Ist Zeit nichts? Auf einmal kommt doch durch
sie
dein Wunder. Dass diese Arme,
gestern dir selber fast lästig, einem,
den du nicht kennst, plötzlich Heimat
versprechen, die er nicht kannte. Heimat
und Zukunft.
Dass er zu ihnen, wie nach Sankt-Jago di
Compostella,
den härtesten Weg gehen will, lange,
alles verlassend. Dass ihn die Richtung
zu dir ergreift. Allein schon die Richtung
scheint ihm das Meiste. Er wagt kaum,
jemals ein Herz zu enthalten, das ankommt.
Gewölbter auf einmal, verdrängt
deine heitere Brust
ein wenig mehr Mailuft: dies wird sein
Atem sein,
dieses Verdrängte, das nach dir duftet.
Semmi az idõ? Egyszerre mégiscsak
általa jön
a te varázslatod. Hogy ezek a karok,
tegnap csaknem magadnak is teher, akit
nem
ismersz, valakinek, hirtelen hazát
ígérnek, amit nem ismert.
Hazát és jövõt.
Hogy értük, mint Sankt-Jago
di Compostella felé,
a legnehezebb úton akar járni,
hosszasan,
mindent odahagyva. Hogy az irány,
tefeléd, megragadja. Már
maga az irány,
úgy tûnik, mérhetetlen.
Nem is merészel
megõrizni, valaha, szívet,
amely megérkezik.
Domborúbb hirtelen, derûs kebled
kicsit
több májusi levegõt
szorít ki: lélegzete ez lesz,
ez a kiszorított levegõ,
amely rólad illatozik.
"És én, megérti, Hercegné, nem tudok adni semmiféle tanácsot; nem vagyok sem az a tapasztalt ember, aki komolyan segíteni tudna, sem az a szerelmes, akit hatalmába keríthet szívének sugallata. Nem, én nem tudok szeretni, az csak kívülrõl ragad meg, talán mert engem soha nem rendített meg valaki úgy igazán, talán mert nem szeretem az anyámat. Tényleg siralmasan állok itt e gazdag teremtés elõtt,* aki egy kevésbé óvatos és nem egy efféle veszélyeztetett természetet - amilyen én vagyok egy ideje - hallatlanul elbûvölt és formálhatott volna. Számomra minden szerelem erõfeszítés, teljesítmény, surmenage, csak Istennel szemben õriztem meg némi könnyedséget, Istent szeretni ugyanis azt jelenti: elõlépni, járni, állni, kipihenni magunkat, és mindenütt érzékelni az õ szeretetét."
A szerelem Rilke számára nem
a felszabadulás, kiteljesedés vagy önazonosság
formája, hanem a fenyegetések, megszorítások
és korlátozások érzelmi évada. Túl
kell élni ("Überstehen"), mint valami veszélyt; az ember
nem
tud
szeretni, elõbb meg kell tanulnia a szeretni tudást,
mint valamilyen mester-
séget: szinte kézmûvességi
tökéletességet kell kifejlesztenünk magunkban.
(A "können", "tudni" szónak
centrális jelentõsége van itt is: Rilke gyakran beszél
"tudással kialakított érzelem"-rõl; azt mondja:
"az ideiglenességben komolyan meg kell tanulni érzelmeinket".)
Idézett versünk 1924 június elején keletkezett Muzotban, tehát nem sokkal azután, hogy a költõ levélben megismerkedett egy fiatal osztrák költõnõvel, Erika Mittererrel (aki egyébként nemrég ünnepelte kilencvenedik születésnapját; igaz hát, hogy a rejtegetett jelen láthatóvá válik egyszer a jövõben...). 1924 és 1926 között - versekben - levelezést is folytattak egymással. Nem kizárt tehát - nem lényeges, nem lényegtelen -, hogy a verset ez az érzelmi esemény válthatta ki - mindenesetre a Mitterer-ciklus darabjai pótlólagosan megvilágítják ezt a szöveget is; azért mondom, pótlólag, mert Rilke soha nem csupán egyetlen személyhez fordul mûveiben, még szerelmes verseiben sem, és konkrét mûveit is mindig egész teljesítménye indokolja. (A költõ életében egyébként, 1926-ban, felbukkan majd még egy partner a távolból, akihez hasonlóan adakozó és visszakozó módon "távolodhat": Marina Cvetajeva.)
Furcsa szerelmes vers ez: örömforrásait igen és nem közé telepíti, az emlékezés és a jövõbeli remény érzelmi erõterébe. A Mitterer-versekben is állandóan megcsendül ez a vonakodó hang - a kései Rilke egyik legfontosabb szava: Weigerung, tartózkodás -, a félig odaadásnak, félig önmegvonásnak ez a szokatlan, egyidejûleg kettõs hangja. "Az vagyok, elérhetetlen, én, / nincs igazam, csak ha védekeznék. / Bent, szívedben, tartanál nehéznek, / de távol elviselsz, könnyedén." "Most hívlak, hogy majd eltaszítsalak: / varázslatod szép rendjébõl kifeslesz: / Hát nem vagy itt? - kérdem, verõerednek / hangja bennem marad." "Minden hasztalan, minden hamis? / Vagy lám, minden észrevételekben / vagyunk számmal, évvel mérhetetlen / más varázsban - tagadásban is?" Igen, mintha a mi versünkben is ez a tagadásban megvalósuló, a múltba és jövõbe halasztott ( hal asztott!), semmiképpen nem jelenlegi érzelmi lobbanás fénye világítana - nem esik szó a jelenrõl, a kötelezvény más idõsíkokba tolódik, - a vers alanya az érdes jelen idejû nem et kellemes múlt és jövõ idejû igen né próbálja áthajlítani. Amint egy másik Mitterer-költeményben mondja: "Das Ich versagt am Es" ("Az Én csõdöt mond az "Es"-en;" elbukik az alkat objektívnek feltüntetett akadályain). A vers inkább hízelgés, mint vallomás, inkább emlegetés, mint vágyakozás - nem vagyunk tanúi annak a pillanatnak, amelyben a hárfahúr valóban megpendült, csupán a hosszasan és lágyan cirpelõ muzsikát halljuk -, elõzmények és ígéretes következtetések határsávjaiban.
Az elsõ sor rögtön "közömbös"-nek
mondja az együttlétet - a találkozás Rilkénél
többnyire nem az adakozás, hanem a visszavétel idõpontja;
a valódi odaadás a távollét idején zajlik
("absence", "Abwesenheit"). Igaz, utána a szöveg valami olyan
- egy esztendõvel azelõtt megtörtént - eseményre
utal, amely "az Egynek" "talán", "végtelenül sokat jelenthet"...
Figyeljük meg mindjárt az elsõ négy sorban a
közeledésnek és távolodásnak ezt a mesteri
poétikai amalgámját: a "talán", az "Egy" (kirõl
is beszél hát a költõ? magáról?
de hiszen gondolhatnánk itt valaki harmadikra is...), a "gewahrt"
("tudomásul vesz"), az "Erwachsenere" ("Felnõttebb": mintha
a szerelmi érzés kibontakozása "feltételül
szabná", hogy a szeretett nõ kissé kipendültebb
legyen...): ezek az elemek a túlzott odaadást csillapító
biztosítékok a szövegben, a bizonygatás és
a rajongás kétségtelen jeleivel szemben. Mert semmi
kétség, a "Mit-dir-sein" és a "Mit dir sein!" között
feszülõ roppant ívben a fojtott elragadtatás
aktívumai is megsokasodnak. Ez a szerelmi érzés -
kiviláglik a második szakaszból - nem egyetlen idõpontban,
nem néhány kiváltságos idõpontban válik
személyesen fontossá a költõ számára,
hanem lomha pergése közben, a múló idõ
háttér-koordinátái között: mintha
lassan szívódna fel a költõ életébe
- az újra meg újra megünnepelt emlékezés
formáiban, a higgadtan zajló csoda alakjában. Rilke
itt is a változás-eseményre történõ
utalással ("Verwandlung", lényegi színeváltozás)
igyekszik hangsúlyozni, hogy
lényeges
folyamatról
beszél: a nemrég még serdületlen kamasz lány
idõközben
fiatal nõvé érett,
aki képes arra, hogy azt nyújtsa a költõnek,
amivel soha nem kecsegtették: hazát, otthont és jövõt.
A gömbölyded kilátások után persze ismét
feltolul a versben az aszketikus elem. A költõ azt mondja,
hogy mindent hajlandó ezért a szerelemért... Szép,
szép. De hadd emlékeztessek itt a rilkei érzelmi égöv
egyik furcsaságára: õ nemcsak szeretni volt képtelen
(mint az imént idézett levélben maga is bevallja),
hanem arra is képtelen volt, hogy hagyja szeretni magát (utalok
egyszersmind a tékozló fiú történetére,
fonák értelmezésére a Malte-könyvben).
Kedvenc kifejezése ez: "Senki fiának lenni", (és nem:
"Nem lenni senki fiának"! nagy különbség) - vagy
a
Sírfelirat
nak erre a fordulatára: "Senki álmának
(tulajdonképpen alvásának) lenni" -, erre
vágyott, erre az elviselhetetlenségig
fokozott magányra, a magányban megvalósított
önazonosságra. Csak az "irányt" tudta méltányosan
megválasztani - a céltól visszarettent. "Megérkezéseit"
többnyire személytelen véletlenek között rendezte
meg - olyan ember volt, aki folyton menekült életének
parázsló lávafolyama elõl, de a veszély
múltával mégis rendre visszatelepült arra a területre,
ahol közvetlenül szembesülhetett a veszéllyel. Egyik
régi francia címerbõl kölcsönzött jelmondatának
ezt választotta: a veszélyben vagyok igazán biztonságban.
Nem lényegtelen jegye a versnek, hogy a rajongó elõször "zu ihnen" ("hozzájuk") kívánja megtenni az utat - elõször hazát és jövõt szeretne találni. Az északnyugat-spanyolországi zarándokhely, Santiago de Compostela említése (a nagy középkori zarándokút, a Szent Jakab-út végpontján álló katedrálisban õrzik a hagyomány szerint Jakab apostol sírját) szakrális vonást kölcsönöz a vallomásnak és ismét hangsúlyozza az áldozat-motívumot. Lemondani, elmenni, otthagyni, szakítani minden eddigivel: Rilke egész életére és kapcsolatápolási gyakorlatára jellemzõ gesztus ez. "Hogy megragadja õt az irány tehozzád. Már az irány a legtöbbnek tûnik számára." Emlékezzünk az elsõ Duinói elégia soraira: "Nincs-e ideje, hogy szeretvén / megszabaduljunk a szerelmestõl és remegve megálljuk a próbát: / amint a nyíl megállja a húrt, hogy összpontosulva az elrugaszkodásban / több legyen önmagánál. Maradás ugyanis nincsen sehol." A versünk sorai mögött meghúzódó "nyíl-húr" képpár több ízben visszatér a Mitterer-versekben is:
Húrjaidra az, ki számûzöttként
járta be a kertvadont
mindig, azt a nyílt helyezze önként,
mely dolog és célkorong.
Majd ilyen formában:
Húrt megfeszíteni: mivégre tenném,
ha nyílvesszõm a húrra nem teszem?
Én jel vagyok, nyárfa, fenyõ: szeretném,
te meg a napfény vagy lépteimen.
Hogy fényben lépjek, nem azért süt õ.
Utam nem érte van, bár fény itatja.
Szolgálni: ez vár úti vándorokra
s öleli õket napfényes idõ.
A "próba megállása" Rilke világában azt jelenti: a húr, a nyílra átszármaztatott energiája folytán, olyan fenyegetés a nyílnak, amit ki kell bírnia. Másrészt viszont a húr feszessége közli a nyíllal a megbízatást, enélkül képtelen volna elrugaszkodni, célirányosan mozgásba lendülni és mintegy túlmutatni önmagán. Az emberi lét s egyúttal a szerelem transzcendentális vonása, hogy örökké útban van egy rajta kívül álló cél felé: folytonosan legyõzi önmagát, átlép önmagán. A szerelmet Rilkénél általában az minõsíti, milyen állapotot "feszít ki benne" az érzelmi háttér - a szerelem értelme nem egy konkrét ember iránti odaadásban teljesedik ki, hanem ebben az örökösen továbbhömpölygõ túlhaladási megbízatásban. Rilke szerint az ember a szerelemben képes átérni valamely önmagán túlmutató végtelen érzelmi állapotba. De Rilke szerelme: veszélyes fegyver, csõtorkolatig töltve - mindig töltve - a változtatás és önmegvonás akaratával.
Az utolsó szakasz burkolt erotikája visszacsatolja a verset az elsõ szakasz meghitt soraihoz. (Milyen furcsa öröm lehetett érzéki reménységet táplálni egy ismeretlen ember iránt.) Elképzeljük a szeretett nõ lélegzését a fûtött májusi levegõben, keblének ritmikus domborodását - és a rejtelmes, fogalmakba zárt vallomást: igen, abból a kicsiny levegõbõl, amelyet a kebel "kiszorít" (ebbõl az illatos pár kortyból) vesz majd lélegzetet a költõ: épp annyit, amennyit a másik test kimér számára. Csintalanabb, érzékibb, csiklandóbb susogást nehéz elképzelni: a jövendõ eszményi kielégülésének említése már most kiegészíti a jelent.
Az idill elemei pedig, látjuk: érintés, lélegzés, illatok - a gyönyör hónapjában, májusban.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu