Julian Barnes

Õrségben

---

November volt, csütörtök, este 7:30, és a Festival Hallban Mozart K.

595-ös zongoraversenyét játszotta Schiff András, utána pedig Sosztakovics 4. szimfóniája következett. Emlékszem, induláskor arra gondoltam, hogy a zenetörténet leghangosabb részletei közül többet is Sosztakovics írt, s hogy azok mellett biztosan nem lehet meghallani semmi mást. De ezzel most elõreszaladtam. Normális közönség volt, gyakorlatilag megtelt a terem. Azok érkeztek utolsónak, akik részt vettek a szponzor koncert elõtti koktélján. Ismerik ezt a típust – ó, mindjárt fél van, menjünk pisilni, aztán induljunk lassan fölfelé, a helyünkre. Elég pénze fekszik benne a fõnöknek, úgyhogy Maestro Haitink várhat még egy kicsit a zöld szobában.

Lehet, hogy az osztrák–német egy csoporthoz tartozott vagy csak átruccant. Mindenesetre alacsonyféle volt, kopaszodóféle, szemüveges, és keménygallérfélét, valamint csokornyakkendõt viselt. Nem kifejezetten esti öltözék; lehet, hogy náluk ilyen szerelést vesznek föl az emberek, ha elmennek valahová. És elég nagyképû volt, úgy véltem, már csak azért is, mert két nõ volt vele, mindkét oldalán egy. Megítélésem szerint mindhárman harmincas éveik közepén-végén járhattak; elég öregek voltak hozzá, hogy több eszük legyen. – Ezek jó helyek – jelentette ki a férfi, amikor megtalálták a helyüket: a J 37-est, a J 38-ast és 39-est. Én a K 37-esben, éppen mögöttük ültem. Azonnal ellenszenvet váltott ki belõlem. Dicsekszik a kísérõinek, hogy milyen jó jegyeket vett. Persze lehet, hogy nem is így történt. Talán jegyirodában vette, és most csak megkönnyebbült; de nem így hangzott. Én pedig nem voltam olyan hangulatban, hogy egy aggály miatt kedvezõbb színben lássam õt.

Mint mondtam, normális közönség volt. Mindenki eljött, aki egész napos kimenõt kapott a városi közkórházakból, a jegyvásárlásnál pedig elsõbbséget kaptak a tüdõ-, illetve orr-fül-gégészeti osztályok ápoltjai. Most vegyen magának jobb helyet, ha 95 decibelnél erõsebben harsogó köhögése van! De fingani legalább nem szoktak koncerteken. Vagyis én még senkit sem hallottam fingani. Persze azért biztos csinálják. És errõl van szó, legalábbis részben: ha az egyik végén vissza tudja tartani az ember, a másikon miért nem? Tapasztalatom szerint mindkettõ nagyjából egyforma esélyt ad a felkészülésre. Az emberek mégsem durrantanak bele zajosan Mozartba. Feltételezem tehát, hogy a civilizáció vékony kérgének maradéka, amely megakadályozza, hogy barbárságba süppedjünk, itt még éppen kitart.

A nyitó allegro tétel viszonylag zavartalanul ment le: néhány tüsszentés, az erkélyzsöllye közepén egy kis híján sebészeti beavatkozást igénylõ, súlyos eset, sûrû váladékkal, egy digitális karóra és jó adag mûsorfüzet-lapozgatás. Néha olyan ötletem támad, hogy használati utasítást kellene írni a mûsorfüzetek borítójára. Valahogy így: „Ez egy mûsorfüzet. Megtudhatja belõle, mit fognak játszani ma este. Esetleg nem ártana, ha belenézne, mielõtt a koncert elkezdõdik. Akkor tudni fogja, mit hall. Ha túl késõre hagyja, az meghatározott mennyiségû, alacsony zajszintû neszezést eredményez, ön képtelen lesz odafigyelni a zene egyes részeire, és fennforog az a veszély, hogy zavarni fogja szomszédait, különösen a K 37-esben ülõ férfit." A mûsorfüzetek persze tartalmaznak olyan információt, amely tétova tanácsadásnak is beillik. Ilyesmit például: „A köhögésrõl. A hangos, nem eltakart szájjal való köhögés meglehetõsen zavaró lehet a hangverseny alatt. Rendkívül hálásak leszünk, ha a zaj csökkentése érdekében zsebkendõt használ." De mozdítja-e bárki a füle botját? Olyan ez, mint amikor a dohányos elolvassa a cigarettás doboz oldalára nyomtatott egészségügyi figyelmeztetést: felfogja, s mégsem fogja fel; bizonyos mértékig úgy gondolja, õrá nem vonatkozik. Valószínûleg ugyanez a helyzet a köhögõkkel. Nem mintha túlságosan megértõ akarnék lenni: ez az út a megbocsátáshoz vezetne. Csak merõ kíváncsiságból, láttak már valaha is bárkit, aki egy koncerten zsebkendõt vett volna elõ, hogy csökkentse a zajt? Én csak egyszer láttam ilyet. Hátul, a T 21-es zsöllyében ültem. Bach kettõs verseny. Szomszédom, a T 20-as, egyszerre csak rángatózni kezdett, mint aki betöretlen lovat próbál megülni. Fenekével félig lecsúszva a székrõl gyorsan elõkotorta a zsebkendõjét, mellyel együtt a kulcscsomóját is kirántotta. A kulcsok megszégyenítõ zuhanása elvonta a figyelmét, így a tüsszentés nem találta el a zsebkendõt. Nagyon köszönjük, T 20-as. Ezután, vagyis a lassú tétel alatt csaknem végig azon töprengett, hogy tudná fölvenni valahogy a kulcscsomót, mintha bizony rettentõ nagy lenne a valószínûsége, hogy különben ellopják. Végül úgy oldotta meg a kérdést, hogy rátette a lábát, miközben sunyin nézte a zenekart. A cipõtalp alól hallatszó halk, fémes csikorgás új hanggal egészítette ki repertoáromat.

Az allegro véget ért, és Haitink mester lassan lehajtotta a fejét, mint aki engedélyt ad mindenkinek, hogy használja a köpõcsészét, és beszélgessen karácsonyi bevásárlásairól. A J 39-esnek – a bécsi szõkének, rutinos mûsorfüzet-lapozgatónak és hajigazgatónak – rengeteg mondanivalója volt a J 38-asban ülõ Mr. Keménygallérféle számára. Õ egyetértõleg bólogatott a pulóverek árát, vagy valami ilyesmit illetõen. Lehet, hogy Schiff leheletfinom billentésérõl értekeztek. Bánom is én. Haitink fölnézett, jelezve, hogy ideje beszüntetni a locsogást, parancsolón fölemelt pálcájával véget vetett a köhécselésnek, aztán félig a közönség felé fordulva s fülét hegyezve finoman érzékeltette, hogy ami õt magát illeti, most igazán különleges figyelmet fog szentelni a zongorista belépõjének. A larghetto, mint bizonyra tudják, kíséret nélküli zongorajátékkal kezdõdik, s ez már azt az „egyszerû, békés melódiát" elõlegezi meg, melyre azok számítanak, akik vették a fáradságot, és elolvasták a mûsorfüzetet, s tudják, mit kell várni. Ebben a versenymûben Mozart nem használt trombitát, klarinétot és dobokat: ezek vetélkedése nélkül a zongora egyértelmûen azt kéri, hogy hallgassák nagyobb figyelemmel. És ekkor, miközben

Haitink továbbra is fülét hegyezve figyelt, Schiff pedig lejátszotta az elsõ békés ütemeket, J 39-nek eszébe jutott, amit az elõbb nem fejezett be a pulóverekrõl.

Odahajoltam, és megböktem a németet. Vagy osztrákot. Ne higgyék egyébként, hogy bármi kifogásom van a külföldiek ellen. Bevallom, ha nagydarab, marhahúson nevelkedett angol lett volna, aki valamilyen világbajnokság reklámpólójában feszít, akkor meggondoltam volna. Tulajdonképpen az osztrák–német esetében is meggondoltam. Ilyenformán. Elsõ gondolatom ez volt: ha idejössz zenét hallgatni az én országomba, ne viselkedj úgy, mintha még mindig otthon lennél. Második gondolatom pedig ez: ha azt nézzük, honnan jössz, még rosszabb így viselkedni Mozart alatt. Így hát összeszorított hüvelyk-, mutató- és középsõ ujjamból háromlábú eszközt formálva megböktem. Erõsen. J 38 ösztönösen hátrafordult, én pedig ujjammal a számat ütögetve meredtem rá. J 39 abbahagyta a karattyolást, már csak azért is, mert elvonták közönsége figyelmét. K 37 – én – ismét a zenét hallgatta. Nem mintha teljesen át tudtam volna adni magam neki. Ujjongást éreztem, mely úgy nõtt bennem, mint egy tüsszentési inger. Végre, annyi éven át tartó provokáció után megtettem.

Késõbb persze bonyolultabb lett a helyzet. A záró allegro alatt akaratlanul is eltöprengtem, hogy a megbökött fickó vajon nem volt-e abban a tévhitben, hogy ilyen közlékenynek kell lennie, hiszen körülötte szemlátomást mindenkibõl dõl a szó; õ sem akart hát neveletlen lenni, és megpróbálkozott a jómodorral: wenn in London… Késõbb, otthon, Andrew bevetett minden, tõle már megszokott logikai fegyvert, hogy lelohasszon. Whiskyjét egy pillanatra letéve, mímelt tudatlansággal tette föl a kérdést, hogy hogy is van ez a régi zenével, amilyen Bach, Händel és Mozart zenéje, talán nem királyi és hercegi udvarok számára írták, s az ilyen pártfogók és kíséretük nem mászkáltak-e föl-alá, nem vacsoráztak, nem piszkálták-e az orrukat, nem dobálták-e meg csirkecsonttal a hárfást, szomszédjuk feleségével flörtölve, s egyebek, miközben alkalmazottaik dallamait hallgatták? Igen, de õk mégsem úgy komponáltak, hogy ezt figyelembe vették volna, mondtam. Honnan tudod, felelte Andrew, hiszen ezek a zeneszerzõk nyilván tisztában voltak vele, milyen körülmények között hangzik majd el a zenéjük, és ezért vagy olyan zenét írtak, amely reményeik szerint túlharsogja a háttérzajt és a csirkecsontdobálást, vagy olyat, s ez a valószínûbb, hogy az általa kiváltott figyelem elhallgattassa a közönséget. És különben is – tessék, így érvel Andrew –, ha a mûvek elõadásának körülményei nem tették volna próbára õket, akkor esetleg alább adták volna minõség és vonzó hangzás, vagy tudj’ isten, mi egyéb tekintetében, ami ahhoz kell, hogy egy vidéki báró abbahagyja szomszédja felesége alkarjának csipkedését. Hát nem táplálkozik-e minden mûvészet a nehézségekbõl és az akadályokból? Mi több, ártalmatlan keménygalléros szomszédom valószínûleg közvetlen leszármazottja annak a vidéki bárónak, és nem tett mást, csak ugyanúgy viselkedett, mint az õse: megfizette a jegyét, és vele a jogot, hogy annyira figyeljen vagy éppenséggel ne figyeljen, amennyire a kedve tartja.

– Bécsben – mondtam –, úgy húsz-harminc évvel ezelõtt, ha az ember elment operába, és épp csak elköhintette magát, máris mellette termett egy térdnadrágos lakáj rizsporos parókában, és átnyújtott neki egy köhögés elleni cukorkát.

– Ami valószínûleg még jobban zavarba hozott mindenkit. Azért persze kipróbálhatod.

Andrew azt mondja, nem érti, miért járok még mindig koncertekre. Csak panaszkodom, csak feldühít. Tökéletes hangberendezésem van otthon, hatalmas CD-gyûjteményem és toleráns szomszédaim. Miért veszõdni vele? Azért veszõdöm, mondom neki, mert ha az ember egy hangversenyteremben ül, rászánta a pénzt, az idõt, és elment, akkor jobban oda fog figyelni a zenére. Abból, amit elmondasz, nem éppen: az idõ jelentõs részében valami mással foglalkozol. Nos, jobban odafigyelnék, ha nem kellene mással foglalkoznom, feleltem. És mire figyelnél jobban, ez merõben elméleti kérdés (ugye milyen provokatív tud lenni Andrew)? Egy pillanatig gondolkoztam rajta, aztán azt mondtam: A hangos részekre és a halk részekre, hogy durva egyszerûsítéssel éljek. A hangos részekre, mert akármilyen nagy és jó a hangberendezésed, semmi sem hasonlítható a valósághoz, amikor száz vagy még több zenész játszik teljes erõbedobással, élõben, és a zene betölti a levegõt. A halk részek látszólag ellentmondásosabbak, mert az ember úgy gondolná, azokat bármely hangberendezés képes reprodukálni. De nem képes. Ilyenek például a larghetto elsõ ütemei, ahogy átlebegnek a húsz-, ötven- vagy százméternyi téren; bár a lebegés nem jó szó, mert föltételezi, hogy az utazással idõ telt el, pedig nem, mert érzed ugyan, hogy a zene közelít hozzád, az idõ érzékelése azonban teljesen megszûnik, akárcsak a téré.

– No és milyen volt a Sosztakovics? – kérdezte Andrew. – Elég hangos, hogy belefojtsa a szót a nagypofájúakba?

– Ez érdekes kérdés – mondtam. – Emlékszel azokra a hatalmasan emelkedõ dallamívekre a darab elején? Csak most fogtam föl, mit jelent az, ha valami hangos. Mindenki, rézfúvósok, üstdob, nagydob akkora lármát csap, amekkorát csak bír, de tudod, mi hallatszik ki belõle, mi vág át rajta? A xilofon. Egy nõ volt, csak ütötte, ütötte, és az a hang olyan tisztán vált ki a többi közül, mint a harangszó. No mármost, ha ugyanezt lemezen hallod, azt hiheted, ügyes hangmérnöki trükk az egész. Kiemelés, vagy mi a fene. Ott azonban tudni lehetett, hogy ilyen hangzást szántak neki, hogy amikor a szerzõ leírta, pontosan tudta, mit akar.

– Szóval élvezted?

– De arra is rájöttem, hogy a hangmagasság az, ami számít. A pikoló képes ugyanezt elérni. Nemcsak a köhögésrõl, tüsszentésrõl, illetve a hangerejérõl van szó, hanem arról is, hogy hogyan hatol át a zene textúráján, amellyel verseng. Ez tehát azt jelenti, hogy az ember még a leghangosabb részeknél sem engedheti el magát.

– Lássuk a köhögés elleni cukorkát – mondta Andrew. – Tudod, tényleg azt hiszem, máskülönben komolyan be fogsz pörögni.

– Elkapom tõled – válaszoltam.

Õ persze tudta, hogyan értem. Hadd beszéljek Andrew-ról. Egyetem óta, húsz, vagy még több éve élünk együtt. Õ a V & A bútorosztályán dolgozik. Mindennap, ha esik, ha fúj, biciklivel megy munkába Islingtonból, London egyik végébõl a másikba és vissza. Utazás közben két dolgot csinál: walkmanjén operát hallgat, és tûzifát gyûjt. Tudom, nem hangzik hihetõen, de õ azt mondja, csak körül kell nézni, s az ember megtalálja, amit keres. Majdnem mindennap sikerül megtöltenie a kosarát, és annyi elég is az esti tûzhöz, bár ha szigorú akarok lenni, természetvédelmi területen nem volna szabad fát égetni. Úgy jut el tehát innen oda, vagyis az egyik rettentõ kulturált helyrõl a másikra, hogy közben Bellinit vagy valaki mást dúdolgat, tekintetével pedig billenõkocsikat és kidõlt fákat keres.

De ez nem minden. Naponta kétszer szeli át Londont csúcsidõben, és noha számos mellékutat ismer, melyekben tûzifa is lakozik, a forgalom rendszerint iszonyatos. És az autóvezetõk többsége a többi autóvezetõre ügyel. Buszra, taxira, teherautóra; esetleg motorkerékpárra. Egyszerû biciklisták nem szerepelnek a jegyzéken. És ez teljesen kihozza a sodrából Andrew-t. Ülnek a seggükön, és pöfögtetik kifelé a gázokat, egy ember, egy kocsi, csupa egészségkárosító, környezetszennyezõ szolipszista, aki megpróbál befurakodni egy kétméteres résbe, csak hogy tizenöt centivel megelõzzön egy másik kocsit, miközben eszébe se jut, hogy biciklisták is vannak a világon. Andrew rájuk ordít. Andrew, egy ária közepén, Andrew, az én kulturált barátom, társam és egykori szeretõm, Andrew, aki egy restaurátor társaságában fél napon át vizsgálgatott egy nagyszerû berakással díszített bútordarabot, most ezt kiabálja:

– Te hülye fasz!

Ezt is kiabálja: – Remélem, rákos leszel!

Ezt is kiabálja: – Fuss csak egy nyavalyás teherautó alá!

– No és a nõvezetõk? – kérdezem.

– Ó, õket nem hívom fasznak – feleli, és lesöpör egy morzsát a combjáról. – „Te hülye picsa!" Nekik ezt kiabálom.

Aztán már pedálozik is tovább, keresi a tûzifát, és énekel végig Teresa Berganzával. Mostanában már csak ordítozik és sérteget. Régen a kocsik tetejére is rácsapott, ha elé tolakodtak. Bumm, bumm, bumm, kezén irhakesztyû. Mennydörgésszerû hang lehet, mintha Strauss vagy Henze vihargépe csinálná. Andrew olykor a csuklópántos visszapillantó tükröket is hátrapattintotta, lehajtotta az autó testére. Az autósok nagyon begurulnak tõle. De ezt már abbahagyta; körülbelül egy éve jól ráijesztett egy autós. Utolérte, lelökte a biciklirõl és ijesztõ dolgokat helyezett kilátásba. Úgyhogy Andrew nem játszott több vihargépet, és többé nem kattintotta hátra a visszapillantó tükröket. Most csak teli torokból ordítja nekik, hogy hülye fasz. Ezt nem kifogásolhatják, hiszen tényleg igaz, maguk is tudják.

Kezdtem köhögés elleni cukorkákat hordani magammal a koncertekre. A közvetlen közelemben ülõ rendbontóknak azonnal odanyújtottam egyet, a távolabbi krákogókat a szünetben kínáltam. Nem volt nagy siker. Elõször is, nem hagyhattam rajtuk a zörgõ papírt; az emberek azonban rendszerint meggondolják, mielõtt bekapnának egy becsomagolatlan édességet, fõleg, ha egy idegentõl kapják. Második számú gondom az volt, hogy nyilvánvalóan nem rendelkezhettem olyan tekintéllyel, mint egy térdnadrágos színházi lakáj, rizsporos parókában. A megszólítottak között mégis akadt, aki barátságos gesztust látott eljárásomban. Nos, az biztos, hogy nem kértem köszönetet érte.

Ugye milyen nehéz rátalálni a helyes útra? Maguk az elõadók is próbálkoznak, igyekezve egy zajos hangversenyteremben érvényesíteni az akaratukat. Én magam láttam, hogy Brendel egy Beethoven-szonáta kellõs közepén elfordul a billentyûzettõl, és gyors, szúrós tekintetet vet egy hörghurutos pacákra. De a) honnan tudja a zongorista, pontosan hová kell tekintenie; b) honnan tudja a zongorista, hogy az említett pasas tisztában van vele, miszerint õt most éppen dorgálják; és c) mivel a közönség soraiban helyet foglaló tisztességes, csöndes, torok-elfojtó rokonszenvezõk észre fogják venni az elõadó mozdulatát, az most õket fogja kizökkenteni, és ezért õk fognak aggodalmaskodni, hogy vajon nem zökkent-e ki a zongorista, és így tovább.

Beláttam, hogy tekintélyre, pontos célirányosságra és technikám megváltoztatására van szükség. A köhögés elleni cukorka papír nélkül olyan volt, mint kétértelmû gesztus, melyet a biciklista tesz az autósnak: ó, nagyszerû, ez helyesli, hogy összevissza váltogatom a sávokat. Hát errõl szó sem lehet. Én majd igenis rácsapok az õ tetõjükre. De én elég erõs felépítésû vagyok. Az elpuhultabb, tyúkmellû koncertlátogatók szemében olyasvalakinek tûnhetek, aki egy teherautó utasfülkéjébõl pottyant eléjük.

Elõször is, a zsöllyébõl átköltöztem az oldalsó részbe. A széksorok itt a hangversenyterem oldala mentén futnak, úgyhogy innen rézsút rálátni a zsöllyesorokra. Az ember figyelemmel kísérheti a karmestert, és a fej lassú elfordításával a közönséget is szemmel tarthatja; az erkély elsõ sorai és a zsöllye egyaránt jól láthatók. Másodszor, megváltoztattam öltözékemet. Sötétkék öltöny, elég vastag gyapjúszövetre emlékeztetõ anyagból; sötétkék, mintázat nélküli nyakkendõ, a hajtókán pedig címerpajzsot ábrázoló jelvény. Tudatosan számítottam ki a hatást. A szabálysértõ könnyen a Festival Hall hivatalos jegyszedõjének nézhet; ugyanakkor izomzatom alapján joggal tételezi fel, hogy képes vagyok kihajítani õt, ha kell. Harmadszor, technikámat is megváltoztattam. Ez a jegyszedõ nem fog tapintatosan köhögés elleni cukorkákat osztogatni. Ez a jegyszedõ megvárja a szünetet, és vagy akkor szólítja meg õket, amikor fölállnak a helyükrõl, vagy követi õket – minél feltûnõbben, annál jobb – a büfébe vagy valamelyik semleges térbe, oda, ahol szélesvásznú kilátás nyílik a Temzére.

– Elnézését kérem, uram, de tisztában van vele, hogy a tompítatlan köhögés hány decibelt jelent? – Ilyenkor elég idegesen néztek rám, mivel én is gondoskodtam róla, hogy a hangom tompítás nélkül érvényesüljön. – Körülbelül 85 decibelre becsülik – folytattam. – Egy fortissimo hang a trombitán nagyjából ugyanennyi. – Hamar megtanultam, nem szabad esélyt adni nekik, hogy megmagyarázzák, miként tettek szert a torokfájásukra, s hogy többet nem fog elõfordulni, meg egyebek. – Köszönjük, uram, s hálásak leszünk… – Azzal már léptem is tovább, miközben a sunyi mi azt erõsítette meg, hogy jelenlétem szinte hivatalos.

A nõket máshogy kezeltem. Miként Andrew rámutatott, különbség

– szükségszerû különbség – van a Te hülye fasz és a Te hülye picsa között. Ráadásul gyakran meg kellett oldanom a férfi kísérõ vagy a férj kérdését is, aki esetleg olyan indíttatásokat érzett magában, melyek még a vörhenyes bölényeket ábrázoló, szabadkézi rajzokkal díszített barlangok korából származnak. – Nagyon is együtt érzünk önnel, asszonyom, a köhögése miatt – biztosítottam, általában halk, szinte orvosi hangon. – De a karmester és a zenekar eléggé zavarónak találja. – Ez, ha lehet, még sértõbb volt, de õk nem fogták föl azonnal: inkább a hátrahajtott tükör, nem pedig a megdöngetett kocsitetõ esete volt.

Én azonban a kocsitetõt is meg akartam döngetni. Indokoltnak éreztem. A sértegetésnek tehát több vonalát is kidolgoztam. Kiszemeltem például a rendbontót, és követtem (statisztikailag rendszerint férfi volt az illetõ) egészen odáig, ahol a szünetben el akarta fogyasztani a kávéját vagy a fél sörét, majd megkérdeztem tõle, mégpedig olyan hangon, melyet a terapeuták semlegesnek neveznének: – Bocsásson meg, szereti maga a mûvészetet? Szokott mú-

zeumokba, galériákba járni?

Ez rendszerint igenlõ válasszal járt, még ha vegyült is hozzá némi gyanakvás, mintha attól félnének, mindjárt mappát kapok elõ, és végigrohanok egy kérdõíven. Ezért gyorsan ütöttem a vasat, amíg meleg. – És melyik festményre mondaná, hogy a kedvence? Nevezzen meg legalább egyet a kedvencei közül.

Az embereknek tetszett, hogy ilyeneket kérnek tõlük, és viszonzásul nemegyszer a Szénásszekérrel vagy a Rokeby-i Vénusszal vagy Monet Vízililiomaival, vagy valami hasonlóval jutalmaztak.

– Nos, akkor képzelje csak el a következõt – mondtam. – Maga ott áll a Rokeby-i Vénusz elõtt, én pedig ott állok maga mellett, s miközben maga nézi ezt a hihetetlenül csodás képet, melyet mindennél jobban szeret, én egyszerre csak köpködni kezdek rá, úgyhogy a köpések helyenként egészen elborítják a vásznat. És nemcsak egyszer csinálom ezt, hanem többször. Hogy vélekedne róla? – És ekkor még mindig méltányosnak látszom, mappás ember nem fenyeget.

A válaszok a cselekvés és a véleményalkotás két véglete között mozognak, aközött, hogy „Hívnám az õröket" és hogy „Azt gondolnám, elment az esze".

– Pontosan – felelem, és kicsit közelebb hajolok. – Ezért maga se – és itt néha kicsit megbököm õket a vállukon vagy a mellükön, kissé erõsebb bökéssel, mint amilyenre számítanának –, maga se köhögjön Mozart közepébe. Mert az olyan, mint leköpni a Rokeby-i Vénuszt.

Némelyikük zavarba jön, némelyikük szégyenkezik, mintha gyermekek zaklatásán kapták volna õket. Van, aki felcsattan: – Minek képzeli magát? – Mire én: – Csak egy embernek, aki ugyanúgy megfizette a jegyét, mint maga. – Látják, sosem igyekszem elhitetni, hogy hivatalos személy vagyok. Aztán hozzáteszem: – És magán fogom tartani a szemem.

Van, aki hazudik. – Szénanátha – mondja, mire én: – És a szénát is magával hozta, mi? – Egy diákféle a rossz idõzítés miatt szabadkozott: – Azt hittem, ismerem a darabot. Azt hittem, crescendo jön, nem pedig diminuendo.

– Jó szúrósan néztem rá, képzelhetik.

De nem áltathatom magam azzal, hogy mindenki szolgálatkész vagy alázatos. Hajszálcsíkos öltönyt viselõk, pederaszta bolsik, locsogó nõkkel körülvett macho típusok: ezek cselesek tudnak lenni. Megtörténhet, hogy elõadom valamelyik változatomat, mire õ: – Mégis mit képzel, kicsoda maga? – vagy: – Na, szálljon le rólam, jó? – vagy valami ilyesmit válaszol, aminek igazából nincs köze a kérdéshez, és van, aki úgy néz rám, mint valami csodabogárra, majd egyszerûen hátat fordít. Nem állhatom ezt a viselkedést, szerintem rossz modorra vall, ezért elõfordul, hogy kissé meglököm italt tartó karjukat, így elérem, hogy felém forduljanak, és ha egyedül vannak, közel hajolok hozzájuk, s azt mondom: – Tudja mit, maga egy hülye fasz, és én szemmel fogom tartani. – Az esetek többségében nem nagyon szeretik ezt a hangot. Persze, ha nõ is van velük, jobban vigyázok a nyelvemre. – Mondja csak, milyen érzés – itt szünetet tartok – önzõ disznónak lenni?

Egyikük a Festival Hallban jegyszedõt hívott. Láttam, mire készül, úgyhogy leültem, szerényen csak egy pohár vízzel a kezemben, levettem a címeres jelvényt a hajtókámról, és rettentõen méltányos lettem. – Ó, nagyon örülök, hogy az úr idehozta magát. Amúgy is meg akartam kérdezni, elõírja-e valamilyen belsõ szabályzat, hogyan intézkedjenek makacs és leplezetlen köhögõkkel szemben. Föltételezem, hogy valamilyen formában megpróbálják távol tartani õket. Elmagyarázná a panaszemelés rendjét, biztos vagyok benne ugyanis, hogy a ma esti közönség soraiból sokan boldogan támogatnák azt a kérésemet, miszerint a jövõben ne adjanak el jegyet ennek az, ööö…, úrnak.

Andrew továbbra is gyakorlati megoldásokon töri a fejét. Nem mintha bármi hasznukat vehetném. Azt mondja, járjak inkább a Wigmore Hallba. Azt mondja, maradjak otthon, és hallgassam a lemezeimet. Azt mondja, annyi idõt töltök õrködéssel, hogy bizonyára képtelen vagyok a zenére figyelni. Én meg azt mondom, hogy nem akarok a Wigmore Hallba járni. A kamarazenét késõbbre tartogatom. A Festival Hallba, az Albert Hallba és a Barbicanba akarok járni, és ezt senki sem akadályozhatja meg. Andrew azt mondja, váltsak jegyet olcsó helyre, üljek a karzaton, vagy vegyek állójegyet. Andrew szerint olyanok ülnek a drága helyeken, akik BMW-ket, Range Rovereket és nagy Volvókat vezetnek, csupa hülye fasz, mit várok tõlük?

Én meg elmondom neki, hogy két javaslatom van a hangversenytermek igazgatóságai számára. Az elsõ azzal járna, hogy a székek fölé pontfényeket szerelnének – olyanokat, mint a repülõgépeken azok a kis lámpák az ülések fölött –, és ha valaki egy bizonyos, elõre megállapított szintet meghaladó zajt keltene – mely szint szerepelne majd a mûsorfüzetben, de a jegyre is rányomtatnák, nehogy a mûsorfüzettel nem rendelkezõk hátrányos megkülönböztetésben részesüljenek –, akkor a széke fölötti lámpa kigyulladna, és az illetõnek úgy kellene végigülnie a koncertet, mint valami kalodában. Második javaslatom sokkal diszkrétebb lenne. A terem minden székét villamos vezeték kötné össze, mely képes lenne a köhögés, tüsszentés vagy prüszkölés erõsségének megfelelõen változó nagyságú elektromos ütést mérni a benne ülõre. Ez az eljárás – mint több fajon elvégzett laboratóriumi kísérletek bizonyítják – az esetek többségében visszatartaná az elkövetõt az újabb kihágástól.

Andrew azt mondta, hogy jogi megfontolásokon kívül két érv is szól tervem ellen. Elõször is az, hogy ha elektromos ütés ér egy emberi lényt, akkor az hajlamos nagyobb zajt csapni, mint eleinte, ez pedig némileg a cél ellen hat. Másodszor, bármennyire szeretné támogatni az elképzelésemet, úgy véli, hogy a koncert-látogatók villamosszékbe ültetése csökkentené az emberek jegyvásárlási kedvét, nem pedig növelné. Bár, ha a Londoni Filharmonikusok egy teljesen üres teremnek játszanának, tételezte fel Andrew, akkor egyáltalán nem lenne se köhögés, se tüsszentés, se digitáliskaróra-csipogás. Vagyis igen, így tényleg el lehetne érni a célomat, jóllehet ha a székeken nem pihennének ülepek, a zenekarnak alighanem jóval több támogatásra lenne szüksége. Nem számítva persze azt, hogy maguk a szponzorok sem tudnának elmenni az általuk támogatott koncertekre.

Andrew olyan pimasz tud lenni, nem gondolják? Föltettem neki azt a kérdést, próbálta-e már az emberiség halk, szomorú muzsikáját hallgatni úgy, hogy közben valaki a mobiltelefonját használta.

– Kíváncsi vagyok, milyen hangszeren játszanák azt a muzsikát – válaszolta. – Lehet, hogy nem is hangszeren. Te legszívesebben a székéhez szíjaznál vagy ezer embert egy koncertteremben, és csöndben villamos áramot vezetnél beléjük, miközben figyelmeztetnéd õket, hogy ne lármázzanak, különben még erõsebb ütést kapnak. Hangtalan nyögés, nyöszörgés és elfojtott vinnyogások válogatott gyûjteménye lenne a válasz – vagyis az emberiség halk, szomorú muzsikája.

– Micsoda cinikus vagy – feleltem. – Én akkor sem tartom olyan rossz elgondolásnak.

Múlt héten lelöktem valakit a lépcsõn. Különösen felháborító módon viselkedett: fogta társnõje kezét, ölelkezett, fecsegett, lapozgatta a mûsorfüzetet, továbbá állandóan forgatta a fejét, és bámészkodott. Szembetûnõ módon semmibe vette dorgálásaimat is. Kifejezetten bunkó volt. Így hát amikor lefelé igyekezett az oldallépcsõn a második emeletrõl, beakasztottam a lábam a bokája közé. Az arcára esett, vérzett is rendesen. Súlyos fickó volt. A társaságában lévõ nõ, aki egyébként semmivel se volt udvariasabb hozzám, sikoltozni kezdett. Ebbõl majd megtanuljátok, gondoltam, miközben elfordultam, megtanuljátok, hogy több tiszteletet mutassatok Sibelius hegedûversenye iránt.

Mert a tiszteletrõl van itt szó, nem igaz? S ha valaki gyerekkorában nem tanult tiszteletet, késõbb kell megtanítani neki. Az igazi próba, az egyetlen próba pedig az, hogy vajon lassanként kulturáltabbak leszünk-e vagy sem. Egyetértenek?
 
 

Lukács Laura fordítása