STÉPHANE COURTOIS

A kommunizmus vétkei

---

„Az élet vereséget szenved a haláltól,
de az emlékezet megnyeri csatáját a semmi ellen."

Tzvetan Todorov
Az emlékezet visszásságai

De azért a mi századunk mintha túltett volna elõdein ebben a tekintetben. Csak pillantsunk vissza, máris adódik a megsemmisítõ következtetés: nagy emberi katasztrófák százada volt ez – két világháború, nácizmus – és akkor még nem is említettük, hogy milyen körülhatároltabb tragédiák zajlottak le Örményországban, Biafrában, Ruandában és máshol. Az Ottomán Birodalom valóságos népirtást vitt végbe az örmények közt, Németország pedig a zsidók és a cigányok közt. Mussolini Olaszországa az etiópokat mészárolta.

A csehek vonakodva ismerik be, hogy 1945-46-ban nem éppen kifogástalanul bántak a szudétanémetekkel. Ma már a kis Svájcnak is van röstellnivalója a múltjában, hogy olyan arannyal üzérkedett, amelyet kivégzett zsidóktól raboltak el a nácik, ha nem fogható is ennek a cselekménynek a súlyossága a népirtás szörnyûségéhez.

A kommunizmus is ebbe a tragédiákkal zsúfolt történelmi idõsíkba illeszkedik belé. Sõt ez a kor egyik legmélyebbre ható és legjelentõsebb mozzanata. Éppen a kommunizmus, ennek az 1914-ben kezdõdõ és Moszkvában, 1991-ben végzõdõ, rövidke XX. századnak legfontosabb jelensége áll e körkép kellõs közepében. A kommunizmus, amely elõbb volt, mint a fasizmus, a nácizmus, de túl is élte õket, és amely a négy nagyobb földrészre terjedt ki.

Tulajdonképpen mit is illetünk ezzel a névvel, hogy „kommunizmus"? Itt és mindjárt tisztáznunk kell, hogy mi a különbség elmélet és gyakorlat közt. Politikai filozófiaként már évszázadok, ha ugyan nem évezredek óta van kommunizmus. Hiszen már Platón kifejtette Az államban annak az eszményi városnak a gondolatát, ahol nem rontja meg az embert pénz és hatalom, és ahol bölcsesség, értelem és igazság uralkodik. Hiszen már egy olyan kiváló gondolkodó és államférfi is, mint Sir Thomas More, a híres Utópia szerzõje, aki Anglia kancellárja volt 1530-ban, és VIII. Henrik hóhérbárdja oltotta ki az életét, szintén annak az eszményi városnak az elõfutára volt. Az utópikus módszer tökéletesen megfelelõnek mutatkozik a társadalombírálat eszközéül. Része az eszmei vitáknak, márpedig azok táplálják demokráciáink éltetõ levegõjét. De az a kommunizmus, amelyrõl itt esik szó, nem az eszmék egében található. Nagyon is valóságos kommunizmus az, bizonyos korban volt, bizonyos országokban, és híres vezetõk testesítették meg, Lenin, Sztálin, Mao, Ho Si Minh, Castro stb. és, a mi történelmünkhöz közelebb, Maurice Thorez, Jacques Duclos, Georges Marchais.

Bármilyen mélyen épültek is be az 1917 elõtti kommunista tanok a valóságos kommunizmus gyakorlatába – még visszatérünk rá –, mégis ez a valóságos kommunizmus hozta mûködésbe a módszeres elnyomást, úgyannyira, hogy, tébolyult pillanataiban, kormányzati módszerré emelte a rémuralmat. Azért vajon ártatlan-e az ideológia? Komor, vaskalapos elmék unásig hajtogathatják, hogy ennek a valóságos kommunizmusnak semmi köze az eszményi kommunizmushoz. Nyilvánvaló képtelenség is volna Jézus Krisztus elõtt, a reneszánsz idején, vagy akár a XIX. században kidolgozott elméleteknek tulajdonítanunk XX. században bekövetkezett eseményeket. De azért, ahogy Ignazio Silone írja, „akár a fa, a gyümölcsérõl ismerszik meg valójában a forradalom". A „bolsevik" néven ismert orosz szociáldemokraták nem ok nélkül határozták el 1917 novemberében, hogy „kommunistának" nevezik magukat. Az sem véletlen, hogy emlékmûvet emeltek a Kreml tövében azok – Morus vagy Campanella – dicsõségére, akiket elõdeiknek tekintettek.

Az egyéni bûncselekményeken, egyedi, alkalmi gyilkosságokon túl, a kommunista rendszerek valóságos kormányzati módszerré emelték a tömeggyilkosságot, hogy megalapozzák az uralmukat. Igaz, hogy különbözõ idõszakok – Kelet-Európában néhány év, a Szovjetunióban vagy Kínában néhány évtized – elmúltával már veszített erejébõl a rémuralom, megszilárdultak a rendszerek a mindennapi elnyomás, minden tájékoztatási eszköz cenzúrázása, a határok ellenõrzése, a belsõ ellenzék elûzése révén. De „a rémuralom emléke" továbbra is gondoskodott róla, hogy hihetõ, ennélfogva hatásos legyen a fenyegetõ elnyomás. Egy idõben népszerûek voltak Nyugaton a kommunista kísérletek, ám egyik sem volt kivétel ez alól a törvény alól: sem a „Nagy Kormányos" Kínája, sem Kim Ir Szen Koreája, még a „kedves Ho Apó" Vietnamja, vagy a nyalka Fidel és mellette a makulátlan Che Guevara Kubája sem, de meg ne feledkezzünk már Mengisztu Etiópiájáról, Neto Angolájáról és Nadzsibullah Afganisztánjáról.

Nos, jogos és természetes lett volna, de a kommunizmus vétkei soha sem kerültek mérlegre, sem történelmi, sem erkölcsi szempontból. Kétségkívül az elsõk közt kíséreljük meg, hogy így, központi és egyszersmind átfogó tekintetben, a bûncselekmények oldaláról vizsgáljuk, közelítsük meg a kommunizmust. Majd szemünkre vetik, hogy a legtöbb ilyen vétek összhangban állt valamiféle „törvényességgel", és olyan fennálló rendszerek intézményei alkalmazták ezt a „törvényességet", amelyeket elismertek nemzetközileg, és amelyeknek vezetõit fényes külsõségek közt fogadták a mi vezetõink. De vajon a nácizmussal nem ugyanígy voltunk? Nem a kommunista rendszerek igazságszolgáltatása, hanem a természetes emberi jogok íratlan törvénykönyve alapján minõsítjük azokat a vétkeket, amelyeket ebben a könyvben ismertetünk.

A kommunista rendszerek és pártok, a politikájuk, a hazai társadalmaikhoz és a nemzetközi világhoz fûzõdõ kapcsolataik története nem pusztán ezekre a bûncselekményekre szorítkozik, még csak nem is a rémuralomra és az elnyomásra. A Szovjetunióban és a „népi demokráciákban" Sztálin halála után, Kínában pedig Mao halála után megenyhült a rémuralom, lassan színesebbé vált a társadalom, és a világban állandó szólam lett a „békés egymás mellett élés", noha csak „az osztályharc folytatása volt más formákban". Ám a levéltárak és a bõséges személyes vallomások azt tanúsítják, hogy kezdettõl fogva a rémuralom volt a modern kommunizmus egyik leglényegesebb vonása. Hagyjuk már az afféle gondolatokat, hogy, ha itt-ott agyonlõtték a túszokat, itt-ott lemészárolták a lázadó munkásokat, itt-ott halomra gyilkolták az éhezõ parasztokat, ez csak egy-egy országra, egy-egy korszakra jellemzõ, alkalmi „kisiklás" volt. Mi nem egyenként vesszük szemügyre a különbözõ szakterületeket, és úgy fogjuk föl, hogy, egész fönnállása alatt, az egész kommunista rendszernek a bûncselekmény volt az egyik jellemzõje.

Mirõl, miféle vétkekrõl fogunk itt beszélni? A kommunizmus megszámlálhatatlan sok bûnt követett el: elõször is a szellem ellen, de az egyetemes kultúra és a nemzeti kultúrák ellen is. Sztálin százszámra romboltatta le a moszkvai templomokat; Ceauºescu tönkretette Bukarest történelmi városmagját, hogy nagyzoló építményeket emeljen a helyébe fellengzõs távlatokkal; Pol Pot kõrõl kõre lebontatta a Phnom Penh-i székesegyházat, és a vadon martalékának vetette oda Angkor templomait; a maoista kulturális forradalom alatt fölbecsülhetetlen kincseket zúztak szét és égettek el a vörösgárdisták. Mégis, bármilyen súllyal nehezednek is ezek a pusztítások az érintett nemzetek és az egész emberiség jövõjére, ugyan mennyit nyomnak a latban emberek, férfiak, nõk, gyerekek tömeges legyilkolása mellett?

Szóval csakis az ember elleni vétkeket vettük számításba; ezek alkotják a rémuralom, mint jelenség lényegét. Sok közös van bennük, bár rendszere válogatja, hol milyen gyakorlat járja leginkább: kivégzés, különbözõ úton-módon – agyonlövés, akasztás, vízbe fojtás, agyonverés, bizonyos esetekben harci gáz, mérgezés vagy autóbaleset útján – halálra éheztetés – éhínség szándékos elõidézése és/vagy élelemsegély elmulasztása – deportálás – ekkor (gyalogmenetben vagy marhavagonban való) szállítás közben vagy a lakó- és/vagy kényszermunkahelyen (kimerültség, betegség, éhezés, megfagyás miatt) egyaránt bekövetkezhet a halál. A „polgárháborúnak" mondott idõszak nehezebben ítélhetõ meg: nem könnyû eldönteni, hogy mi írható a hatalom és a lázadók harcának a számlájára, és mit tekintsünk a polgári lakosság lemészárlásának.

De azért fölállíthatunk egy hevenyészett számszerû mérleget; ez még csak hozzávetõleges mérleg, még tüzetes pontosítást kíván, de, személyes becslés alapján, kézzelfoghatóvá teszi a dolog súlyosságát, és fogalmat ad a nagyságrendjérõl:

A Szovjetunió – 20 millió halott,

Kína – 65 millió halott,

Vietnam – 1 millió halott,

Észak-Korea – 2 millió halott,

Kambodzsa – 2 millió halott

Kelet-Európa – 1 millió halott

Latin-Amerika – 150 000 halott,

Afrika – 1,7 millió halott,

Afganisztán – 1,5 millió halott,

a nemzetközi kommunista mozgalom és hatalmon nem lévõ kommunista pártok áldozatainak száma – körülbelül tízezer halott.

Összesen megközelíti a százmillió halottat.

E számok mögött nagyon különbözõ helyzetek húzódnak meg. Vitathatatlan, hogy, viszonylagos értelemben, Kambodzsa „vezet", ahol, három és fél év alatt, Pol Pot sikeresen kiirtotta az ország egész lakosságának körülbelül egynegyedét, a legiszonyúbb módon, az általános éhínség és kínzás eszkö-

zeivel. A maoista eljárás meg az áldozatok tömegének roppant arányaival képeszti el az embert. A lenini és sztálini Oroszország pedig valósággal vérfagyasztó azzal a kísérleti, de tökéletesen átgondolt, következetes és politikus vérengzésével.

Ez a kezdetleges megközelítés nem tisztázhatja teljesen a kérdést; elmélyült taglalásához a bûntett meghatározásán nyugvó „minõségi" módszer szükséges. Ennek a módszernek „objektív" és jogi ismérvekre kell támaszkodnia. 1945-ben foglalkoztak elõször az állam által elkövetett bûncselekmény kérdésével, a Nürnbergi Törvényszéken, amelyet a szövetségesek állítottak föl a náci bûntettek megítélése céljából. A bíróság szabályzatának 6. cikkelye határozza meg ezeknek a bûncselekményeknek a jellegét, és három ilyen fõ bûntettet nevez meg: béke elleni bûntett, háborús bûntett, emberiség elleni bûntett. Nos, ha összességükben vizsgáljuk meg a lenini–sztálini rendszerben, majd általában a kommunista világban elkövetett bûntetteket, mindhárom említett bûncselekményfajtát megtaláljuk köztük.

A béke elleni bûntettek a 6a. cikkelyben vannak meghatározva, mégpedig így: „támadó háború, vagy szerzõdések, biztosítékok vagy nemzetközi megállapodások megszegésével kapcsolatos háború, vagy valami olyan öszszehangolt tervben vagy összeesküvésben való részvétel, amely az említett bûncselekmények közül valamelyiknek az elkövetésére irányul". Sztálin kétségkívül elkövette ezt a fajta bûncselekményt, már csak azzal is, hogy titokban, az 1939. augusztus 23-i és szeptember 28-i megállapodásban megegyezett Hitlerrel, hogy felosztják Lengyelországot és a Szovjetunióhoz csatolják a balti államokat, Észak-Bukovinát és Besszarábiát. Az augusztus 23-i szerzõdés közvetlenül elõsegítette a második világháború kitörését, mert elhárította azt a veszélyt, hogy Németország két fronton legyen kénytelen hadat viselni. Sztálin más bûncselekményt is elkövetett a béke ellen, amikor 1939. november 30-án megtámadta Finnországot. Ugyanilyen bûncselekmény Észak-Korea váratlan támadása Dél-Korea ellen, 1950. június 25-én és a kommunista Kína hadseregének erõteljes beavatkozása. A Moszkva irányította kommunista pártok egy idõben egymást váltogató fölforgató tevékenysége szintén a béke elleni bûntettek közé sorolható, mert háborúkba torkollott; így az 1979. december 27-i afganisztáni kommunista államcsíny a Szovjetunió nagyarányú katonai beavatkozására vezetett, és olyan háborút indított el, amely még ma sem ért véget.

A 6b. cikkely úgy határozza meg a háborús bûntetteket, hogy „hadi törvények és szokások megsértése. Ez a törvénysértés a meghódított területeken élõ polgári lakosság legyilkolását, kényszermunkára vagy bármilyen más célra való elhurcolását, a vele való rossz bánásmódot foglalja magába, bár nem csak ezekre korlátozódik, továbbá a hadifoglyok és a tengeren elfogott személyek legyilkolását és a velük való rossz bánásmódot, túszok kivégzését, köz- vagy magánjavak fosztogatását, városok és falvak oktalan lerombolását vagy mindenféle katonailag indokolatlan pusztítást is". A hadi törvények és szokások olyan egyezményekben vannak lefektetve, amelyek közül az 1907-es hágai egyezmény a legismertebb; ez azt mondja ki: „A lakosság és a hadviselõk háború idején is a civilizált nemzetek, az emberiesség törvényei és a közfelfogás követelményei kialakította szokásjogból eredõ emberi jogi alapelvek hatálya alatt állnak."

Hát, Sztálin számos háborús bûncselekményt rendelt el, vagy hagyott jóvá; ezek közül majdnem minden 1939-ben foglyul ejtett lengyel katonatiszt legyilkolása volt a leglátványosabb; csak egy részüket teszi ki a 4500 katyñi halott. De sokkal nagyobb arányú más bûncselekmények észrevétlen maradtak, így az 1943 és 1945 közt foglyul ejtett több százezer német katona meggyil-

kolása vagy halála a Gulag táboraiban; tegyük hozzá azokat a német nõket, akiket tömegesen erõszakoltak meg a Vörös Hadsereg katonái a megszállt Németországban; akkor még egy szót sem ejtettünk a Vörös Hadsereg elfoglalta országok egész ipari gépezetének módszeres kifosztásáról. Ugyancsak a 6b. cikkely vonatkozik a kommunista hatalommal nyíltan szembeszálló, szervezett ellenállókra, ha fogságba estek és agyonlõtték vagy elhurcolták õket: például a náciellenes lengyel ellenálló-szervezetek katonáira (POW, AK), a fegyveres balti és ukrán partizánszervezetek tagjaira, az afgán ellenállókra stb.

Az „emberiség elleni bûntett" kifejezés 1915. május 18-án jelent meg abban a nyilatkozatban, amelyet Franciaország, Anglia és Oroszország adott ki Törökország ellen az örmények lemészárlása miatt, amelyet úgy minõsítettek, hogy „Törökország új bûncselekménye az emberiség és a civilizáció ellen". A náci túlkapások arra bírták rá a Nürnbergi Törvényszéket, hogy újra meghatározza ezt a fogalmat 6c. jelû cikkelyében: „Gyilkosság, kivégzés, rabszolgasorba döntés, elhurcolás és a háború elõtt vagy alatt mindenféle polgári lakosság ellen elkövetett mindenféle embertelen cselekedet, valamint a politikai, faji vagy vallási okok miatt végrehajtott üldözés, ha ez a cselekedet vagy üldözés – akár kimerítette, akár nem azon ország belsõ jogrendszerének megsértését, amelyben elkövették – a Törvényszék illetékességi körébe tartozó bármiféle olyan bûntett következtében, vagy ezzel a bûntettel kapcsolatban ment végbe."

François de Menthon francia fõügyész, Nürnbergben, ezeknek a bûntetteknek világnézeti vonatkozását is hangsúlyozta vádbeszédében:

„Arra kívánok rámutatni önök elõtt, hogy minden szervezett és tömeges bûncselekmény abból fakad, amit lélek elleni bûntettnek bátorkodom nevezni, akarom mondani, egy olyan tanból, amely minden olyan szellemi, értelmi vagy erkölcsi értéket tagad, amelynek alapján évezredek óta igyekeztek a népek emberi sorsunk jobbrafordításán munkálkodni, és arra törekszik, hogy visszavesse az emberiséget a barbárságba, már nem az õsnépek természetes és ösztönös barbárságába, hanem valami ördögi, mert öntudatos barbárságba, amely minden olyan anyagi eszközt fölhasznál céljai érdekében, amelyet a korszerû tudomány bocsát az ember rendelkezésére. A lélek elleni vétség: íme a nemzetiszocializmus eredendõ bûne; minden bûntette ebbõl fakad. Ez a szörnyûséges tan pedig a fajgyûlölet. [...] Akár béke elleni bûnrõl, akár háborús bûntettekrõl van itt szó, nem alkalmi, esetleges bûnözéssel találjuk szembe magunkat, amelyet, ha nem is igazolhatnának, de magyarázhatnának a körülmények, hanem, igenis, módszeres bûnözéssel van itt dolgunk, és ez közvetlenül és szükségképpen abból a szörnyûséges tanból fakad, amelyet eltökélten, szántszándékkal szolgáltak a náci Németország vezetõi."

François de Menthon azt is kifejtette, hogy a német hadigépezet pótmunkaerõvel való ellátására irányuló deportálások és az ellenzékiek elpusztítását célzó deportálások csupán „annak a nemzetiszocialista tannak természetes következményei voltak, amely szerint az ember semmit sem ér önmagában, hacsak nem a német fajt szolgálja". A Nürnbergi Törvényszéken minden fölszólalás hangsúlyozta az emberiség elleni bûntett egyik legfõbb vonását: hogy egy bûnös politika és gyakorlat szolgálatába állították az államhatalmat. De a Törvényszék illetékessége csak a második világháború alatt elkövetett bûncselekményekre korlátozódott. Elkerülhetetlen volt hát, hogy olyan helyzetekre is kiterjesszék ezt a jogfelfogást, amelyek nem kapcsolatosak ezzel a háborúval. Az 1992. július 23-án elfogadott új francia Büntetõ törvénykönyv így határozza meg az emberiség elleni bûntettet: „Politikai, bölcseleti, faji vagy vallási okok elõidézte és a polgári lakosság valamely csoportja ellen tervszerûen és szervezetten végrehajtott deportálás, rabszolgasorba taszítás, rögtöni kivégzések módszeres és tömeges gyakorlata, személyek eltûnésével, kínzással vagy embertelen cselekedetekkel járó emberrablás".

Nos, mindezek a meghatározások, különösen az új francia meghatározás számos olyan bûntettre illenek rá, amelyeket Lenin alatt, fõleg Sztálin alatt és azután minden kommunista rendszerû országban követtek el, Kuba és a sandinista Nicaragua kivételével (bár fenntartással említjük ezt a kivételt). Vitathatatlannak tetszik az alapfeltétel: a kommunista rendszerek „az ideológiai egyeduralom politikáját gyakorló állam nevében" jártak el. A rendszer ésszerû és szükségszerû alapja, egy tan nevében öltek meg tízmilliószámra ártatlanokat, pedig semmiféle bûncselekményt nem lehetett a terhükre róni, hacsak el nem ismerjük, hogy bûn, ha nemes, burzsuj, kulák, ukrán, de akár munkás vagy éppen... kommunista párttag valaki. A tevékeny türelmetlenség is része volt a végrehajtandó programnak. Hiszen a szovjet szakszervezetek nagy-

fõnöke, Tomszkij is megmondta 1927. november 13-án a Trudban: „Más pár-

tok is lehetnek minálunk. Csak megkülönböztet bennünket egy alapelv a Nyugattól; így képzelhetõ el a helyzet: egy párt uralkodik, a többi meg mind a dutyiban."2

Az emberiség elleni bûncselekménynek többrétû a fogalma, és pontosan, néven nevezett bûntetteket foglal magába. A népirtás az egyik legsajátosabb. A zsidók ellen elkövetett náci népirtás miatt és a Nürnbergi Törvényszék 6c. cikkelyének pontosítása céljából, az Egyesült Nemzetek szervezete 1948. december 9-i egyezménye így határozza meg a népirtást: „Népirtásnak tekintendõ egy nemzeti, nemzetiségi, faji vagy vallási csoportnak, mint olyannak teljes vagy részleges elpusztítására irányuló alábbi cselekedetek közül bármelyiknek az elkövetése: a) a csoport tagjainak meggyilkolása; b) a csoporttagok testi vagy szellemi épségének súlyos megsértése; c) olyan életkörülmények szándékos rákényszerítése a csoportra, amelyek annak teljes vagy részleges fizikai pusztulására vezetnek; olyan rendelkezések, amelyek gátolják a gyerekszülést a csoportban; d) a csoport gyerekeinek kényszerû áttelepítése egy másik csoporthoz."

Az új francia Büntetõ törvénykönyv még átfogóbban határozza meg a népirtást: „Olyan cselekedet, amely, megfontolt terv alapján, valamely nemzeti, nemzetiségi, faji vagy vallási csoport vagy, bármilyen más önkényes ismérv alapján, egy bizonyos csoport teljes vagy részleges elpusztítására tör" (tõlünk a kiemelés). Nem mond ellent ez a jogi meghatározás André Froissard bölcseletibb jellegû fölfogásának, aki szerint „emberiség elleni bûntett áll fenn, ha azért ölnek meg valakit, mert megszületett".3 Vaszilij Grosszman pedig ezt mondja Pantha rhei címû remek kisregényében hõsérõl, a táborokból visszatérõ Ivan Grigorjevicsrõl: „Az maradt, ami a születésekor volt, ember."4 Éppen ezért sújtott le rá a rémuralom. A francia meghatározás lehetõvé teszi, hogy hangsúlyozzuk: nem csak egyfajta népirtás van – faji eredetû, mint a zsidók esetében –, hanem néha társadalmi csoportokat is célba vehet. Egy Berlinben, 1924-ben kiadott könyvben – az a címe: A vörös terror Oroszországban – Szergej Melgunov orosz szocialista történész a Cseka (a szovjet politikai rendõrség) egyik elsõ fõnökét, Láciszt idézi, aki 1918. november 1-jén ilyen utasításokat adott a fogdmegjeinek: „Mi nem egyes személyek ellen viselünk hadat. A burzsoáziát irtjuk ki, mint osztályt. Ha nyomoznak, ne irományok és bizonyítékok után kutassanak, hogy mit tett vagy mondott a vádlott a szovjet hatóságok ellen. Elõször is azt kérdezzék tõle, hogy melyik társadalmi osztályhoz tartozik, milyen származású, milyen nevelésben, oktatásban részesült, mi a foglalkozása."5

Lenin és elvtársai eleve a könyörtelen „osztályharc" alapjára helyezkedtek, elpusztítandó ellenségnek tekintették a politikai, világnézeti ellenfelet, sõt még a tartózkodó lakosságot is, és úgy is bántak vele. A bolsevikok eltökélték, hogy mindenféle ellenzéket, az egyeduralmukkal szembeszálló mindenféle, akár csak passzív ellenállást is megsemmisítenek, nemcsak jogilag, hanem fizikailag is, és nemcsak akkor, ha ez az ellenállás politikai ellenzéki csoportok mûve, hanem akkor is, ha társadalmi csoportoknak – a nemességnek, a burzsoáziának, az értelmiségnek, az egyháznak stb. és hivatásrétegeknek (katonatiszteknek, csendõröknek...) – mint olyanoknak mûve, és ez a törekvésük olykor a népirtás arányait öltötte föl. 1920-tól a „kozáktalanítás" nagymértékben megfelel a népirtás ismérvének: kiirtották a kozákságot, ezt a jól körülhatárolható területen honos egész lakosságot, mint olyat, a férfiakat agyonlõtték, a nõket, gyerekeket és öregeket deportálták, a falvakat letarolták vagy átadták új, nem kozák telepeseknek. Lenin egy kalap alá vette a kozákokat (a francia forradalom ellen forduló) Vendée-val, és olyan bánásmódot szánt nekik, amelyet Gracchus Babeuf, a modern kommunizmus „feltalálója" „populicidiumnak"6 nevezett el 1795-ben.

1930–32-ben, a „kuláktalanítás" csak megismételte – nagyban – a „kozáktalanítást"; Sztálin már a kezdet kezdetén büszkén vállalta ezt a mûveletet, amelynek egyre harsogta jelmondatát a rendszer propagandája: „mint osztályt kell kiirtani a kulákságot". Aki ellenállt a közös gazdálkodásnak, azt agyonlõtték, a többit deportálták asszonyokkal, gyerekekkel, öregekkel együtt. Igaz, nem mindüket végezték ki azonnal, de Szibéria vagy a Távol-Észak feltöretlen tájain megkövetelt kényszermunka nem sok esélyt hagyott nekik, hogy életben maradjanak. Több százezeren lelték ott halálukat, de -

máig ismeretlen az áldozatok pontos száma. A falusi lakosság ellenállt az erõszakos szövetkezetesítésnek, s ezzel kapcsolatos az 1932–33-as nagy ukrajnai éhínség, amely hatmillió ember halálát okozta néhány hónap alatt.

Itt kerül együvé az „osztályalapú" népirtás a „faji alapú" népirtással: egy ukrán kulák kisfiú éhhalála, akit a sztálini rendszer taszított szándékosan éhínségbe, éppen annyit „nyom a latban", mint egy zsidó kisfiú éhhalála, akit a náci rendszer taszított éhínségbe a varsói gettóban. Ez a megállapítás semmiképpen sem vitatja, hogy „Auschwitz egyedülálló": a legmodernebb technikai eszközök alkalmazása, a valóságos „iparszerûség", egy „megsemmisítõ üzem" kiépítése, a gáz használata, az elégetés teszi azzá. Csak rámutat sok kommunista rendszer egyik sajátosságára: az „éhségfegyver" módszeres használatára; arra törekszik a rendszer, hogy ellenõrzése alatt tartsa a rendelkezésre álló teljes élelmiszerkészletet, és újra elosztja, de csak kinek-kinek „érdeme" vagy „érdemtelensége" szerint, és olykor igen bonyolult adagolási rend alapján. Ez az eljárás odáig fajulhat, hogy óriási éhínségeket okoz. Ne feledjük, hogy az 1918 utáni idõszakban csak a kommunista országokban voltak többszázezernyi vagy akár milliónyi ember halálát okozó éhínségek. Még az utóbbi évtizedben is két magát marxista–leninistának valló afrikai ország – Etiópia és Mozambik – volt kénytelen elszenvedni ilyen gyilkos éhínséget.

Fölvázolhatjuk ezeknek a bûntetteknek általános gyorsmérlegét:

– túszok vagy ítélet nélkül bebörtönzött emberek tízezreinek agyonlövése és több százezer 1918 és 1922 közt föllázadt munkás és paraszt lemészárlása;

– ötmillió ember halálát okozó éhínség 1922-ben;

– a doni kozákok kiirtása, illetve elhurcolása 1920-ban;

– tízezrek legyilkolása koncentrációs táborokban, 1918 és 1930 közt;

– mintegy 690 000 ember kivégzése az 1937–38-as nagy tisztogatás során;

– kétmillió kulák (vagy állítólagos kulák) deportálása 1930–32-ben;

– hatmillió ukrán elpusztítása szándékos éhínséggel és az élelemsegély elmulasztásával 1932–33-ban;

– több százezer lengyel, ukrán, balti, moldvai és besszarábiai deportálása 1939–1941-ben, majd 1944–45-ben;

– a volgai németek deportálása 1941-ben;

– a krími tatárok deportálása és sorsukra hagyása 1943-ban;

– a csecsenek deportálása és sorsukra hagyása 1944-ben;

– az ingusok deportálása és sorsukra hagyása 1944-ben;

– a kambodzsai városi lakosság deportálása-kiirtása 1975 és 1978 közt;

– a tibetiek lassú elpusztítása: a kínaiak mûve 1950 óta stb.

Vége-hossza nincs a leninizmus–sztálinizmus bûneinek, amelyeket szinte ugyanúgy Mao Ce-tung, Kim Ir Szen, Pol Pot rendszere is lemásol.

Fölvetõdik egy nehéz ismeretelméleti kérdés: megteheti-e a történész, hogy olyan fogalmakkal él a tények taglalása vagy értelmezése közben, mint „emberiség elleni bûntett" és „népirtás", amelyek, mint láttuk, a jog világába tartoznak? Vajon nem túlságosan függnek ezek a fogalmak valami paran-

csoló alkalmiságtól – mint a nácizmus elítélése Nürnbergben –, semhogy helyet kaphatnának egy középtávon érvényes elemzésre törekvõ történelmi fejtegetésben? Másfelõl meg vajon nincsenek ezek a fogalmak túlságosan megterhelve olyan „értékekkel", amelyek „meghamisíthatják" a történelmi elemzés tárgyilagosságát?

Ami az elõbbit illeti: századunk története megmutatta, hogy nem csak a nácik rovására írható az államok és állampártok mûvelte tömegmészárlás. Bosznia, Ruanda azt bizonyítja, hogy tartós gyakorlat ez, és kétségkívül ez lesz majd századunk egyik fõ jellegzetessége.

Az utóbbit illetõen: szó sincs róla, hogy visszatérjünk a XIX. század történettudományi felfogásához; akkor még inkább „ítélkezni", mintsem „megérteni" akart a történész. De azért, bizonyos ideológiai és politikai nézetek okozta roppant emberi tragédiák láttán, vajon lemondhat-e a történész egészen valamiféle – zsidó-keresztény civilizációnkból és demokratikus kultúránkból eredõ – humanista elvi felfogásról, például az emberi személyiség tiszteletérõl? Több neves történész habozás nélkül „emberiség elleni bûntett" kifejezéssel minõsíti a náci bûncselekményeket, például Jean-Pierre Azema egy „Auschwitzról"7 szóló cikkében, vagy Pierre Vidal-Naquet a Touvier-per8 kapcsán. Úgy látjuk hát, hogy nem helytelenül használjuk ezeket a fogalmakat a kommunista rendszerek idején elkövetett bizonyos bûncselekmények jellemzésére.

A hatalmon lévõ kommunisták közvetlen felelõsségének kérdésén kívül a cinkosság kérdése is fölvetõdik. Az 1987-ben átdolgozott kanadai Büntetõ törvénykönyv 7 (3.77). cikkelye szerint, a törvénysértési kísérlet, cinkosság, tanácsadás, bûnsegédi bûnrészesség, felbujtás vagy tényleges cinkosság bûncselekményét is magába foglalja az emberiség elleni bûntett elkövetése.9 A 7 (3.76). cikkely az alábbiakat is az emberiség elleni bûntettek közé sorolja: „bûntettre irányuló kísérlet, bûnszövetség, utólagos cinkosság, tanácsadás, bûnsegédi bûnrészesség vagy bûncselekményre való felbujtás" (tõlünk a kiemelés). Nohát, a húszas évektõl az ötvenes évekig a világ minden kommunistája és sok más személyiség nem gyõzött tapsolni Lenin, majd Sztálin politikájának. Emberek százezrei csatlakoztak a Kommunista Internacionáléhoz és „a forradalom világpártja" helyi szervezeteihez. Az ötvenes-hetvenes években megint csak százezrek tömjénezték a kínai forradalom „Nagy Kormányosát", és hozsánnáztak a Nagy Ugrásnak és a Kulturális Forradalomnak. Még közelebb hozzánk: sokan örvendeztek, amikor Pol Pot10 hatalomra került. Sokan bizonyára azt válaszolják, hogy „nem tudták". Igaz is, hogy nem mindig volt könnyû tudni, mert a titkolódzás volt a kommunista rendszerek egyik kedvelt védekezésmódja. Ám igen gyakran csak a harcias hithûség elvakultsága volt ez a tudatlanság. Pedig a negyvenes-ötvenes évek óta sok minden ismeretes és vitathatatlan volt. Nos, ha sok hízelgõ ma már hátat fordított is tegnapi bálványainak, csöndben és tapintatosan tette. De mit gondoljunk arról a mélységes erkölcstelenségrõl, amely titkon, magában szakít egy nyilvános elkötelezettséggel, de nem vonja le a tanulságait?

A kommunista rémuralom tanulmányozásának egyik úttörõje, Robert Conquest így írt 1969-ben: „Kétségkívül az volt az egyik tényezõ, amely egyáltalán lehetõvé tette a tisztogatást, hogy annyi ember csakugyan »bevette« [a nagy tisztogatást]. Ugyanis csak csekély érdeklõdést keltettek volna a perek, ha bizonyos külföldi – vagyis »független« – hírmagyarázók el nem híresztelték volna õket. Ezeket az utóbbiakat is terheli legalább egy kis felelõsség, mert cinkosságot vállaltak azokban a politikai gyilkosságokban, de abban mindenesetre, hogy új perekre is sor került, mert az elsõ ilyen mûvelet, a Zinovjev-per [1936-ban] olyan méltánytalan hitelt érdemelt ki."11 Ha ilyen mércével mérjük jó néhány nem kommunista értelmiségi erkölcsi és szellemi cinkosságát, mit mondjunk a kommunisták cinkosságáról? Nem emlékszünk rá, hogy Louis Aragon valaha is megbánta volna nyilvánosan, hogy egy 1931-es versében olyan lelkesen követelte a kommunista politikai rendõrség megalakítását Franciaországban,12 ha idõnként úgy tetszett is, hogy bírálgatja a sztálini korszakot.

Joseph Berger, a Komintern egykori tagja, akit „kitisztogattak", és aki megtapasztalta a táborokat, egy levelet idéz; egy nõtõl kapta, akit egykor a Gulagra deportáltak, de azután is párttag maradt, hogy visszatért a táborokból: „Az én nemzedékem kommunistái nem vonták kétségbe Sztálin tekintélyét. Helyeselték a bûntetteit. Ez nemcsak a szovjet kommunistákra, hanem az egész világ kommunistáira érvényes, és egyénileg, közösségileg egyaránt rajtunk ez a mocskos bélyeg. Csak úgy tudjuk lemosni magunkról, ha odahatunk, hogy soha többé ne fordulhasson elõ ilyesmi. Mi történt velünk? Elment az eszünk, vagy most vagyunk a kommunizmus árulói? Az az igazság, hogy mindannyian, azok is, akik a legközelebb álltak Sztálinhoz, éppen az ellenkezõjére magyaráztuk a bûntetteket. Úgy fogtuk fel õket, mint a szocializmus gyõzelméhez való megannyi fontos hozzájárulást. Azt hittük, hogy a szocializmus egy-egy gyõzelme minden, ami a kommunista párt hatalmát erõsíti a Szovjetunióban és a világban. Sosem gondoltuk volna, hogy a kommunizmusban ellentétbe kerülhet a politika és az etika."13

Maga Berger árnyalja tovább a gondolatot: „Úgy vélem, ha elítélhetjük is azok magatartását, akik helyeselték Sztálin politikáját – nem minden kommunista tett így –, azt már nehezebben róhatjuk föl nekik, hogy nem akadályozták meg a bûntetteket. Aki azt hiszi, hogy akár magas állású emberek is bármit tehettek volna Sztálin szándékai ellen, az semmit sem ért belõle, hogy mi volt az a bizáncias sztálini zsarnokság." Bergernek legalább az a „mentsége", hogy a Szovjetunióban volt, és nem menekülhetett, mert elkapta egy pokoli gépezet. De a nyugat-európai kommunisták nem kerültek közvetlenül az NKVD karmai közé; akkor meg miféle vakság bírta rá õket, hogy továbbra is zengjék a rendszer és vezetõje dicséretét? Fogva tarthatta õket valami; roppant erõs lehetett az a varázslat! Az orosz forradalomról írott figyelemre méltó munkájában – La Tragédie soviétique (A szovjet tragédia) – Martin Malia kissé föllebbenti a fátylat, amikor arról a paradoxonról beszél, hogy „egy nagy eszmének nagy bûntett a vége".14 A kommunizmus egy másik kiváló elemzõje, Annie Kriegel azt hangsúlyozza, hogy szinte szükségszerûen mindig együtt kell látnunk a kommunizmus kettõs, fényes és sötét arcát.

Tzvetan Todorov kínálja az elsõ magyarázatot erre a paradoxonra: „A nyugati demokrácia gyermeke azzal áltatja magát, hogy a totalitarizmus egészen idegen az egészséges emberi gondolkodástól. Pedig ha így volna, nem tarthatott volna olyan sokáig a totalitarizmus, és nem fûzhetett volna annyi embert a járszalagjára. Ellenkezõleg: félelmes hatású gépezet a totalitarizmus. Egy jobb társadalom képét állítja elénk a kommunista ideológia, és arra ösztönöz, hogy tegyünk is érte: nemde az emberi természet szerves része az a vágy, hogy megváltoztassuk a világot egy eszmény nevében? [...] Továbbá a kommunista társadalom leveszi az egyén válláról a felelõsséget: hiszen mindent »õk« döntenek el. Márpedig gyakran nehéz teher a felelõsség. [...] Nagyon sokan azért vonzódnak önkéntelenül a totális rendszerhez, mert valahogy félnek a szabadságtól és a felelõsségtõl; ez magyarázza minden tekintélyuralmi rendszer népszerûségét (ez Erich Fromm tétele a Félünk a szabadságtól címû írásában); »önkéntes szolgaság« is van, mondta már La Boétie."15

Sosem volt, és még most sem elvont és elméleti azoknak a cinkossága, akik belevetették magukat ebbe az önkéntes szolgaságba. Az a puszta tény, hogy valaki elhiszi és/vagy terjeszti az igazság elleplezésére szolgáló propagandát, már kimeríti és mindig is ki fogja meríteni a tevõleges cinkosság fogalmát. Mert csakis a nyilvánosság fegyverével küzdhetünk a kíváncsi tekintetektõl távol, titkon elkövetett tömeges bûncselekmények ellen, ha nem mindig eredményesen is, ahogy nemrégiben mutatta a ruandai tragédia.
 
 

Nem könnyû elemeznünk a hatalmon lévõ kommunizmusnak, mint jelenségnek alaptényét: a diktatúrát és a rémuralmat. Jean Ellenstein úgy határozta meg a sztálinizmust, hogy a görög zsarnokság és a keleti önkényuralom keveréke. Megkapó képlet, csak nem számol ennek a tapasztalatnak modern jellegével, a diktatúra korábban ismert formáitól eltérõ, totális kihatásaival. Egy kis gyors, összehasonlító áttekintés segítségével mindjárt világosabban látunk.

Elsõsorban az elnyomás orosz hagyományát idézhetnénk föl. A bolsevikok a cár terrorrendszere ellen harcoltak, de az bizony igencsak elhalványul a hatalomra került bolsevizmus borzalmai mellett. A cár igazi bíróság elé állította a politikai foglyokat. A védelem ugyanannyi, ha nem több szót kaphatott, mint a vád, és egy – kommunista rendszerben nem létezõ – országos közvéleményre, de fõleg a nemzetközi közvéleményre hivatkozhatott. A börtönök rendtartása tekintetbe vette a foglyok és elítéltek jogait, és az elzárás, sõt még a számûzetés körülményei is viszonylag enyhék voltak. A deportáltak a családjukkal együtt kelhettek útra, írhattak, olvashattak kedvükre, halászhattak, vadászhattak, és tetszésük szerint találkozhattak „sorsüldözött" társaikkal. Lenin és Sztálin személyesen is tapasztalhatta. Dosztojevszkij mûve, a Feljegyzések a holtak házából nagyon megrázta megjelenésekor a közvéleményt, de semmiség a kommunizmus borzalmaihoz képest. Nem vitás, hogy az ósdi politikai rendszer keményen elnyomta 1880 és 1914 közt a zendüléseket és fölkeléseket Oroszországban. 1825-tõl 1917-ig összesen 6360 embert ítéltek halálra Oroszországban a nézeteik vagy politikai tevékenységük miatt, és ezek közül ki is végeztek 3932 személyt – 1825-tõl 1905-ig 191-et, 1906-tól 1910-ig 3741-et –, de a bolsevikok áldozatainak száma, csupán négy hónappal a bolsevik hatalomátvétel után, már 1918 márciusában fölülmúlta ezeket a számokat. Vagyis össze sem hasonlítható a cári elnyomás mérlege a kommunista terrorral.

A húszas-negyvenes években a kommunizmus hevesen bírálta a fasiszta rendszerek rémuralmát. Egy gyors pillantás a számokra, és kiderül, hogy itt sem olyan egyszerû a dolog. Az olasz fasizmus – az elsõ a sorban, és nyíltan vállalta is totalitarizmusát – kétségkívül börtönbe vetette és gyakran sanyargatta politikai ellenfeleit. De azért ritkán vetemedett gyilkosságra; a harmincas évek közepén néhány száz politikai fogoly volt Olaszországban, valamint több száz – kényszerlakhelyre, szigetekre számûzött – confinato, bár igaz, hogy politikai emigránsok is voltak tízezrével.

A náci rémuralom csak néhány csoportot vett célba a háborúig; nyíltan elnyomták a rendszer ellenzékét – fõleg a kommunistákat, szocialistákat, anarchistákat, bizonyos szakszervezetek tagjait – bebörtönözték, koncentrációs táborba hurcolták és szigorú kínzásnak vetették alá õket. 1933-tól 1939-ig összesen körülbelül 20 000 baloldali aktivistát öltek meg ítélet alapján vagy ítélet nélkül a táborokban és börtönökben; nem is beszélve a nácizmuson belüli leszámolásokról, amilyen a „hosszú kések éjszakája" volt 1934 júniusában. Azok a németek alkották a másik halálraszánt áldozatcsoportot, akikrõl kimondták, hogy nem felelnek meg a „magas, szõke árja" faji ismérveinek: az elmebetegek, testi fogyatékosok, öregek. A háború kitörésekor Hitler elhatározta, hogy cselekvéshez lát: 1939 vége és 1941 eleje közt 70 000 német esett áldozatul az elgázosító eutanáziaprogramnak; akkor, az egyházak tiltakozására, abbahagyták az akciót. Az akkoriban kikísérletezett elgázosító módszert alkalmazták a harmadik áldozatcsoport, a zsidók ellen.

A háborúig általános volt ugyan a kirekesztés velük szemben, de csak a „kristályéjszakán" érte el üldözésük a tetõpontját; ekkor több százan vesztették életüket, és 35 000 embert internáltak koncentrációs táborokba. Csak a háború kitörésekor, különösen a Szovjetunió megtámadásakor szabadult el a náci terror, amelynek ez a tömör mérlege: 15 millió polgári személyt öltek meg a megszállt országokban, 5,1 millió zsidót, 3,3 millió szovjet hadifoglyot, 1,1 millió deportált lelte halálát a táborokban, valamint több százezer cigány. Számoljunk hozzá ezekhez 8 millió embert, akit kényszermunkára hurcoltak el, és 1,6 millió rabot, aki túlélte a koncentrációs tábort.

A náci rémuralom három okból is foglalkoztatta az emberek gondolatvilágát. Elõször is azért, mert közvetlenül európaiakat sújtott. Azután, mert hivatalosan is nyilvánosságra hozták, és mint olyanokat meg is bélyegezték a náci bûntetteket, hiszen a nácik vereséget szenvedtek, és fõbb vezetõiket el is ítélték Nürnbergben. Végül pedig azért, mert a zsidók ellen elkövetett népirtás leleplezése megrázta az emberek lelkiismeretét, hisz ép ésszel oly nyilvánvalóan fölfoghatatlan volt ez a bûntett, fajgyûlölet és elvetemültség áradt belõle.

Nem az most a szándékunk, hogy ki tudja, miféle gyászos számszaki összevetésre vállalkozzunk, a borzalomnak valamiféle kettõs könyvelésére, a kegyetlenség valamiféle rangsorolására. De azért makacs dolgok a tények, és azt mutatják, hogy a kommunista rendszerek bûntettei körülbelül százmillió ember életébe kerültek, ezzel szemben 25 millió ember halála írható a nácizmus rovására. Ennek az egyszerû megállapításnak azonban legalábbis gondolkodóba kell ejtenie bennünket, hogy összevessük azt a rendszert, amelyet 1945 óta az évszázad legbûnösebb rendszerének tekintenek, a kommunista rendszerrel, amely teljes nemzetközi jogosultságot élvezett 1991-ig, bizonyos országokban mindmáig hatalmon van, és világszerte hívei akadnak. És ha késõbb sok kommunista párt elismerte is a sztálinizmus bûntetteit, nagy részük nem szakított Lenin eszméivel, és nemigen jut eszükbe, hogy õnekik maguknak milyen szerepük volt a terrorizmus gyakorlatában.

A Lenin kezdeményezte és Sztálin, valamint tanítványai rendszeresítette módszerek nemcsak emlékeztetnek a náci módszerekre, hanem igen sok esetben meg is elõzik õket. Ebben a tekintetben igen jelentõségteljes szavakat mondott Rudolf Hoess, aki azt a megbízást kapta, hogy szervezze meg az auschwitzi tábort, és annak parancsnoka is lett: „A Biztonsági Szolgálat parancsnoksága részletes tájékoztatót küldött a táborparancsnokoknak az orosz koncentrációs táborokról. Különösen azt hangsúlyozták benne, hogy az oroszok egész népcsoportokat semmisítettek meg úgy, hogy kényszermunkában foglalkoztatták õket."16 Ha a kommunisták dolgozták is ki a tömeges erõszak arányait és technikáit, és ha a nácik példát vehettek is róluk, ebbõl nem következik, véleményünk szerint, hogy közvetlen oksági-okozati összefüggést láthatnánk a bolsevik hatalomátvétel és a nácizmus uralomra jutása közt.

A húszas évek végén kezdte alkalmazni a GPU (ez a Cseka új neve) a részarány-módszert: minden járásban, minden körzetben kötelezõ volt letartóztatni, deportálni vagy agyonlõni bizonyos százaléknyi embert az „ellenséges" társadalmi rétegekbõl. A párt vezetõsége központilag határozta meg ezt a százalékarányt. Nemcsak a gazdaságban dühöngött a tervezõ téboly és a statisztika-mánia, hanem a rémuralom világát is elárasztotta. 1920-ban, amikor a vörös hadsereg legyõzte a fehér hadsereget a Krímben, megjelentek a statisztikai, sõt egyenesen társadalomtudományi módszerek: pontos ismérvek alapján válogatták ki az áldozatokat, olyan kérdõívek alapján, amelyek alól senki sem találhatott kibúvót. Majd ugyanilyen „társadalomtudományi" módszereket alkalmaznak a szovjetek, amikor az 1939-tõl 1941-ig megszállva tartott balti államokban és Lengyelországban szervezik meg a tömeges deportálást és megsemmisítést. A deportáltak marhavagonban való szállítása ugyanolyan „túlkapásokra" adott alkalmat, mint a nácik esetében: 1943–44-ben, a harc kellõs közepén Sztálin ezerszámra vont el a frontról vasúti kocsikat és különleges NKVD-csapatokat, hogy igen rövid idõ, pár nap alatt lebonyolíthassa a

kaukázusi népek deportálását. Pol Pot és a vörös khmerek fokozták tébolyító végletekig ezt a népirtó logikát, amelyet ellenségnek kikiáltott csoportokkal, saját társadalma bizonyos rétegeivel szemben alkalmazott a kommunista hatalom, és amely – hogy megint a francia Büntetõ törvénykönyvet idézzük – „valamely nemzeti, nemzetiségi, faji vagy vallási csoport vagy, bármilyen más önkényes ismérv alapján, egy bizonyos csoport teljes vagy részleges elpusztítására tör".

Megbotránkoztathat némelyeket, hogy nagyjából közös nevezõre hozzuk a nácizmust és a kommunizmust emberek tömeges megsemmisítése tekintetében. Pedig Vaszilij Grosszman – akinek nácik ölték meg az anyját a bergyicsevi gettóban, és aki az elsõ írást tette közzé Treblinkáról, aki a szovjet zsidók kiirtásáról szóló Fekete könyv egyik fõ szervezõje volt – maga mondatja egyik szereplõjével az ukrajnai éhínségrõl, Pantha rhei címû regényében: „Az írók és maga Sztálin is ugyanazt hajtogatták: élõsdi a kulák, fölégeti a gabonát, megöli a gyerekeket. Meg is mondták kereken: föl kell bujtanunk a tömegeket a kulákok ellen, el kell pusztítani egy szálig azokat a bitangokat, az egész osztályt." „Ha meg akartuk ölni õket – teszi hozzá – ki kellett mondani: a kulák nem ember. Ahogy a németek mondták: a zsidó nem ember. Lenin meg Sztálin is megmondta: a kulák nem ember." Végül Grosszman szavai, amikor a kulákgyerekekrõl beszél: „Akár a németek, akik gázkamrában ölték meg a zsidó gyerekeket: nincs jogotok az élethez, zsidók vagytok."17

Nem annyira egyéneket, mindig jobbára csoportokat sújtanak. A rémuralomnak az a célja, hogy kiirtson egy ellenségnek kikiáltott csoportot, amely a társadalomnak kétségkívül csak egy töredékét alkotja, mégis mint kisközösségre sújt le rá valami népirtó észjárás. Így egyedülálló módon hasonlít az „osztály-totalitarizmus" elkülönítõ és kirekesztõ gépezetének mûködése a „faji totalitarizmus" megfelelõ gépezetének mûködéséhez. A jövõ náci társadalmát a „tiszta fajra", a jövõ kommunista társadalmát meg a mindenféle burzsoá salaktól megtisztult proletár népességre kellett alapozni. Ugyanúgy láttak hozzá a két társadalom átalakításához, ha nem ugyanazok voltak is a kirekesztõ tisztogatás ismérvei. Hamis hát az az állítás, hogy egyetemesség jellemzi a kommunizmust: ha világraszóló terve van is, bevallottan méltatlannak tartja rá az emberiség egy részét, hogy helye legyen a világban, akárcsak a nácizmus; csak annyi a különbség, hogy a nácizmus fajilag és területileg, a kommunizmus meg rétegek (osztályok) szerint szabdalja föl a társadalmat. A lenini, sztálini, maoista gaztettek és a kambodzsai tapasztalat újabb kérdést vetnek hát föl az emberiségnek, valamint a jogászoknak és történészeknek: hogy minõsítsük azt a bûncselekményt, hogy politikai-világnézeti okok miatt irtanak ki már nem is egyéneket vagy kisebb ellenzéki csoportokat, hanem a társadalom népes hányadát? Új nevet találjunk ki rá? Néhány angolszász szerzõ ezen a véleményen van, és kitalálta a „politicide" (politicidium=politikai gyilkosság) kifejezést. Vagy, a cseh jogászokhoz hasonlóan, mi sem átalljuk egyszerûen „kommunista bûntettnek" minõsíteni a kommunista rendszer alatt elkövetett bûncselekményeket?

Mit tudtak a kommunizmus bûntetteirõl? Mit akartak tudni róluk? Miért kellett megvárnunk a század végét, hogy ez a kérdés is a tudományos kutatás tárgya lehessen? Mert nyilvánvaló, hogy a sztálini és általában a kommunista rémuralom tanulmányozásának – ha összevetjük a náci bûntettek tanulmányozásával – óriási mulasztást kell pótolnia, még ha sokasodnak is Keleten az efféle kutatások.

Óhatatlanul megdöbbenti az embert egy szöges ellentét. 1945-ben a nácikat elítélõ gyõztesek joggal állították a vizsgálatok középpontjába a bûntetteket, különösen a zsidók ellen végrehajtott népirtást. Világszerte számos kutató foglalkozik évtizedek óta ezzel a kérdéssel. Ezerszámra szenteltek neki könyveket és tucatszámra filmeket, nagyon különbözõ jellegûeket, és köztük néhány igen híreset is, olyanokat, mint az Éjszaka és köd vagy a Soa, a Sophie választása vagy a Schindler listája. Raul Hilberg, hogy csak õt említsük, azzal foglalkozik munkássága nagy részében, hogy apróra leírja: milyen módokon végezték ki a zsidókat a Harmadik Birodalomban. 18

Nos, semmi hasonló munka nem folyik a kommunista bûntettek tárgyában. Az egész világon úgy ismerik Himmler vagy Eichman nevét, mint a korunkbeli barbárság jelképeit, de a legtöbben nem is hallották Dzerzsinszkij, Jagoda vagy Jezsov nevét. Lenint, Maót, Ho Si Minht, sõt Sztálint is mindig megilleti valami meglepõ tisztelet. Egy francia állami szervezet, a Lottó meg egyenesen olyan meggondolatlanságra ragadtatta magát, hogy egyik reklámhadjáratában is fölhasználta Sztálin és Mao nevét! Kinek jutna eszébe, hogy Hitlert vagy Goebbelst használja föl egy efféle akcióban?

Különleges figyelem övezi a hitleri bûntetteket, és teljes joggal. Ez fejezi ki a megmenekültek akaratát, hogy tanúskodjanak róluk, a kutatókét, hogy megértsék a történteket, és az erkölcsi-politikai hatóságokét, hogy hitet tegyenek a demokratikus értékek mellett. De honnan a kommunista bûntettekrõl szóló vallomásoknak ez a bágyadt visszhangja? Miért a politikusok eme zavart csöndje? És fõleg miért ez a „tudományos" csönd a kommunista katasztrófáról, amely négy földrészen, nyolcvan év alatt, az emberiségnek körülbelül egyharmadát érintette. Hogyhogy nem vagyunk képesek a kommunizmus elemzésének középpontjába állítani egy olyan fontos tényezõt, mint a bûntett, a tömeges bûntett, a módszeres bûntett, az emberiség elleni bûntett? Nem tudjuk megérteni, hogy mirõl van szó? Nem inkább attól félünk, hogy megértjük, és vajon nem szándékosan zárkózunk el tõle, mert akkor semmit sem kell tudomásul vennünk?

Sokféle és bonyolult oka van ennek a titkolódzásnak. Elõször is azoknak a hóhéroknak örökös és állandó igyekezete játszott szerepet benne, akik el akarják tüntetni bûncselekményük nyomait, és igazolni akarják, amit már nem palástolhatnak. 1956-ban, Hruscsov „titkos jelentésében" elõször ismeri be a kommunista bûntetteket maga, egy kommunista vezetõ, ám ez egyszers-

mind egy olyan hóhér jelentése is, aki a saját bûneit is leplezni, takargatni akarja – hiszen Hruscsov volt az ukrán kommunista párt vezetõje a legvadabb rémuralom idején –, csakis Sztálinnak tulajdonítja õket, arra hivatkozva, hogy õ, Hruscsov csak parancsot teljesített; rejtegeti a bûntettek nagy részét – csak kommunista áldozatokról beszél, pedig azok sokkal kevesebben voltak, mint a többiek –, szépítgeti a bûntetteket – „Sztálin alatt elkövetett visszaéléseknek" minõsíti õket –, végül pedig igazolja a rendszer folyamatosságát, igazolja ugyanazokat az elveket, ugyanazt a szerkezetet, ugyanazokat az embereket.

Hruscsov nyersen szókimondó, amikor arról számol be, hogy milyen ellenállásba ütközött „titkos jelentése" készítésekor, különösen Sztálin egyik bizalmi embere részérõl: „Kaganovics afféle Fejbólintó János volt, a tulajdon apjának is elvágta volna a torkát, ha Sztálin csak egy szemvillanással is fölszólította volna rá, merthogy így kívánja az Ügy, mármint a sztálini ügy érdeke. [...] Önzõ félelemmel érvelt ellenem, menteni akarta a bõrét. Csak azon volt, hogy mindenáron kibújhasson minden felelõsség alól. Ha már bûntettekrõl esett szó, Kaganovics csak egyet akart: biztos akart lenni felõle, hogy õneki magának nem marad nyoma utána."19 A kommunista országok levéltárainak teljes zártsága, a sajtó, a hírközlés, a külföldi utazások szigorú ellenõrzése, a rendszer „sikereinek" propagandája, a tájékoztatás elreteszelésének teljes

gépezete elsõsorban azt a célt szolgálta, hogy napvilágra ne jussanak a bûntettek.

Nem elég, hogy titkolták gaztetteiket, a hóhérok minden követ megmozgattak, hogy elpusztítsák azokat az embereket, akik igyekeztek hírt adni a való helyzetrõl. Mert néhány megfigyelõ és elemzõ megpróbálta fölvilágosítani kortársait. A második világháború után két alkalommal is különösen tisztán nyilvánult ez meg Franciaországban. 1949 januárjától áprilisáig tartott egy per Párizsban Viktor Kravcsenko – az egykori magas rangú szovjet tisztviselõ, a sztálini diktatúrát ismertetõ könyv, A szabadságot választottam szerzõje – és egy kommunista lap, a Louis Aragon irányította Les Lettres Françaises közt, amely szitkokkal halmozta el Kravcsenkót. 1950 novemberétõl 1951 január-

jáig folyt egy másik per, megint csak Párizsban, (megint csak) a Les Lettres Françaises és egy hajdani trockista értelmiségi, David Rousset közt, akit Né-

metországba hurcoltak a nácik, és aki 1946-ban Renaudot-díjat kapott Koncentrációs világ címû könyvéért; 1949. november 12-én Rousset fölhívást intézett a náci táborok minden egykori deportáltjához, hogy alakítsanak bizottságot a szovjet táborok kivizsgálására, ezért hevesen támadta a kommunista sajtó, amely tagadta, hogy vannak olyan táborok. Margaret Buber-Neumann deportáltként járta meg a náci és szovjet táborokat, és, Rousset fölhívása nyomán, 1950. február 25-én, a Figaro littéraire-ben, „Vizsgálatot a szovjet táborokról. Melyik rosszabb, a Sátán vagy Belzebub?" címû cikkében számolt be kettõs tapasztalatairól.

A hóhérok módszeres küzdelemben vonultatták föl az emberi lelkiismeret minden fölvilágosítója ellen az egész világon közbelépni képes nagy, modern államok egész fegyvertárát. El akarták venni a hitelüket, le akarták járatni, meg akarták félemlíteni õket. A. Szolzsenyicin, V. Bukovszkij, A. Zinovjev, L. Pljuscs külföldre, A. Szaharov számûzetésbe, Gorkijba kényszerült, Pjotr Grigorenko tábornokot tébolydába zárták, Markovot mérgezett esernyõvel gyilkolták meg.

Maguk az áldozatok is vonakodtak megnyilatkozni az ilyen óriási arányú titkolódzás és félelemkeltés közepette, és nem voltak képesek visszailleszkedni abba a társadalomba, ahol büszkén grasszáltak besúgóik és hóhéraik. Vaszilij Grosszman20 is leírja ezt a reménytelenséget. A nemzetközi zsidó közösség magára vállalta a népirtás emlékének ápolását, de, a zsidó tragédiától eltérõen, a kommunizmus áldozatainak és jogosult hozzátartozóiknak sokáig lehetetlen volt, hogy ébren tartsák tragédiájuk emlékét, mert mindenféle megemlékezés vagy jóvátételi kérelem elutasításra talált.

Ha már nem tudták palástolni a valóságot – a tömeges agyonlövést, a koncentrációs táborokat, a szándékosan elõidézett éhínséget –, a leleményes hóhérok a tények otromba szépítgetésével iparkodtak igazolni õket. Annyit dicsõítették a rémuralmat, hogy végül fölmagasztalták a Forradalom allegorikus alakzatává: „ha fát vágnak, hull a forgács", „ha rántottát akarunk, tojást kell törnünk". Erre mondta Vlagyimir Bukovszkij, hogy látott törött tojást, de sosem kóstolta a rántottát. De kétségkívül a nyelv eltorzítása volt a legroszszabb. A szómágia folytán átnevelõ intézménnyé vált a koncentrációs rendszer, a hóhérok pedig szorgos nevelõkké, akik azon fáradoznak, hogy „új emberré" alakítsák át a régi társadalom gyermekét. Erõnek erejével „beszélték rá" a sok zek-et (így nevezték a szovjet kényszermunkatáborok foglyait), hogy higgyenek az õket szolgaságra vetõ rendszernek. Kínában „tanulónak" hívják a táborlakót; tanulmányoznia kell a párt helyes gondolkodását, és ki kell javítania a maga hibás gondolkodását.

Mint gyakran megesik, a hazugság stricto sensu nem az igazság fordítottja, és minden hazugságban megvannak az igazság csírái. A kiforgatott értelmû szavak valami ferde szemléletet hoznak létre, és ez eltorzítja a távlatos összképet: így áll elõ a társadalmi és politikai szemtengelyferdülés. A kommunista propaganda eltorzította látás még csak könnyen helyrehozható, de a homályosan látó ember fejében nagyon nehéz világosságot gyújtani. Az elsõ benyomás marad meg és válik elõítéletté. Páratlanul ügyes – nagyrészt a nyelv eltorzítására épülõ – propagandájuk jóvoltából, a kommunisták még a terrorista módszereik ellen irányuló kritikákból is hasznot húztak, visszafordították õket a kritikusok ellen, és, a kommunista hitvallás minduntalan hangoztatásával, mind szorosabbra zárták aktivistáik és rokonszenvezõik sorait. Így fedezték föl újra az ideológiai hit elsõ alapelvét, amelyet Tertullianus fogalmazott meg a maga idején: „Hiszem, mert képtelenség."

Az ellenpropaganda-mûveletek során bizonyos értelmiségiek valósággal áruba bocsátották magukat. 1928-ban Gorkij belement, hogy „kiránduljon" a Szolovki-szigetekre, a kísérleti koncentrációs táborba, amelybõl majd, (Szolzsenyicin szerint) „áttételek" útján, a Gulag rendszere fog kinõni. Könyvet is írt róla, és agyba-fõbe dicsérte benne a Szolovkit és a szovjet kormányt. Egy francia író, Henri Barbusse, aki Goncourt-díjat kapott 1916-ban, nem habozott, hogy, jó pénzért, körülhízelegje a sztálini rendszert: 1928-ban kiadott egy könyvet a „csodálatos Grúziáról" – épp arról az országról, ahol Sztálin és cinkostársa, Ordzsonikidze valóságos vérfürdõt rendezett 1921-ben, és ahol Berija, az NKVD fõnöke élte ki machiavellizmusát és szadizmusát –, és 1935-ben Sztálin elsõ félhivatalos életrajzát is Barbusse írta meg. Csak nemrégiben meg Maria-Antonietta Macciochi zengte Mao dicséretét, Alain Peyrefitte is kontrázott neki mollban, Danielle Mitterrand pedig Castrót ugrálta körül. Kapzsiság, botorság, hiúság, erõ- és erõszakbûvölet, forradalmi szenvedély, akármi lehet az oka, hogy a totális diktatúrák, a kommunista diktatúra ugyanúgy, mint a többi, mindig találtak talpnyalókat, ha szükségük volt rájuk.

A Nyugat sokáig különleges vakságot tanúsított a kommunista propagandával szemben, mert együgyûnek bizonyult egy páratlanul fondorlatos rendszerhez képest, félt a szovjet hatalomtól, és cinikusok voltak a politikusai és spekulánsai. A jaltai találkozón is ott volt ez a vakság, amikor Roosevelt elnök átengedte Kelet-Európát Sztálinnak, egy annak rendje-módja szerint megfogalmazott ígéret fejében, hogy ott majd Sztálin a lehetõ leghamarabb szabad választásokat rendez. 1944 decemberében a moszkvai találkozón is ott volt a realizmus és a lemondás, amikor De Gaulle tábornok átengedte a Molochnak a szerencsétlen Lengyelországot, cserében a társadalmi és politikai béke szavatolásáért; ezt volt hivatva biztosítani a Párizsba hazatérõ Maurice Thorez.

Az a hiedelem is hozzájárult ehhez a vaksághoz – szinte igazolta a nyugati kommunistákban és sok baloldaliban –, hogy a kommunista országok javában „építik a szocializmust", hogy „õnáluk" már valóra vált az az utópia, amely társadalmi és politikai ellentéteket szított a demokráciákban, és egy Simone Weil adta meg ennek a valóságnak a hitelét: „A forradalmi munkások nagyon boldogok, hogy egy Állam áll mögöttük, egy olyan Állam, amely olyan hivatalos jelleget, törvényességet, valószerûséget kölcsönöz minden cselekedetüknek, amelyet csakis az Állam tud megadni, és amely egyszersmind túl messze van tõlük földrajzilag, semhogy kedvüket szeghetné."21 Akkor a tiszta arcát mutatta a kommunizmus: a felvilágosodásra hivatkozott, a társadalmi és emberi fölszabadulás hagyományaira, a Gracchus Babeuf meghirdette „igazi egyenlõség" és a „boldogságot mindenkinek" álmára. Ez a fényes arc majdnem egészen eltakarta a kommunizmus sötét arcát.

Szándékosan, vagy akaratlanul, de nem vettek tudomást a kommunizmus bûnösségérõl, és ez, mint mindig, azzal a közönnyel is párosult, amellyel kortársaink tekintenek felebarátaikra. Nem mintha rideg volna az ember szíve. Ellenkezõleg, végszükségben sokszor az együttérzés, a barátság, a rokonszenv, sõt a szeretet nem is sejtett jeleit mutatja. Csak, mint Tzvetan Todorov hangsúlyozza, „gyászaink emléke sosem hagyja, hogy észrevegyük mások szenvedését".22 És az elsõ, majd a második világháború után melyik európai vagy ázsiai nép nem azzal foglalkozott, hogy számtalan gyász ütötte sebeit

kötözgesse? Elég sokat mond errõl, hogy magunk is csak üggyel-bajjal tudtunk szembenézni hazánkban a sötét évek történetével. A megszállás története – vagy inkább történettelensége – most is mérgezi a francia köztudatot. Néha kisebb mértékben, de ugyanígy vannak Németországban a „náci", Olaszországban a „fasiszta", Spanyolországban a „francóista" korszakkal, Görögországban a polgárháborúval stb. A vér és vas eme századában mindenki a maga bajával törõdött, nem tudott a más baján is szánakozni.

A kommunizmus bûnösségének takargatása azonban három különleges okkal is magyarázható. A magához a forradalmi eszméhez való ragaszkodás az elsõ. Még ma sem ért véget távolról sem a XIX. és XX. századi értelemben vett forradalmi gondolat gyászos hatása. Minden nagyobb társadalmi mozgalomban föltûnnek a jelképei, a vörös zászló, az Internacionálé, a fölemelt ököl. Ismét divatba jött Che Guevara. Nyíltan forradalmi csoportok tevékenykednek, szabadon beszélnek, megvetõen utasítják vissza, ha valaki a legcsekélyebb kritikával is illeti elõdeik bûneit, és habozás nélkül szajkózzák újra Lenin, Trockij vagy Mao régi mentegetõ beszédeit. Nem csak másokban lobogott az a forradalmi szenvedély. Egykor ennek a könyvnek több szerzõje is hitelt adott a kommunista propagandának.

A nácizmus fölött aratott gyõzelemben való szovjet részvétel a másik ok, amely lehetõvé tette a kommunistáknak, hogy izzó hazafisággal leplezzék végsõ céljukat, a hatalomátvételt. 1941 júniusában az összes elfoglalt ország kommunistái tevékeny – és gyakran fegyveres – ellenállásba kezdtek a náci vagy olasz megszállók ellen. Akárcsak más felfogású ellenállók, õk is megadták az elnyomatás árát, ezerszámra lõtték agyon, gyilkolták és deportálták a kommunistákat. Ezeket a vértanúkat használták fel, hogy fölmagasztalják a kommunizmus ügyét, és minden kritikát elfojtsanak vele kapcsolatban.

Ráadásul, az ellenállás küzdelmeiben sok nem kommunista kötött harci és vérbajtársi kapcsolatokat a kommunistákkal, ez is hozzájárult, hogy sokuknak sehogy sem akart kinyílni a szeme; Franciaországban gyakran ez a közös emlék határozta meg a gaulle-isták magatartását, és De Gaulle tábornok politikája maga is ezt támogatta, mert a szovjet ellensúlyt használta ki az amerikaiak ellen.23

A kommunistáknak a háborúban és a nácizmus fölött aratott gyõzelemben való részvétele végképpen diadalra juttatta az antifasizmus fogalmát, mint a baloldal igazának ismérvét, és a kommunisták természetesen önmagukat tették meg az antifasizmus legjobb képviselõinek és legjobb védelmezõinek. Az antifasizmus lett a kommunizmus végleges cégére, és így, az antifasizmus nevében, a kommunistáknak már könnyû volt elhallgattatniuk az akadékoskodókat. François Furet ragyogó lapokat írt errõl a döntõ kérdésrõl.

A szövetségesek a nácizmust tették meg „abszolút Rossznak", így a kommunizmus szinte magától lendült át a Jó táborába. A nürnbergi perben is ez nyilvánult meg, ahol szovjetek voltak az ügyészek. Így gyorsan átsiklottak a demokratikus értékek szempontjából kínos eseményeken, olyanokon, mint az 1939-es német–szovjet egyezmények vagy a katyñi mészárlás. Úgy tüntették föl, hogy a nácizmus legyõzése a kommunista rendszer fölényét bizonyítja. Ennek az lett a következménye, hogy valami kettõs érzés támadt az angolok–amerikaiak fölszabadította Európában: hála a vörös hadsereg iránt (amelyet nem kellett elviselnie, mert nem szállta meg a Nyugatot), és bûntudat a Szovjetunió népei által meghozott áldozatok miatt; a kommunista propaganda nem is mulasztotta el, hogy alaposan meglovagolja ezeket az érzéseket.

Az meg széltében ismeretlen maradt Nyugaton, hogy milyen körülmények közt „szabadította fel" Kelet-Európát a vörös hadsereg; a nyugati történészek kétféle, egészen eltérõ „felszabadulást" különböztetnek meg: az egyik a demokráciák helyreállítására vezetett, a másik megnyitotta az utat a diktatúrák uralomra jutása elõtt. Közép- és Kelet-Európában arra törekedett a szovjet rendszer, hogy az ezeréves Reich nyomába lépjen, és Witold Gombrowicz így fejezte ki néhány szóval ezeknek a népeknek a drámáját: „A háború vége nem hozta el a felszabadulást a lengyeleknek. Csak annyit jelentett abban a szomorú Közép-Európában, hogy egy másik éj váltja föl az egyik éjt, Sztálin hóhérai váltják föl Hitler hóhérait. Amikor a párizsi kávéházakban a széplelkek vidám énekkel köszöntötték, hogy »a lengyel nép felszabadult a feudális iga alól«, Lengyelországban csupán annyi történt, hogy egyik kézbõl a másikba került ugyanaz az égõ cigaretta, és továbbra is perzselte az emberek bõrét."24 Ez a különbség a kétféle európai emlékezés közt. Pedig néhány mû nagyon gyorsan leleplezte: hogy is szabadította meg a SZU a nácizmustól a lengyeleket, németeket, cseheket és szlovákokat.25

Bonyolultabb a titkolódzás harmadik oka, és a kifejtése is kényesebb feladat. 1945 után a zsidókat sújtó népirtás számított a modern barbárság jelké-

pének, úgyannyira, hogy a XX. századi tömegterror észlelésére kínálkozó egész érzelmi teret kitöltötte. A kommunisták eleinte tagadták a náci zsidóüldözés különlegességét, de azután rájöttek, hogy mennyi hasznot húzhatnak belõle, ha elismerik, hiszen úgy rendszeresen élesztgethetik vele az antifasizmust. Elõ is húzták lépten-nyomon, ha kellett, ha nem, a – Bertolt Brecht híres mondása szerint – „még termékeny méhû galád fenevad" szellemét. Újabban jelszóvá lett a zsidókat sújtó népirtás „páratlansága", ráirányította a figyelmet egy különleges kegyetlenségre, és ez is gátolta, hogy a kommunista világban is észrevegyünk más, ugyanilyen jellegû tényeket is. Azután meg hogy is gondolhatta volna az ember, hogy azok, akik hozzájárultak gyõzelmükkel egy népirtó rendszer szétzúzásához, maguk is ugyanolyan módszereket alkalmazhatnak? Az volt a legáltalánosabb ösztönös magatartás, hogy ne is nézzünk szembe ezzel a talánnyal.
 
 

1956. február 24. az elsõ nagy fordulat a kommunista bûntettek hivatalos elismerésében. Akkor este lép az SZKP, a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusának szónoki emelvényére Nyikita Hruscsov elsõ titkár. Zárt ajtók mögött folyik a kongresszus, csak a küldöttek vehetnek részt rajta. Teljes csöndben, döbbenten hallgatják, hogy rombolja le módszeresen a párt elsõ titkára „a népek atyjának", a „lángeszû Sztálinnak", annak az embernek a képét, aki harminc esztendõn át volt a világkommunizmus hõse. Ez a késõbb „titkos jelentésként" ismeretessé vált jelentés a modern kommunizmus egyik meghatározó irányváltozása. Ha csak a kommunisták tájékoztatására is, de most ismerte be elõször hivatalosan egy legmagasabb rangú kommunista vezetõ, hogy bûnös „elhajlás" uralkodott el azon a rendszeren, amely 1917-ben ragadta magához a hatalmat.

Sokféle ok késztette „Monsieur K"-t (így is emlegették Franciaországban Hruscsovot), hogy kidöntse a szovjet rendszer egyik legnagyobb tilalomfáját. Az volt a fõ célja, hogy csakis Sztálinnak tulajdonítsa a kommunizmus bûneit, és így, körülhatárolva, majd kimetszve a beteg szövetet, megmentse a rendszert. Az is közrejátszott a döntésében, hogy támadást akart indítani az ellen a sztálinista csoport ellen, amely, egykori gazdájuk módszeréhez híven, szembehelyezkedett Hruscsov hatalmával; egyébként 1957 nyarán már minden tisztségüktõl megfosztották azokat az embereket. De azért, 1934 óta elõször, már nem követte igazi halálos ítélet a „politikai halálos ítéletet", és ezen az egyszerû „részleten" is lemérhetjük, hogy Hruscsovnak mélyebb okai is voltak. Évekig Ukrajna legfõbb vezetõje volt, és, mint ilyen, irtózatos öldöklést rendezett és fémjelzett ott a nevével; most, a jelek szerint, már belefáradt a vérfürdõbe. Az emlékirataiban, ahol kétségkívül szépíti a szerepét, Hruscsov így jellemzi a lelkiállapotát: „Majd véget ér a Kongresszus; tessék-lássék határozatokat fogadnak el. De minek? Továbbra is a lelkünkön szárad a százezerszámra agyonlõtt emberek sorsa."26

Egyszer csak kemény szavakat intéz elvtársaihoz:

„Mit tegyünk azokkal, akiket letartóztattak, likvidáltak? [...] Most már tudjuk, hogy ártatlanok voltak a megtorlás áldozatai. Cáfolhatatlan bizonyítékaink vannak, hogy távolról sem voltak a nép ellenségei, a Párthoz, a Forradalomhoz, a szocializmus és a kommunizmus építésének lenini ügyéhez hû, tisztességes férfiak és nõk voltak. [...] Nem lehet mindent eltitkolni. Elõbb-utóbb kijönnek és hazatérnek a börtönök, táborok lakói. És akkor majd elmondják a szüleiknek, barátaiknak, elvtársaiknak, hogy mi történt. [...] Ezért kötelességünk, hogy mindent bevalljunk a küldötteknek: hogy mi módon vezették a Pártot azokban az években. [...] Hogy is állíthatnánk, hogy nem tudtuk, mi történt? [...] Tudjuk, hogy az elnyomás és az önkény uralkodott a Pártban, és el kell mondanunk a Kongresszusnak, amit tudunk. [...] Akárki követett is el valami bûncselekményt, eljön az életében egy pillanat, amikor bocsánatot, vagy akár föloldozást is nyerhet, ha vallomást tesz."27

Néhány olyan emberben, aki közvetlenül részt vett a Sztálin elkövette bûntettekben, azokban, akik többnyire annak köszönhették hivatali elõléptetésüket, hogy eltették láb alól az elõdeiket, föltámadt valamiféle lelkifurdalás; persze csak kényszeredett, önzõ, politikusi lelkifurdalás, de mégiscsak lelkifurdalás. Kellett most már valaki, hogy véget vessen a mészárlásnak; Hruscsovnak volt meg hozzá a bátorsága, ha nem habozott is 1956-ban, hogy szovjet tankokat vezényeljen Budapestre.

1961-ben, az SZKP XXII. kongresszusán Hruscsov nemcsak a kommunista áldozatok, hanem Sztálin minden áldozata elõtt fejet hajtott, sõt azt is javasolta, hogy emlékmûvet állítsanak a tiszteletükre. Kétségkívül átlépett ezzel egy láthatatlan vonalat, márpedig azon túl a rendszer alapelve, a teljhatalom kommunista pártnak fenntartott monopóliuma vált kérdésessé. Sosem lett semmi abból az emlékmûbõl. 1962-ben az elsõ titkár hozzájárult, hogy kiadják Alekszandr Szolzsenyicin Ivan Gyenyiszovics egy napja címû könyvét. 1964. október 24-én erõszakkal megfosztották Hruscsovot minden tisztségétõl, de az õ életét is megkímélték, és ismeretlenségben halt meg 1971-ben.

Minden elemzõ elismeri annak a „titkos jelentésnek" döntõ fontosságát, amely mély szakadást idézett elõ a XX. századi kommunizmus fejlõdéstörténetében. François Furet, aki nem sokkal azelõtt, 1954-ben lépett ki a francia kommunista pártból, így ír róla: „Nos, az 1956. februári »titkos jelentés«, mihelyt ismeretessé válik, egy csapásra fölforgatja a kommunista eszme helyzetét a világban. Már nem Nyugatról hangzik a Sztálin bûntetteit leleplezõ szózat, hanem Moszkvából, mégpedig egyenest a szentséges Kremlbõl. Már nem valami közismert szakadár kommunista, hanem a világ elsõ kommunistája, a Szovjetunió pártfõnöke ajakáról. Nem fér hát hozzá az egykori kommunisták szavait megbélyegzõ gyanú; ellenkezõleg, az a legnagyobb tekintély övezi, amellyel fõnökét ruházta föl a rendszer. [...] Rendkívüli hatással van a »titkos jelentés« az emberek gondolkodására, éspedig azért, mert nincs, aki ellentmondjon neki."28

Annál is inkább fura volt ez az eset, mert már kezdettõl fogva nem is egy kortárs óva intette a bolsevikokat, hogy milyen veszélyekkel jár a viselkedésük. A szocialista mozgalmon belül már 1917–18-tól szemben álltak egymással a „nagy keleti fény" hívei és azok, akik kíméletlenül bírálták a bolsevikokat. Lényegében Lenin módszerérõl folyt a vita, az erõszakról, a bûntettekrõl, a rémuralomról. A húszas évektõl az ötvenes évekig számos tanú, áldozat vagy avatott megfigyelõ számtalan cikkben és másféle írásmûben leplezte le a kommunista kísérlet sötét oldalát, de még várni kellett, egészen addig, amíg – ha csak részben is – maguk a hatalmon lévõ kommunisták is el nem ismerték a való helyzetet, hogy végre a közvélemény egyre nagyobb része is tudomásul vegye már ezt a drámát. Sanda elismerés volt ez, mert a „titkos jelentés" csak a kommunista áldozatok kérdését tette szóvá; azért mégis elismerés, mert elõször erõsítette meg a korábbi tanúvallomásokat és tanulmányokat, és elõször igazolta, amit ki-ki régóta gyanított: hogy óriási tragédiát okozott a kommunizmus Oroszországban.

Sok „testvérpárt" vezetõje eleve nem volt meggyõzõdve róla, hogy rá kell lépniük a nyilvánosság útjára. Csak kullogtak Hruscsov, az elõfutár mögött: 1979-ig kellett várnunk, hogy a kínai kommunista párt is árnyalatosan ítélje meg Mao politikáját: 1957-ig „nagy erényeket", azután meg „nagy hibákat" különböztessen meg benne. A vietnamiak csak közvetve foglalkoznak a kérdéssel: elítélik a Pol Pot-féle népirtást. Castro meg tagadja, hogy rémtetteket követtek el az uralma alatt.

Azelõtt csak a kommunisták ellenségei vagy trockista, anarchista elhajlók leplezték le a kommunista bûntetteket, nem is valami nagy sikerrel. Akik túlélték a kommunista mészárlásokat, ugyanolyan szenvedélyesen akartak tanúskodni, mint a náci mészárlások túlélõi. De alig vagy egyáltalán nem hallgattak rájuk, fõleg Franciaországban, ahol csak kis csoportoknak volt közvetlen tapasztalata a szovjet koncentrációs rendszerrõl, olyanoknak, mint az elzász-lotaringiai „kényszerkatonák".29 A kommunista propaganda nagydobja és vele együtt a gyáva vagy közönyös hallgatás többnyire elfojtotta a tanúvallomásokat, a feltörõ emlékezéseket és a néhány magánszemély kezdeményezésére megalakult független bizottságok – így David Rousset koncentrációs rendszert vizsgáló nemzetközi bizottsága vagy a Sztálin bûneit vizsgáló tényfeltáró bizottság – munkáját. Egy-egy mû megjelenése – mint Szolzsenyicin Gulag szigetcsoportja – vagy egy többinél vitathatatlanul hitelesebb tanúságtétel – mint Varlam Salamov könyve, a Kolimai elbeszélések30 vagy Pin Yathay mûve, a Gyilkos utópia31 – egy-egy pillanatra érdeklõdést kelt, de általában olyan csönd van utána, amely szemléletesen mutatja, hogy milyen képlékenyen fogják föl a nyugati társadalmak kisebb-nagyobb csoportjai a kommunizmust mint jelenséget; ezek a csoportok eddig még vonakodtak szembenézni a valósággal, azzal, hogy, ha különbözõ mértékben is, a kommunista rendszerek lényegéhez tartozik a bûncselekmény. Ezzel a vonakodással pedig részt vállaltak a hazugságból, abban az értelemben, ahogy Nietzsche fogta föl: „Nem akarunk látni valamit, amit látunk, nem akarjuk úgy látni, ahogy látjuk."

Rengeteg akadályba ütközünk, ha ezekkel a kérdésekkel akarunk foglalkozni, mégis több megfigyelõ nekigyürkõzött. A húszas évektõl az ötvenes évekig, megbízhatóbb adatok híján – mert azokat gondosan titkolta a szovjet rendszer – lényegében a menekültek tanúvallomására alapultak a kutatások. A kommunizmus talpnyalói rendszerint semmibe vették ezeket a tanúvallomásokat – kétségbe is vonhatják õket a történészek, mint minden tanúvallomást –, merthogy hátha csak a bosszú vagy a módszeres lejáratási szándék diktálta, vagy a kommunistaellenes hatalom akár ki is forgathatta õket. Mit gondolhatott az ember 1959-ben arról a Gulag-leírásról, amelyet egy magas rangú KGB-s menekült adott és Paul Barton közölt egy könyvében?32 És mit gondolhatott magáról Paul Bartonról, aki csehszlovák menekült volt, igazi nevén Jiøi Veltruský, az 1945-ös prágai náciellenes fölkelés egyik szervezõje, és aki 1948-ban kényszerült elhagyni a hazáját? Az immár megnyílt levéltárak fényében teljesen megbízhatónak bizonyul az az 1959-es helyzetkép.

A hetvenes-nyolcvanas években Szolzsenyicin nagy mûve – a Gulag szigetcsoport, majd az orosz forradalom „Csomóiról" írt ciklusa – valósággal megrázta a közvéleményt. Kétségtelenül inkább az irodalom, a zseniális krónikás jóvoltából, semmint azért, mert általában tudatosult az emberekben az a szörnyû rendszer, amelyet leírt. Szolzsenyicin mégis csak üggyel-bajjal tudta áttörni a hazugság falát; egy nagy francia napilap egyik újságírója 1975-ben éppenséggel Pierre Lavalhoz, Doriot-hoz és Déat-hoz hasonlította, „akik felszabadítónak nézték és úgy is fogadták a nácikat".33 Mégis döntõ jelentõségû volt Szolzsenyicin úttörõ, tudatosító erejû tanúsága, akárcsak Salamové a Kolimáról vagy Pin Yathayé Kambodzsáról. Nemrégiben pedig Vlagyimir Bukovszkij, a brezsnyevi korszak egyik legkiemelkedõbb másképp gondolkodója emelte föl ismét tiltakozó szavát, és azt követelte Ítélet Moszkvában34 címû írásában, hogy új Nürnbergi Törvényszéket állítsanak föl a kommunista rendszer bûnös tevékenységének elítélésére; Nyugaton udvarias elismeréssel fogadták a könyvét. Ezzel egy idõben, a szemünk láttára virágzik ki a Sztálin rehabilitálását sürgetõ irodalom.35

Mi pezsdítheti meg most, a XX. század végén egy ilyen tragikus, ilyen homályos, ilyen vitás terület kutatását? Manapság a levéltárak nemcsak megerõsítik a pontos tanúvallomásokat, hanem sok-sok további eredménnyel is kecsegtetnek. Az egykori Szovjetunió, az egykori népi demokráciák, Kambodzsa elnyomó rendszerének titkos levéltárai valami rettentõ valóságra, a sok esetben emberiség elleni bûntettig fajuló rémuralom tömeges és módszeres jellegére derítenek fényt. Itt az ideje, hogy tudományosan – vitathatatlan tények alapján, ideológiai-politikai elfogultságtól, tehertételektõl mentesen – foglalkozzunk azzal a kérdéssel, amelyet minden kutató újra meg újra föltett magának: milyen helyet foglal el a bûntett a kommunista rendszerben?

Mi lehet a mi különleges feladatunk ebben az összefüggésben? Elsõsorban történelmi kötelesség vezérel bennünket. Semmi sem lehet tabu a történésznek, semmiféle – politikai, eszmei, személyes – nyomás vagy elfogultság sem gátolhatja meg, hogy a tények megismerésének, feltárásának és értelmezésének útját járja, kiváltképpen, ha sokáig és szándékosan a levéltárak és az emberi tudat titkos mélyeiben rejtegették azokat a tényeket. Nos, épp a kommunista rémuralom története az európai történelem egyik legfontosabb szelete, amelynek bizonnyal óriási a jelentõsége, ha tisztán akarunk látni egy nagy történettudományi kérdéskör, a totalitarizmus tekintetében. Volt hitleri változata ennek a totalitarizmusnak, de lenini és sztálini változata is volt, és már nem nyugodhatunk bele a féloldalas történetírásba, amely figyelmen kívül hagyja a kommunista oldalt. Ahogy már az is tarthatatlan álláspont, hogy pusztán nemzeti, társadalmi és kulturális térre szorítkozzék a kommunizmus története. Már csak azért sem, mert nem csak Európára és nem csak a szovjet eseményekre korlátozódott a totalitarizmusban való kommunista részesedés. A maoista Kínára is kiterjed ez a történelem, továbbá Észak-Koreára, Pol Pot Kambodzsájára. Ha minden nemzeti kommunizmus hozzájárult is a világmozgalom alakításához, köldökzsinór kötötte össze õket az orosz és szovjet õsmintával. Olyan jelenség történelmével van itt dolgunk, amely az egész világon bontakozott ki, és az egész emberiséget érinti.

A kötelezõ emlékezés alkotja e mû második feladatát. Erkölcsi kötelességünk, hogy tisztelettel adózzunk a holtak emlékének, fõleg azért, mert egy olyan teljhatalmú Moloch ártatlan és névtelen áldozatai, amely azon munkálkodott, hogy még az emlékük is feledésbe merüljön. A berlini fal ledõlte és a moszkvai kommunista hatalom összeomlása után, a XX. századi tragikus tapasztalatok példatár-földrésze, Európa meg azon fáradozik, hogy újjáélessze a közös emlékezést; ehhez mi is hozzájárulhatunk. Ennek a könyvnek a szerzõi maguk is magukban hordozzák ezt az emléket, az egyiket inkább Közép-Európához kapcsolja személyes életútja, a másikat a forradalmi eszméhez és gyakorlathoz fûzik 1968-as vagy újabb elkötelezettségei.

Ez a kettõs – történelmi és emlékezõ – feladat nagyon különbözõ körülmények közé illeszkedik be. Itt olyan országokat érint – mint Nagy-Britannia, Ausztrália, Belgium stb. –, ahol a kommunizmus sohasem nehezedett ténylegesen sem a társadalomra, sem a kormányra. Ott olyan országokban vetõdik föl – mint az Egyesült Államok 1946 után –, ahol ijedeztek a kommunizmustól, vagy olyanokban – mint Franciaország, Olaszország, Spanyolország, Görögország, Portugália –, ahol rettegett lehetõség volt a kommunizmus, ha sohasem jutott is uralomra. Megint máshol parancsolóan merül föl olyan országokban, – mint Kelet-Európa vagy Oroszország –, amelyekben a kommunizmus sok évtizedig gyakorolta, de azután elvesztette a hatalmat. Végül pedig, veszélyek közepette, gyengén pislog a lángocskája olyan helyeken, ahol még hatalmon van a kommunizmus, mint Kína, Észak-Korea, Kuba, Laosz, Vietnam.

Kortársaink különbözõképpen foglalnak állást a történelemmel és az emlékezéssel szemben, ahogy a helyzet kívánja. Az elsõ két esetben aránylag egyszerû a dolog: csak tájékozódásra és elgondolkodásra van szükség. A harmadik esetben szembe kell nézniük a nemzeti megbékéléssel, akár megbüntetik a hóhérokat, akár nem; ebben a tekintetben kétségtelenül az újra egyesített Németország mutatja a legmeglepõbb és „legcsodálatosabb" példát, kivált, ha a jugoszláv vesszõfutásra gondolunk. De az egykori Csehszlovákia – ma már Cseh Köztársaság és Szlovákia –, Lengyelország, Kambodzsa szintén beleütközik a kommunizmus gyötrelmes történetébe és emlékezetébe. Úgy lehet, kell hozzá egy kis természetes vagy hivatalos emlékezetkiesés, hogy enyhíthessük a félévszázados, vagy még hosszabb kommunizmus ütötte erkölcsi, lelki, érzelmi, egyéni vagy közösségi sebeket. Ahol a kommunizmus még mindig hatalmon van, a hóhérok vagy utódaik vagy megszervezik a módszeres tagadást, mint Kubában vagy Kínában, vagy éppen továbbra is a rémuralomra esküsznek, merthogy az az igazi kormányzás, mint Észak-Koreában.

Ennek a történeti és emlékápoló feladatnak vitathatatlanul erkölcsi vetülete is van. „Ki hatalmaz föl rá benneteket, hogy megmondjátok, mi a Jó, mi a Rossz?" – kérdezhetnék tõlünk némelyek.

A maga sajátos elvei szerint, éppen ezt a célt tûzte ki maga elé a katolikus egyház, amikor XI. Pius pápa, pár nap különbséggel, egyszerre bélyegezte meg a nácizmust – Mit brennender Sorge, 1937. március 14. – és a kommunizmust – Divini redemptoris, 1937. március 19. Ez az utóbbi leszögezte, hogy Isten jogokkal ruházta föl az embert; ilyenek „az élethez, a testi épséghez, a létfenntartási eszközökhöz való jog; az a jog, hogy végsõ célja felé haladjon az Isten mutatta ösvényen; a társulási jog, a tulajdonjog és a tulajdon használatának joga". Még ha kifogásolhatunk is némi képmutatást az egyházban, hiszen szentesítette némelyek mások kizsákmányolása révén való túlságos meggazdagodását, azért mit sem veszít a jelentõségébõl az emberi méltóság tiszteletére buzdító felhívása.

XI. Pius már 1931-ben ezt írta a Quadragesimo anno kezdetû enciklikában: „A kommunizmus két célt tûzött ki maga elé tanításában és cselekedeteiben, és nem titkon, kerülõ utakon munkálkodik elérésük érdekében, hanem nyíltan, a legnagyobb nyilvánosság elõtt, és minden módon, a legerõszakosabb eszközökkel is: a könyörtelen osztályharcot és a magántulajdon teljes eltörlését. Semmitõl sem riad vissza célja érdekében, és semmit sem tart tiszteletben; ahol hatalomra jutott, bámulatosan, szinte hihetetlenül vadnak és embertelennek mutatkozik, ahogy az az elképesztõ mészárlás és rombolás tanúskodik róla Kelet-Európa és Ázsia nagy országaiban." Az adja meg ennek az intelemnek a teljes értelmét, hogy olyan intézménytõl származik, amely, hite nevében, évszázadokig jóváhagyta a hitetlenek lemészárlását, létrehozta az Inkvizíciót, bilincsbe verte a gondolatszabadságot, és késõbb olyan önkényuralmi rendszereket támogatott, mint Franco vagy Salazar rendszere.

Ha pedig az egyház is felölti erkölcsbíró szerepét, akkor mit szóljon, mit szólhat a történész a kommunizmus híveinek „hõsi" beszédéhez vagy áldozataik szívbe markoló beszédéhez? François-René de Chateaubriand így ír a Sírontúli emlékiratokban: „Amikor már csak a rablánc csörgése és a besúgó hangja töri meg az elvetemültség csöndjét, amikor mindenki csak reszket a zsarnok elõtt, akkor lép elõ a történész, a népek bosszúálló meghatalmazottja. Hiába él és virul Nero, már megszületett Tacitus a birodalomban."36 Távol álljon tõlünk az a gondolat, hogy megtegyük magunkat a népek rejtélyes „boszszúálló meghatalmazottjának", élete végén már Chateaubriand sem hitt az ilyesmiben; mégis, a maga szerény módján, szinte önkéntelenül, azoknak a szószólója lesz a történész, akik nem mondhatták el sorsukról az igazat a rémuralom miatt. Azért van a történész, hogy ismertetõ munkát végezzen; az a fõ feladata, hogy megállapítsa azokat a tényeket és az igazságnak azokat a részecskéit, amelyekbõl majd ismeret lesz. Továbbá különös viszonyban is van a kommunizmus történetével: kénytelen fölcsapni a hazugság történetírójának. És ha ellátják is a nélkülözhetetlen adatokkal a megnyíló levéltárak, óvakodnia kell a jámbor hiszékenységtõl, mert sok bonyolult kérdésre az a sors vár, hogy – néha nem is hátsó gondolatok nélkül való – viták tárgya legyen belõle. De azért nem zárkózhat el ez a történeti ismeret egy olyan ítélkezéstõl, amely néhány alapértéken nyugszik: a képviseleti demokrácia szabályainak tiszteletén és, fõleg, az emberi élet és méltóság tiszteletén. Ezzel a mércével „ítélkezik" a történész a történelem szereplõi fölött.

Némelyek esetében személyes ok is járult ezekhez az általános megfontolásokhoz, hogy vállalják ezt az emlékezõ és történetíró munkát. Nem állt mindig távol ennek a könyvnek bizonyos szerzõitõl a kommunizmus bûvölete. Sõt, néha, szerény mértékben, maguk is tevékeny részesei voltak a kommunista rendszernek, akár vonalas leninista–sztálinista változatában, akár elhajló (trockista, maoista) rokonváltozataiban. És ha még mindig balra húznak – és mert még mindig balra húznak –, el kell gondolkodniuk elvakultságuk okain. Gondolatmenetük az ismeretek olyan útjait is bejárta, amelyeket tanulmányi tárgyválasztásuk, tudományos kiadványaik és olyan folyóiratokban megjelent írásaik jelöltek ki, mint a La Nouvelle Alternative és a Communisme. Ez a könyv csak egy mozzanata ennek a töprengésnek. És azért nem lankadnak benne, mert meg vannak gyõzõdve róla, hogy nem szabad átengedni az igazság kimondásának elõjogát az egyre szembetûnõbb szélsõjobbnak; a demokratikus értékek, nem pedig nacionálfasiszta eszmények nevében kell vizsgálni és elítélni a kommunizmus vétkeit.

Ez a megközelítés egy Kínától a Szovjetunióig, Kubától Vietnamig terjedõ összehasonlító munkát föltételez. Márpedig pillanatnyilag nem áll rendelkezésünkre megfelelõ minõségû, összefüggõ adatalap. Bizonyos esetekben nyitva – vagy félig nyitva – állnak a levéltárak, más esetekben nem. Nem találtuk ezt elegendõ oknak, hogy elhalasszuk miatta a munkánkat; „biztos" forrásból, eleget tudunk hozzá, hogy belefogjunk ebbe a vállalkozásba, amely, ha semmiképpen sem tart is igényt a teljességre, úttörõ mû akar lenni, és a kutatás, elmélkedés tágas mûhelyét kívánja fölavatni. Hozzákezdtünk a lehetõ legtöbb tény elsõ számbavételéhez, olyan elsõ megközelítésben, amely idõvel sok más mûnek is segíti majd a világrajövetelét. Csak el kell kezdeni, és csakis a legvilágosabb, legvitathatatlanabb, legkomolyabb tények alapján.

Sok szót, de kevés képet tartalmaz a könyvünk. Ez az egyik legkényesebb pontja a titkolódzásnak, amellyel leplezni akarták a kommunizmus bûntetteit: ebben a hírközlõ eszközök uralta világtársadalomban, ahol már csakhamar csupán a képnek – fotónak vagy televíziós képernyõnek – van hitele a közvélemény szemében, csak kevés levéltári fénykép ad hírt a Gulagról vagy a Laogajról, és semmilyen fénykép sincs a kuláktalanításról vagy a Nagy Ugrás okozta éhínségrõl. A nürnbergi gyõztesek kedvükre fényképezhették és filmezhették a tábor hulláit Bergen-Belsenben, sõt azokat a fényképeket is megtalálták, amelyeket maguk a hóhérok készítettek, mint annak a németnek a képét, aki közvetlen közelrõl lõtt agyon egy gyerekét karjában tartó aszszonyt. Semmi hasonló sincs a kommunista világból, ott a legszigorúbb titok övezte a rémuralmat.

Ne elégedjék meg az olvasó az itt összegyûjtött néhány fényképes bizonylattal. Szánjon rá kellõ idõt, hogy lapról lapra megismerkedjék sok millió ember kálváriájával. Ne kímélje a képzeletét, gondolja el, hogy mi is volt az az óriási tragédia, amely továbbra is, a következõ évtizedekben is meghatározza a világtörténelmet. És majd akkor vetõdik föl elõtte az alapkérdés: miért? Miért tartotta szükségesnek Lenin, Trockij, Sztálin meg a többi, hogy mindenkit kiirtson, akit csak „ellenségnek" tekintett? Miért hitték, hogy joguk van megsérteni azt az íratlan törvényt, amely az Emberiség életét szabályozza: „Ne ölj!"? Majd a könyv végén megkíséreljük, hogy választ adjunk erre a kérdésre.
 
 

BENYHE JÁNOS fordítása