VITALIJ SENTALINSZKIJ

Prés alatt

Elsõ felvonás: A házkutatás

"- Persze, persze - kiáltotta Korovjov élénken... Megerõsít engem feltevésemben! Hát persze, hogy a lakást figyelte... És az a másik is, lenn a kapualjban. Meg a harmadik is, aki a kapuban rostokolt!

- No és ha... és ha bejönnek a lakásba és letartóztatják? - firtatta tovább Margarita.

- Föltétlenül idejönnek, elbûvölõ tündérkirálynõm, föltétlenül! - hangoztatta Korovjov. - Érzi a szívem, hogy ez lesz a vége. Nem most jönnek persze, hanem majd ha elérkezett az ideje...."

(Szõllõsy Klára fordítása)

A Mester és Margarita címû halhatatlan regényben olvasható a fenti idézet. A leírt szavakat az író személyes élményei hitelesítik. 1926. május 7-én
valóban megszólalt a csengõ Bulgakovék lakásában. Nem, nem letartóztatásról, mindössze házkutatásról volt szó. Az író felesége azóta sem feledte a GPU munkatársának nevét: Szlavkinnak hívták. Cvikkeres férfi kíséretében jött, a házfelügyelõvel együtt, aki tanúként volt jelen.

Bulgakov nem volt otthon, s minthogy jelenlétére szükség volt, a látogatók némán várakoztak. Jó idõ elteltével a házfelügyelõ úgy vélte, némi tréfával oldani tudná a feszültséget:

"Két férfi beszélget a Lubjanka téren.

- Nem tudja, hol lehet kötni életbiztosítást?

- Fogalmam sincs, de a halálát ott szemben biztosíthatja...."

Az alkalmi tréfamester harsányan felkacagott, a többiek rezzenéstelen arccal, szótlanul ültek, amíg a házigazda haza nem érkezett. Akkor viszont a tétovaság vagy zavar legcsekélyebb jele nélkül nyomban, energikusan munkához láttak. Felforgatták a karosszékeket, s hosszú tûvel szúrták át az üléshuzatokat.

"Figyelj csak, Ljubasa, ha székeid kardot rántanának vagy tüzet nyitnának, akkor vajon kit terhelne a felelõsség ..."

Az írót nem tartóztatták le, ám elkobozták kéziratait, továbbá kíméletlen õszinteséggel írott naplóját, melynek címe találó és sokatmondó: Prés alatt.
A biztonsági szervek régóta megfigyelés alatt tartották Bulgakovot, s ezt õ jól tudta. [[Otilde]] maga is kíváncsi volt azokra, akik figyelték. Elkobzott naplójában írja le az alábbi esetet:

"1925. január 2. Éjjel három óra.

Különös történet. Nem volt pénzem, hogy villamosra szálljak, gyalog indultam tehát haza. A Moszkva folyó rakpartján haladtam. A félhold sápadt fénye világított némiképp a sûrû ködben. Jég, különös módon, csak a partközelben volt, ahol varjak és hollók pihentek. Zamoszkovrecsinél fények villantak fel. A Kreml falai mentén elhaladva felpillantottam, majd megálltam egy percre. Meddig még, Uram, meddig? - fogalmazódott meg bennem a kérdés, amikor is egy homályos, szürke alak tûnt fel mögöttem, aktatáskával a kezében, s engem figyelt. Egyszer csak közeledni kezdett felém. Hagytam, hogy megelõzzön, majd egymás mögött haladtunk, jó negyed órán keresztül. A férfi nagyokat köpött a korláton át, én ugyanígy tettem. Sándor cár szobrának talapzatához érve sikerült eltávolodnom tõle."

A "homályos, szürke alak" a házkutatás után még erõsebben "tapadt" Bulgakovra. Valahol, valakik elhatározták, hogy félelemben kell élnie, tudnia kell, hogy különleges megfigyelés alatt áll, s úgy kell éreznie magát, akár a hal, amely horogra akadt. Tudnak mindarról, amit ír és tesz, folyamatosan figyelik, éjjel és nappal. Ráadásul birtokukban van a kompromittáló dokumentum: az elkobzott napló.

Vajon mi állhatott benne? Miféle lázító tartalma lehetett, ami miatt a "szervek", mint értékes zsákmányt, megkaparintották, s magukhoz vették? Bulgakov kortársai tudni vélték, hogy e szöveg kézrõl kézre járt a politikai bizottság tagjai között. Vajon miért rettegtek tõle ennyire, s egyáltalán, vajon mit olvastak ki belõle? Talán tükörképként szembesültek a "romlott és szervilis szovjet alvilág" víziójával, azzal a könyörtelen jellemzéssel, amely a "Kutyaszív" metaforát használva és kibontva oly találóan szól az új vezetõkrõl. S teszi ezt érzékeny tehetséggel, oly módon, hogy képes felnyitni mások, azaz bárki és mindenki szemét.

Bulgakovot mélyen megalázta a házkutatás és az állandó megfigyelés. Egyszerûen nem tudott s nem is akart napirendre térni felette. Június 24-én kérvényt írt Rikov kormányfõhöz, a Népbiztosok Tanácsának elnökéhez:

"Ez év május 7-én az OGPU munkatársai vizsgálatot folytattak lakásomon, s elkobozták alábbi kézirataimat, amelyek rendkívül értékesek számomra: Kutyaszív címû kisregényemet (két példányban) és Naplómat (három füzet). Kérem ezek haladéktalan visszaszolgáltatását."

Az ügy vizsgálótisztje két alkalommal is beidézte Bulgakovot. Hosszan elbeszélgettek vele, alaposan kikérdezték, ám kéziratait nem adták vissza. Az író utóbb, éveken át újra és újra megismételte kérését. Közbenjárásért folyamodott Gorkijhoz és feleségéhez, Jekatyerina Pavlovna Peskovához, aki a Politikai Vöröskereszt vezetõje volt. Mindhiába. Erõfeszítéseinek egyetlen kézzelfogható eredménye lett: visszavonták azt a korábbi engedélyt, amellyel két hónapra külföldre utazhatott volna. Maradjon inkább idehaza!

Második felvonás: A napló

A visszaszolgáltatásáért kardoskodó Bulgakov számára egyre nyilvánvalóbb lett, hogy naplója "felettébb figyelemre méltó képet ad az utóbbi évek légkörérõl".

Írásában, melyet szigorúan önmaga számára készített, semmit nem titkolt el. Nem csupán munkamûhelyének dokumentuma, gondolatainak tárháza volt a napló, hanem az eseményekre adott gyors, közvetlen reagálásait és önelemzõ kísérleteit is tartalmazta. Mindezekbõl a spontán megnyilatkozásokból kora sokszínû és realista tablója rajzolódott ki. Az ország életének szívverése lüktetett bennük, akár a beteg pulzusa az avatott orvos ujjai alatt. S minthogy az irodalom (a mûvészet) embere igencsak érzékenynek bizonyult, diagnózisa pontos és könyörtelen volt.

E vázlatszerû gyors írások tükrében egyúttal szerzõjük önarcképe is kirajzolódik. A fiatal Bulgakov, akinek egyetlen könyve sem jelent még meg, jól ismerte tehetségének természetét, de érzékelte a rá nehezedõ rosszallást is, amely jövõjét beárnyékolta.

Íme, néhány feljegyzés 1923-ból. Ez az az esztendõ, amikor az útkeresés idõszaka után döntésre jut, vállalva írói pályájának sorsszerûségét.

"Levertség és szomorúság közepette - melyet az utóbbi napok élményei csak fokoztak -, e nyomorúságos szükséglakás abszurd díszletei között megvilágosodásként tudatosodik bennem a hit írói képességeimben. Igen, e pillanatban szinte látni vélem, amint gondolataim formát öltenek és meggyõzõdésem, hogy íróként sokkal - sõt, összehasonlíthatatlanul - erõsebb vagyok mindazoknál, akiket ismerek. (Szeptember 2.)

Az irodalom, ma - bizony, nehéz ügy. Hát még én, a magam felfogásával... Nehéz megjelenni, sõt, élni is nehéz... Emberismeretem soha nem hagy cserben. Soha. A Nakununyie* körül különös gazfickók nyüzsögnek. Jogos büszkeséggel nyugtázhatnám, hogy nem tartozom közéjük. No persze! Szép kis kelepcében találom majd magam, s igencsak igyekeznem kell, hogy letöröljem ezt a szégyenfoltot. [[Otilde]]szintén mondhatom azonban: egyedül a kényszer vitt arra, hogy e lapban publikáljak. Sem a Feljegyzések mandzsettán, sem más dolgaim, melyek alapján írónak tekinthetem magam, soha, semmilyen más fórumon nem láthattak volna napvilágot. Kivételes erkölcsi erõ kellene ahhoz, hogy valaki négy hosszú éven át hallgasson, a megjelenés legcsekélyebb lehetõsége nélkül. Sajnos nem vagyok hõs." (Október 26.)

"Tanulni fogok. Lehetetlen, hogy hamis hang tart izgalomban. Írónak kell lennem, más nem lehetek. (November 6.)"

Egy év elmúlt. Bulgakov tökéletesen elkülönült a párt ideológiáját szolgai módon követõ szovjet írók "fõáramától". Körön kívülinek érzi magát, fuldoklik a rendszer szorításában, amellyel egyre fenyegetõbbek a konfliktusai. Írásait mind szigorúbban cenzúrázzák. Ha szólni akar, könyörtelen ellenállásba ütközik, s ez befelé fordulásra, visszavonulásra készteti: az üres papír s a puszta szó magányos világába. Máshol nem lelhet megváltást.

"Imént tértem haza az Angarszkijnál, a Nyedra Kiadó szerkesztõjénél tartott esti összejövetelrõl. Mint mostanában mindenütt: viták, kirohanások a cenzúra ellen, viták az írói szabadságról, a hazugságokról ... Nem álltam meg, hogy hangot ne adjak véleményemnek: támadtam a cenzúrát, és szóltam azokról a dolgokról, amelyekrõl nem szokás beszélni.

Egy Ljasko nevû proletár író, aki ellenállhatatlan gyûlöletet érez irántam, alig leplezett ellenszenvvel reagált szavaimra:

- Nem értem, Bulgakov elvtárs, milyen igazságról beszél. Miért kell mindent ábrázolni?

S amikor azt állítottam, hogy rohadt korban élünk, gyûlölettel sziszegte:
- Ostobaság, amit beszél...

Nem volt idõm, hogy válaszoljak, minthogy e pillanatban mindenki felállt az asztaltól. A hitványság ellen nincs orvosság." (1924. december 26.)

"...Este Nyikityinánál felolvastam Végzetes tojások címû elbeszélésemet. Odafelé az úton arra gondoltam, jó lenne kitûnni, brillírozni, hazatérve azonban valami furcsa, bonyolult érzés kerített hatalmába. Milyen is ez az írás? Tárca? Pimasz odamondogatás? Mennyire vehetõ komolyan? Talán nem eléggé kidolgozott. Mindenesetre a közel harminc ember között, aki ott volt, egyetlen írót sem láttam, de olyat se, akinek valami fogalma lenne arról, hogy mi az orosz irodalom.

Félek, hogy felfedezéseim jutalmaként hamarosan valami távoli vidéken találom magam." (December 28., éjjel.)

A helyzet képtelensége és a kínzó pénzhiány végigvonul a naplón. Bulgakov mintha írói formába öntené a nyomorúságot: "Amíg nincs lakásom, nem vagyok ember, legfeljebb félember", "Az a kérdés, vajon hogyan lehetne bundává átszabni a feleségem tavaszikabátját."

Mindez nem ássa alá életörömét, s nem teszi embergyûlölõvé. Feleségének nincs télikabátja, valóban. [[Otilde]]t magát könnyen elküldhetik messzi vidékre, csakugyan. Viszont:

"Feleségem* sokat segít, hogy elûzzem magamtól ezeket a gondolatokat. Megfigyeltem, mily könnyedén hullámzik a csípõje, amikor mozog. [[Otilde]]rültség, persze, de azt hiszem, szerelmes vagyok belé. Valójában egyetlen kérdés izgat: másokat is képes lenne elbûvölni, vagy csakis nekem rendelte a sors. (1924. december 28., éjjel.)

Néhány nap múlva a téma visszatér:

"Rettenetes állapot: egyre szerelmesebb vagyok a feleségembe. Tíz éven át kezem-lábam törtem, hogy kerüljem a csinos nõk társaságát. A nõkét... Most viszont, már-már féltékeny vagyok. Kedves és édes. És telt. Ma nem olvastam újságot." (1925. január 3.)

Az OGPU emberei bizonyára csak átfutották a napló eme részleteit: egy entellektüel lelki rezdülései - vélhették. Gõgös, kétértelmû és gyanakvó írónak tarthatták a szerzõt, akit jó lenne megleckéztetni. E feljegyzéseken kívül bizonyára semmi egyebet sem olvastak tõle. Egy dolog érdekelte õket: Bulgakov politikai állásfoglalása. A barikád melyik oldalán áll? Velünk van-e, vagy ellenünk?

S a szerzõ bõségesen ellátta õket ilyen információkkal is. Sokszor, majdnem mindennap eltûnõdött a politikán. S tûnõdéseit papírra is vetette:

"A politika aljas és becstelen, mint mindig... Itt van a bulgáriai polgárháború. Folytatódik a harc a kommunisták ellen. Vrangel csapatai is részt vesznek, a kormány oldalán. Szerintem nem kétséges, hogy a kommunizmus eszméi az Oroszországhoz hasonlóan vad szláv államokban különösen termékeny talajra találnak. Újságaink alaposan felfújják az eseményeket, bár, ki tudja, lehet, hogy a világ végül is két táborra oszlik, a kommunistákéra és a fasisztákéra.

Ki tudja, mit hoz a jövõ?" (1923. szeptember 30.)

A jövõt lassan már sejteni lehet. Ugyanebbõl az évbõl származik egy másik megjegyzés, amelyben Bulgakov, csaknem két évtizeddel a második világháború elõtt, látnoki képességekrõl tesz tanúságot:

"Elképzelhetõ, hogy a fasizmus és kommunizmus világméretû összecsapása elõtt állunk."

Néhány észrevétel a párt vezetõirõl. Mindenekelõtt Trockijról:

"Ma az újságok közleményt adtak ki L. D. Trockij egészségi állapotáról. E szavakkal kezdõdik: "L. D. Trockij a múlt év november 5. óta gyengélkedik..." és ekként végzõdik: "minimum két hónapos szabadsága idején valamennyi tevékenységét szünetelteti."

E történelmi jelentõségû közlemény semmilyen kommentárt nem igényel.

Trockijt tehát 1924. január 8-án eltávolították. Csak a Jóisten tudja, mi vár még Oroszországra. Bárcsak segítene rajtunk!"

Leninrõl ennyi:

"Szjomka épp most (délután fél hatkor) közölte velem, hogy Lenin meghalt..."

Nemhogy könnyek és sirámok, de érzelmek, sõt még kommentár sem áll itt, ami pedig elvárható lenne a Szovjetunió állampolgárától. Semmi egyéb, csak a põre megállapítás: Szjomka közölte velem...

Ugyanebben az évben Kalinyinról írja leplezetlen iróniával:

"Tegnap hallottuk a hírt, hogy Kalinyin - aki valahol vidéken tartózkodik - fogatát villámcsapás érte. A kocsis meghalt. Kalinyin sértetlen maradt."

Összegezve: Trockijt eltávolították, Lenin meghalt, Kalinyin sértetlen maradt! Ki merészel így beszélni a szovjet vezetõkrõl? Csakis egy ellenség! Komoly, sõt komor alaphangja ellenére Bulgakov naplójában sûrûn megcsillan az irónia. Az élet bõven nyújt témát, a közkézen forgó történeteknek se szeri, se száma. Megannyi kész tárca. Csakhogy a közlésükrõl szó sem lehet. Marad tehát a napló, mely érintetlen a cenzúrától, amely a végsõkig õszinte lehet, s a dolgokat nevükön nevezheti. Elképzelhetõ-e becsesebb, érdekesebb anyag az OGPU számára? Lám csak, ez az ön igazi arca, Mihail Afanaszjevics!

Bulgakov feljegyzései a munka, a nyilvánosság, az otthon köreit, a szovjet élet valamennyi aspektusát felölelik.

"Különös eset történt ma a Gudok* szerkesztõségében. A "pártonkívüliek munkacsoportja" összejövetelt hirdetett a német proletariátus segélyezésének ügyében. Alighogy N. megnyitotta az ülést, betoppant, nagyon feldúltan, a kommunista R. és fenyegetõ hangon kijelentette: Példátlan, hogy a pártonkívüliek összejöveteleket tartanak. Követelte az ülés berekesztését és egy nagygyûlés összehívását. N. sápadt arccal annyit mondott, hogy elõzetes jóváhagyást kapott az alapszervezettõl.

A folytatás végül is simán ment. A pártonkívüliek egyhangú szavazással úgy döntöttek, hogy meghívják ülésükre párttag elvtársaikat. A párt harcosai megjelentek, és nyomban közzétettek egy állásfoglalást, miszerint kétszer akkora összeggel kívánják támogatni a német proletariátust, mint a pártonkívüliek (mi egy-, ezek kétnapi munkabérüket ajánlották fel). Ekként diadalmaskodtak tehát, jól megleckéztetve bennünket." (1923. október 22.)

Munkája végeztével, miután lerótta adóját a német proletariátus javára, a szovjet ember elvegyül a moszkvai tömegben, amely félelmetesen hasonlít napjaink városlakóinak sokaságához.

"Hallatlan eset: meztelen emberek ( férfiak és nõk) jelentek meg Moszkva utcáin, transzparenseiken e szavakkal: >>le a szemérmességgel!<<. Amikor villamosra szálltak, a jármû megállt, s az emberek megbotránkoztak." (1924. szeptember 12.)

"Moszkvában egyre jobb a közvilágítás, a város ugyanakkor beleragad a sárba. Különös módon, két jelenség figyelhetõ meg: az élet és a pusztulás. Moszkva központjában, a Lubjankánál a Vodokanal vállalat alagutat fúrt a készülõ metró számára. Az élet. Ám pénz hiányában a metróépítést felfüggesztették. A pusztulás.

Kidolgozzák Moszkva tömegközlekedésének új tervét: megint az élet… Ám tömegközlekedés nincs, minthogy nincsen elég villamos, s mindössze nyolc busz teljesít szolgálatot Moszkvában. A pusztulás.

Lakások, családok, munka - minden velejéig romlott és üszkösödik. Mindent elnyel a szovjet bürokrácia >>ördögi gyomra<<. Inkább: pokla. Nincs olyan lépése, egyetlen olyan gesztusa a szovjet polgárnak, amely ne órákat, napokat, esetleg hónapokat venne igénybe.

Kinyitnak az üzletek: élet. Ám nincs mit árulniuk: pusztulás. S ez így van mindenhol.

Az irodalom egyenesen borzalmas." (1924. december 20. és 21. között, éjjel.)

Íme a húszas évek Moszkvájának realitásai: panaszok, sirámok vég nélkül. Néhány nappal késõbb:

"Kegyetlen hideg van. Reggel szerelõnek kellett jönnie, hogy felolvassza a jéggé fagyott vízcsapokat. Este, alighogy hazaértem, kimaradt az áramszolgáltatás. (December 26-27. éjjel.)

A napló fõszereplõje tehát szovjet polgár, amint hazatér otthonába, éspedig a szocialista együttélést megtestesítõ társbérleti lakásába.

"Mi lesz ennek a vége? - kérdezte ma egyik barátom. Nap mint nap elhangzik ez a kérdés, gépiesen és ostobán, reménytelenül, közönyösen, akárhogy. Ezúttal egy jókora ivászat váltotta ki, amelyet a kommunisták rendeztek a szemközti helyiségben. A folyosó iszonyatos mocsoktól bûzlött, s a résztvevõk egyike ott aludt, holtrészegen. Barátomat meghívhatták, s nem tudott kitérni. Bement hát a szobájukba, arcán udvarias, már-már alázatos mosollyal. Utóbb átjött hozzám, és suttogva szidta õket. Bizony, többnyire így végzõdik a dolog. Egyszer minden véget ér. Hiszek benne." (1925. január 5.)

Íme, Bulgakov kortársa, amint holtrészegen alszik. Aludj, ha tudsz. Aztán reggel, indulás a munkába! Már csak ilyen az élet. Ezt nevezik mifelénk boldogságnak. Fogd fel úgy, hogy a szerencse kegyeltje vagy, minthogy van egy igen keskeny mezsgyéje az életednek, ahol, ha Isten is úgy akarja, nem háborgatnak. Igencsak keskeny mezsgye ez, de éppoly életszerû, akár a társbérleti konyha. Ám elég egy rövid, energikus kopogás az ajtón, s törékeny társbérleti boldogságod nyomban elenyészik.

1925. április 15-én ezt írja Bulgakov:

"Moszkvában sok neves embert letartóztattak. Újabb deportálások..."

Július 21-én:

"I. és J. O. megérkezett Szamarából. Két villamos jár ott. Az egyiken ez olvasható: Forradalom tere - Börtön. A másikon: Szovjetek tere - Börtön. Valami efféle. Végül is, minden út Rómába vezet!"

Kell-e még egyéb, ami ennél leleplezõbb lehet? Csakugyan, hová lehetne menni egy olyan országban, ahol nem vesznek tudomást az alapvetõ emberi értékekrõl?

1925. január 5-én este, otthon, a lakásában Bulgakov átlapozza a Bezbojnyik* címû folyóirat néhány számát. Elképedve állapítja meg:

"Nem is maga az istenkáromlás a legfeltûnõbb, hiszen az írás szemléletmódja végtelenül sekélyes. Az alapgondolat a leginkább figyelemre méltó. Dokumentumokra hivatkozva úgy állítja be Jézust, mint züllött, kicsapongó szélhámost. Nem nehéz kitalálni, kitõl származhat ez az elgondolás. Égbekiáltó bûntett."

Vajon milyen megállapításra juthattak az OGPU emberei 1926-ban, miután elolvasták e naplót? Ugyan miféle ember írhat ilyesmiket? Ellenség, természetesen. Egyszerûen lecsukni való.

S lám, õ még tiltakozik, bizonygat, követel, ír...

"Kérem, adjanak helyt kérelmemnek, és naplómat szolgáltassák vissza..."

Igék és birtokraggal ellátott névszók egyes szám elsõ személyben, felettébb nagy számban, egy rövid mondaton belül. Íme, egy büszkén ellenszegülõ személyiség egy arctalan államhatalommal szemben.

Harmadik felvonás: A kéziratok nem égnek el

1929. Eltelt három év. Bulgakov megtapasztalta a nyomort, a háttérbe szorítottság érzését (naplója írásának idején), majd a rövid népszerûség élményét is: Turbinék napjai címû darabja és elsõ novellái kirobbanó sikert arattak (ez többé-kevésbé egybeesett naplója elkobzásának idõpontjával). Most viszont szembesülnie kell a közönség egyre határozottabb elutasításával, s jól látható immár, hogy valakik elhatározták: ki kell ûzni õt az irodalom körébõl. A hatalom fenyegetõ csápjai elõl aligha menekülhet, s minél inkább ellenáll, annál jobban fojtogatják.

Testvérének, Nyikolajnak írja:

"Meg kell mondanom, öcsém, rossz passzban vagyok. ...Mint írót, egyszerûen likvidáltak 1929-ben. Végsõ elkeseredésemben azt kérelmeztem a kormánytól, hogy engedjenek külföldre, feleségemmel együtt, akármennyi idõre. ...Ha visszautasítják, be kell látni, hogy a játszma véget ért, s hogy nincs más hátra, mint összeszedni a kártyákat s elfújni a gyertyát. ...Nem vagyok kicsinyhitû, de tudom, elpusztításom csak idõ kérdése..."

1929. szeptember 28-án Gorkijhoz is levéllel fordul:

"Miért marasztalnak a Szovjetunióban egy írót, akinek a mûvei itt egyszerûen nem létezhetnek? Halálra szánják talán? Valamennyi darabom betiltva, egy sort sem közölnek tõlem, nincs munkám, egy kopek honoráriumot sem kapok sehonnan, nincs intézmény, nincs magánember, aki válaszolna leveleimre, egyszóval romokban van mindaz, amit itt, a Szovjetunióban az utóbbi tíz évben tettem. Ezek után nincs más választásom, mint hogy végezzek magammal. Annyit kérek csak, hogy humánusan intézzék az ügyemet, engedjék, hogy elmenjek!"

Ekkor, az író legmélyebb reményvesztettsége idején a hatóságok engedményt tesznek: visszaadják kéziratait. Vajon õ mit tesz oly sokáig hiányzó naplójával?

"A körmöm is beletört, úgy szaggattam széjjel a füzeteket, beraktam a fahasábok közé... A hamu idõnként erõsebbnek bizonyult nálam, fojtogatta a tüzet, de megküzdöttem vele... Ismerõs szavak tûntek szemem elé, a lapok feltartóztathatatlanul sárgultak ugyan alulról felfelé haladva, de azért itt-ott mégis elõbukkantak rajtuk a szavak. Csak akkor tûntek el, amikor a lapok már egészen elszenesedtek, s én piszkavassal dühödten szétvertem a zsarátnokot." (Szõllõssy Klára fordítása.)

Bulgakov híres regényének szavait idéztük, azt a részletet, amikor a Mester elégeti meg nem értett nagy mûvét. Ne tekintsük ezt az írói fantázia szüleményének: maga a szerzõ járt el ily módon, amikor a Lubjankáról - három év után - visszakapott naplóját megsemmisítette. Tette világosan, minden okfejtésnél beszédesebben fejezi ki meggyõzõdését, miszerint "szürke árnyak", mocskos kezek szennyezték be mindazt, amit legszemélyesebb megnyilatkozásának érez, nincs tehát szüksége immár e kompromittáló dokumentumokra. Maga az élet tett itt pontot, a naplónak, mint irodalmi mûfajnak nincs folytatása az író életmûvében.

Mindenesetre az állandó félelem, a rettegés kéziratainak sorsa iránt élete végéig, 1940-ig kísérti õt. Özvegyének - utolsó feleségének - Jelena Szergejevnának a visszaemlékezése szerint a halála elõtti napokban az a balsejtelem gyötörte, hogy valakik eljönnek és elveszik kéziratait.

"Van ott valaki? - kérdezte többször is.

"Megkért egyszer - emlékezik az özvegy -, hogy segítsek neki kiszállni az ágyból. Karomra támaszkodva, pizsamában, mezítláb körbejárta a lakást. Miután meggyõzõdött arról, hogy A Mester és Margarita kézirata ott van a helyén, visszafeküdt felmagasított párnáira, s jobbját csípõjére téve olyan volt, akár egy gyõztes bajvívó, egy diadalmas hadvezér."

"Mutassa - És Woland kinyújtotta a kezét, tenyérrel lefelé.

- Sajnos, nem tudom megmutatni - válaszolta a Mester. - Elégettem a kéziratot.

- Már engedje meg, ezt nem hiszem el - mondta Woland. - Ilyesmi nem létezik: a kézirat sosem ég el." (Szõllõssy Klára fordítása.)

S az élet, lám, hitelesíti a regény e híres mondatát: az író megsemmisítette naplóját, s mi mégis ismerjük, olvassuk mondatait! Mely csoda, miféle bulgakovi varázslat teszi ezt lehetõvé?

Nos, a kézirat csakugyan elégett, de a szöveg nem enyészett el. Megõrizte azt a Lubjanka ördögi gépezete. A "szervek" ugyanis vissza is adták, meg nem is. Egyszerûen lemásoltatták, hátha felhasználható lesz, adott esetben... Erre nem került sor, így a szöveg ott pihent, biztonságos rejtekhelyén mindaddig, amíg Anatolij Krajuskin fel nem fedezte, s át nem adta egy írókból álló bizottságnak. Krajuskin tehát sikerrel vette át Woland szerepét.

Ám a "Bulgakov-ügy" itt még nem ér véget. Jó ideje dolgoztam már a napló kiadásának elõkészítésén - ötven nagy formátumú, gépelt oldalt tesz ki a szöveg (kétségkívül egy alacsony képzettségû, csekély értelmû alkalmazott másolata), melyben, a temérdek helyesírási hiba, a rosszul kiolvasott szavak özönében itt-ott az alábbi megjegyzés ismétlõdik: "kitépett oldal", illetve "az eredetiben egy oldal kitépve" -, szakértõk segítségével ellenõrizve megannyi adatot, amikor Krajuskin feltárta elõttem a Lubjanka egy további titkát: szigorúan bizalmas aktát vezettek Bulgakovról!

Nem csupán kompromittáló iratait õrizték tehát (éspedig korántsem merõ kíváncsiságból, hanem azért, hogy élete végéig sakkban tarthassák), hanem adatokat is gyûjtöttek róla.

Negyedik felvonás: A levél

"VCSK - GPU - OGPU - NKVD - MGB - MVD - KGB"

Akár egy géppuskasorozat lövésnyomai, úgy rajzolódnak ki, egymást követve, e hivatalos pecsétek a szigorúan bizalmassá nyilvánított iratkötegen.

Az egyik dosszién az alábbi felirat olvasható:

"OGPU titkos ügyosztálya. M. Bulgakov dramaturg (a Turbinék napjai címû darab szerzõje) levele a Szovjetunió kormányához, amelyben védelmet kér az alaptalan vádaskodásokkal szemben és állásért folyamodik."

"Felfektetve: 1930. április. Lezárva: 1930. április.

Megõrizendõ: határidõ nélkül."

A dosszié három dokumentumot tartalmaz. Az elsõ egy kurta mondat - dátummal, címzéssel, aláírással - Bulgakov kézírásával:

"1930. április 2.

Az Államrendõrség Politikai Osztálya Egyesített Kollégiumának (OGPU)

Kérem, szíveskedjenek eljuttatni 1930. március 30-án írott, mellékelt levelemet a Szovjetunió kormányához.

M. Bulgakov"

Talán ez lehetett az a levél, amelynek elküldése után különös gondolatok kezdték foglalkoztatni Bulgakovot: megpróbálta elképzelni, miként reagálnak a hatóságok és hogyan alakulnak az események. Vérbeli szatíraíró lévén olykor kifejezetten örömét lelte ebben.

Íme e képtelen jelenetek egyike, Jelena Szergejevna visszaemlékezésének tükrében:

"Képzeljük el, hogy kilátástalan helyzetében Mihail Afanaszjevics levelet ír Sztálinnak: így és így, így és úgy... darabokat írok, de nem mutatják be õket, egyetlen sort sem közölnek tõlem. Aláírás: az Ön Trampazlinja.

[[Otilde]] megkapja és elolvassa a levelet.

Sztálin: Mi az ördög? Tram-paz-lin... Nem értem. (Megnyom egy gombot az íróasztalán.) Jagoda, jöjjön be!

Jagoda belép, tiszteleg.

Sztálin: Nézd, Jagoda, mi ez? Igen, valóban, egy levél. Egy író küldte, ezzel az aláírással: az Ön Trampazlinja. Ki õ?

Jagoda: Nem tudom.

Sztálin: Mi az, hogy nem tudod! Ezt mered mondani nekem? Neked mindenrõl tudnod kell, arról is, ami három méter mélyen van a föld alatt! Kapsz egy fél órát, aztán jelented, ki ez az ember.

Jagoda: Parancsára, Fõnök!

Kimegy és fél óra múlva visszatér.

Jagoda: Bulgakovról van szó, Fõnök.

Sztálin: Bulgakov? Csak nem? Az én kedvelt íróm, épp õ ír ilyet? Vajon miért? Hozzák ide nyomban!

Jagoda: Igenis, Fõnök! (Távozik.)

Próbáljuk meg, ezek után, a titkosított dokumentumok alapján elképzelni, mi is történt valójában. A kettes számú dokumentum nem más, mint az a kormányhoz intézett híres levél, amelyet Bulgakov maga gépelt, s írt alá. Tartalma közismert: éveken át terjesztették szamizdatban, s a közelmúltban, 1989-ben közzé is tették. A kiadás alapjául azonban az a másolat szolgált, amelyet a moszkvai Lenin Könyvtár õriz. Mindmáig senki nem tudhatta tehát, vajon ezt a változatot küldte-e el Bulgakov Sztálinnak, továbbá hogy csakugyan neki címezte, s szánta-e. Minthogy eredeti példányát kezünkben tarthatjuk, nincs helye immár semmiféle kételkedésnek.

Térjünk vissza az 1930. év tavaszának történéseihez. A szerzõn és Jelena Szergejevna Silovszkaján kívül, aki két év múlva a felesége lesz, senkinek sem lehet tudomása e reményvesztett és provokatív hangú levélrõl. Felettébb kritikus idõszak volt ez Bulgakov számára, íróként, s magánéletében egyaránt. Egy "titkos barátné" - Bulgakov szavai ezek, a Mester nevezi így a férjezett Margaritát, találkozásuk idején - lép be az életébe. A regénybeli Margaritával szemben ez utóbbi azonban nem hagyja el õt, ellenkezõleg, Underwood típusú írógépével hozzáköltözik - a Pirogovka utcai lakásba -, hû társa és minden tekintetben támasza lesz.

Ez idõ tájt veszi kézbe Bulgakov levelét az elsõ olvasók egyike. Figyelmesen olvas, a fontos sorokat aláhúzza. Genrik Jagodának hívják.

Nem áll szándékunkban, hogy teljes terjedelemben közöljük itt e levelet. Elegendõ, ha azokat a részleteket idézzük, amelyek felkeltették az OGPU vezetõjének figyelmét. Grafitceruzájának nyomát követve próbáljuk meg az õ szemével olvasni a szöveget. (A Jagoda által aláhúzott bekezdések a továbbiakban dõlt betûvel szerepelnek.)

"A Szovjetunió kormányához.

... Valamennyi mûvem betiltása után néhány polgártárs - akik ismerik írói munkásságomat - a következõket tanácsolta:

Írnom kellene egy "kommunista darabot" (így mondták), továbbá egy bûnbánó levelet a Szovjetunió kormányához, amelyben megtagadom az írásaimban kifejtett korábbi nézeteimet, és megígérem, hogy ezentúl "útitárs" íróként fogok dolgozni, hûen a kommunizmus eszméjéhez.

Ez lenne az egyedüli módja, hogy megszabaduljak az üldöztetéstõl, a nyomortól, az elkerülhetetlen végkifejlettõl.

Nem követtem ezt a tanácsot.

Attól a szándéktól vezérelve, hogy irodalmi küzdelmeimnek véget vethessek, kötelességemnek érzem, hogy õszinte levélben forduljak a Szovjetunió kormányához...

Céljaim sokkal komolyabbak.

Dokumentumokkal alátámasztva bizonyítom, írói mûködésem kezdete óta a szovjet sajtó és a színházak mûsortervét ellenõrzõ szervezet mindent elkövet - éspedig teljes egyöntetûséggel és különös elszántsággal - annak érdekében, hogy Mihail Bulgakov mûvei ne létezhessenek a Szovjetunióban.

Kijelentem, hogy a szovjet sajtónak tökéletesen igaza van.

Mindenekelõtt Bíborsziget címû darabomra szeretnék hivatkozni. ...Nem tisztem, hogy megítéljem, szellemes-e a darab, vagy sem, valamit azonban be kell vallanom: valószínûleg nem alaptalanul keltett olyan benyomást, mintha egy baljós, sötét árnyék bontakozna ki sorai közül, éspedig a Mûsortervet Felügyelõ Bizottság árnya. Helóták, alávaló talpnyalók ülnek e bizottságban, olyan emberek, akik beteges rettegésükben egyetlen dolgot képesek szem elõtt tartani, azt, hogy mindenáron feletteseik kedvében járjanak. E bizottság kiöli az alkotás szellemét. Arra rendeltetett, hogy ellehetetlenítse, sõt elpusztítsa a szovjet drámaírást...

Amikor a német kritika megállapítja, hogy "a Bíborsziget az elsõ állásfoglalás a Szovjetunióban, a sajtószabadság érdekében", ... igazat mond. Elismerem. A küzdelmet a cenzúra ellen - bármilyen természetû legyen is, s bármely hatalom érdekében mûködjék is -, írói kötelességemnek tekintem, éppúgy, mint azt, hogy szót emeljek a véleményalkotás szabadsága érdekében. E szabadság elszánt védelmezõje vagyok, s úgy vélem, az az író, aki e kérdéseket fölöslegesnek érzi és nem foglal állást bennük, arra a halra emlékeztet, amely egykedvûen bizonygatja: megvagyok víz nélkül is...

Nincs olyan szatíraíró a Szovjetunióban, aki ne sértené, támadná a rendszert.

Vajon lehet-e helyem a Szovjetunióban?

Kérem Önöket, vegyék tekintetbe, hogy az írói tilalom nem kevesebbet jelent számomra, mint hogy élve el vagyok temetve.

Kérem a Szovjetunió kormányát, szólítson fel arra, hogy feleségemmel, Jevgenyevna Ljubov-Bulgakovával együtt, rövid idõn belül hagyjam el a Szovjetunió területét.

A szovjet hatalom humanizmusára és nagylelkûségére hivatkozva kérem, engedjenek szabadon egy írót, aki nem képes hasznossá lenni a hazájában. Ez az író én vagyok.

Ha kérésem nem teljesíthetõ, s ha életem végéig hallgatásra vagyok ítélve, kérem a szovjet kormányt, hogy segítsen álláshoz jutnom...

Személyemben egy feddhetetlen, becsületes színházi szakember ajánlja fel szolgálatait - rendezõként vagy színészként is akár -, aki a szabotázsnak még a gondolatát is elveti, s aki képes arra, hogy - Shakespeare-tõl korunkig - bármely darabot kellõ lelkiismeretességgel színpadra állítson. ...S ha ez sem lehetséges, kérem a szovjet kormányt, döntsön belátása szerint, de döntsön végre. Egy drámaíró, öt színdarab szerzõje - akit ismernek a Szovjetunióban és külföldön is - kéri ezt Önöktõl, akinek a jelenlegi helyzete kilátástalan, akire nyomor, hajléktalanság és halál vár."

A levél kíméletlen éleslátással tárja fel e drámai helyzetet, amelynek megoldása - így vagy úgy - egyedül Sztálintól várható. S az író, más lehetõsége nem lévén, vele folytat fiktív párbeszédet.

A szöveg valójában nemcsak Bulgakov sorsáról szól, hanem arról a helyzetrõl is, amellyel bármely hiteles és független alkotó mûvész szembe találhatja magát a Szovjetunióban. Személyes ügyében megnyilatkozva a szerzõ az írói lét, a kifejezés joga és szabadsága érdekében is szót emel. Ez pedig azt jelenti, hogy a várva várt válasz üzenetértékû, kiemelkedõ jelentõségû kell hogy legyen az irodalom szemszögébõl.

Bulgakov okkal reménykedhetett abban, hogy elõbb-utóbb választ kap: mindenki tudott arról a megkülönböztetett figyelemrõl, amelyben Sztálin részesítette. A vezér többször is kifejezésre juttatta, hogy a drámaírók közül Bulgakovot tartja a legtehetségesebbnek és a legjelentõsebbnek. A Turbinék napjai címû darabot tizenöt alkalommal tekintette meg, a Mûvész Színház dokumentumai szerint. A páholyából érkezõ, jól látható és hallható tetszésnyilvánítás az egész városban visszhangot keltett.

Mindez persze kevés ahhoz, hogy úgy érezze, nyugodtan várhatja a fejleményeket: Bulgakov úgy határoz tehát, hogy személyes beszélgetést kezdeményez Sztálinnal. Veszélyes színjáték veszi így kezdetét, amelynek jelenetei nem a színpadon, hanem az életben zajlanak.

A kihívás megtörtént. Lesz-e folytatás?

Ötödik felvonás: A megoldás

Bulgakov változata:

"Képzeljük el, hogy

Felbõg a motor, ...brrr! Misa immár a Kreml falai között.

Belép a terembe. Ott ülnek már valamennyien: Sztálin, Molotov, Vorosilov, Kaganovics, Mikojan, Jagoda. Megáll az ajtóban, meghajol.

Sztálin: Mi ez? Miért van mezítláb?

Bulgakov (széttárja karját, elnézést kérve): Nos, …az a helyzet, hogy... nincs csizmám...

Sztálin: Micsoda? Az én íróm, lábbeli nélkül? Ez felháborító! Jagoda, vedd le a csizmádat és add neki!

Jagoda leveszi csizmáját, és kelletlenül átadja Misának. [[Otilde]] megpróbálja felhúzni. Nem megy...

Bulgakov: Nem az én méretem...

Sztálin: Jagoda, miféle lábad van neked! Érthetetlen!

A helyzet megoldódik végül, Molotov lábbelije épp megfelelõ.

Sztálin: No, jól van. Mondd csak, hogy megy sorod? Miért írsz ilyen levelet nekem?"

(Jelena Bulgakova visszaemlékezése)

Vajon mi történt valójában?

A levél megírása után két héttel megszületett a döntés. A Jagoda által aláhúzott bekezdések - akár egy is közülük - bárki számára bõséges indokot szolgáltattak volna a letartóztatáshoz. Bulgakov esetében azonban nem ez történt. Genrik Grigorjevics vastagon aláhúzta az író nevét és a következõ mondatot írta az aktára:

"Lehetõvé kell tenni, hogy dolgozzon, ahol akar. G. J. Április 12." (1930)

Az OGPU vezetõje bizonyára nem egyedül hozta meg döntését. Egyrészt a levél címzettje a kormány; másrészt Jagodának tudnia kellett, hogy a vezér miként vélekedik az íróról. Az elintézés tömör szûkszavúsága pedig éppenséggel Sztálinra vall...

Kihívó és példátlan arcátlansága ellenére Bulgakov választ kapott, éspedig pozitív választ. Az okokra a dosszié harmadik, utolsó dokumentuma derít fényt. Nevezetesen egy, az OGPU-hoz címzett iromány, amelyen az alábbi, utólagos cím olvasható: M. A. Bulgakov levele. Nincs dátuma s aláírása sem. Tartalmából ítélve olyasvalaki írhatta, akinek volt némi kapcsolata az irodalmi és színházi körökkel. Nehéz eldönteni, vajon felszólításra, vagy saját kezdeményezéstõl vezérelve fogott-e tollat, az azonban világos, hogy írója távol állt Bulgakovtól és másodkézbõl származó információkat használt.

"M. A. Bulgakov levele

Irodalmi és értelmiségi körökben sokat beszélnek Bulgakov levelérõl.

Szóbeli értesülések alapján az eset a következõképp foglalható össze. Amikor helyzete tûrhetetlenné vált, a kétségbeesett Bulgakov három, azonos tartalmú levelet küldött Sztálin elvtársnak, F. Kohnnak (a Mûvészeti Tanácshoz) és az OGPU-nak. A rá oly jellemzõ maró gúny hatja át a levelet, melyben Bulgakov kijelenti, hogy évek óta tevékenykedik a szovjet irodalmi életben, írt néhány színdarabot, továbbá azt állítja, hogy a közel négyszáz cikk közül, amely az írásaival foglalkozik, háromszázkilencvennyolc igazságtalan, merõ rosszindulatból fakad és a megsemmisítésére törekszik. Ez az üldözés megbélyegzi õt, így a színházigazgatók, a könyvkiadók és azon intézmények felelõs vezetõi, amelyeknél munkát keres, kerülik, akár egy pestisest. Erkölcsi és anyagi értelemben egyaránt tûrhetetlen helyzetbe került. Bulgakov azt kéri, hogy engedjék külföldre a családjával együtt, vagy tegyék lehetõvé, hogy dolgozzon.

Félix Kohn a következõ megjegyzést fûzte e levélhez: "A legcsekélyebb figyelemre sem méltó, minthogy elfogadhatatlan hangvétele..."

Jobb, ha itt megszakítjuk az OGPU informátorának beszámolóját. Lássuk inkább a további fejleményeket.

Hatodik felvonás: A csengõ

Bulgakov változata (folytatás):

Képzeljük el, hogy:

Sztálin: ...Nos, mondd csak, miért írtad azt a levelet?

Bulgakov: Hát ...mit is tehetnék? Írok és írok, mindhiába. Egyik darabom most is ott fekszik a Mûvész Színházban. Szó sincs arról, hogy bemutatnák, hogy honoráriumot fizetnének...

Sztálin: Képtelen helyzet! Várj csak...

(Felveszi a telefont) Mûvész Színház? Itt Sztálin. Konsztantyin Szergejeviccsel akarok beszélni. (Sztanyiszlavszkijról van szó. A szerk.) (Szünet) Micsoda? Meghalt? Mikor? Most? (Mihailhoz fordul) Úgy látszik, meghalt, amikor megtudta, hogy szót akarok váltani vele. (Mihail mélyet sóhajt.) Ugyan ne sóhajtozz már összevissza. (Ismét telefonál) Mûvész Színház? Itt Sztálin. Nyemirovics-Dancsenkóval akarok beszélni. (Szünet) Micsoda? [[Otilde]] is meghalt? Mikor? Most? (Mihailhoz) Mit szólsz, õ is meghalt. Na mindegy, várj csak. (Ismét felveszi a kagylót. Kissé hosszabb szünet) Kapcsoljanak már valakit! ...Ki beszél? Jegorov? Nos, Jegorov elvtárs, felajánlottak egy darabot az önök színházának, de a dolog nem megy elõre. Egy Bulgakov nevû író darabja. (Misára kacsint) Hogyan? Ön is jónak tartja? Be akarja mutatni? És mikor? (Kezével eltakarja a készüléket és Misához fordul) Mikor akarod?

Bulgakov: Uram, Istenem! Ha lehetne három éven belül...

Sztálin: Aha. (Jegorovhoz) Nem szívesen avatkozom színházi ügyekbe, de azt hiszem, képesek lennének bemutatni (Misára pillant), mondjuk, három hónap múlva. ...Hogyan? Három hét múlva? Rendben. És mennyit tudnak fizetni? (Eltakarva a készüléket Misához fordul) Mennyit akarsz?

Bulgakov: Hm... hát …ötszáz rubel nagyon jó lenne.

Sztálin: Ugyan már... (Jegorovhoz) Pénzügyi kérdésekhez nem értek különösebben, de azt hiszen, legalább ötvenezret kellene fizetni egy ilyen darabért. Hogyan? Hatvanat? Rendben. Jó lesz. (Misához) No lám... s hogy kétségbe voltál esve..."

A fejleményeket ismerjük már, Sztálin és Jagoda - "elfogadhatatlan hangneme" ellenére - nem hagyta válasz nélkül Bulgakov levelét. Április 12-én az író engedélyt kapott arra, hogy éljen és dolgozzon.

Két nappal késõbb eldördült egy pisztoly, és a lövés az egész országban visszhangot keltett: Majakovszkij öngyilkos lett. Ismét egy tragikus eset, egy újabb kihívás a vezér teremtette kiegyensúlyozottság és boldog élet ellen!

Sztálin jól megfontolt lépésre szánja el magát.

Legyen a szó ismét az OGPU névtelen informátoráé.

"Eltelik néhány nap és megszólal a telefon Bulgakov lakásán.

- Bulgakov elvtárs?

- Igen, én vagyok.

- Sztálin elvtárs óhajt beszélni önnel.

Bulgakov meg van gyõzõdve arról, hogy tréfa az egész, ám a kagylót nem teszi le. Eltelik két-három másodperc, majd a következõket hallja.

- Bocsásson meg Bulgakov elvtárs, hogy nem tudtam gyorsan válaszolni a levelére, de nagyon elfoglalt vagyok. Nagy érdeklõdéssel olvastam levelét. Szeretnék személyesen beszélni önnel. Nem tudom, mikor kerülhet sor erre, minthogy, amint mondtam, igen sok dolgom van, de jelezni fogom, hogy mikor tudom fogadni. Mindenesetre megpróbálunk tenni valamit önért.

A beszélgetés után Bulgakov nyomban tárcsázza a Kreml számát, és közli: felhívta valaki és azt állította, hogy õ maga Sztálin.

Azt a választ kapja, hogy csakugyan Sztálin elvtárssal beszélt.

Bulgakovot a szélütés kerülgeti.

Rövid idõ múlva, ha nem is aznap, Bulgakov üzenetet kap Felix Kohntól, aki arra kéri, hogy ugorjon be hozzá a Mûvészeti Tanácsba. Kohn elvtárs különös elõzékenységgel fogadja, hellyel kínálja stb.

- Hogy van, Mihail Afanaszjevics? Mik a tervei? Mit óhajt?

- Szeretném, ha kiengednének külföldre.

- Csak nem, Mihail Afanaszjevics? Ez aligha lehetséges, minthogy oly nagyra értékeljük önt ...stb.

- Nos, akkor engedjenek dolgozni, adjanak állást, hogy tehessek valamit.

- És mit szeretne, mit tudna tenni?

- Bármit. Lehetnék titkár, szerzõdtetett színmûíró, rendezõ, esetleg...

- És melyik színházban szeretne rendezni?

- [[Otilde]]szintén szólva a Mûvész Színház lenne a legjobb, úgy érzem, az áll hozzám a legközelebb. Ott szívesen dolgoznék.

- Rendben, gondolkozunk a dologról.

Így ér véget a beszélgetés. Néhány óra múlva átszólnak a Mûvész Színházból, ahol kész szerzõdés várta Bulgakovot: rendezõként fogják alkalmazni."

Érdemes megjegyezni, hogy a jelentés felettébb ügyesen van megfogalmazva: némi respektus és leplezetlen hízelgés egyaránt kiolvasható belõle, az elõbbi Bulgakovot illeti, az utóbbi Sztálinnak szól. Ráadásul egyetlen forrását sem nevezi meg. Írója szemlátomást arra törekedett, hogy - a baljós és komor színeket eltüntetve - közhelyszerû történetként mutassa be Bulgakov és a hatóságok párviadalát: rosszakaratú talpnyalók által gerjesztett tipikus esetként láttassa a konfliktust, amelyet a bölcs uralkodó elsimít. A korszak légkörét jól jellemzi e szemlélet.

Számunkra mindazonáltal rendkívül értékes e dokumentum. Új változatban állít elénk egy történetileg hiteles jelenetet: a Mester és a Vezér párbeszédét. Nem vonható kétségbe ugyanis, hogy a telefonbeszélgetésre csakugyan sor került. Egybehangzóan tanúskodnak errõl annak a két asszonynak - Jelena Szergejevnának és Ljubov Jevgenyjevának - a szavai, akik az idõ tájt a legközelebb álltak Bulgakovhoz. Mindössze egyetlen momentumról tudunk, amely felett a dokumentum könnyedén átsiklik: nem említi az írónak azt a kérését, hogy külföldre távozhasson. Talán nem illett bele abba a képbe, amelyet megbízói vártak a jelentés szerzõjétõl.

A dokumentum világosan bizonyítja továbbá, hogy Sztálin agyafúrt ravaszsággal járt el, nyilvánvaló célját követve, azaz annak érdekében, hogy tovább építse és mélyítse a nagylelkû, bölcs és mûvészetpártoló uralkodó mítoszát.

További részlet a dokumentumból:

"Eddig a történet. Meseszerû, kedves históriának gondolja mindenki, sokan egyszerûen hihetetlennek vélik. Érdemes azonban ezzel kapcsolatban felidézni azokat a beszélgetéseket, amelyek Sztálinról zajlanak az irodalmi értelmiség körében.

Mintha lepel hullott volna le, mindenki láthatja immár Sztálin igazi arcát.

Korábban úgy tûnt ugyanis, hogy nincs olyan név, amely az övénél gyûlöletesebb lenne. Fanatikusnak tartották és bûnözõnek, aki az országot végromlásba taszítja, õt okolták minden bajainkért... úgy képzelték, hogy kegyetlen zsarnok uralkodik a Kreml falai között.

Most viszont ezt hallani:

Valóban nagy ember, egyszerû, közülünk való, lám, nem zárkózik el, sõt fogékony a problémák iránt és így tovább...

A Vahtangov Színház egyik színészének véleménye:

"Sztálin kétszer látta a Zojka lakása címû darabot. A következõket mondta sajátos grúz dialektusában: "Jó darab. Nem értem, egyszerûen nem tudom felfogni, mi ez a huzavona körülötte: egyszer engedélyezik, máskor betiltják. Jó darab. Semmi rosszat nem látok benne."

Akik találkoztak vele az idõ tájt, amikor a nemzetiségi ügyek népbiztosa volt - esetleg még korábbi idõpontban, vagy nem sokkal azt követõen -, úgy nyilatkoznak, hogy feltûnõen egyszerû, szerény ember, nyoma sincs benne a gõgnek vagy fennhéjázásnak, magához hasonlónak tekint bárkit, s ekként is beszél mindenkivel. Soha nem volt benne semmiféle kevélység.

S ami még fontosabb: általános a vélemény, hogy nem Sztálin tehet az ország bajairól. [[Otilde]] becsületesen kormányoz, csakhogy hitvány emberek veszik körül. Ezek zaklatták és üldözték Bulgakovot, az egyik legtehetségesebb szovjet írót. Ezek a hitvány alakok Bulgakov eltiprásával akartak karriert csinálni, de Sztálin az orrukra koppintott.

Megállapítható tehát, hogy Sztálin népszerûsége ugrásszerûen növekedett. Lelkes szeretettel szólnak róla, ezernyi változatban beszélik Bulgakov levelének immár legendás történetét."

Legjobb talán, ha becsukjuk a dossziét. Az ügy végül is happy end del zárult.

Epilógus

Bulgakov változata:

"Képzeljük el...

A történtek után Sztálin nem tud megválni Misától. Mindig együtt vannak. Egyszer csak Misa közli:

- Kijevbe kell utaznom, három hétre.

- Na nézd csak, milyen egy barát vagy te? És velem mi lesz?

Misa mindazonáltal elutazik, Sztálin magányosan sóhajtozik:

- Jaj, Misa, Misa... Elutazott. Az én Misám nincs itt. Mit tegyünk? Rémes ez az unalom! ... Talán színházba kéne menni?"

Ne tévesszen meg bennünket ez a pompás paródiába illõ, idilli kép. A valóság ennek épp az ellenkezõjét mutatja. A párviadal folytatódott. Ki gyõzött? Bulgakov? Sztálin? Egyik sem? Mindkettõ?

A vezérnek, a jelek szerint, sikerült megtévesztenie kortársait. Az író élve maradhatott és megírhatta fõmûvét, A Mester és Margaritá t.

A telefonbeszélgetés után a Mûvész Színház rendezõasszisztensként alkalmazta. A Turbinék napjai t újra mûsorra tûzték, ez tehát hozott némi pénzt. Egyéb darabjait azonban nem mutatták be, s kiadásukra is csak hosszú évekkel a szerzõ halála után került sor, akkor, amikor immár Sztálin is eltûnt a színrõl.

Bulgakovot nem tartóztatták le, de élete végéig a hatalom nyomása alatt élt, és kísértette õt az elõérzet, hogy egyszer kopogtatni fognak az ajtaján. Sorsa e tekintetben ahhoz a nagyszámú íróéhoz hasonlít, akikkel szemben a hatóságok rendszeresen "intézkedéseket foganatosítottak": elkobozták kézira-
taikat, tilalmi listára tették õket, megakadályozták, hogy külföldre utazzanak, s akiket sokszor megfosztottak munkájuktól, az élet elemi feltételeitõl. Ezek az intézkedések kétségkívül aláásták egészségüket - fizikai és mentális értelemben egyaránt -, s végsõ soron megrövidítették életüket. S ha Bulgakov nem is tekintette magát hõsnek, nem csekély erkölcsi erõ kellett ahhoz, hogy mindennek ellenére író maradjon. Ez az, amit Anna Ahmatova "pompás megvetésnek" nevezett, a Bulgakov emlékére írott híres költeményében.

Végül is a Mester gyõztesen került ki a Vezérrel vívott párviadalból, csakhogy diadalt aligha ülhetett.