Közismert annak a fiatalembernek az esete, aki ugyan sosem vett képzõmûvészeti órákat, és magántanároktól sem tanult, ráadásul egy bicska volt minden szerszáma, mégis egy nyers farönkbõl rövid idõ alatt oly nagy-
szerû, oly tökéletes medvét faragott, amilyenrõl még nem szólt a szobrászat története, ha feladata lenne egyáltalán civil s paraszti tehetségekkel foglalkozni. Valahányszor álmélkodtak e gyorsaság és ügyesség láttán, a legény mindig ugyanúgy válaszolt: „Nincs benne semmi nehéz. Megfogom a fát és nézem, míg meg nem látom benne a medvét. Utána már csak a fölösleget kell lefaragni róla." Naiv szobrászunk így egyszerre két leckét is adott nekünk: a szerénység leckéjét és a nagylelkûség leckéjét. Föltárta mûhelytitkát, és megtanított, hogyan járjunk el, ha medvét akarunk készíteni: oda kell néznünk, ahol nincs medve, de ahová puszta a nézésünkkel odavarázsoljuk.
De jaj nekünk, nincs nagyobb elvetemültség, mint a naivoké. Ez a szeretetre méltó legény, aki oly készségesen elmagyarázta, hogyan csinálta, egyetlen szót sem ejtett ki arról, hogy hogyan kell csinálni. A medve ott van, látjuk, de a medve és kezünk között fal emelkedik tömör fából, melyben kemény görcsök, makacs erek, alattomosan puha rostok vannak: nagyon is nyilvánvaló, hogy sok lelemény és hozzáértés kell, ha utat akarunk nyitni benne. Hiszen a mûvészet nem könnyû, a medvefaragó legény csak mulatott rajtunk.
Mégis oktalanság lenne feltételezni, hogy nincsen minden egyes fadarabban egy medve, mely minket vár. Igenis van, és mindig van. Még ha nem sikerül is világosan látnunk, arra képesnek kell lennünk, hogy kitaláljuk, megsejtsük, s mint imbolygó, lassú fény, homályos lámpás sejlik fel a távolban, oly homályos, hogy önmagát is csak alig-alig világítja meg. Így sejlett fel elõttem is az a kapcsolat, melyet a régi énekek és a regény egy új fajtája között feltételezhetõnek vélek, s mindjárt elmondom, hogyan. Azt hittem, már látom a körvonalait, tisztán s élesen rajzolódik ki az alak, sõt, gondoltam, elég kinyújtanom a karomat, s máris szilárdan megfoghatom, de a gyõzelmi pillanatban, mikor így kiáltok fel: „Hölgyeim és uraim, íme a medve", rádöbbenek, hogy csupán illúzió, kaján tréfa volt az egész, s nincs mit mutatnom, csak ezt itt, ezt a törzsdarabot, ezt a rönköt, ezt a görbe gyökeret. És a fény ismét pislogni kezd, mint egy hívó szív: „Szabadítsatok ki innen."
Éneket mondtam, regényt mondtam, és ez a kapcsolat, ez az út, ez a tereken, világokon és korokon át vezetõ utazás Homérosz költeményeitõl Marcel Proustig, Kafkáig vagy James Joyce-ig, át az Ezeregyéjszakán, az indiai eposzokon, a szentírás példabeszédein, az Énekek énekén, a milétoszi fabulákon, az Aranyszamáron, a geszták dalain, a Roland-énekeken, a Grál keresésén, Alexanderen, Robin Hoodon, A rózsa románcán és a Rókáén, át Gargantuán, át a Dekameronon, át a Galliai Amadison, Don Quijotén, és ugyancsak át Gulliveren és Robinsonon, Wertheren és Tom Joneson, Ivanhoe-n és Cinq-Marson, A három testõrön, A párizsi Notre-Dame-on, át az Emberi Színjátékon, a Holt lelkeken, a Háború és Békén, a Karamazov testvéreken, A pármai kolostoron, a Maiákon és a Braz Cubason egész máig, idáig – ez az utazás egyszer csak elkezdõdött, fennhangon, kiáltozva, egy fa árnyékában vagy egy barlang belsejében, vagy egy nomád táborban a csillagok fényénél, vagy a fõtéren, vagy a piacon, aztán került valaki, aki leírta, amit hallott, utána olyan ember jött, aki arról írt, ami már meg volt írva, mindig fülelve, mindig írva, szavakat rendezgetve csöndben, végtelenül ismételve, végtelenül változatosan.
Nem zavar túlságosan, hogy ez a lírai látomás több, mint valószínû módon nem fog egybeesni azzal a történelmi átmenettel, amelynek során az énekelt elbeszélésekbõl, az énekbeszédbõl szervezett, fegyelmezett írás lett, olyan rendszer, mely szabályoknak, szabványoknak, elõírásoknak, megállapodásoknak engedelmeskedik, ezek érvényébõl pedig semmit sem von le a tény, hogy átmenetiek, s hamarosan mások helyettesítik majd õket, de azok sorsa is meg van pecsételve, ha egyszer lejár az idejük. A fentiek megidézése csupán arra volt jó, hogy a tõlem telhetõ legmeggyõzõbb módon illusztráljam, hogyan mehetett végbe egy elbeszélõ ének átalakulása írott elbeszéléssé. Sokkal nehezebb dolgom lesz, ha azt az elgondolásomat akarom elfogadtatni, mely szerint a regény névvel illetett irodalmi mûfaj, miután megérkezett egy képzeletbeli inga ívének legszélsõ pontjára, most ellenkezõ irányba lendül meg, s visszatér az úton, amelyen jött, míg ismét el nem jut a kezdetleges, õsi énekhez, ahol majd újrakezdheti már ismert útját, miközben néhány évszázadot is megtesz a jövõben.
Nem vagyok egészen híján a józan észnek. A dinamika és a kinetika az ismeretek egy más fórumának programjai, és az irodalom, ha ismétli is önmagát végtelenül, miként az imént mondtam, végtelenül változatos is, ahogy ugyancsak megjegyeztem. Most, hogy eljutottunk idáig, törvényszerû, hogy eszünkbe jusson az a bizonyos Pierre Menard, aki teljesen önálló szerzõje egy, a Cervantesével betûre megegyezõ Don Quijoténak, amint megtudjuk Jorge Luis Borgestõl a Fikciókban, és aki, miután szóról szóra megismétli a halhatatlan „Lepantói félkarú" mûvét (nevének ismétlését elkerülendõ nevezzük így õt, s minõ szerencse, hogy Camõest nem érte utol ugyanez a sors, hiszen õt még a mai napig se merte senki „Ceutai félszemû"-nek nevezni), mégis sokszor igen különbözõ dolgokat mond, mivel máshogy értjük most, a XX. században, amelyben egyelõre még járunk, és máshogy a XVII.-ben, ahol viszont nem járhatunk sosem. A példa azt mutatja, hogy minden pontos ismétlés lehetetlen, és hogy az inga, amikor visszatér a kiindulóponthoz, az ív túlsó végéhez, ugyanazt a felismerhetõ azonosságot futja be ugyan, mégis maga mögött hagy valami ezzel egybeesõ különbözõséget, ha egyáltalán szabad ezzel a durva fogalmi ellentmondással élni.
No mármost, ha a regénynek nem engedélyezzük a fordított haladási irányt, ha Pierre Menard, miután hûségesen megismételte a Don Quijotét, végül mégiscsak másik könyvet írt, hogyan jutnánk el mi újra az énekhez, a kívánt énekhez, s ha oda is érnénk, milyen lenne az ének, melyet a szánk formál, még ha a zene azonos lenne, s a szavak azonosak lennének is? A homéroszi dalnokoknak nincs több keresnivalójuk ezen a világon, és minden dolgok közül az idõ az, mely nem orvosolható. Mi marad hát? Hogyan fogjuk kitalálni ezt az új éneket, ezt, mely mellett elköteleztem magam? S honnan venném a merészséget, hogy beharangozzam új irodalmi formák eljövetelét, feltéve persze, hogy ez volna a szándékom, fütyülve rá, hogy vajon tetszenek-e s megfelelnek-e azoknak, akik megélik s mûvelik majd õket? Volna-e értelme ideszólítani korunkba Homéroszt, „homéroszivá" tenni a regényt? Ezek a kérdések nem ártatlan kérdések, és elhangzásuk sorrendje sem az. Felhatalmaznak, hogy végre fölcseréljem az általánost az egyedivel, s behatoljak az egyetlen olyan univerzumba, melyrõl a kérdéskör alapos ismeretének jogán beszélhetek, vagyis saját kis világomba, az általam írt regényébe, ahol a miért és a mi célból lakik.
Kezdjük az idõ vizsgálatával. Nem errõl az idõrõl van szó, amelyben most vagyunk, és arról a másikról sem, mely akkor volt, amikor a szerzõ a könyvét írta, hanem a regényben foglalt, általa bezárt idõrõl, mely szintén nem azonos az elolvasásához szükséges órák vagy napok számával vagy bármely, a cselekmény menetébõl következõ idõvel, még kevésbé olyan idõvel, melynek meghatározása az elbeszélésen kívül, például a címben történik, s amilyen a Száz év magány vagy az Egy nõ életének huszonnégy órája esete. Költõi idõrõl beszélek, mely ritmusokból, megtorpanásokból áll, olyan idõrõl, mely egyszerre egyenes vonalú és útvesztõszerû, ingatag és állhatatlan, olyan idõrõl, mely képes megteremteni a saját törvényeit, szófolyamról, mely idõtartamot hordoz magában, ez az idõtartam pedig úgy árad s apad, akár az árapály két földrész között. Ez az idõ, ismétlem, költõi idõ, s felhasználja a tempó, az ütem s a díszítés minden kifejezési lehetõségét, lehet indázón cifra és szillabikus, hosszú, rövid vagy pillanatnyi. Becsvágyam mindig az volt, hogy fikcióim az így értelmezett idõben keljenek életre, tudván tudva, hogy általa a vers szerkezetéhez kerülök egyre közelebb, mely tiszta kiáradás ugyan, de fizikailag továbbra is összetartozó.
Zenészek és zenetudósok állítják, hogy a szimfónia manapság lehetetlen mûfaj, ahogy lehetetlen volna, mondom én, az ókori elõírásoknak megfelelve kifaragni egy korinthoszi oszlopfõt. Természetesen bárki, aki rendelkezik a megfelelõ tehetséggel, máris kétségbe vonhatná ezt az elvi tiltást, ténylegesen megkomponálva a szimfóniát vagy kifaragva az oszlopfõt: nehezen tudná azonban elhitetni velünk, hogy ténykedésével valódi szükségletet elégít ki, akár az alkotást, vagyis az õ síkját tekintjük, akár a befogadó épülését, vagyis a miénket. Nos, talán nekünk is vállalnunk kellene a felelõsséget, hogy ugyanezt az ítéletet a regényre is alkalmazzuk, kijelentve például, hogy a regény szintén lehetetlenné vált a maga, úgymond mintaszerû formájában, mely mindmáig csupán minimális változatokat hozott létre, gyökeresen mást szinte alig, s ezek is nyomban beolvadtak, beépültek tárgyának anyagába, ami Isten kegyelmébõl és kiadóink áldásával megengedi, hogy továbbra is úgy írjunk regényeket, mintha brahmsi szimfóniákat szereznénk, vagy korinthoszi oszlopfõket faragnánk.
De ebben a regényben, melyet látszólag így elítélek, e regény különféle s legújabb alakváltozásaiban talán már ott is van a lehetõség, hogy irodalmi hellyé alakuljon át (szándékosan mondok helyet és nem mûfajt), mely hatalmas, felkorbácsolt, morajló tenger módjára képes befogadni a költészet, a dráma, az esszé sebes folyamait, de a filozófiáét és a tudományét is, míg egyfajta ismeret, tudás, világkép kifejezõdésévé nem válik, miként azok voltak a maguk korában a nagy ókori hõsköltemények.
Lehet, hogy távlati szempontból hibásan gondolkodom, hiszen vegyük csak az emberi készségek egyre növekvõ s visszafordíthatatlannak látszó, szinte már mikroszkopikus szakosodását. Nem lehetetlen azonban, hogy ugyanez a szakosodás, mivel kárpótlási mechanizmusok lépnek mûködésbe, s kapnak lendületet, és talán mert a túlélésnek és a pszichés egyensúly visszanyerésének ösztönös eszköze is egyben, arra buzdít bennünket, hogy az általánosban keressünk új szédületet, fittyet hányva az egyediség kínálta, látszólagos biztonságnak. Az irodalom szempontjából, hiszen itt csakis irodalomról beszélek, a regény talán képes visszaadni nekünk e fenséges szédületet, az emberiség hangos, mámoros énekét, az emberiségét, amely mindmáig nem tudott megbékülni a saját arcával.
És ezzel végzem. Tompa bicskámat
forgatva simára gyalultam, s kifaragtam a magammal hozott fadarabot.
Esküszöm, az imént még láttam benne a medvét,
láttam tökéletesen, és látom továbbra
is. De abban már nem vagyok biztos – és ez az én hibám
–, hogy ti is látjátok. Valószínûleg
egy esetlen kacsacsõrû emlõs szobrocskája került
ki a kezem közül, melynek kacsacsõréhez más
állatok innen-onnan összelopott, egymáshoz nem illõ
testrészei társulnak, létrehozva e fantasztikus állatot
– még ha nem is olyan fantasztikus, mint az ember. Az, amelyik regényt
ír, vagy olvas. Szakadatlanul.
Lukács Laura fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu