Nehéz volt akkoriban mind a belsõ, mind a külpolitikai helyzet. Bekerítette Oroszhont Napóleon, blokád alá vonta az összes kikötõt és fõutat, készülõdött, hogy hazánkra támadjon. S ezenközben az országon belül, szívének legszívében, fõvárosában, az õsi Pétervárott a cári udvar és az állami hivatalnokok nemtörõdömsége, sõt egyenest cinkossága mellett Heckeren francia követ és az unokaöccse minden erejükkel bomlasztották az orosz társadalmat a francia befolyás erõsödése érekében. A felsõbb körök immár csakis franciául beszéltek, még francia fül számára is ragyogó prononsszal, maga az uralkodónõ pedig a majdan Napóleon diktatúrájává fajuló francia forradalom egyik szellemi elõkészítõjével, Voltaire-rel levelezett, szintúgy franciául. Az öntudatlan fiatalság egy kis része, melyet a hatalom nemtörõdömsége folytán megszédített a propaganda, ebben a nehéz és veszélyes történelmi pillanatban franciabarát, népellenes jelszavakkal vonult a Szenátus térre, szakadást kívánván elõidézni a társadalomban a betolakodók örömére.
Egyedül Puskin látta, milyen szörnyû veszedelem fenyegeti Oroszországot. Ahol csak tudta, leleplezte Napóleont, az apokalipszis bestiáját, s leleplezte úgyszintén a felsõ körök gyávaságát és romlottságát, melyek behunyták szemüket a kitörni készülõ, világrengetõ katasztrófa elõtt, és bálokkal, fogadásokkal altatták el a rettegést, s e bálokon és fogadásokon díszvendég volt megannyiszor Heckeren, Napóleon ügynöke, aki nem sajnált sem erõt, sem fáradságot, hogy befeketítsen mindent, ami orosz, de legfõképpen a nagy orosz költõt, akiben az egyetlen, ámde – hála a néptömegek támogatásának – roppant erejû ellenfelét látta. Napóleon ügynöke lovalta bele Csaadajevet, hogy az megírja sajnálatosan elhíresült filozófiai leveleit, melyekben sárral dobálja Puskint és az egész orosz népet, mondván, hogy jó is volna a franciáknak, egy ilyen, úgymond, élenjáró és kulturált nemzetnek az uralma alá kerülni.
És akkor Napóleon hadüzenet nélkül átlépte országunk határát, és mind mélyebbre hatolt Hazánk területére. De Puskin elhatározta, hogy becsalogatja a bitorlót az orosz hómezõk mélyére, bölcsen számítván a szenvedésekhez nem szokott franciák gyönge ellenálló képességére az orosz muzsikéhoz képest. Puskin hát úgy határozott, hogy közelebb engedi az ellenséget, s õ maga addig széltében-hosszában utazgatott a Haza beláthatatlan térségein, és buzdította a népet, hogy készülõdjék a hódítók elleni küzdelemre: ásson lövészárkokat, gyûjtsön fegyvereket, töltsön meg üvegeket gyújtófolyadékkal, égesse el a gabonát és ne hagyja, hogy fogságba vigyék.
Ekkor Heckeren és unokaöccse elhatározták, hogy nyíltan fellépnek a költõ ellen. Tudták, mekkora haraggal fogadja a költõ az illetlen viselkedés és a nõi nemmel szembeni alávalóság bármely megnyilvánulását. Egyszer egy bálon összegyûlt mindvalahány arisztokrata. Aztán másról sem beszélgetnek, csak a legfrissebb párizsi hírekrõl, kiállításokról, újságokról, mintha minálunk Oroszhonban nem volna semmi megbeszélni, meghányni-vetni való. Megérkezik Puskin – magas, szõke, finom kezû –, szemügyre veszi ezt az egész kozmopolita kompániát, és fennhangon imigyen szól: – Hölgyeim és uraim! Jön Napóleon serege!
Zavartan összenéz mindenki, minthogyha Puskin holmi ostobaságot fecsegett volna egy külföldi elõtt. Mire Heckeren unokaöccse – afféle mitugrász, füstös csimpánz majom, félig néger, félig tán zsidó ábrázattal –, egyszer csak ügyesen elgáncsolta Puskint, aztán, mint valami fürge kis bestia, elvegyült a kacagó arisztokrata semmirekellõk tömegében. Föláll Puskin, a fogát csikorgatja, de tudja nagyon jól, hogy szántszándékkal provokálja a botrányt a beste francúz. Mert arra fáj a foga, hogy párbajban valami sarok mögül meggyilkolhassa egyszer s mindenkorra. Na nem, ebbõl nem eszel – gondolja Pus-
kin –, a népnek szüksége van rám, márpedig az istenadta nép többet ér, mint bárkinek a saját becsülete.
Közben Heckeren unokaöccse a tömegben cikázik, és mindenkinek a fülébe sugdos valamit. Már fölvillant Patyomkin mellett, aztán az uralkodónõ mellett is. Küchelbacker és Baratinszkij pedig kiutasította a házból Puskint.
Kiment hát Puskin e fülledt-poshadt szalonból, ki a friss levegõre, ott meg már összegyûlt az istenadta nép, megismerte a költõt, megörült, és imigyen szólott:
– Atyuska, nem hagynak élni minket a francúzok, már minden pénzünket s földünket elszedték a gonosztevõk. Ütleggel gyötörnek, adókkal senyvesztenek. Az orosz embernek nincsen már békéje a francúzoktól.
Puskin erre azt feleli nekik: – Ne csüggedjetek, testvéreim! A sors megpróbáltatást küldött mireánk. S ha küldött, lám, hisz benne, hogy kiálljuk. Oroszországra nagyszerû jövõ vár, s nekünk méltónak kell lennünk rá.
– Köszönjük, atyuska – felelte a nép.
Akkor átverekedte magát a tömegen egy futár, és jelentette, hogy az angolok már partra szálltak Murmanszkban. Megáldotta akkor a nagy költõ a tömeget, élére állította hû bajtársát, Dühöngõ Visszarion Belinszkijt, megölelte, háromszor megcsókolta, és küldte az angolok ellen. Bonapartét meg, úgy döntött, még tovább csalogatja, még közelebb engedi.
Visszament Alekszandr Szergejevics a terembe. Ott meg egyre csak arról folyik a szó, hogy az orosz ember nem veszi fel a versenyt a nyugatival se kultúrájában, se történelmében, meg hogy amott, Nyugaton, még az események is jelentõsebbek, és a következtetések is mélyebbek, amiket levonnak belõlük. De megszólal ekkor Puskin az õ csengõ, ifjúi hangján: – Uraim, az angolok északon partra szálltak.
Mindannyian értetlenkedve összenéztek, Heckeren unokaöccse meg
– bokszos képû és fürge, mint valami rovar – odaszaladt a költõhöz, fölugrott, mint a szöcske, és lekevert neki egy pofont a csöppnyi kezével, aztán inalt
vissza a tömegbe. Csikorgatta a fogát Puskin, de tudja jól, megint szántszándékkal provokálja a francia ügynök, mert arra fáj a foga, hogy párbajban valami sarok mögül meggyilkolhassa egyszer s mindenkorra. Na nem, ebbõl nem eszel – gondolja Puskin –, a népnek szüksége van rám, márpedig az istenadta nép többet ér, mint bárkinek a saját becsülete.
Közben Heckeren unokaöccse a tömegben cikázik, és mindenkinek a fülébe sugdos valamit. Már fölvillant Arakcsejev mellett, aztán Sándor cár mellett is. Zsukovszkij és Vjazemszkij pedig kiutasította a házból Puskint.
Kiment hát Puskin e fülledt
-poshadt szalonból, ki a friss levegõre, ott meg már összegyûlt az istenadta nép, megismerte a költõt, megörült, és imigyen szólott:
– Atyuska, nem hagynak élni minket a francúzok, már minden pénzünket s földünket elszedték a gonosztevõk. Ütleggel gyötörnek, adókkal senyvesztenek. Az orosz embernek nincsen már békéje a francúzoktól.
Puskin erre azt feleli nekik: – Ne csüggedjetek, testvéreim! A sors megpróbáltatást küldött mireánk. S ha küldött, lám, hisz benne, hogy kiálljuk. Oroszországra nagyszerû jövõ vár, s nekünk méltónak kell lennünk rá.
– Köszönjük, atyuska – felelte a nép.
Akkor átverekedte magát a tömegen egy futár, és jelentette, hogy a japánok partra szálltak Vlagyivosztoknál. Megáldotta akkor a nagy költõ a tömeget, élére állította hû bajtársát, Komor Nyikolaj Csernisevszkijt, megölelte, háromszor megcsókolta, és küldte a japánok ellen. Bonapartét meg, úgy döntött, még tovább csalogatja, még közelebb engedi.
Visszament Alekszandr Puskin a terembe. Ott meg valósággal hangzavar fogadta, mindenki azt kiabálja, hogy az oroszoknak mind egy szálig el kell menniük Nyugatra, fajnemesítés végett, aztán a második vagy a harma-
dik nemzedék, miután szépen feljavult s megtisztult minden ázsiai szennytõl, visszatérhet Oroszhonba, hogy mindent a nulláról kezdjen. Csengõ hangján megszólal ekkor Puskin: – Uraim, a japánok keleten partra szálltak. – Mindenki értetlenkedõ ábrázattal fordult feléje, Heckeren unokaöccse meg kiment a terem közepére, megállt a nagy költõ elõtt, izgett-mozgott, mint egy kisördög, és az orosz felsõ körök helyeslõ mormogása közepette mindenféle illetlen és tökéletesen légbõl kapott történetet kezdett mesélni a nagy költõ feleségérõl, Natalja Goncsarováról, mindezt ocsmány gesztusokkal és mozdulatokkal kísérve. – Meg általában, az orosz asszonyok... – mondta, és csúnyán elkáromkodta magát. Körben mindenki nevetett és tapsolt, még Miklós és Benkendorf is kegyesen hajtotta meg fejét. Megértette akkor Puskin, hogy tûrt, ameddig tûrhetett, de most már nemcsak az õ feleségének becsületébe gázoltak bele, hanem valamennyi orosz asszonyéba. Csillogó szemét ellenségére emelte, és így szólott: – Ön megsértette forrón szeretett hazám asszonyait, ezért én önt párbajra hívom ki. Holnap hajnalban legyen a Csornaja patak partján.
Reszketni kezdett erre Heckeren unokaöccse, mint a nyárfalevél, és a padlóra rogyott. Elõlépett ekkor maga az Impozáns Heckeren, és mosolyogva így szólt: – A kihívást elfogadjuk. – Azzal, mint egy gyermeket, karjába vette alélt unokaöccsét és távozott. És Puskint ekkor kiutasította a házból a két jó barát, Turgenyev és Tyutcsev.
Kiment hát Puskin e fülledt-poshadt szalonból, ki a friss levegõre, ott meg már összegyûlt az istenadta nép, megismerte a költõt, megörült, és imigyen szólott:
– Atyuska, nem hagynak élni minket a francúzok, már minden pénzünket s földünket elszedték a gonosztevõk. Ütleggel gyötörnek, adókkal senyvesztenek. Az orosz embernek nincsen már békéje a francúzoktól.
Puskin erre azt feleli nekik: – Ne csüggedjetek, testvéreim! A sors megpróbáltatást küldött mireánk. S ha küldött, lám, hisz benne, hogy kiálljuk. Oroszországra nagyszerû jövõ vár, s nekünk méltónak kell lennünk rá.
– Köszönjük, atyuska – felelte a nép.
Akkor átverekedte magát a tömegen egy futár, és jelentette, hogy Bonaparte már Borogyinónál van, a Poklonnaja hegyrõl szemléli Moszkvát, tervezi, hogyan foglalhatná el. Megáldotta akkor a költõ a tömeget, hirtelen mozdulattal vállára vetette köpenyét, kardot kötött, harci paripát vezettek elé, s a Puskin vezette néptömeg megindult ekkor az álnok ellenség fogadására. Mikor mindannyian megérkeztek a borogyinói mezõre, már beesteledett. Alekszandr Szergejevics parancsot adott, hogy ássanak lövészárkokat, emeljenek erõdöket és tüzelõállásokat, építsenek hidakat és létesítsenek összeköttetési vonalakat. Egész éjszaka dolgoztak az emberek, és áthatolhatatlan védelmi vonalat építettek. Hajnalban meg a nagy költõ kiadta a parancsokat, ki hova álljon, melyik marsall kiket vezessen, hova állítsanak üteget, hol legyen lesben álló csapat, ki kezdje a támadást, ki fejezze be; egy perc, és jövök, mondta végül, ha úgy alakul, kezdjétek el nélkülem, azzal elügetett a Csornaja patakhoz.
Odaügetett Puskin a Csornaja patak partjára, ott meg Heckeren unokaöccse már két órája sántikált rosszban a cinkosaival. Maga az unokaöcs fehér, mint a fal, gyönge, mint a gyíkocska, nyeli a nyugtató tablettákat, hiába, hogy még valami titkos ötvözetbõl készült, áthatolhatatlan páncélt is fölvett az inge alá. Puskin már-már megsajnálta, ahogy ránézett, de azért fogta a pisztolyát, ellépdelt onnét, és kezdte megtölteni a fegyvert. És miközben töltötte, háttal állva az ellenségeinek, hogy ne feszélyezze õket, lövés dördült, és a golyó egyenest a nagy költõ szívébe fúródott. Összeesett Puskin, Heckeren unokaöccse meg, cikázva, mint a nyúl, futásnak eredt, s vele együtt szaladtak a cinkosai. – Állj! – kiáltotta Puskin. – Állj! – De azok csak futottak még szorgosabban. Akkor Puskin utolsó erejét összeszedve célzott és lõtt. Átütötte Puskin golyója az acélpáncélt, és Heckeren unokaöccse menten szörnyethalt. A többi golyóval a haldokló költõ a francia ügynök bûntársait is leterítette.
Ez idõ alatt az orosz nép, hála a nagy költõ bölcs utasításainak, szétverte a francúzokat a borogyinói mezõn, és a teljes és végleges gyõzelmét ünnepelte. Keresni kezdték Puskint, de sehol sem találták. Csak harmadnap lelt rá az egyik mentõosztag a nagy orosz költõ mozdulatlan holttestére. Fölemelték, ágyútalpra fektették, bíbor selyemmel letakarták, fejéhez pajzsot, lábához kardot helyeztek, és egy fúvószenekar gyászos hangjai mellett elvitték a borogyinói mezõre. Leeresztett lobogókkal fölsorakoztak a csapatok, és búcsúzó sortüzek mellett Puskint nyirkos sírjába bocsátották. És zokogott mindenki, még a legyõzött Bonaparte is a tábornokaival. Heckeren aljas, ifjú unokaöccsének holtteste meg ott maradt a mezõn, hadd tépjék széjjel a varjak és a farkasok.
Nép nélkül költõ
nincsen s nem lehet, de a nép sem lehet meg a költõje
nélkül.
M. Nagy Miklós fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu