FÁZSY ANIKÓ

JULIEN GREEN

Párizsi otthonában csendben, észrevétlenül hunyt el egy nagy író, századunk tanúja, Julien Green.

Green 1900. szeptember 6-án született, hetedik gyermekként; 1998. augusztus 13-án halt meg. Halálhírét egy héttel késõbb tette közzé fogadott fia, Eric Green.

Szülei amerikaiak voltak, virginiai születésû apja harminc éven át képviselt egy olajtársaságot Franciaországban. Green 1919-ben, rövid katonáskodás után (az amerikai hadsereg önkéntese volt) a virginiai egyetemen tanult, tanulmányai mellett fran-
ciát tanított. Az amerikai Délen szerzett élményei élete alkonyán írt nagy családregényében ( Les pays lointains - Távoli föld) jelennek meg.

Elsõ regényét (Adrienne Mesurat) 1927-ben a Francia Akadémia kitüntette, 1928-ban az angol Femina-díjat nyerte el vele. Sorban jelentek meg Green regényei:
1929-ben a Leviathan, 1932-ben az Epaves (Roncsok), 1936-ban a Minuit (Éjfél), 1940-ben a Varouna. Több irodalmi díj tulajdonosa, 1970-ben életmûvére megkapta a Francia Akadémia Nagydíját, 1971-ben a Francia Akadémia tagjává választották. Sok idõ telt el azóta, hogy a fiatal író szorongva kérdezgette a nõvérétõl, elsõ olvasójától, regényhez hasonlít-e, amit ír. Lankadatlan naplóíró volt: Naplóinak tizennégy kötete jelent meg.

Green regényeiben mintha mindig éjszaka volna, mintha az éj sötétsége volna a világ lényege. "...Az éjszaka szebb, mint a nappal... a leganyagtalanabb csillag fényénél a legüresebb élet is kalanddá színesül... A fekete ég elárasztja titokzatos kegyelmével a földet, melyet az álom felajzott. Minden alszik és hallgatózik. Megszabadulva a nappal durva képzelgéseitõl, a lélek már csak a láthatatlan dolgokra áhítozik; visszaemlékszik olyasmire is, amirõl azt hitte, sose tapasztalta." A nap Greennél a szerencsétlenség jelképe, mert "míg a testre déli verõfény zuhog", kábaság lepi el az embert, s ekkor következik be a jóvátehetetlen, a tragédia.

Leviathan, az ótestamentumi szörnyû óriáskígyó nem jelenik meg Julien Green egyetlen regényében sem, még abban sem, amelynek pedig ezt a címet adta, mégis jelen van, ott tekergõzik láthatatlanul a greeni világ egén, ránehezedik a szereplõkre. Green hõsei úgy érzik, nem urai cselekedeteiknek, semmi sincs a hatalmukban, sem a dolgok, sem a másik ember, de önnön életük sem. Megnevezhetetlen szorongással regisztrálják az eseményeket, amelyek egy megbabonázott, átlényegített világban, kiszámíthatatlanul megesnek velük.

Green világa, elsõ megközelítésre, a vidéki élet zárt, lefojtott univerzuma. A rettegõ rovarok módjára araszoló hõsöket, a lélek mélyén lappangó aljas indulatokat Balzac óta senki nem festette Greennél plasztikusabban. Majd' minden írónak van egy jellegzetes tája, amely szinte szimbolizálja mûvészetét. Camus-é a Földközi-tenger, Mauriacé a hangás pusztaság, Le Clézióé a sivatag. Green tája az erdõ, a titokzatos rengeteg, a szûrt fények, a lombok között szakadatlanul susogó szél. Erdeje ortegai erdõ, ahol az igazi mindig odébb van, mintha szökne elõlünk, vonakodna feltárni lényegét, csak jelek árulkodnak róla. Green színhelyei, még ha csak egy széntelep, vagy egy nyomorúságosan berendezett lakószoba is, mindig valami látványon túli, metafizikus valóságra utalnak, a világ zavaros képei láthatatlan rendet takarnak, ami kisugárzik mögülük.

"Micsoda kegyetlen rend uralkodik a világon!" - kiáltanak fel kétségbeesetten Green hõsei, és nem ismerik fel, hogy nem valami gyûlölködõ végzet szakítja el egymástól az embereket, hanem a bûn, s bûnük hordozza büntetésüket. Greennek nincs egyetlen olyan alakja sem, akit egyszer csak ne ejtene valami igézet a hatalmába, ne sejtené meg azt az ellentmondást, ami a borzalmakkal, tragédiákkal, bûnnel terhes itt és a titokzatos jeleket sugárzó ott között feszül. Ilyenkor csap le rájuk a világ ürességének az érzete, érzik a metafizikus hívást, bizonytalan vágyódás támad fel bennük, hogy áttörjék a valóság szorítását, s ekkor következik be a tragédia, mert az, amit szeretnének, amire igazán vágyódnak, távol van innen, s ahhoz, hogy elérjék, szenvedélyüktõl kellene elõször megszabadulniuk. Ez lehetetlen, hiszen egyek szenvedélyükkel. Tehetetlenségükben - s a szenvedély szigorú logikáját követve - emelnek a másik emberre kezet, merülnek el az örvényben.

Az író, miközben szerelmet, halált, kegyetlenséget, félelmet, gyûlöletet ír le, látomást és álmokat fest, tragédiát idéz fel, az antik tragédiákhoz mérhetõt. Az élettelen világ is szereplõje a tragédiának. Fél a ház, fekete kút a lépcsõház, a csigalépcsõ úgy kúszik fel benne fölfelé, mint valami szörny a szurdok mélyébõl, rekedt, ziháló suttogással gyûrõdnek a lepedõk. A leghétköznapibb tárgyból, egy bõröndbõl, a lámpabúrából, a Szajna hullámaiból bármikor felhangozhat az elnyújtott sikoly, "mely percrõl percre felcsap a világ valamennyi táján, s köszönti a halált". A gonosz, a kifürkészhetetlen szándékú természetfölötti hatalmak szemlélõi a tragédiának, amelyben mintha "magának a teremtésnek sorsa forogna kockán".

Ahogy Flaubert azt állította, hogy "Bovaryné én vagyok", Julien Green is elmondhatta volna valamennyi, a démonnal viaskodó hõsérõl, hogy "én vagyok". A protestánsból tizenhat évesen katolizált író nagy port kavaró pamflettel kezdte 1924-ben a pályáját, amelyet a francia katolikusok ellen írt, felületességük, képmutatásuk, de nem a hit ellen. Green minden sorából a bûnnel viaskodó, mélyen hívõ ember metafizikus nyugtalansága, misztikus drámája árad. Miért? Miért történt ez? - kérdezik szakadatlanul Green hõsei.

A Napló válasza: életünknek van egy olyan értelme, amit nem tudunk megfejteni, de mindaz, ami ma félelmetesnek, zavarosnak tetszik, kitisztul majd. "Nem tudjuk, hogyan megy végbe megváltásunk - írta Green -, életünk ezért olyan regény, amelynek nem sikerült címet találnunk, de Isten megtalálja majd a címét."