Banalitás kétfajta lehet (az irodalommal kapcsolatban is): kifejezheti a legteljesebb és legnyilvánvalóbb igazságot, illetve, épp ellenkezõleg, a legteljesebb és legnyilvánvalóbb, ámde senki által meg nem cáfolt tévedést.
A két közismert és förtelmesen elcsépelt idézet – „Puskin nekünk minden" és „Mindannyian Gogol Köpönyegébõl bújtunk ki" – épp ilyen párt alkot. Puskin valóban mindig is „minden" volt – és marad – nekünk, mûveiben – ez szilárd meggyõzõdésem – teljességgel felölelte és elõrevetítette az orosz irodalom további történetét. Vagyis mi mindannyian, akik orosz nyelven írunk, éppenséggel nem Gogol kisregényébõl bújtunk ki, hanem Puskin megismételhetetlen – de a végtelenségig ismételt és átírt – szövegeibõl.
Sõt mi több: Oroszország e hatalmas írójának legalább egy mûvét joggal tekinthetjük nem csupán Oroszországon belüli újításnak, hanem világszabadalomnak, amelyben lefektette egy mai mûfaj alapjait, egy olyan mûfajét, amely, sajnos, nem Oroszországban fejlõdött ki igazán, hanem olyan országokban, amelyek jóformán nem is ismerik Puskint. Ám ugyanazon törvények szerint fejlõdött, melyeket az orosz nemzeti géniusz tárt fel s amelyek szerint õ alkotott.
A Dubrovszkij címû kisregényére gondolok.
Íme a szinopszis, melyet jó szívvel mernék ajánlani bármelyik amerikai filmproducernek mint egy elsõrangú akciófilm forgatókönyvvázlatát, és biztos vagyok benne, hogy ha azok ott egyáltalán képesek lennének felfogni bármit is, ami Oroszországból származik, mármint az orosz maffiáról és az orosz tábornok-politikusokról szóló szörnyû meséket kivéve, akkor valaki meg is csinálná a filmet e forgatókönyvbõl, és nagy sikert aratna vele.
Tehát, van két nyugalmazott katona. Szomszédok és barátok. Az egyik gazdag és ezért abszolúte politically uncorrect: szörnyû alak és semmibe veszi a kisebbségek jogait; a másik szerény módban él, de szilárdan az összemberi értékek talaján áll. Összevesznek. A gazdag, felhasználva a korrumpált rendõrséget és bíróságot, még nagyobb szegénységbe taszítja a szegényebbet. Aki aztán bele is hal az elszenvedett sérelmekbe, és a fia, a hadsereg elit alakulatának tisztje elhatározza, hogy bosszút áll. Csapatot gyûjt földijeibõl, akik szerették megboldogult atyját és gyûlölték a gazdag gazfickót (bûneinek se szeri, se száma: részegesség, a jószágokkal való kegyetlenkedés, szexizmus stb.).
A környéken így megjelenik egy nemes rablóbanda, mely maga szolgáltat igazságot – elveszi a szívtelen gazdagok pénzét és segít a gyengéknek (a legjobb az az epizód, amikor az egyik good guy megmenti a macskát annak a háznak a tetejérõl, melyet õ gyújtott fel, miután bezárta a bad guy-okat, hogy bennégjenek).
Idõközben az átkozott gazdag gazfickónak megnõ a leánya, aki természetesen gyönyörû szép. A házban külföldi tanító jelenik meg (az eredeti mûben egy francia, aki a nyelvtanhoz, a földrajzhoz és a zenéhez ért, ám a filmben hatásosabb, mondjuk, egy mexikói gitáros, aki amellett az aikido mestere). Kezdõdik a szerelmi történet (az eredetiben a francia megöl egy szörnyû medvét, ám a filmben a „zöldeknek" való engedményképpen a mexikói megment egy medvét). A szörnyeteg apa azonban a leányát egy vele egykorú öregemberhez akarja adni, aki szintén gazdag és amellett kábítószeres (a kisregényben egyszerûen csak köszvény kínozza, de egykutya).
A hõst üldözi a rendõrség, de õ legyõz mindenkit (íme, egy hamisítatlan akciójelenet: harc az erdõben, mindenféle fegyverek – tüzérség miegymás – bevetésével), csak épp a leányt nem tudja elvenni a vén gazfickóktól. A leány már férjnél van, a hõs pedig külföldre szökik (megadva annak lehetõségét, hogy folytatódhassanak a kalandok a Dubrovszkij II.-ben).
Aki csak olvasta Puskin kisregényét, kénytelen elismerni, hogy a fen-
tiekben korántsem parodisztikusan, hanem nagyon is pontosan meséltem el a tartalmát. Igaz, a cselekmény a múlt század elején élt orosz földbirtokosok közegében játszódik, ennek ellenére Bruce Willis kapva kapna a fõhõs szerepén – annál is inkább, mivel tökéletesen megfelel annak, ahogy a szerzõ leírta: középtermetû, szõke, különös ismertetõjele nincsen, a cselekedeteiben viszont abszolút szupermen.
Milyen bosszantó... Az orosz irodalomnak mindenféle erényeit elismerik, kivéve azt, hogy szórakoztató volna. Maguk az orosz írók is úgy gondolják, hogy holmi romantikus kalandok nem illenek irományaikba, és következetesen törekszenek mindenfélére – pszichologizmusra és szociologizmusra, mikrorealizmusra és antiideologizmusra –, csak éppen a szórakoztatásra nem. Pedig lám, milyen nagyszerû és régi példa állhatna elõttük!
Puskin prózájában éppen az a lenyûgözõ, hogy megtalálható benne abszolúte minden lehetõség, melyek mindegyike aztán egész irányzattá fejlõdött. Vannak nagy nevek az irodalomban, akik nem tettek mást, mint egyetlen témát bontottak ki alaposan – a Belkin elbeszéléseit például. A pikk dámában a horror mûfajának valamennyi fogása és trükkje megtalálható, de persze mindig Edgar Poe-t meg Hitchcockot emlegetik... A lövésben Puskin olyan alakot teremtett, melyet a mai napig is utánoz a tömegirodalom valamennyi alkotója, s akiért ölre menne Clint Eastwood és Steven Seagal – ennek ellenére nem több, mint egy mû a sok közül az oroszországi iskolai szöveggyûjteményekben. A sírásóban megvan minden, amihez százhatvan évvel késõbb Tarantino és Rodriguez eljutott, csak sokkal borzalmasabb. A postamesterbõl szintén mindent ki lehet hozni – ott van például Truman Capote Álom luxuskivitelben címû írása –, csak éppen, úgy tûnik, ez senkinek sem jut az eszébe. Éppenséggel nem hiszem, hogy Capote olvasta volna az orosz költõ prózáját. Ha A kapitány lányát Amerikában írták volna, ugyanolyan híres lenne, mint az Elfújta a szél, de hát Oroszországban írták.
Ám a Dubrovszkij szerintem még a puskini mûvek sorában is kitüntetett helyet érdemel.
A fõhõs jelleme tökéletesen egyedi az orosz irodalomban, sõt általában az akkori idõk irodalmában. Haramia, aki nem riad vissza semmilyen erõszaktól és kegyetlenségtõl, aki töprengés nélkül száll szembe a törvénnyel – s ugyanakkor nem hajlandó bosszút állni a szerelem nevében: „...érzem, hogy most nincs hely szívemben a gyûlölet számára". A határozott cselekvés embere – s ugyanakkor csöndes entellektüel, aki még az erdei táborban, sebesülten sem válik meg könyvétõl. Jéghideg a harcban: „...Dubrovszkij odalépett a tiszthez, mellének szegezte pisztolyát és elsütötte. A tiszt hanyatt esett..." – és szentimentális, mint egy fruska, amikor romantikus helyzetbe kerül: „…ha csak messzirõl láthatnám, ha csak a kezét érinthetném, az már gyönyörûség volna számomra".
Ma már nem tudjuk igazán értékelni, mekkora dolog volt egy ilyen alak létrehozása, ha nem emlékezünk rá, hogy abban az irodalmi közegben jelent meg, amelyben még nem léteztek se Tolsztoj, se Dosztojevszkij, se Turgenyev hõsei. És ráadásul a lehetõ legközönségesebb – legalábbis látszólag semmi többre nem törekvõ – kalandos-romantikus regényben jelent meg, amilyenbõl akkoriban is írtak eleget, különösen angolul. De elég bárhol beleolvasni a Dubrovszkijba, hogy megértsük: igen, ez lektûr, de valamitõl nem az, hogy mélyebb... de mégiscsak valahogy több a lektûrnél. Ugyanígy a puskini mondatokról is, melyek mintha egyszerûen csak nyelvtanilag volnának suták, hirtelen kiderül, hogy amit elmondanak, azt máshogy egyszerûen nem is lehetne elmondani – fittyet hányva mindenféle irodalmi normáknak, melyeket egyébiránt maga Puskin teremtett. „Masa ügyet sem vetett a fiatal franciára. Arisztokrata elõítéletekben nevelték, számára a tanító szolga- vagy kézmûvesféle volt, és szolgát, kézmûvest nem vett férfiszámba."* Bármely mûvelt orosz (aki persze Puskinon nevelkedett!) azt mondja, hogy ez a mondat nem egyszerûen suta, hanem stilisztikailag hibás. S ugyanakkor érzi e furcsa kis passzus csodálatos báját, fülbemászó pontosságát és hibátlan intonációját.
Ugyanilyen különös az egész Dubrovszkij: kamaszoknak szóló szöveggyûjtemény-darab és komor szenvedélyek története, ragyogó tizenkilencedik századi példa az akcióregény mai mesterei számára és az oroszországi földesúri-falusi élet lehetõ legpontosabb képe – minden együtt.
És mindez, sajnos, nem terem meg a mai orosz irodalom talaján. Úgy néz ki, Puskin példájából csak a múlt század és a századelõ orosz írói tudtak tanulni. Minden nagy írónk Anyegin frakkjából, Hermann mundérjából és Dubrovszkij kalandokban megszaggatott kabátjából bújt ki – köztük a ragyogó Gogol is A köpönyegével. Ma azonban senkinek sem jut eszébe, hogy tanuljon attól az írótól, aki sötét bronzsziluettként emelkedik a nevét viselõ tér fölé – és a szórakoztató történetek pancserek tollából születnek, míg az ügyes írók unalmas dolgokról írnak.
Hát tényleg igaz, hogy „Dubrovszkij
külföldön bujkál"? Hát ezt is elõre
látta a legjobb orosz kalandregény szerzõje?
M. Nagy Miklós fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu