Versünk elsõ két sora az éjszaka fölényes, higgadtságában terhes, minden egyéni akarattal szemben ellenségesen néma légkörét idézi meg. Gondoljunk itt az elsõ Duinói elégia e soraira: „O und die Nacht, die Nacht, wenn der Wind voller Weltraum / uns am Angesicht zehrt –, wem bliebe sie nicht, die ersehnte, / sanft enttauschende, welche dem einzelnen Herzen / mühsam bevorsteht. „ („Ó és az éj az éj, ha a világûrrel teli szél / marja az arcunk –, kinek ne maradna õ, az áhított, / szelíden csalódást okozó, amelynek fáradságosan / néz elébe az egyes (emberi) szív"). Tehát ismét a „világûr" képzete, amint „kimarja az arcunk" – s az éj, amelynek az egyes emberi szív fáradságosan néz elébe; aztán a háttérben az ismert „szív és csillag"-összefüggés.
Csodálat és rettegés rejlik e sorpárban, reménykedõ biztonságérzet, fohászkodás és sóhaj – olyan pillanat ez, amelyben valamilyen távoli biztosítékok szilárdságot és teljességet ígérnek. A „Verhaltung" kifejezés („visszafogottság", „tartósság", „fojtottság"), Rilke egyik gyakorta vissza-visszatérõ szava, némiképpen fátyolba burkolja a sort, kizökkenti kissé a vers haladási sínérõl, befüggönyözi a vers kezdeti fényforrásait. Az 1924-es vers tõszomszédságában találunk egy másik költeményt, amelyben hasonló képek sorakoznak. Ebben az 1924. június 16-án keletkezett darabban azt olvassuk: „dass dir das Dasein eines Baums gelinge, / wirf Innenraum um ihn, aus jenem Raum, / der in dir west. Umgieb ihn mit Verhaltung." („hogy sikerüljön számodra egy fa létezése, / vess köré bensõ teret, abból a térbõl, / amely benned létezik. Vedd körül tartóssággal."). 1924 május derekán a költõ ezt írja egy másik versében: „Schon bricht das Glück, verhalten viel zu lang, / höher hervor und überfüllt die Wiese" („Már magasabbra tör elõ a boldogság, amely / túl sokáig visszafogott volt, és betölti a rétet"). A „fojtottság-tartósság" jelentésmezõi közötti rezegtetésen kívül az ad a kifejezésnek mágikus sugárzást, hogy a „verhalten" igében érzékeljük a „szét-tartás" (kiterjedés) árnyalatát is; az ige ilyen etimologikus szemléletét bizonyítja például a harmadik Duinói elégiában használt „vertratst" szó is, ahol ugyancsak nem „képviseletrõl" van szó, hanem „szét-rúgásról" (elterelésrõl, elhessegetésrõl). Rilke költészetét lehetetlen méltányosan felfogni anélkül, hogy kifejezéseibe ne pillantsunk bele olykor „függõlegesen" is – itt a szavak gyökereikbõl táplálkoznak.
Magyar fülnek szokatlanul hangozhat az „Übermass von Welt" fordulat. A „világ" szónak ez a névelõ nélküli, kemény elhelyezése a mondatban a kezdetektõl fogva jellemzõ Rilkére. (Ez a szóhasználat, persze, nem elõzmény nélkül való a német irodalomban. Goethe egy 1781 március elején írott, Frau von Steinnek címzett levelében írja: „Ez a kis lény [ez a nõ] megvilágosodást hozott számomra. Ennek van világa, vagy inkább övé a világ [Diese hat Welt oder vielmehr sie hat die Welt], tudja kezelni a világot [la manier], olyan, mint az ólom, amely egyetlen pillanat alatt ezer darabra képes szakadni, és aztán ismét egy golyóba kapaszkodik össze"). De most idézzünk egy kései versbõl, a Baudelaire-bõl: „und auch noch das Vernichtende wird Welt" („és még ami megsemmisítõ, az is világgá változik". Nyilván mind Goethe (aki a „föld-érzés és föld-illat" költõje volt), mind Rilke (aki a „das Hiesigé"-nek, „az Itteni"-nek, a földi, e világi, csakis e szélességen lehetséges teljesség misztikusa volt), azt érti a kifejezésen: az az igazi tapasztalat, amelyben tökéletes fedésben áll a kinti és benti valóság – ez a megértõ pillanat „wirklich" („valóságos") – ebben a pillanatban lélekké igazodik a tárgy és tárgyiasul a lélek (Goethe alkalmasint az „érzés nélküli érzés" kifejezést használja). A magyar költészetben Rilkével nagyban rokonítható József Attila fejezi ki ezt számunkra emlékezetesen, egyik töredékében: „Ha lelked, logikád, / mint patak köveken / csevegve folyik át / dolgokon egeken –". Igen, Rilke költeménye pontosan ezt a világgal azonosuló bensõ pillanatot fejezi ki: ez a költõ általában az Egész nyelvén beszél a részekrõl is.
Az elsõ két sorban besötétült ég alá a harmadik sorban érkezik meg az ember, érkezünk meg „mi". A harmadik-negyedik sor nyilván azt mondja: mi túl távol vagyunk az égbolthoz, semhogy onnan valóságos, életünket komolyan befolyásolni képes, „figuránkat megváltoztató" hatás érhetne bennünket (az Angestaltung szó egyébként Rilke találmánya); viszont ahhoz túl közel vagyunk hozzá, hogysem elfordulhatnánk tõle; a szembesülés elkerülhetetlen. A hingestellt igenév utal arra az elsõdleges hatalomra vagy erõre, amely erre a pontra állított minket; nem magunk választottuk ezt a furcsa helyzetet: másnak az elrendelését teljesítjük. A szöveg második mondatának súlyos statikus ítélete nem nevezi meg az események irányát, noha érzékelteti a feszültséget. Nem tudjuk meg, vajon az Angestaltung és Abkehr szavakba épített ellentétes irányú energiák („An"-„Ab"-hoz, -tól honnan) származnak és merre irányulnak. Mindenesetre annyi bizonyosnak rémlik, hogy az „égiek és földiek" közötti viszony nélkülözi az elevenséget, és – hogy Robert Musil egyik kifejezését kölcsönözzem – az „aktív passzivitás" állapotába ért: valahogy csomóvá vált az ember a világban, noha a transzcendens madzag az égig ér.
Érdekes, hogy a Nachthimmel und Sternenfall elõtt néhány héttel született Mitterer-versek közül az egyik töredék ugyanezt a témát variálja. „Ja, sie sind fern genug, um zu bejahen, / was als Gebet zu ihnen sich entschliesst, / doch dem, der sie nicht ehrt, sind sie die nahen, / in denen er die Welt verweigert liest. // Die Stirne wider einen Stern gestemmt, / lebt mancher Aufgelehnte stark und fremd. / Doch wer sich so erzieht, dass er bemerke, / was ihn von dem Gestirn her zieht und hemmt, / der fühlt die Biegsamkeit in seiner Starke." („Igen, [a csillagok] elég messze vannak, semhogy igenelnék, / ami ima formájában elébük merészkedik, / de mégis annak, aki nem tiszteli õket, õk a közeliek, / akikben a világot megtagadva olvassa. // Homlokát egy csillagnak feszítve, / erõsen és idegenül él egy-egy lázadó. / De mégis, aki így neveli magát, hogy észrevegye, / mi vonzza és gátolja a csillag felõl, / az érzi a hajlékonyságot izmaiban [erejében].") Ez a vers tehát mintha azt sugallná, hogy az égiek éppen azt fogadják megértéssel, aki nem bálványozza õket, s az imát is csupán azért hallgatják meg, mert túl messzirõl érkezik. A „távol-közel" fogalompárnak ez a viszonylagossága, persze azt is jelenti, hogy közvetett indoklást nyer a „Weigerung" („vonakodás") és a „felismerhetetlenségig fokozott magány" rilkei gondolata. Életünket a bizonytalanságban kell megvalósítanunk.
A második szakaszban hirtelen megmozdul a költemény talaja. „Da fällt ein Stern!" („S akkor lehull egy csillag!") A csillaghullás látványa Rilke legmegrázóbb tapasztalatai közé tartozik: maga a rendíthetetlenségében lenyûgözõ csillagég látszik roppanni egyet, miközben egy „gyönyörû ívben" fellobbanó sors-ábra rajza jelenik meg a sötét éjszakai égen. Ismét kettõs, sõt hármas rétegû élményrõl van itt szó. Megremeg a szilárdnak hitt Végtelen (megrettenés), a csillag tökéletes ívû rajzot vet az égre (csodálat), és egyúttal „átjárja a szívet" (személyessé itatódó természeti esemény). A képzetcsoport Rilke szemléletében szervesen összefonódik, ízei nem választhatók el egymástól, s itt is csupán az elemzés kedvéért próbálom elemeire bontani. Az 1915-ös „Der Tod" („A halál") címû vers a következõ sorokkal végzõdik: „O Sternenfall, / von einer Brücke einmal eingesehn –: / Dich nicht vergessen. Stehn!" („Ó, csillaghullás, / megtapasztalva (‘belátva’) egyszer egy hídról –: / nem elfelejteni téged. Állni!"). A sorokban, látjuk, a megrendültség eleme kerül elõtérbe... Választott költeményünk évében, 1924-ben, két rokon hangulatú vers is születik még. A „Weisst du noch: fallende Sterne" és a Marina Cvetajevának szentelt „Elégia". Az elsõt csak magyar fordításban idézem: „Tudod még: hullócsillagok, melyek / keresztben mint lovak szökelltek át az egeken / kívánságaink hirtelen odatartott / rúdjai felett – olyan sok kívánságunk volt? – / hiszen számtalan csillag szökellt; / szinte minden felpillantás el volt jegyezve / játékaik sebes kockázatával, / és Egésznek érezte magát a szív / ragyogásuk romjai alatt / és tökéletes volt, mintha túlélné õket!" Ismét a megindultság, a szív mélységes összeszövõdése a külsõ égi eseménnyel, a túlélés reménye – valamely fûtött lélek-metafora keretében. A Cvetajeva-elégia is ezzel a sóhajjal indul: „Ó, a világegyetembe hulló veszteségek, Marina, a lebukó csillagok!" – de a vers lényegében egyfajta egyetemes méltányosság és egyensúly himnusza, egy olyan örök, háboríthatatlan egyensúlyban mûködõ világegyetemé, ahol nincsen „lent" és „fent", ahol „az alsó istenek is követelik a maguk dicséretét", s a részleges sérelmek, megingások és arányeltolódások végül mégis csupán átmeneti szeszélyek a világ nagy, egyiptomian állandó rend-masszívumában.
A személyes megilletõdés elemérõl Rilke több levelében is említést tesz. Egyik Lou Andreas-Saloménak címzett küldeményében, 1919 januárjában, (sajnos, épp e ponton elveszett egy féloldalnyi a levélbõl) így ír: „feszült várakozásban és nagylelkûen, sietség nélkül, az éjszakai téren áthulló csillag látványa folytán, mely egyszersmind átsiklott a szívem közepén is. Ez volna hát az a két élmény, amely – a fatörzzsel szerzett élményem mellett –, mintegy elsõ vázlatként, bensõ létezéssé sûrûsödhetne... igen, pontosan ez a feladat: térré, bensõ térré alakulni!". 1919. december 20-án Nanny Wunderly-Volkartnak: „Vannak hullócsillagok most is; három napja, amikor nagy szorongások közt kiballagtam, épp leesett egy, csodálatos volt, a szûk kis utca fölött. Rám ez mindig hallatlanul erõsen hat, átnyilallik az életemen – mert ív-formában történõ esés ez, zuhanás, amely – miközben megtörténik – tudatára ébred, hogy az isteni térben nincsen „alul" és „felül": ezért a büszkeség ebben a hirtelen folyamatban, ez a nagylelkû bizakodás, ez a tiszta eszmélkedés." (Szemlátomást Rilke „labda-képzetére" emlékeztet a hullócsillagnak efféle szemlélete, csakhogy ott az „egekbõl" labdát dobó „örök játszótársnõ" mitikus figurája, például a „Solang du Selbstgeworfnes fängst..." kezdetû szövegben, meglehetõsen késõn jelenik meg.)
A vers második szakasza nagyszerû látomásban érzékelteti a vétkesség és megbocsátás fogalmainak viszonylagosságát, általában: az emberi fogalmak törékenységét és szûkösségét – felvillantva a kérdések mögött egy tágas, mélyebben igazságos, de kifürkészhetetlen mértékekkel mérõ „égi" értékrendet. Az óriási csillagsátor gömbjének égi rovátkáit ugyan nem ismerjük, de az a tény, hogy néha abból a kemény foglalatból is kihullhat egy-egy „égkõ", figyelmeztet a „lenti" és „fenti" rend rokonságára és egymásban való tükrözõdésére.
Rilke költeményérõl nem tudjuk eldönteni véglegesen és kötelezõen, milyen hit-elemeket rejteget. Csupán a nagyszerû égi-földi párhuzam megidézésére vállalkozik, megrendítõen egymásba ágyazódó képeivel, nagyarányú – hitnél is bizonyosabb – tartózkodásával, lentet és fentet együttlátó figyelmével. S ha egy helyütt azt mondja: a pusztítás éppen „véletleneinkben" történik meg a legelemibb erõvel, akkor most hozzátehetjük: a törvényeket földerengetõ tökéletes mûalkotás mindig képes ellensúlyozni bennünk egy-egy parányi pusztítást.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu