A. S. BYATT

Lamia a Cévennekben

---

Aztán bepakolta festményeit a túrakocsijába, elhajtott Londonba, és bár megvetette a pénzt, takaros összegekért eladta õket. Szerepelt egy kulturális beszélgetõmûsorban, róla volt szó, de rájött, hogy leszokott a beszélgetésrõl. Csak nézdegélt, és az orrát szívogatta. Nagydarab, busa ember volt, és a nézését agresszívnak találták, bár többnyire inkább tanácstalan volt. Régi barátait csak idegesítette a viselkedésével. Ami õt illeti, hajszálra olyan rohanósnak és büdösnek és nem igazinak találta Londont, mint amilyennek elképzelte. Sietett vissza francia hegyei közé. Jövedelmébõl épített magának egy úszómedencét a telkén, ott, ahol addig csak kiszikkadt agyag és egypár bokor éktelenkedett.

Nem egészen pontos az a fogalmazás, hogy õ építette, mivelhogy a Jardinerie Emeraude végezte az építést, két vállalkozó kedvû fiatalember, akik kiásták és elszállították az agyagot meg a roppant köveket, és csapokkal, csövekkel teli zümmögõ erõmûvet szerkesztettek a helyén, örvénylõ, szûrõhomokos katlannal kiegészítve. A medence kék volt, uszodakék, csillogó csempemozaik bélelte, a mélységeiben pedig egy mozaikdelfin játszadozott igen szeretetreméltón – halványkék szemû sötétkék delfin. Nem holmi unalmas, téglalap alakú medence volt, hanem szabálytalan, ovális háromszög, amely szelíden követte a domboldali terasz körvonalát. Kézhez igazított fehér kõszegély övezte, remek érzés volt megfogni, amikor felforrósodott a napon.

A két fiatalember meglepõdött, amikor Bernard közölte, hogy kéket akar. A kék azért egy kicsit moche* gondolták. Manapság az emberek acélszürke vagy smaragdzöld, esetleg sötétbordó medencéket csinálnak. Bernard elméjét azonban belakták azok a kék pöttyök, amelyeket akkor látni végig a déli hegyekben, amikor az ember repülõn utazik Párizsból Montpellier-be. Rebellis kék volt ez, David Hockney ecsetjére való, és látszólag csakis David Hockneyéra. Bernard azonban úgy érezte, valami mást lehetne – és kell is – mûvelni ezzel a kékkel. Ezt a kéket meg kell ismernie, s meg kell vele küzdenie. Harcos fajta festészetet mûvelt. Ez a kék, ez a megnyerõ, természetellenes akvamarin másmilyen volt itt, a kíméletlen hegyek között, mint Hollywoodban. Az õ úszómedencéje mellõl hiányoztak a pucér férfitomporok, a napernyõk, a teniszpályák. A folyóvíz komor volt és hínáros, tele csukák rajaival és árnyékukkal, tekeredõ vízisiklókkal és háromszögû áramláselágazásokkal a kavicsok és kerek kövek körül. Ezt a szelíd kéket, itt, ebben a környezetben kellett láttatni.

Egyre többet úszott, próbálta megérteni ezt a kéket, amely mindig másmilyen volt az orra alatt, a szeme elõtt, tempózó karjai körül és verdesõ lábujjai körül és az ágyéka vagy a hónalja vagy a mellszõre körül, ahol egy idõre megakadtak a buborékok. Kékségben sikló árnyéka elhaladt a sápadt tojáshéjmozaik fölött, sötétebb kéken, irdatlan evezõlapát-kezekkel. A fény változott, és vele változott minden. A legjobb napok rohanó felhõk alatt teltek, amikor az akvamarin hûvös szürke árnyalatot kapott, ezt aztán elûzte vagy elgörgette a folyadékban oldott sárga fény villódzó aranyos kékje. Orra vagy álla elõtt, a legragyogóbb fényekben hatszögmintájú fonalas háló mozgott, szivárványszíneket, cseppfolyós ezüstfüstöt villantva, sejtelemnyi olvadt üveggel; az ilyen napokon folyékony tûzvonalak futottak át a delfinen rózsásan, sárgán és tisztán, a delfin meg sugárzó kékkel színezte õket. Ám a felszín fényvisszaverõ sík is lehetett a benne lebegõ fákkal, a két fehér átlóval az alumíniumlépcsõnél. Az oldalak árnyéka mélyebb kék volt, de nem mélykék, nem tükrözõ kék, hanem olyan, amely csíkszerûen feküdt a tükrözõdések alatt. A medence mély volt, mert az Emeraude-fiúk fejesugrásokra tervezték. A szél is megváltoztatta a felszínt, fodrozta és borzolta, gyémántcsöppekkel pöttyözte, redõzte és tébolyult patchworköt csinált a síkjából. A saját mozgása is megváltoztatta a felszínt – minél gyorsabban úszott, annál gyorsabban csobbantak szét, módosultak, söpörték el egymást az üvegdombok és -völgyek.

Volupté dolog volt az úszás – Matisse miatt használta a francia szót. Luxe, calme et volupté. Az úszás kimerítõ harcot jelentett, harcot a geometria, kémia, stílus, megértés, a több szín problémájával. Petúniás és muskátlis cserepeket rakott a medence mellé. Az élénk, forró rózsaszínek és bíborok veszélyesek voltak. Valami furcsát mûveltek azzal a kékkel.

A kõ nem okozott nehézséget. Szinte már túlságosan egyszerû volt. Jól meg tudta festeni a krétafehéret és krém homokszínt, a hûvös szürkét és azt a paradox forró szürkét; megértette az árnyékokat azon a gigászi macskakövekbõl emelt magas, otromba falon, amely a birtokát határolta.

Az éggel kezdõdött a baj. Az egyik irányban nagy, lekerekített zöld hegy felé úszott, melyet átitatott a sûrû gesztenyefák ragyogó sárgászöldje, s kissé ártatlanul írta rá egyszerû ívét az égboltra. A másik irányban viszont sziklák felé úszott, kopár, sziklás meredélyek felé, melyeket csak néhány fenyõ és sötét palacsík tarkított. És a zöld púp fölött a kék ég egyféle kék volt, a kopár kõ fölött meg másféle, még olyankor is, ha egy-két rövid óráig egyöntetû kékség uralkodott odafenn, az a dús kékség, a Délnek az a kimeríthetetlen mélységû kobaltkékje, amely megküzdhetett a medence minden kékjével, a változékony víz minden zöldes, kacsatojáshéjos árnyalatú kékjével. De az égnek vannak zöldes napjai, hintõporködös napjai és színpadiasan leverõ napjai, és ezek a kékek, fehérek, aranyok, ultramarinok és halvány lavírok sehogy sem harmonizáltak a medencekékekkel, noha változásaikat és fénykoraikat valameny-

nyien ugyanabban a világban élték meg, amelyben õ és árnyéka úszott, amelyben õ és árnyéka állt a napon és kínlódott a rögzítésükkel.

Azt motyogta magában: Minek ezzel bajlódni? Mért olyan fontos ez az egész? Hát nem mindegy bárkinek és bárminek, hogy megoldom-e ezt a kéket, aztán meg kezdjem elölrõl? Üldögélhetnék és borozgathatnék. Hasznossá tehetném magam egy kolumbiai vagy etiópiai koleratáborban. Mit kínlódok azzal, hogy sûrû festékkel érzékeltessem az átlátszóságot vagy egy farostlemezen az eget? Simán abba lehetne hagyni.

De nem sikerült.
 
 

Kipróbálta az olajfestéket és az akrilt, az akvarellt és a gouache-t, a nagy kompozíciókat, a kicsi, egyszerû síkokat, a bonyolult, egymást ütõ síkokat. Megkísérelte vastag impastóval foglyul ejteni a fényt, és megpróbálta olyan simára és fényesre nyalni a felszíneket, amilyenek a tizenhatodik századi holland és spanyol selyemfestmények. Az egyik ilyen képével majdnem meg is volt elégedve, ovális fatáblára festette egy éjszaka, mikor bekapcsolta a víz alatti lámpákat és a kõ körül sötét volt. De aztán túl érzelmesnek találta. Megpróbálta a fehéret vizeskék akvarellfátylakkal bevonni, kísérletezett matisse-os kék és petúnialila foltokkal – medencekék, égkék, petúnialila –, bûvészkedett Bonnard pasztell- és gouache-keverékeivel.

Fájt az agya, dülledt a szeme, szél korbácsolta, nap szikkasztotta.

Boldog volt, átélte az egyik olyan állapotot, amelyet az emberek boldognak vélnek.
 
 

Egy reggel, ugyanúgy, mint máskor, fölkelt és ugyanúgy, mint máskor meztelenül fejest ugrott a vízbe, hogy nézze a hajnalt az égen meg azt, hogy hogyan válik ki a kékség a víz feketeségébõl és szürkeségébõl.

Valami sziszegett a fülében, valami bántotta az orrát, talán kénköves bûz, de nem volt benne biztos; a szeme éles volt, de orrkagylóját elzsibbasztotta a szakmájával járó sok oldószer meg a terpentin. Ahogy a lomha felszínen haladt, buborékokat vert föl, amelyek elpattantak, habzottak, tajtékoztak és hártyát hagytak maguk után. Fehér volt a nyomdokvize, s ez szennyezett folyókra emlékeztette, bõrgyárak kiömlõcsövére és elhagyott bányákra. Kiugrott a vízbõl és lezuhanyozott. Faxolt a Jardinerie Emeraude-nak. Ami Paradicsomnak indult, a Pokol bugyra lett. Ahol egyszer levendulát és sót szagoltam, most miazmás bûzt érzek. Mit mûveltek a vizemmel? Tegyék jóvá, tegyék jóvá. E kigõzölgésekkel nem élhetek együtt. A franciasága cirádásabb volt, mint az angol stílusa. Beszennyezõdtem, beszennyezõdött a munkám. Nem bírom tovább. Hogyan lehetne megértetni ezzel a két fiatalemberrel a sérelem súlyosságát. Úgy járkált föl-alá a teraszon, mint egy dühödt párduc. Az undorító szag mocsárgázként terjengett a virágcserepek, levendulabokrok között. A telekre behajtott egy smaragdzöld zárt teherautó, festett úszómedencével és pálmafával az oldalán. Valahányszor látta ezt a kocsit, egyszerre tetszett neki és bosszantotta, hogy ez a kommersz smaragdzöld-és-kék tökéletes egyensúlyt talál azzal a nehéz akvamarinnal, mintha meg se kottyanna neki.

A fiatalemberek ide-oda futkostak a medence partján, belekémleltek, rövidnadrágos izmos lábuk barnán villogott, habgumi talpuk csattogott. A nap a zöld hegy fölé emelkedett, s megmutatta a víz dögvészes bõrét olyannak, amilyen, hamuszürkének és gennyedzõnek. Minden teljesen rendben van, mondta a fiatalember, ez egy szer, amit mi tettünk bele az algák ellen, nem azért, mert magának vannak algái, Monsieur Bernard, hanem hogy ne is legyenek. Ez egy óvintézkedés. Az egész elpárolog egy-két hét alatt, a habnak nyoma se lesz, a víz kitisztul.

– Ürítsék ki a medencét – mondta Bernard. – Most. Ürítsék ki azonnal. Nem akarok két hétig együtt létezni ezzel a kipárolgással. Adják vissza az én tiszta sós vizemet. Ez a víz az életmûvem. Azonnal ürítsék ki.
 
 

– Napokig tart, míg újratöltjük – mondta az egyik fiatalember, franciás könnyedséggel fogadva Bernard kétségbeesését. – Azonkívül ott a vízallokáció kérdése, mármint, hogy mennyit szabad levennie a hálózatról.

– Felhozhatjuk a folyóból is – mondta a másik. Franciául ez szó szerint úgy hangzik: vehetjük a patakból, puiser dans le ruisseau, mintha csak halfogásról volna szó. – Hideg lesz, jéghideg, egyenesen a hegyi forrásból – mondta az Emaraude-os fiatalember.

– Csinálják – mondta Bernard. – Töltsék fel a folyóból. Én angol vagyok, az Északi-tengerben szoktam úszni. Szeretem a hideg vizet. Kezdjék. Most azonnal.

A két férfi föl alá futkosott. Hatalmas csapokat fordítottak el a hegyoldalból kibukkanó szürke mûanyag csöveken. Az úszómedence felhörgött és felsóhajtott, és még a sóhaj közben apadni kezdett, mialatt odalenn, a lejtõ alján habzó ár terült szét, röhögött, hancúrozott, ágakra oszlott és belezúdult a folyóba. Bernard a két fiatalember mögött sompolygott és figyelmeztette õket: – Nézzék a tajtékot. Szennyezzük a folyót.

– Csak két literrõl van szó. Teljesen veszélytelen. Mindenkinek ez van a medencéjében, Monsieur Bernard. Ki van próbálva, le van tesztelve, ez olyan termék, ami tisztítja a vizet. Csak maga – mondta ez a kellemes hang –, maga olyan bunkó, hogy inkább le akarja ereszteni az egészet.

A medencébõl verem lett. A mozaik még csillogott egy kicsit a napfényben, de ez is szomorú látvány volt. Mélykék verem, a textúrája tökéletesen problémamentes és unalmas. Majdnem annyira, mint egy fürdõszobapadló. A delfinbõl kiveszett a tûz és a mozgás, odalettek szökellõ fodrai, kétdimenziós, unott hal lett belõle. Bernard belebámult a verembe a mélyebbik végén és a sekélyebbik végén, s a terasz fala fölött elnézte a hegyoldalt, ahol a tajték kiáradt a földiszedrekre és csalánokra. Majdnem estig tartott, mire a medence kiürült, és olyan hangokat kezdett hallatni, amelyek mértéktelenül felnagyított változatban Bernard kisgyermekkori fürdõkáddugós rémálmait idézték.

A két fiatalember megjelent egy hatalmas, nehéz, fekete mûanyag boa constrictorral, meg egy olyan készülékkel, amely torpedóra vagy búvár-oxigéntartályra emlékeztetett. A hegyoldal meredek volt, alján zölden és kuncogva szaladt a folyó. Bernard állt és várt. A csõtekercset letekerték, a zümmögõ szivattyút rákötötték az áramhálózatra, és a furcsa hangot, szabályos búm-búmot, az óriás szívverését viaszhangozni kezdte a zöld hegy. A csõ szájából víz lövellt ki a medenceverem bánatos, száraz mélyére. Ahol fölfelé szivárgott a szintje, a mozaik újra megelevenedett egy kicsit, mintha kristályok csillantak volna.

– Egész éjszaka tölteni fog – mondták a fiatalemberek. – Ne ijedjen meg, ha túlfolyik, a házába nem jut be a víz, elég meredek a lejtõ, majd visszacsurog a folyóba. Holnap jövünk, beállítjuk, átszûrjük, és már úszhat is. De azért nagyon hideg lesz.

– Tant pis – mondta Bernard.
 
 

Egész éjjel jajongott a fekete csõ a hegyoldalban, mint egy kolosszális mocsári béka: búm-búm. Egész éjjel nõtt a vízszint, némán és ellenállhatatlanul. Bernard nem tudott aludni: rótta a teraszt, és nézte, ahogy az ezüst vonal emelkedik a verem oldalán, figyelte, hogyan veszi át a hatalmat a zöldes víz. Végül elaludt, és reggelre a világa folyóvízben ázott, és a szívdobogásgép még ott üvöltött a parton: búm-búm, búm-búm. Látta, ahogy egy halacska átsiklik-vonaglik a teraszán, átsodródik a peremen, és belecsusszan egy új, hegyoldali patakba, vissza a folyó felé. Mindennek nedves és életes szaga volt, sehol egy szimatnyi kénbûz, sehol a tisztított víz puritán szaga. Barátja, Raymond Potter telefonált Londonból, hogy eljönne õt meglátogatni. Bernard, minthogy nem tudott mit kezdeni a vendégekkel, nem mutatott lelkesedést, és megpróbálta kisebbfajta elemi csapásnak leírni ezt a csodás árvizet.

– Csak nem a folyóból akarod megtölteni? – mondta Raymond Potter. – Nem gondolsz a májmételyre meg az ilyesmikre meg a schistosomiasisra?

– A Cévennekben nincs schistosomiasis – mondta Bernard.
 
 

Megjöttek az Emeraude-os fiatalok, leállították a gépet, mire az felnyögött, szürcsölt egyet és hallgatásba merült. A medencebeli víznek volt valami teljesen új, fûzöldes mélysége. Szép szín, természetes szín, illett a hegyekhez, csak hát nem emiatt fõtt Bernard feje. Majd kitisztul – nyugtatták a fiatalemberek –, mihelyt a filter újra mûködik.
 
 

Bernard úszni kezdett a zöld vízben. Teste fölvette szokott mozdulatait. Lenézett az árnyékára, és úgy érezte, a szeme sarkából látott valami hullámzó mozgást a mélyben, valami homályos tekergõzést. Furcsa volna – mondta magában –, ha odalenn egy nagy kígyó körözne. A delfin kéklett a zöld szürkületben. Bernard szétvetette karját, kinyújtotta lábát, és lebegett. Valami vibrált, valami mozgott, odafordította fejét, és rájött, hogy egy vonalban úszik egy békával, egy sárgászöld békával, amelynek lazacvörös folt van a pofáján, egy másik meg a farán, olyan színû, mint a fésûkagylópete. Erõteljesen lökte magát elõre a hátsó lábaival, majd eltûnt a durvaszûrõ nyílásában, ahonnan még visszabámult Bernardra. Torkának alja csak dübögött, dübögött krémszínûen. Amikor elõkerült, Bernard a tenyere öblébe vette a hûvös, nedves kis testet, és átemelte a medence peremén. Pici ujjaival a béka rákapaszkodott az ember ujjaira, aztán jókora ugrásokkal eltávozott. Bernard úszott tovább. És még mindig maradt valami mozgás a mélyben, ami nem az övé volt.
 
 

Napokon át nem hagyta nyugton a sejtelem, bár a fiatalemberek beindították a filtert, több zacskó fehér sót öntöttek a vízbe, és ahogy megígérték, csakugyan visszaadták az átlátszó akvamarint. Bernard idõrõl idõre meglátta az árnyat, ami nem az övé volt, néha-néha valami mozgott mögötte; érezte a víz örvénylését és rántását. Nem riadt meg, mert hitt is, nem is az érzékeinek. Szívesen képzelte el, hogy kígyóról van szó. Bernardnak tetszettek a kígyók. Szerette a nyílvesszõgyors kígyókat meg a hosszú, ezüstös barna siklókat, ahogy a fûben kúsztak a folyó mellett.

Néha éjszaka is úszott, és az egyik éjszakán történt, hogy megpillantotta a kígyót, csak néhány másodpercre, miután bekapcsolta a medencevilágítást, amelytõl a víz olyan lett, mint a türkiz tej. És ott, a tej alatt valami, valami nagyon nagy dolog tekergõzött két összefonódó nyolcasban, ilyen kígyót még sohasem látott, mintha bársonyfekete volna, hosszú karmazsin sávokkal és pávaszemfoltokkal, volt bennük arany, zöld, kék, ezüst holdakkal elegyedve, és úgy rémlett, valamennyi sötétedik-földerül, lélegzik a mély víz alatt. Bernard nem is próbálta megérinteni: óvatosan leült és a szemét meresztette. Nem látott se fejet, se farkat: a forma mintha önmagában folytatódó vonal lenne, akár egy Möbius-szalag. És a színek változtak, miközben figyelt: az arany meg az ezüst felfénylett és kihunyt, mint megannyi lámpa, a pávaszemek kitágultak és összehúzódtak, a sávok és harántcsíkok elektromos cinóber- és karmazsinvörösen fellángoltak, aztán bíborra, lilára, kékre, zöldre váltottak, végig a szivárványon. Profi módjára megpróbálta emlékezetébe vésni a formákat meg a színeket. Egy pillanatra fölnézett az éjszakai égre. A Göncölszekér egészen alacsonyan állt, s az Orion övének csillagai fehéraranyként tündököltek a vastag éjféli bársonyon. Amikor lenézett, nem volt ott más, csak a gyöngyházfényû víz, üresen.

Sok ember rémülten ordítozva elszaladt volna. A bátrak tisztítóhálóval böködték volna a vizet, a különcök sörétes puskáért nyúltak volna. Bernard azonban más megoldást talált szakmai problémájára, legalábbis éjszakai megoldást. Az éjszakai égbolt és a mélyben lélegzõ, olvadó szemek és holdak között a víz színe megoldódott, feloldódott, olyan közeggé lett, amely eleven színekkel tûzdelt sötétséget foglalt magában. Bement, akvarell- és gouache-vázlatokat készített. Kiment, meregette a szemét, és a medence üres volt.

Egypár napig se nem látta, se nem érezte a kígyót. Megpróbálta fölidézni és belecsempészni nyomait a medencefestményeibe, melyek most nagyon tétovák és vízszerûek lettek. A szokottnál is többet úszott, idõrõl idõre megszólítván a lényt. – Gyere vissza – mondta a kellemes kék mélységnek, a szivárványfény csavarodó-tekeredõ vonalainak. – Gyere vissza, szükségem van rád.

És egy nap, amikor a zivatar éppen összeszedte erejét a hegygerincek mögött, amikor az ég a földre nehezedett és a medence nem tükrözött semmit, Bernard újra megérezte annak a másik vízáramnak az idegen rángatását, és gyorsan-gyorsan körülnézett, nehogy elszalassza. És meglátta a fejet, amint hullámosan furakszik a vízben az õ feje mellett, és teste alatt ott tekergõzött az a tüneményes fekete bársonykötél avagy csõ, rajta a villódzó holdak és csillagok, a pávaszemek, a karmazsin sávok.

A fej kígyófej volt, rombusz alakú, feleakkora, mint Bernard feje, sötét és pikkelyes; sápadt fényekbõl való fura kis koronája saját szivárványként lebegett fölötte. Bernard óvatosan megfordult, és látta, hogy két hatalmas szeme van, hosszú szempillájú, emberi szeme, nagyon fényes, nagyon nedves, nagyon fekete. A lény õt figyelte, aztán kinyitotta a száját, amely tele volt kicsi, egyenletes, gyöngyfehér emberfogakkal. Bernardba belenyilallt a felismerés.

A lény felsóhajtott. Megszólalt. Cévennes-i franciasággal beszélt, nagyon sziszegõsen, de érthetõen. – Olyan szerencsétlen vagyok – mondta.

– Igazán sajnálom – mondta Bernard bambán, a vizet taposva. Érezte, ahogy a fekete gyûrûk a csupasz lábán csusszannak, a farok vége megsimítja nemi szervét.

– Maga nagyon szép férfi – mondta a kígyó bágyadtan.

– Maga pedig nagyon szép kígyó – felelte udvariasan Bernard, s nézte, ahogy az elképesztõ szempillák lecsukódnak-fölemelkednek.

– Nem vagyok teljesen kígyó. Elvarázsolt szellem vagyok, egy lamia. Ha szájon csókol, gyönyörû nõvé változom, és hogyha elvesz feleségül, örökké hû maradok magához és halhatatlan lesz a lelkem. Magának pedig hatalmat és gazdagságot hozok, és olyan tudást, amelyrõl soha nem is álmodott. Ám ehhez hinnie kell bennem.

Bernard az oldalára fordult és lebegett, megpróbálta barna lábát kihúzni az összefonódó színes gyûrûkbõl. A kígyó felsóhajtott.

– Nem hisz nekem. Jelenlegi formámtól annyira utálkozik, hogy meg sem érintene. Szeretem magát. Hónapok óta figyelem magát, és szeretem, imádom minden mozdulatát, az erõs testét, a döbbenetes homlokát, a keze rezdüléseit, amikor fest. Sok ezer éves életemben sohasem láttam ilyen tökéletes hímnemû lényt. Bármit megtennék magáért.

– Bármit?

– Ó, akármit. Csak kérjen. Ne utasítson vissza.

– Nekem az kell – mondta Bernard, a medence rücskös vége felé úszván, miközben a kígyó alatta nyújtózott –, nekem az kell, hogy megfesthessem a maga portréját, olyannak, amilyen most, hogy miért, az részben csak rám tartozik, de azért is, mert gyönyörûnek tartom magát –, ha beleegyezne, hogy egy kis idõre még itt maradjon mint kígyó – ezekkel a bámulatos színekkel és fényekkel –, ha megfesthetném magát a medencémben – csak egy kis idõre.

– És aztán megcsókol és összeházasodunk és nekem halhatatlan lelkem lesz?

– Manapság senki sem hisz a halhatatlan lelkekben – mondta Bernard.

– Mindegy, hogy maga hisz-e bennük vagy sem – mondta a kígyó. – Magának is halhatatlan lelke van, és iszonyú kínokat fog elszenvedni, ha megszegi a velem kötött paktumot.

Bernard nem tiltakozott, hogy õ nem kötött paktumot, hiszen nem mondott a kígyó kérésére sem igent, se nemet. Csak azt akarta kétségbeesetten, hogy a lamia maradjon a medencéjében, a mostani formájában mindaddig, amíg õ meg nem oldja a színeket, és már-már felkészült a fausti kár-

hozatra.

A lázas munka hetei következtek. A lamia elõzékenyen várakozott a medencében, valahányszor Bernard arra kérte, megmutatkozott a víz alatt vagy a víz színén, hármasokat, hatosokat, nyolcasokat vagy O-kat, spirálokat vagy böndör gyûrûket formázva testébõl. Bernard festett és úszott, festett és úszott. Kevesebbet úszott, amióta nyomasztani kezdte a lamia tekergõzõ kacérsága, bár idõnként, hogy bátorítsa, megsimogatta a kígyónõ sík oldalát, vagy karjára fonta annak farkát, máskor a farkába karolt. Sohasem festette a fejét, azt förtelmesnek és taszítónak látta. Bernard kedvelte a kígyókat, de nem kedvelte a nõket. A lamia – nõi megérzésével – lassanként érzékelni kezdte a lényének feminin oldala iránti lelkesedés hiányát. – A fogaim – mondta – bájosan csillognak majd rózsás ajkaim között, szemem olvadozó és titokzatos lesz egy emberi arcban. Csókolj meg, Bernard, és meglátod.

– Még nem, még nem – mondta Bernard.

– Nem várhatok örökké – mondta a lamia.
 
 

Bernardnak eszébe jutott, hol látta már a Lamiát, ha lehet így fogalmazni. Egy este föllapozta Keats-kötetét, és ott volt benne, fogastul, szempillástul, szeplõstül, csíkostul és sávostul, csupa zafír, zöld, ametiszt és rubinezüst. Mindig is visszataszítónak találta a fogazatot és a szempillát, és eleddig feltételezte, hogy Keats szokása szerint itt is túlzást túlzásra halmoz. Most rájött, hogy Keats biztosan látott egy lamiát, vagy egy szemtanúnál olvasott róla, viszont az esztétikai felajzottságnak és az undornak ugyanazt a keverékét érezte. Mary Douglas, az antropológus azt mondja, hogy minden kevert dolog, mindaz, ami úgymond se hús, se hal, minden esetben viszolygást kelt és tilalomra ösztönöz. Szegény Lamia maga volt a csõd, már ami a fejét illeti. Esdeklõ szeme a merõ förtelem. Bernard fölnézett könyvébõl, és látta, hogy a kígyóarc szomorúan bebámul az ablakon, halvány glóriája vibrál, foga gyöngyházfénynyel fehérlik. Ellenõrizte a zárakat: nem volt kedve egy álmában adott véletlen csókhoz. Egymás foglyai voltak. Megfesti a képét, és kigondolja, hogyan szökjék el.

A festéssel jól haladt. A kígyószínek jelentették a negyedik tagot a medence>ég>hegyek-fák>festék egyenletében. Akvamarin közegbeli mozgásuk gyönyörködtetõn kapcsolt össze és választott szét, mind szilajabb mûködésre serkentvén Bernard agysejtjeit, minek okából a lamia egyre duzzogó-

sabb, végül unalmasabb lett, és veszített ragyogásából

– Olyan bánatos vagyok, Bernard. Nõ akarok lenni.

– Kibírtál több ezer évet. Adj nekem még pár napot.

– Láthatod, mennyire jó vagyok hozzád, holott gyötör a fájdalom.
 
 

Sohasem fog már kiderülni, mi történt volna, ha Raymond Potter nem tartja meg a szavát. Bernard egészen megfeledkezett a májmételyes beszélgetésrõl és a látogatásról, amellyel Raymond kecsegtette avagy fenyegette. Egy nap azonban kerékcsikorgást halott a földútja felõl, és látta, ahogy Potter bordó BMW-je kapaszkodik föl a hegyoldalban.

– Rejtõzz el – mondta a lamiának. – Maradj csöndben. Ez egy szörnyû, halihózós angol; csak kiabálva tud beszélni, vicces ember, szivarozik, rosszat jelent, bújj el.

A lamia olyan buboréközönben tûnt el a víz alatt, mint a Tejút.

Raymond Potter mosolyogva szállt ki a kocsiból, és behozott a házba egy vaddisznócombot, egy ratatouille összes hozzávalóját, egy rekesz vörösbort, valamint számos üveg vilmoskörte-pálinkát.

– Magammal hoztam az ellátmányomat. Mutasd, hol a tûzhely.

Nekilátott a fõzésnek. Este a teraszon ettek. Bernard nem kapcsolta be a víz alatti lámpákat, és nem javasolta Raymondnak, hogy ússzanak. Raymond igazából nem is szeretett úszni; nem szívesen mutogatta a kövérségét, inkább evett és szivarozott. Mindketten elég sok vörösbort ittak, aztán elég sok vilmoskörtét. Raymond részegen meredt Bernard legújabb festményeire. Kijelentette, hogy elég dermesztõ, nagyon meghökkentõ, egy kicsit hátborzongató, valamennyire szokatlan, fura színû, talán kissé buggyant? Minden alkalommal Bernardra nézett, választ várt, de nem kapott, mert a kimerült és kissé részeg Bernard félig-meddig már aludt. Lefeküdtek, és amikor Bernard az éjszaka közepén fölébredt, ráeszmélt, hogy nem csukta be a hálószoba ablakát mint szokta; az egyik zsaluszárnyat verdeste a szél. De csóktalan volt és magányos; visszasiklott hát az öntudatlanságba.
 
 

Másnap reggel Bernard ébredt elsõnek. Kávét fõzött, lekerekezett a faluba croissant-ért, kenyérért és õszibarackért, megterített a teraszon és meleg tejet öntött egy kék-fehér kancsóba. A medence mozdulatlanul lapított, nyugodt és oda nem illõ ragyogással nézett föl a csöndes égre.

Raymond nagy lármával robajlott lefelé a lépcsõn. A lármának az volt az oka, hogy eközben egy fiatal nõt karolt át, aki rengeteg hennázott fekete hajat viselt, valamint azt a fajta áttetszõ indiai muszlinruhát, amelyikkel tele vannak a délfrancia piacok. A ruha lábikráig ért, kis vállpántok tartották, testhez tapadt, és penészes barnásfeketére volt festve, meghintve kicsi, kerek, borsószerû zöld foltokkal Talán strandruha volt, talán hálóing; annyi biztos, hogy elárulta: a nõ nem hord alatta semmit. Hullámzó csípõjével együtt hullámzott a szeméremszõrzet fekete háromszöge. A melle nagy volt és nyomakodó – ez a szó ötlött Bernard eszébe. A bimbók majd’ kibökték a muszlint.

– Ez Melanie – mutatta be Raymond, és kihúzott neki is egy széket. A lány színésznõi kézmozdulattal hátravetette haját, és kecsesen leült, térde köré húzta a muszlint, és a bokáját bámulta. Hosszú, fehér, szõrtelen lába volt és nagyon csinos lábfeje. A lábujjkörmein rózsaszín gyöngyházlakk fénylett. Forgatta a körmöcskéit erre meg arra, csodálta õket. Meglehetõsen sok, nagyon rózsaszínû rúzs volt az ajkára kenve, és elégedetten mosolygott a lábujjai láttán.

– Kér kávét? – mondta Bernard Melanie-nak.

– Nem beszél angolul – mondta Raymond. Áthajolt a lányhoz, és mohón belecsókolt a kulcscsontja fölötti gödörbe. – Vagy mégis, darling?

Szemlátomást meg sem akarta kísérelni, hogy magyarázatot adjon a nõ jelenlétére. Az sem volt világos, tisztában van-e azzal, hogy Bernardnak joga van a magyarázathoz, sõt, hogy van-e bármi sejtelme arról, hogyan került oda a lány. Egyszerûen meg volt delejezve. Ujjait úgy vonzotta a fekete haj, mint vastût a mágnes: folyton fölpattant, és csókolta a nõ mellét, a vállát, a fülét. Bernard nem csekély undorral szemlélte, ahogy Raymond kövér nyelve felfedezõ útra indul Melanie fülkagylójában.

– Adhatok kávét? – mondta Melanie-nak franciául. A kávéskannára mutatott. A lány gyors ívben odahajtotta fejét, beleszimatolt, aztán röviden elidõzött a tejkiöntõ fölött.

– Ez az – mutatott a forró tejre –, ebbõl fogok inni.

Hatalmas fekete szemének hosszú pillái alól ránézett Bernardra.

– Sok boldogságot – mondta Bernard Cévennes-i nyelvjárásban – a halhatatlan lelkednek.

– Hé – mondta Raymond –, ne flörtölj a csajommal idegen nyelveken.

– Én nem flörtölök – mondta Bernard. – Én festek.

– Mi meg el is tûzünk reggeli után, és hagyunk békében festeni – mondta Raymond. – Ugye, szép szívem? Melanie-nak kéne... Melanie-nak nincs... tulajdonképpen nem hozott... érted... semmi ruhát meg ilyesmit. Elmegyünk Cannes-ba, hogy vegyünk valami rendes ruhát. Melanie kíváncsi a filmfesztiválra meg a sztárokra. Nem baj, ugye, öreg haver, úgyse hiányoztam nagyon neked. Nem akarlak megakadályozni a festésben. Chacun à sa boue, ahogy a seregben mondtuk, ennyit azért tudok franciául.

Melanie maga elé tartotta csinos, kövérkés kezeit és lerítt róla az elégedettség, ahogy ide-oda forgatta. Rózsásfehérek voltak és szintén gyöngyházfényû körömlakk díszlett rajtuk. Nem nézett Raymondra, csak tekergette a fejét – ebbõl a mozdulatból nem derült ki, hogy örül-e a testi vonzalom Raymond-féle kis kitöréseinek, vagy bosszankodik miattuk. Beszélni nem beszélt. Mosolygott egy kicsit a teje fölött, mint egy jóllakott macska, kivillantva édes gyöngyfehér fogacskáit a rózsaszín, fényes ajkak közül.

Raymond nem veszõdött sokat a pakolással, Melanie-nak meg egyetlen csomagja volt, egy nagy zöld bõrzsák, tele csörgõ pénzérmékkel, legalábbis a hangból ítélve. Raymond úgy ültette be az autóba, mint egy hercegnõt, aztán visszajött, hogy elbúcsúzzék a barátjától. – Érezd jól magad – mondta Bernard. – Óvakodj a filozófusoktól.

– Hol találnék én filozófusokat? – kérdezte Raymond, aki együtt tanult látványtervezést Bernarddal a mûvészeti középiskolában, és most díszleteket tervezett a Szörnyek észvesztõ útvesztõje címû nagy sikerû tévés gyermekmûsor számára. – A filozófusok mára kihaltak. Tartok tõle, öregem, hogy begolyózol, ha túl sokat marháskodsz itt egyedül. Kéne neked egy barátnõ.

– Nem kéne – mondta Bernard. – Jó nyaralást.

– Össze fogunk házasodni – mondta Raymond, és meglepettnek látszott, mintha maga sem tudott volna errõl, míg ki nem mondta. Melanie arca a hátsó ablak mögé úszott, a puha ajkak közül kifehérlettek a gyöngyfogak, sötéten meredt a szempár. – Mennem kell – mondta Raymond. – Melanie vár.
 
 

Miután egyedül maradt, Bernard visszafészkelõdött üdvös magányába. Megnézte legújabb munkáját, és látta, hogy jó. Ettõl felbátorodott, megnézte régebbi munkáit is, és látta, hogy azok is jók. Az a sokféle kék, az a sok különös kérdés, az a sok majdnem-válasz. Csak egy gond maradt: merre tovább. Járkált föl s alá, eszébe jutott a filozófus, elnevette magát. Elõvette Keatsét. Újra elolvasta azt a rémületes pillanatot a Lamiában, amikor az ara semmivé lesz a filozófus hidegen rosszakaratú tekintetétõl:
 
 

Nem száll-e a varázs,

ha hozzáér hideg gondolkodás?

Roppant szivárvány volt egyszer az égen:

szövetét tudjuk – számontartja régen

a mindennapi dolgok lajstroma.

Angyal-szárnyat lenyír a filozófia,

rejtélyt szabályba tör, s szellem-lakott

eget kifoszt és kincses gnóm-lakot –

szivárványt bont, ahogy a lenge-szép

Lamiát nemrég árnnyá fújta szét.*
 
 

Ami õt illeti, gondolta Bernard, õ sohasem értett egyet Keatsszel ebben a dologban. Keats, úgy látszik, a természettudományt értette a filozófián, és személy szerint õ, Bernard, szívesebben foglalkozik a víz és a fény hullám- és részecsketermészetének optikai misztériumaival, mint bármiféle régimódi manóval vagy tündérrel. Mikor még az a bájos kígyó lakozott a medencéjében, legalább annyira érdekelték a visszaverõdés meg a fénytörés problémái, mint a teremtmény különössége – mássága – kígyói mivoltában. Remélte, nem akad természettudós, aki Melanie vércsoportjáról kimutatja, hogy valamilyen Ophidia-féléhez tartozik, vagy megröntgenezi, és talál valami szokatlant gerince felépítésében. Nagyon jóféle tramploid nõ lett belõle, pont jó Raymondnak. Megfordult a fejében, vajon neki milyen nõvé vált volna, aztán legyintett. Nem kell neki nõ. Neki egy újabb vizuális eszme kell. Egy rejtély, amit kompozí-

cióval és vonalakkal lehet megfejteni. Körülnézett a reggelizõasztalon. Eléggé jellegtelen, narancsbarna lepke szívogatta a meghagyott õszibarackok nedvét. Volt egy aranyszem a szárnya alján, és egy elég tetszetõs fehér csík, olyan, mint egy parányi stilizált szárny. Ott ült a csillogó sárga barackhúson, és manõverezett a testével, hogy jobban szívhassa a nedût, és egyszer csak nem is narancsbarna volt, hanem dús, fénylõ mélybíbor. Aztán egyszerre mindkettõ volt, narancsbarna is meg bíborfátylas is, aztán bíbor volt megint, aztán felcsapta szárnyait, s az alsó oldalukon volt egy bíbor szem és egy lágy zöld csík, és cserbarnák voltak, és fehérek, koromfekete szegéllyel...

Amikor visszajött a festékesdobozával, a pillangó még mindig forgolódott és szürcsölgetett. Bernard kikeverte a bíbort, kikeverte a narancsot, néhány barnát. Hímporral meg fénytörésekkel csinálta. Felfedezte a pigmenteket, és kimérte õket, a szárnyakon a pikkelyeket észlelte és látta, minden rejtéllyé vált, a kígyók, a víz és a fény. Újra meglódult. A tüzetes vizsgálat nem nyírja a teremtmény szárnyát, de az õ szemét elkápráztatja ragyogásával. Ne hagyj itt, könyörgött neki, és figyelt és tanult, ne hagyj itt. A bíbor és narancs rettentõ és erõszakos vég. Sok hónap munkája van benne. Bernard megtámadta. Boldog volt, átélt egy olyan érzést, amit az emberek boldogságnak tartanak.
 
 

SZÉKY JÁNOS fordítása