POLI DÉLANO

Pókok

Mint amikor tehetetlenül nyomod az ágyat, mert kínoznak a csontjaid, meg a láz, s látod, hogy szemközt, a sárgás falon – a mellett a fénykép mellett, amelyen ott lóg az oldaladon az elso elejtett iguána – halad lefelé egy koromfekete, szabályos testu pók, és akkor félig lehunyod a szemedet, hisz nem tudsz felkelni, hogy szétlapítsd, hogy megöld, hogy kifröccsentsd a testébol az undorító nedveket, és máris újból utazol, szinte rögeszmésen, ismét eljutsz Veracruz karnevál utáni, trópusi, buja lombjai közé, ahol szintén eléd került egy pók, egy egészen másféle pók, s ahova fiatalságod, életerod teljében érkeztél, és arra számítottál, hogy sok-sok, nagyon sok minden fog ott megesni veled, amit egy nap elmesélhetsz majd az unokáidnak, ahogy hajdan neked is mesélt a nagyapád, most a pók láttán mégis arra gondolsz, hogy valóban, ha lett volna gyereked, ha lett volna egyetlen gyereked, akkor most egykettore itt lennének az unokák, legalább egy szép, szoke, göndör hajú kis fiúcska – olyan, mint amilyen te voltál –, akinek elmondhatnád, hogy azon a bizonyos estén Veracruzban voltál, sétáltál a kókuszpálmák alatt, ezüstös holdfényben fürdött a tenger, s zúgtak a fura hullámok, amikor feltunt a pók. Most, hogy fekszel ebben az undorító ágyban – a láz meg a csontjaid –, és látod, hogy halad lefelé a pók és hatalmas árnyéka a kifakult tapétára vetül, azt kívánod, hogy bárcsak volna elég testi-lelki erod, hogy felkelj, és egyetlen, jól célzott ütéssel szétlapítsd. Kis, szöszi barátom, mesélnéd, egészséggel minden másképp menne. Meg hogy egyszer az átkozott szúnyogok úgy összecsíptek, hogy gennyes lett a karod, a lábad s az egész melled, és hogy egy reggel, amikor készülodtél kijönni a sátorból, ahogy a csizmába dugtad a lábad, beléd mart egy skorpió, miután húsz álló napon át önkívületben voltál, akkor is nyomtad az ágyat, izzadtál, vacogtál, kiszáradtál, élet és halál közt lebegtél, merthogy, kicsi unokám, antibiotikum akkor még nem volt; és hogy egy reggel arra ébredtél egy kis, koszos querétarói szállóban, hogy az ággyal szemközt, az ajtón lesben áll egy tarantellapók, az utcáról behallatszott a dal, hogy „fölöttem a pálma, a parti éjszakában, sóvárgok utánad”, s hogy akkor nagy csendben felkeltél, és színlelt nyugalommal odalopóztál, és egy cipovel agyonvágtad a bestiát, s egészen kilelt a hideg; és hogy egyszer a szemed elott szenvedett ki egy deliráló indián, mert amikor beevezett a halászcsónakjával a tóba, megcsípte a karját egy aprócska, hosszúlábú, maláriát terjeszto szúnyog; meg hogy a legártalmatlanabb szkolopendrák is tele vannak méreggel, ezért, kis szöszim, az ember nem mosolyoghat és nem is szánhat meg egyetlen állatot sem, még ha így sok ártatlanul pusztul is el, hiszen ha meglátsz a trópuson egy férget, azt gondolkodás nélkül agyonvágod. Ez a túlélés szabálya.

Aztán azt is elmondanád neki – ekkor már nagyobb a fiú, sötétebb és simább a haja –, hogy egy este elindultál a tengerpartra, és a téren lehajítottad a földre az álarcodat, le a sok konfetti, szerpentin, orjíto kereplo, trombita és papagáj közé, miközben mindent elborított a borostyán és a régi házakat teljesen ellepo vadszolo illata, meg a nyüzsgo, hullámzó karnevál izzadtság- és rumszaga, akárcsak a végtelen kiabálás, mámoros éneklés és verekedés, ott lehajítottad a földre a Goofy-álarcodat, aztán irány a part, hogy a hajladozó pálmafák alatt, a homokon elnyúlva a mexikói barátoddal tovább vedeld a rumot, akitol aztán megtudod, hogy nagyvilági buli készül, haver, a kormányzónál, mire te a részletek felol kérdezosködsz, ketten vannak, az öregnek két lánya van, barna boru, nagy feneku csaj mind a ketto, és ahogy mondani szokás, csodásan értik a dolgukat. Késobb majd odamegyünk, csak elobb megisszuk ezt a kis üveget, addigra alábbhagy egy kicsit a karneváli lárma, nyugovóra térnek a keselyuk, s akkor majd halk gitárszóval kicsaljuk a két lányt az erkélyre, és attól fogva már könnyu a dolgunk, egykettore ismét itt leszünk a szélben lengedezo pálmafák alatt a két kis, fekete lánnyal, akik még ennél a rumnál is élvezetesebbek, cseszd meg, a fenébe a karnevállal, a francba vele, cseszd meg. És akkor elmondanád a kis barátodnak, az unokának, hogy amint ott meg-meghúztad az üveget, egyszerre csak észreveszed, hogy az egyik holdfényes folton egy jókora példány áll lesben, mire idegesen megborzongsz, aztán felpattansz, elfog a páni félelem, és odalopódzol az irdatlan pókhoz, hogy rapityára töröd rajta a rumos üveget, de mire odaérsz, az oldalt elfut, akkora, mint egy nádvágó marok, képmutató egy dög, afféle, mint amit nálatok morának hívnak, és akkor felnevetsz, kiszabadul beloled a felgyülemlett félelem, fogod az üveget, mexikói haver, én bemegyek a vízbe, s boldogan, mintha nem is lett volna ott pók, levetkozöl, miközben azt fújod, hogy „itt az ász, itt a kettes, itt a hármas”, aztán egy eroteljes, frissíto fejes, nincs is túl késo, még több óránk van a kormányzó bulijáig.

És elmondanád neki, hogy Mexikó az Mexikó. Pókokkal, szúnyogokkal meg minden mással együtt is Mexikó; s hogy akkor még te is önmagad voltál, ízig-vérig, tetotol talpig mindenestül perzseltek a vágyak, azt akartad, hogy szikrázzon az életed, hogy tüzet csiholhass az életedbol, hogy egyetlen nagy fáklyaként lobogj.

És megnyugtatnád, hogy csak vicc volt az a kormányzó lányaival említett kaland, hisz egészen másvalakirol volt szó, Magdalenának hívták, a guanajuatói fogadósnak volt a lánya, aki egy este levitt múmianézobe a pincébe, aztán meg csak sétáltatok, sétáltatok, egészen a fehér pelikános tóig, és rettenetesen szerettétek egymást, alig beszéltetek, csak néztétek egymást, és a lány minden reggel bevitte a szobádba a reggelit, óvatosan felébresztett, édeskés, apró szemcséket szórt a fejedre, az arcodra, a karodra, te kinyitottad a szemed, és rátapadtál szerelemtol ragyogó tekintetére, és olyankor elnézted, ahogy ott állt tálcával a kezében, mosolygósan, aztán letette az éjjeliszekrényre a reggelit, egy röpke csókot nyomott az arcodra, te meg megkérdezted, hogy ma hova megyünk, mire o, egy pillanat, fiatalember, eloször meg kell tudnom, hogy elenged-e a fonököm, az persze késobb mindig elengedte, hiszen ott, kis szöszim, a papa volt a fonök, és akkor ameddig csak lehetett, kint maradtatok, szóval Magdalena volt az a no, nem a kormányzó lánya, de a fenébe is, gyerek, ha egyszer valami disznóságot muvel az ember, vállalnia kell a következményeket, tudniillik akkoriban épp Veracruzba kellett utaznom, épp karnevál volt, a mindenit, ha benyakalsz egy üveg rumot s utána ráveted magad egy tisztes család leánykájára, mégpedig annak tulajdon ágyában, mert hogy minek mennénk a partra, mondja nekem, itt is jó lesz, és kiderül, hogy a leányzó a kormányzó roppant vallásos, tisztes családjának a sarja, aztán a mellednek szegezik a pisztolyt, most pedig feleségül veszed, mert ha nem... és te kezesen engedelmeskedsz, nehogy a férgek lakjanak jól ficsúrtesteddel, mint ahogy a mexikói haverod járt, aki elinalt, és bumm, cseszd meg, ott is maradt, toled alig néhány méterre, és aztán amikor az egész kormányzóság fenyegeto tekintete elott megkérdi a pap, hogy kimondod-e a boldogító igent, egyre csak Magdalenán jár az eszed, o volt az igazi, pedig csak együtt sétalgattatok, néztétek a sok múmiát, a fehér pelikánokat, és akkor férfiként össze kell szedned minden erodet, hogy el ne eredjenek a könnyeid, hogy maradjanak csak odabent, a szemhéjad mögött.

És elmondnád, hogy végül is az elso hónapokban nem volt olyan rossz az élet a Porfirio-bajuszt viselo öregúr hatalmas örömtanyáján, ahol annyi, de annyi rostonsültet lehet enni a gyümölcsfákkal szegélyzett, hatalmas udvarokon, és annyi foglyot meg ozet és annyi gyümölcsöt is, amit reggelente szintén tálcán, arapapagájok közt szolgálnak fel a teraszon, és ahol annyi bort lehet inni meg annyi agavepálinkát meg rumot, s ahol egész nap kedvére mulathat az ember a pátriárka történetein és kalandjain, éjjel pedig szórakoztat kéjes gerjedelmével a hites feleséged, persze mindjárt esküdözöl a fiúnak, hogy Magdalena, valóban csak Magdalena, egyes-egyedül Magdalena volt az igazi azzal a törékeny szépségével, hosszú copfjával, sárgás szemével, szüntelen mosolyával, és újból és újból megesküszöl, hogy csakis Magdalena az igazi, és hogy amikor már eleget ettél, ittál és már nem bírod, egy este titokban elszöksz Guanajuatóba, de hát a lánynál, ahogy Mexikóban mondják, már szóba sem jöhetsz, semmi közöm hozzád, hálátlan chilei, ezt elcseszted és kész, mert te, de ide hallgass, Magdita, mire o, ugyan, kérlek, szó sem lehet róla, mire te, dehogynem, o meg, akkor sem, soha, soha többé, neked meg elönti az agyad a vér, és felfogtad, hogy soha többé nem zaklathatod.

És elmondanád akkor, hogy Veracruzban azon a tengerparti éjszakán, ugyan már, hisz nem tudod most levenni a szemedet, drága, kis unokám, arról a fekete pókról, amely megy lefelé a falon az elso elejtett iguanádat ábrázoló fénykép mellett, és akkor, azaz most pedig itt fekszel az ágyban, láz ide, csontfájás oda, meg amúgy is, hisz úgy tanultad: ha meglátsz egy férget, üsd agyon, foleg ha pókról van szó, szóval itt, az ágyban ismét lehunyod félig a szemedet, de ezúttal nem térsz vissza automatikusan azokba a bolondos esztendokbe, ahol újabb pókok tunnek fel – az a harántcsíkos, az a vakítóan fehér csillagú, kerti pók, az a rettenetes –, hanem teljesen összegubódzol, teljesen összehúzod magad, teljesen összegömbölyödsz, és nagy kínnal felkelsz – hisz pókokról van szó, kisunokám –, és egy örökkévalóságig tart, míg a falhoz vonszolod magad, ahol is magabiztosan halad lefelé a pók – név nélküli, kis unokám –, ott egy kicsit visszahokölsz, s amint vállmagasságba ér, összeszorítod és megfeszíted a karod, aztán a szokásos jól irányzott ütéssel, teljes erodbol lesújtasz. S majd, ha bejön valaki, mexikói haverom, egy szétlapított, szétfröccsent pókot talál a falon, a padlón pedig egy kupac csontot és húst – sok csontot, kevés húst –, hisz akkorra már én is alulról szagolom az ibolyát, mint te.
 
 

SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása

Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu

C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/