csak mi rakunk
a mítoszra olyan arcot,
amely a mi vágyainknak-csalódásainknak megfelel.
De az biztos:
egyszer minden arcról lehull a maszk,
és nem lesz tovább semmi dráma,
semmi komédia,
semmi játék
és semmi, semmi feltámadás.
Távozás
Az ugatás a messzeségben,
a hold,
nézd: a csillagok is nevetve ragyognak
mennem kell.
Visszajössz te még
szemem, hajam nevetése miatt,
hangom csillogása miatt,
testem messzesége miatt.
Lehet, ha mindaz más nevetés lesz,
más hang,
más csillagzatok és
új pályái a vérnek.
Amit tettem, s ami lett belõle
A növényzet közé rejtoztem,
de továbbra is fuszál maradtam;
barlangba menekültem,
de az a nagyvilágra nyílik;
árral szemben úsztam a forráshoz,
de a tengerben találtam magam;
a föld köldökére álltam,
de nem én lettem a közepe.
Egy fuszálba rejtoztem,
de csak a növényzet része maradtam;
a nagyvilágba menekültem,
de az egy barlangba van zárva;
az árral úsztam a tengerig,
de a forrásban találtam magam;
a föld közepére álltam,
de nem én lettem a köldöke.
Az árny emléke
A múlt, melyen a kínos ifjúság áramlik át,
olyan, mint egy nem túl széles folyó, kedves
meanderekkel, terebélyes fákkal a part mentén,
zátonyokkal és lemélyülésekkel,
sziklákkal a mederben,
buzös csatornákkal a vágóhíd alatt,
párzó galambokkal a várfalon,
vízbefúlt macskákkal, habos üledékkel
a cukorgyárból, felfordult
halakkal.
Az ellentétek nem zárják ki egymást: egységet alkotnak
az édes emlékezésben. Különösen ha már elég régen
járod recsego léptekkel éveid füzesét,
sok mindennel vádolva magad, amit tudatlanságodban követtél el.
Azt kívánod, sok dolgod hamuvá égve lenne
a szél martaléka, de az emlékezésnek saját égetoje van,
hol egy pillanat alatt képesek feltámadni
a hírhedt fonixek: a bun, a megszégyenülés,
a szemrehányás,
hogy elszálljanak a lepusztított, letördelt
babérligetbe. Hogy mondják az emberek?
Bár ne is láttam volna. De az ilyen pillanatokban
élesen látunk akkor is, ha
keseru árny homályosítja a látást.
A gyanú
Fasor szemek nélkül.
Mindent kiradíroztatott egy vak akarat.
Sem a nyirkos lomb, sem a fa nem mozdul;
de lépteimre fel-felröppen egy madár.
A pillanat hasadéka mint a táj panorámaképe
a tükörben.
A felszakadó felhok közt fénylegyezok nyílnak; bal lábam
hevétol repedezik a föld.
A szívem az oka mondom magamban,
s tekintetem átfog mindent,
mindent, a fuszál rezzenését
is.
Amint növésbe kezdenek a fák,
megnyílik a csalfa remény ajtaja s a
dühös szél ablaka légörvény a messzeségbol.
Nevetésemre valaki közeledik a fasorban,
nincs szeme. Uram, a fekete szakadékok!
GABULYA PÁL fordításai
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu