközben ment fölfelé, észrevette, hagy a gatyája hasadékán kicsúszott a nemi szerve, s a szárnyas csodálkozó és ijedt szemmel döbbenten bámulja. Fra' Giovanni betakarta magát, föleszmélt, és ezt mondta: - Ne haragudj, ez a valami nekünk, embereknek van. - S egy pillanatra eszébe jutott Nerina, egy Siena melletti tanyaudvar, sok-sok évvel azelõttrõl, egy szõke lány és egy szalmakazal; majd így szólt: - Olykor sikerül megfeledkeznünk róla, de erõs akarat kell hozzá, meg az, hogy a felhõk fölfelé húzzanak, mert az emberi test nehéz, és önnön súlya visszahúzza a földre.

Lábánál fogva megragadta a szárnyast, kiszabadította a körtefa ágbo-
gaiból, vigyázott, nehogy a fején lévõ pihék belegabalyodjanak a lombba, öszszecsukta a szárnyait, és a vállát átkarolva lesegítette a földre.

Mókás teremtmény volt: nem tudott járni. Amikor földet ért, megbillent, féloldalra dõlt, s úgy maradt, lábával kalimpált a levegõben, akár egy beteg csirke, aztán az egyik karjára támaszkodott, kiegyenesítette a szárnyait, úgy forgatta-suhogtatta õket, mint valami szélmalomlapátokat, valószínûleg azért, hogy föl bírjon állni, ám ez sehogyan sem sikerült neki, míg végül Fra' Giovanni a hóna alá nyúlt és fölemelte, s ahogy tartotta, azok a kavargó tollak cirógatták és csiklandozták az arcát; s miközben õ járni tanította a szárnyast, hónaljánál fogva a levegõben tartva, mint ahogyan egy gyereket tartunk, a tollak szétnyíltak, s azzal a jelbeszéddel, amelyet Fra' Giovanni immár értett, ezt a kérdést tették föl neki: - Mi ez? - [[Otilde]] meg válaszolt: - Ez föld, ez a föld. - Majd, amint így lépkedtek a veteményeskert ágyásai között, elmagyarázta, hogy a föld földbõl van, meg veteményesekbõl, és a veteményesekben növények nõnek, mint például: paradicsom, cukkini, hagyma.

Amikor a rendház boltívei alá értek, a teremtmény megtorpant. Dermedten lecövekelt, és azt mondta, hogy õ nem megy tovább. Fra' Giovanni leültette egy kõpadra a fal tövében, és megmondta neki, hogy ott várjon; így a teremtmény ott maradt, hátát a falnak vetette, és ábrándos tekintetével az eget nézte.

- Nem akar bejönni - magyarázta Fra' Giovanni a rendfõnök atyának -, még soha nem volt fedett helyen, azt mondja, fél a zárt tértõl, hogy a tér számára csakis nyitott lehet, nem érti, mi a geometria. - Azt is elmondta, hogy a lényt csakis õ láthatja, Fra' Giovanni, senki más, nem fontos, miért; a rendfõnök atya, de csak mert Fra' Giovanni barátja, hallhatja esetleg a szárnya suhogását, ha jól odafigyel, s meg is kérdezte tõle: - Hallod? - Majd azt is elmondta, hogy egy eltévedt teremtményrõl van szó, aki más szférából való, bolygó lélek, ám valójában hárman vannak, kicsiny sodródó csapatként kóboroltak rejtélyes égi tartományokban, mígnem ez ráesett a körtefára. Azt is mondta, hogy éjszakára tetõ kell a feje fölé, amely nem engedi, hogy ismét fölszálljon, ugyanis sötétedéskor a teremtményre valami felhajtóerõ hat, ami kínozza, s ha nincs semmi, ami visszatartaná, újból fölemelkedik, és ismét bolyongani kezd az éterben, mint egy kóbor szikladarab, és ezt mégsem engedhetik, hiszen a maga módján ez a teremtmény is egy zarándok.

A rendfõnök atya megértõ volt, és gondolkozni kezdtek a legjobb szálláslehetõségen: a szabad ég alatt is legyen, de mégis visszatartsa vendégüket a kényszerû égbeszállástól: így aztán elõvették a kerti hálót, amely a veteményest védte a sünök meg a vakondokok ellen: kenderkötélbõl készítették fiesolei nádszövõk, akik jól értették a kosárfonást meg a hálószövést; s ezt feszítették ki négy karó közé, amelyeket a kert végében, a kerítésfal tövében vertek le, és így egy szabadtéri kunyhófélét készítettek, abban helyezték el a teremtményt, aki némi fészkelõdés után féloldalra dõlve elhelyezkedett, boldogan elengedte magát, úrrá lett rajta a fáradtság, amelyet minden bizonnyal egeken át cipelt magával, s azon nyomban elaludt. Ekkor a testvérek is aludni tértek.

A másik két teremtmény másnap érkezett, hajnalban, amikor Fra' Giovanni vendége szálláshelye felé igyekezett, hogy megnézze, jól aludt-e. Rózsaszín virradati fényben látta meg õket, amint szinte a földet súrolva, rézsútosan szálltak alá, mintha azon volnának, hogy megtartsák repülési magasságukat, de mégsem sikerülne nekik, ijesztõ cikcakkban imbolyogtak, s Fra' Giovanni elsõ gondolata az volt, hogy még szétzúzzák magukat a kõfalon; épp csak egy hajszál választotta el õket tõle, ám aztán váratlanul ismét fölemelkedtek. Az egyik lebegett a levegõben, akár egy nagyra nõtt szitakötõ, s aztán szétterpesztett lábbal leszállt a kõfal tetejére, egy pillanatra úgy maradt, lovaglóülésben, mintha nem tudná eldönteni, a fal melyik oldalán essen le, végül fejjel a virágágyásba, a rozmaringbokrok közé zuhant. A másik viszont tett két csavarfordulatot, amolyan cirkuszi piruettfélét, mint egy furcsa labda, merthogy gömbölyded teremtés volt, hiányzott az alfele, csak egy kövérkés felsõtestbõl állt, amely halványzöld csóvában végzõdött, egy nagy és sûrû tollkötegben, amely testének motorja és kormánymûve is lehetett egyben. Úgy is ért földet, mint egy labda: a saláták között kétszer-háromszor visszapattant a földrõl, alakja és zöldes színe után ítélve akár salátafejnek is elment volna, amely ugyan egy kicsit nagyobb volt a többinél, és a természet tréfája folytán sétálni indult.

Fra' Giovanni hirtelen nem is tudta, melyiken segítsen elõbb, aztán úgy döntött, a szitakötõhöz megy elõször, mert úgy tûnt, az jobban rászorul: szerencsétlenül, fejjel lefelé veszett bele a rozmaringbokorba, és kiálló lábaival úgy kalimpált, mintha segítségért rimánkodna. A teremtmény tényleg olyan volt, mint egy szitakötõ, amikor kihúzta onnan; vagy legalábbis szitakötõre emlékeztette, sõt, mint egy nagy tücsök, tücsökre hasonlított, hosszú és vékony volt, egész teste ízekbõl állt, nagyon-nagyon vékony végtagjai voltak, az ember attól félt, eltörnek, ha hozzájuk ér, szinte áttetszõek, világoszöldek, mint a még éretlen gabonaszár. A melle is tücsökmell volt, kúp alakú, hegyes, egy falat hús sem volt rajta, csupa csont és bõr: viszont olyan kurta tollazat borította, mint valami prém, aranyszínû prém; s aranyszínûek voltak a fején növõ hosszú, fényes szõrszálak is, mintha haj lett volna, de hajnak mégsem lehetett nevezni, s mivel a lény sajátos testhelyzetben, fejjel lefelé lógott, a szálak eltakarták az arcát.

Fra' Giovanni tétova mozdulattal nyújtotta a teremtmény felé a kezét, és félresöpörte a hajat a homlokából: elõször egy nagyon világos, vízkék szempárt pillantott meg, amely rémülten nézett rá, aztán pedig egy szép, hosszúkás, üde, pirospozsgás arcot. Lányarc volt, nem vitás, nõi fej, bár egy furcsa rovar testén. Fra' Giovanni így szólt: - Olyan vagy, mint Nerina, õ egy lány, akit valaha ismertem, Nerinának hívták. - Majd hozzálátott, hogy kiszabadítsa a teremtményt a rozmaringbokor szúrós ágai közül; óvatosan, mert félt, hogy kárt tesz benne, s hogy eltépi a szárnyát, amely tényleg a szitakötõéhez hasonlított, csak nagy volt és hosszúkás, áttetszõ, kékesrózsaszínben és aranyban játszó, fátyolfinom erezetû. Karjába vette a teremtményt, pillekönnyû volt, annyit nyomott csupán, mint egy nyaláb szalma; s miközben keresztülment vele a veteményesen, Fra' Giovanni neki is elmondta mindazt, amit elõzõ nap a másik teremtménynek már elmagyarázott: hogy az a föld, és hogy a föld földbõl van, meg veteményesekbõl, és a veteményesekben növények nõnek, mint például: paradicsom, cukkini, hagyma.

Elhelyezte a szárnyast a ketrecben, a már benn lévõ vendég mellé, s elsietett, hogy fölsegítse a másik apró lényt, a gömbölydedet, aki a salátafejek közé esett. Nem is volt olyan gömbölyded, mint amilyennek látszott, ugyanis mintha összesodorták volna a testét, s füstcsóvához, vagy inkább egy csonka nyolcashoz hasonlított, mert valójában csak egy felsõtestbõl állt, amely egy szép nagy csóvában végzõdött. Nem volt nagyobb egy csecsemõnél. Fra' Giovanni fölemelte a földrõl, s miközben a ketrec felé vitte, neki is elmondta a földrõl és a veteményesekrõl szóló magyarázatokat; s mikor a másik két teremtmény meglátta, hogy közelednek, ugrándozni kezdtek örömükben; Fra' Giovanni odatette melléjük a labdácskát a szalmára, és álmélkodva nézte, amint a teremtmények összeütögetik lábaikat, szeretetteljes pillantásokat és toll-érintéseket váltanak, s közben a maguk szárny-nyelvén beszélgetnek, s boldogan kacagnak a viszontlátás miatti örömükben.

Közben kivilágosodott, tûzött a nap, s Fra' Giovanni attól tartva, hogy ezek a furcsa kis testek esetleg szenvednek a melegtõl, lombokkal takarta be a ketrec egyik oldalát; majd miután megkérdezte tõlük, hogy szükségük van-e még rá - mert ha igen, akkor szárnysuhogásukkal szólítsák csak -, elment hagymát szedni, mert kellett a déli leveshez.

Aznap éjjel a szitakötõ meglátogatta. Fra' Giovanni aludt, és azt látta, hogy a teremtmény ott ül a cellájában, a zsámolyon; úgy érezte, hirtelen riadt fel, pedig már ébren volt. Teliholdas éjszaka volt, és a holdfény az ablakon át a szoba kövére vetõdött. Fra' Giovanni erõs bazsalikomillatot érzett, olyan áthatót, hogy szinte megmámorosodott tõle. Fölült az ágy szélére, és ezt kérdezte: - Neked van ilyen bazsalikomillatod? - A szárnyas egyik hosszú ujját a szája elé tette, mintha azt akarná mondani, hogy maradjon csöndben, majd odament hozzá, és átölelte. És ekkor Fra' Giovanni, akit az éjszaka, a bazsalikomillat, az a hosszú haj meg az a tiszta arc teljesen összezavart, így szólt: - Nerina, téged álmodlak. - A szárnyas mosolygott, s mielõtt magára hagyta volna, szárnya suhogásával ennyit mondott: - Holnap meg kell festened minket, ezért jöttünk.

Fra' Giovanni hajnalban ébredt, mint mindig, és rögtön az elsõ ima után vendégei ketrecéhez ment, és kiválasztotta az elsõ modellt. Pár nappal korábban néhány rendtársa segédletével a kolostor huszonharmadik cellájának falán megfestette Krisztus keresztre feszítését, és azt szerette volna, ha segédei a hátteret ásványzölddel festik le, amely az okker, a fekete és a cinóber keveréke, mert ilyennek akarta Mária kétségbeesésének a színét, aki megkövülten mutat megfeszített fiára. Ám most, hogy rendelkezésére állt ez a gömbölyded kis lény a testén azzal a csóvával, amely megfoghatatlan volt, akár a láng, hogy enyhítsen a Szûz fájdalmán, és hogy megértesse vele, fia szenvedése Isten akarata, arra gondolt, hogy az égi akarat végrehajtóiként mennybéli lényeket ábrázol, akiknek az a feladatuk, hogy beverjék a szögeket Krisztus kezébe és lábába. Bevitte hát a szárnyast a cellába, elhelyezte egy zsámolyon, hasmánt, hogy úgy látszódjon, mintha repülne, és ebben a helyzetben odafestette a keresztfához, kezében egy szögek beverésére szolgáló eszközzel: a testvérek pedig, akik ott festettek vele a cellában, elhûlve nézték azt a különös
teremtményt, amelyet hihetetlen sebességgel csalt elõ ecsetje hegyével a megfeszítés jelenetének félhomályából, és kórusban felkiáltottak: - Ó!

Így telt el a hét, Fra' Giovanni festett, jóformán még az evésrõl is megfeledkezett. Még egy figurával kiegészítette a harmincharmadik cella már befejezett freskóját, amely Krisztust ábrázolta, amint imádkozik a Kertben. A kép késznek látszott, mintha nem is volna már rajta több hely; ám õ még talált egy kis zugot a jobb sarokban, a fák fölött, s odafestette a Nerina-arcú szitakötõt aranyszín-áttetszõ szárnyaival, s kezébe egy kelyhet adott, hogy azt nyújtsa Krisztus felé.

Majd pedig utolsónak lefestette az elsõként érkezett szárnyast, s ehhez az emeleti folyosó egyik falát választotta, mert a jó perspektívához nagy falfelületre volt szüksége. Elõször egy csarnokot festett, korinthoszi oszlopokkal és oszlopfõkkel, aztán pedig egy kerítéssel elzárt kertrészletet. Végül beállította a fél térdre ereszkedett szárnyast, egy pad mellé helyezte, nehogy elessen, áhítatos pózban kezét összekulcsoltatta a mellén, és ezt mondta neki: - Adok rád egy piros köpenyt is, mert nagyon csúnya a tested. A Szüzet holnap festem meg, neked még ma délután ki kell tartanod, aztán indulhattok: egy angyali üdvözletet festek.

Estére elkészült. Alkonyodott, s igen nagy fáradtságot érzett. Meg szomorúságot is, amit a befejezett dolgok ébresztenek az emberben, amikor nincs már mit csinálni, s az idõ eltelt. A ketrechez ment, de üresen találta. Négy-öt toll fennakadt a hálóban, s rezegtek a fiesolei dombok felõl fújó hûs szélben. Fra' Giovanni erõs bazsalikomillatot érzett, de a kertben nem volt bazsalikom, csak hagyma, az is már egy hete szedetlen, s lehet, hogy már fonnyadozik, s nemsokára nem lesz jó levesnek. Így hát ment, hogy fölszedje, mielõtt tönkremegy.