Meda Mládková háza hat macskának és négy kutyának adott otthont, és ebben a házban csak és kizárólag a cseh képzõmûvészetrõl folyt a diskurzus. Meda asszonynak nemcsak hogy a fejében volt a modern cseh képzõmûvészek lexikona, a mûvészek szinte mindannyian laktak is nála, és figyelmességként otthagyták vagy elküldték neki mûalkotásaikat. És én jóformán ki se tettem a lábam a házból, én csak és kizárólag azt olvastam, amit Meda asszony a Közép-Európából származó fiatal mûvészek festményeirõl, grafikáiról és assemblage-airól írt, és különösen Frank Kupkát csodáltam, a falak tele voltak festményeivel, és Meda asszony mindegyikrõl azt állította, hogy a morvaszlovák folklórban gyökerezik, ujjával a kép üvegén rajzolva gyöngéden magyarázta... ez itt két táncoló morvaszlovák lány, látja ezeket a mozdulatokat? És én láttam... Nagyon szép ház volt... És éjszakánként puha kenyérbelet tömtem a fülembe, mert berregett a klímaberendezés, és a nappalok csak azért voltak elviselhetõbbek, mert Meda asszony elõadásokat tartott nekem, és megmutatta Adriena Šimotová és Gutfreund úr és Jiøí Koláø és több tucatnyi más mûvész összes alkotásának fényképét, és amikor megkérdeztem tõle ...Vajon Vladimír Boudníkot is ismeri?... menten felszaladt a lépcsõn az adattárolóba, és egy poros mappát hozott le... és csakugyan, harmincöt szebbnél szebb Boudník volt benne... és láttam azt a Meda asszony vásárolta két házat is, ahol majd a cseh modern mûvészet általa birtokolt összes alkotását elhelyezi, és apró figyelmesség gyanánt a csehszlovák nemzetnek ajándékozza... Itt, az Egyesült Álmokban, Áprilka, a gazdag emberek csakugyan egyetemeket ajándékoznak a nemzetnek, ilyen a Cornell University Ithacában, ahova Gibián úr hívott meg, annak a Gibián családnak a sarja, melynek a Štìpánska utcában az író- és sokszorosítógép-boltja volt, a ház falmélyedésében még ma is olvasható a címe, Gibián... Cornell úr viszont távírókészülékkel látta el egész New Yorkot, és ezzel annyi pénzt keresett, hogy Ithacában egyetemet építtetett... és ugyanez volt, Áprilka, amikor Chicagóban kimentem a vendéglátóm farmjára, ott egy aranyozott piramis állt, egy ácsmester építette, aki úgy meggazdagodott a garázsokon, hogy elõször a síremlékét, a hordozható piramist csinálta meg, s azt végül csúcsától az alapjáig bearanyoztatta... egy emberbarát ácsmester, aki garázsokat épített felebarátainak, és a nemzetre egy piramist hagyományozott... mint ahogy Meda asszony a mûvészettel zsúfolt két házat hagyja örökül... hogy kinek? A nemzetnek... Csakhogy Meda asszonynál az álmatlanság útvesztõjébe kerültem, Áprilka, mert nála nappal se tudtam aludni, három ember légkalapáccsal hatolt le három méter mélyre az útkeresztezõdés alá, és mindegyiknek olyan hangtompító volt a fülén, amilyet nálunk a traktorosok használnak, hogy meg ne süketüljenek a dübörgéstõl, reggeltõl estig, szombaton és vasárnap is...
No de majdnem elfelejtettem, Áprilka, hogy mért is mentem Washingtonba! A Woodrow Wilson Egyetemen rengeteg embert ismertem meg, fõleg csehszlovákokat, s még a hangomat is szalagra vették... Ott, a Woodrow Wilson Universityn annyi felvonón vittek fel, annyi folyosón kísértek végig, azután megint liftek következtek, hogy úgy éreztem, a Pentagon épületének vendége vagyok, ráadásul nem tetszett nekik a hangom, így aztán kénytelen voltam még egyszer felolvasni a szöveget, egyedül voltam, beüvegezve, és láttam, hogy az emberek, akik ide kísértek, mind a két kezükkel, mind a húsz ujjukkal kiszolgálják a rekedt rémült hangomat felvevõ gépeket, biztosra vettem, hogy ujjlenyomatot is vesznek tõlem... és ezek a férfiak mind jó modo-
rúak és jól öltözöttek és nyakkendõsek és borotváltak voltak, és az irodák meg a folyosók meg minden ragyogott a kínos tisztaságtól... és aztán jött az este, és Mládekné az urával meg Arnošt Lustig a Pepíèek fiával megint folyosókon vezetett végig, és bemutatott engem egy sor tanárnak, és a levegõnek mûveltség-, könyv- és padlófényezõ-illata volt, és amerre csak mentem, elõttem a klímaberendezés vartyogott és mögöttem távolodott a vartyogás és végül olyan zajosnak hallottam a testemet becsomagoló higiénikus szellõztetést, hogy biztosra vettem: mától kezdve életem végéig zúgni fog a fejem... És ott volt még a tolmácsom meg egy szép hölgy... és aztán bevezettek egy hatalmas terembe, olyan volt, mint egy szabadkõmûves-páholy ülésterme vagy egy fényûzõ mozi... és az erkély tele volt fiatalokkal, szerencsére mind farmernadrágot viseltek, és Arnošt Lustig azt mondta, hogy ezek a fiatal emberek a tanítványai... és taps hangzott fel, a jelenlevõk rokonszenvesnek találtak, mert a szememen és homlokomon horzsolás meg plezúr volt, szemem alatt pedig vörös meg lila karikák duzzadtak, mintha lókötõ volnék, akinek tréfából behúzott egyet valaki... És hogy hogy voltam felöltözve? Az a dolláros boltban vett csíkos gyapjúnadrág volt rajtam, Áprilka, Meda asszony egyik cselédje, egy arab lány, bestoppolta rajta a lyukat, meg a kék csíkos ingem, az, ami szakasztott olyan, mint amilyen a parasztok dunyhahuzata volt a Monarchiában, az az ingem, amit a milánói sajtókonferencián is viseltem, amikor Cordaus úrral kiadtuk a Túlságosan zajos magányt, és ott a legfontosabb kérdést a Corriere Della Sera tudósítója tette fel nekem... Ugyan hol vettem ezt az inget, ezt a gyönyörû inget? És én azt feleltem... Larnacában, a fõutcán... Ciprus szigetén... ott, kérem, ahol Kitionban, vagyis a mai Larnacában, Kitioni Zénó filozófus született... és a szürrealisták tiszteletére zöld nyakkendõt kötöttem, Áprilka, kék lepkékkel telehintett zöld nyakkendõt... és sötétkék, aranygombos tengerészzeke volt rajtam, ezt Žáèek docens úrtól kaptam az útra, a docens úrtól, akivel tavaly, április huszonkettedikén, a krušovicei U hákù pincében, amit ma Brèálkának vagy Zöld laboratóriumnak hívnak, a huszadik század szemszögébõl, Európa szívében, Prágában és Prágáért tovább gondoltuk Szókratésznak azt a mondatát, hogy: Tudom, hogy semmit se tudok... és az antik világtól a kereszténységen át az építõ szocializmusba illesztettük Szókratész iróniáját...
Így startoltam hát, Áprilka, a Woodrow Wilson Universityn, és Zuzanka ezúttal a nézõk közt ült és a körmét rágta, mert én semmivel se készültem, nem írtam elõadást, én mindig és mindenütt rögtönöztem, miért változtattam volna hát szokásomon az Amerikai Egyesült Álmokban... És az estét egy fiatalember vezette be, folyton a jegyzeteibe lesett és utána úgy tett, mint aki szabadon beszél... a portrémat vázolta fel, hogy hol születtem és ki volt a dajkám, mármint az irodalomban, aztán azt mondta, ahogy Arnošt Lustig lefordította nekem, hogy nagy megtiszteltetés az egyetemnek, hogy engem fogadhat... és én megjátszottam, hogy pironkodom, a dicsõséget egy legyintéssel taccsra vágtam, de mert fényképeztek, mégis kötélnek álltam, és mutogattam a profilomat, mert egyrészt tudom, hogy csak profilból vagyok jóképû, aztán meg el akartam rejteni szétvert szemöldökömet meg homlokomat... utána megtapsoltak, és kezdõdött a számomra dermesztõ szertartás... az Angol királyból olvastam fel, hogy a közönség elgyönyörködhessen a cseh nyelv bájában... és elszörnyedtem a könyv szövegétõl, verejtékeztem, hogy mindaz, amit leírtam benne, csalás, hogy dolgoznom kellett volna még a szövegen, hogy tele van hibával, hogy talán csak az ég könyörülhet meg rajtam, hogy talán csak Wilsonnak, aki járt Prágában, és úgy muzsikált ott a Plastic People-lel, hogy utána kitiltották a városból, talán csak Wilsonnak a fordítása teszi majd elviselhetõvé, elfogadhatóvá beszélt nyelvemet... Megijedtem, elborzadtam... hangom beszorult, meg-megbicsaklott... és aztán elhallgattam, és akkor Arnošt Lustig felolvasta ugyanazt a részletet, de angolul, és õt is megtapsolták, s én nem tudtam, hogy miért, mire fel... Amikor Dylan Thomas saját és más költõk verseit olvasta fel Amerikában, akkor hangjának roppant terjedelme és orgonához méltó rezonanciája új zenét tárt fel az ismerõs mondatkadenciákban... de én, jaj Áprilka, én nyökögtem, és láttam, hogy mindenki engem néz, és olyan írónak tekint, aki tévedésbõl került ide... és még tapsoltak is nekem, és akkor úgy éreztem, Áprilka, hogy az a cérna, ami összekötött bennünket, az a fonal valahol beszorult és elszakadt. És Meda asszony kecsesen elõredõlve hallgatta felolvasásomat, le nem vette rólam a szemét, és arca olyan volt, mint egy szigorú elnökasszonyé, aki semmit se bocsát meg nekem, aki bírál és elítél engem, és sajnálja, hogy felajánlotta, lakjam nála, holott amíg nem ismert, megtiszteltetésnek érezte, hogy nála fogok lakni, most meg már bánja... csak Zuzana nevetett és rágta a körmét és titokban azt kívánta, hogy üssem meg a bokám, és közvetve Maga is, Áprilka, mert maga csalt el erre az útra, maga levelezte le ezt a körutat... és Dylan Thomasszal szólva háromlábú, szép nevû lóra tett... Itt értettem meg, Áprilka, miért kell tudnia egy költõnek elõadnia a verseit, itt jöttem rá, miért tanultak kétszáz éve és még annál is régebben a klasszikusok retorikát, miért tudta Jeszenyin és miért tudta Majakovszkij mennydörögve elmondani verseit, és miért volt az, hogy amikor Brüsszelben meghallottam Jevtusenko öblös hangját, csak ez a hang, én nem tudok oroszul, de ez a hang úgy megbabonázott, mint máskor a zene, és elbûvölt mindenkit, aki Brüsszelben Jevtusenkót hallgatta... Ilyen picire zsugorodtam, Áprilka, összeomlottam, én, a szép nevû háromlábú ló... Én, aki anynyi mindent összelocsogtam a Nagy Pardubicei Díjlovaglásról, a Thurn-Taxis árokról!
Ahogy most írok Magának, kedves Áprilka, a mai meleg szeles õszi nap hat rám, meg kell hogy mondjam Magának, hogy itt megint az a szép csapkodó fõn fúj, ami a messzi Líbiából érkezik Kerskóba, és megfesti a száradó faleveleket és több kékítõt kever az ég kékjébe és szaporítja az öngyilkosságok és migrének és infarktusok számát, huszonkét fokot mutat a hõmérõ a kerskói erdõ sötét árnyékában, és a vakító napfényben csak még jobban harsognak a színek, és én tudom, hogy ez a fõn az óceán fölött Amerikát is eléri, ott is fújni fog, ahol maga él és dolgozik, tudom, hogy ez a zúgó fõn a bennünket öszszekötõ fonál másik neve, és én most üzenek vele Magának, most és bármikor és bárhonnan, mert gondolok Magára, és nem csodálom, hogy aggódik értem, hogy mindennap felhív, és hogy Zuzana fújtat magára... Eredjenek mind a ketten a francba... és nekem gyönyörûség ezt hallanom, ülök a telefonnál és figyelek, hallom a hangját, de se Magának, se nekem nincs bátorságom, hogy mondjunk egymásnak valamit a kagylóba... így aztán, Áprilka, besétáltam a fõn fújta Prágába, és a híd elsõ tornyánál láttam, hogy csoportokba verõdõ emberek felfelé néznek, hogy ott fent egy mésszel felmázolt felirat van... Ugyan minek a néhány mondat? Hogyha egy is elég: Menjetek a francba! Így aztán, Áprilka, alkonyatkor, a fõnös alkonyatkor, amikor bementem a városba, hogy megnézem a Károly hídon éneklõ és vitázó fiatalokat, mit láttam? Három alpinista kapaszkodott fel a híd tornyára odáig, ahol ez a szíverõsítõ felirat vakított, és súrolni kezdte a homokkõ kváderkockákat… de az alpinisták úgy fogtak munkához, hogy a drótkefe csak a legvégén tüntette el a MENJETEK A FRANCBA! feliratot... Hanem Áprilka, amikor a Woodrow Wilson Universityn szünetet tartottak, amikor hirtelen eszembe jutott Maga, éreztem, hogy megcibálta az orromon átfûzött fonalat, és akkor magamhoz tértem a haldoklásból, és Rainer Maria Rilke szavaival támasztottam fel magam... Semmi se történt, semmi se történt... és az Egyesült Álmok fõvárosában azt mondtam magamnak... Hiszen te klassz fickó vagy! És utána az egyetem hallgatói kérdéseket tettek fel nekem, és már nem haldokoltam, felálltam, mert nem bírtam tovább ülni, felálltam, és mozgott a kezem, a gondolataimnak, saját magamnak vezényeltem, így aztán a mindenki által igen fontosnak tartott kérdésre, hogy mit szólok Václav Havelhez?, minthogy a választ már tudtam, nagy nevetve azt feleltem, hogy Havel két mítoszt elevenített fel… elõször is Prométheusz mítoszát, mert akárcsak Prométheusz, Havel is ellopta az istenektõl a tüzet, így aztán most börtönben ül… és Szókratész mítoszát, akit halálra ítéltek, mert huligánokat nevelt a fiatalokból... és bár emigrálhatott volna, inkább megitta a bürökfõzetet... miközben Havel, ahelyett, hogy az Egyesült Álmokba ment volna, otthon ül a dutyiban, és azon gondolkozik, mit mondjon az ellenzéknek, ha majd szabadul... És Áprilka, a hallgatók azonnal a szavamon fogtak, hogy: Én is ellenzékinek tartom-e magam? És én felemeltem a kezem, és úgy kiabáltam... Már hogyne tartanám magam ellenzékinek! Ezt a kérdést már Belgrádban megválaszoltam... Egy írónak nemcsak éreznie, de hangosan ki is kell mondania azt, amit oldalt ülve... di sideo... lát, és mindezt úgy mondja ki, ahogy tudja, és ha maguknak egyetemi mûveltségük van, akkor megértik õt, már Platón is azt tanította, hogy a gondolkozó embernek kötelessége hangosan kimondani azt, amit gondol. Nekem is ez a kötelességem, erre tanított Jaroslav Hašek, szülõhazám legnagyobb piása és írója, õ azt mondta, hogy az ellenzékiség belépõ a mérsékelten haladók pártjába, amit, mint tudják, Jaroslav még a Monarchiában alapított, és a gondolatok fennhangon való kimondása most, csak most érte el Oroszországot is, a glasznoszty és a peresztrojka alakjában... És mi a véleménye a cenzúráról?, kérdezte tõlem egy ideges, szemüveges férfi... Azt mondtam: Cenzúra van, volt és lesz, én cenzúra nélkül egy lépést se teszek, egy sort sem írok le, mert hajlamos vagyok a konvencióra meg a rémüldözésre, így aztán olyanokat mondok, amit nem való mondani... Épatez le bourgeois! Micsoda hecc volt! És maga párttag, Hrabal úr? Most nem, de az voltam... negyvenöt után azonnal beléptem a pártba, a jelentkezõlapra azt írtam, hogy Vitìzslav Nezval, Konstantín Biebl és Karel Teige mûvei és a szürrealista kiáltványok és André Breton, Louis Aragon meg a többiek meggyõztek, hogy csak a világforradalom meg a kommunisták válthatják meg a világot... És tessék! Egy év múlva Vitìzslav Nezval már nem tartotta magát szürrealistának, a többiek sem, így aztán levelet írtam a nymburki kommunista pártnak... Ugyanazok az indítékok, amelyek a pártba vittek, most kiûztek a pártból... Így aztán töröltek a tagnévsorból. De! A szent ostya morzsájában is ott van Krisztus, és bennem is megmaradt valami a volt kommunistából, akárcsak a nagy költõben és kollázsmûvészben, Jiøí Koláøban... Koláø belépett a pártba, sõt, egy könyvet is írt... Miért vagyok kommunista... és lám, végül börtönbe csukták, és csak annak köszönhette szabadulását, hogy Sztálin meghalt… és mégis, ott van benne a kommunista, mint bennem, mint a kecskében... kérem a következõ kérdést? Egy szenátor olyan kérdést tett fel nekem, amit rögtön meg is válaszolt... Hrabal úr, én a múltban is meg most is könyveket küldök Václav Havelnek, kívánsága szerint. Van-e magának is valami kívánsága? Mondom neki... dehogyis, uram, én maholnap hetvenöt éves leszek, és még Joyce Ulyssesét meg a Szent Bibliát sem olvastam végig tisztességesen... de annyi fiatal van nálunk, aki tájékozódni szeretne, adja ide, kérem, a névjegykártyáját, és õk majd megírják, hogy és mint ... És mi a helyzet maguknál a szexuális forradalommal meg a szabadsággal?, kérdezte egy fiatal férfi. Mondom neki... Sajnos, baj van, nálunk a fiatalok, a diákok megnõsülnek meg férjhez mennek, és csak huszonhárom éves korukban jön meg a kedvük, hogy zászlóval rohangáljanak és azt kiabálják, hogy Hajrá Sparta! Hajrá Slávie! de otthon már két gyerekük van a babakocsiban... Irigylem maguktól, fiataloktól a tízvalahány éve lezajlott szexuális forradalmat... itt az egyetemeken is a kõ a téglát dugta, és lám, most itt van az AIDS, a szexuális forradalomnak pedig lõttek, hiszen ha maguk, fiatalemberek, olyan lányhoz mennek fel, aki nem ismeri magukat, orvosi igazolást kell felmutatniuk, hogy nem fertõzöttek. Micsoda csapás, igaz? És Hrabal úr, maga csak rövid ideje van itt, de tudjuk, hogy járt itt már nálunk… mi volt az, ami érdekelte, aminek örült? Azt feleltem... Akárcsak Prágában, itt is szeretem a négereket meg egyáltalán, a színesbõrûeket, ezek az emberek tudják, hogy kell rikítóan felöltözni, hogy kell szépen járni, ha a Vencel téren vagy a Pøíkopyn végigmegy egy néger, nagy hatást vált ki, szerintem négerek nélkül Amerika nem volna Amerika... Hát a sportolóink, muzsikusaink és énekeseink? Õk ugyanolyan kedvesek nekem, mint a prágaiak, sõt, kapaszkodjanak meg, én Prágában a vietnamiakat is szeretem, olyan szép a járásuk, mintha az Egyesült Államokból jöttek volna, tudnak öltözködni... meg aztán, az alakjuk is olyan, mint egy királykisasszonyé, mint egy táncosé... és van ízlésük, õk Prága díszei, mint ahogy a négerek Amerikáé… Elnézést kérek a cigányoktól, én, aki Libeòben negyedszázadig cigányok közt éltem, és szövegeimben a cigányok mindig hõsök, hõsnõk voltak... én tudom, hogy mint az itteni négereknek, a cigányoknak is vannak kisebb-nagyobb hibáik... feszült hangulatot és helyzetet tudnak teremteni, hajlamosak a betegségre, infarktusra, nem nagyon szeretnek dolgozni... de tudják-e, mit hallottam tegnap, és minek örültem? Ha egy néger apuka elhagyja ötgyerekes családját, akkor a legidõsebb fiú utánvétellel revolvert küldet magának, és fõbe lövi az apját... Ennek így kell lennie, barátaim... Azt hiszem, itt, Washingtonban nem sok lövöldözést hallanak... És a négerek is meg a cigányok is szeretnek hegedülni, és egyikük sem ismeri a kottát, és gyerekeiknek csodaszép szemük van, és életútjuk mérföldköveit, a születést és halált, az esküvõt és jeles napot olyan áhítattal ünneplik, mint a gyerekek, meg aztán a cigányok nem járnak ki a telekre, mert nincs hétvégi házuk, szombaton és vasárnap éppúgy a városban élnek, mint a négerek. Puff neki! A feleségét meg a gyerekeit elhagyó apuka holtan fekszik, és csak a legkisebbik fekete lurkó siratja, mert õ még nem sokat tud a világról... És mi tetszik magának a legjobban Washingtonban? Mondom erre... Az, hogy tavasz van, meg az, hogy több millió sárga nárciszt láttam, itt minden szabad felületet gyep borít, és a gyepben millió nárcisz virágzik... én tudom, az elnök felesége, Johnsonné imádja ezt a virágot, így aztán millószámra vette a sárga nárciszt... meg aztán a Niagara vízesés még csak nem is említhetõ egy napon a Potomac vízeséssel! Hogy az a Potomac milyen szép, hogy az milyen erõvel vonzza az embert, kevesen múlott, hogy le nem ugrottam, mint Franz Kafka az óvárosi téren az ötödik emeletrõl, én is le akartam ugrani a Potomac vízesésnél... És utána megkérdezték tõlem, hogy szerintem melyik a legszebb cseh idézet... és én elmondtam, hogy hatvannyolc után Borkovský professzor úr végigvezetett bennünket a Szent Vitus-székesegyház trifóriumán, és ott, hatvan méter magasan megmutatta nekünk az összes Luxemburg szoborportréját, sõt, a templom építõjének, Arrasi Mátyás úrnak a szobra is ott volt, aki a maga idejében nemcsak jó építész, de szobrász is volt... és így jutottunk el a Szent Vencel-kápolna fölé, és Borkovský úr elmondta nekünk, hogy itt van a legjobb akusztika, itt szokott énekelni a gyerekkórus… és ezzel vége is a trifóriumi sétánknak, de felhívja a figyelmünket, hogy ha majd lefelé megyünk a Várból a Neruda utcai Kocour sörözõbe, a Schwarzenberger-palota alatti kanyarban az alábbi felirat van a falra meszelve: menjetek már a francba, oroszok, fogyóban a meszem! És akkor lent, a székesegyház mélyében megszólalt az idegenvezetõ hangja... Az Istenért, uraim, csendesebben, nehéz idõket élünk, itt minden szót hallani: humpolci zarándokok vannak itt velem! És Borkovský professzor úr a templom mélyébe mutatott, és szárazon azt mondta... Ezt nevezem akusztikának!… És a huszadik század legszebb idézete így hangzik... Oroszok, menjetek a francba!... És mint láthatják, barátaim, ez a nép névtelen megnyilvánulása; éppúgy, mint az adoma, mint a népdal, ami az én hazámban ér valamit, az mindig névtelen, azt mindig egyszerû emberek találják ki, így aztán járom a kocsmákat és gyûjtöm az egyszerû emberek lényegbevágó mondásait, és ezeket aztán az irodalomba illesztem, úgyhogy én inkább lejegyzõ vagyok, mint író... Egyetemi vendéglátóim és vendégeim ezután még megkérdezték tõlem, hogy kit tartok a legjobb kortárs írónak Európa szívében, Prágában... és én habozás nélkül azt mondtam, hogy a legjobb író Egon Bondy, lánykori nevén Fišer filozófus. És megkértek, hogy mondanék el tõle egy verset... Megköszörültem a torkom, Dylan Thomasra gondoltam, és szavalni kezdtem... De szép ez a nap ma, minden el van baszva, tudományos film csak az lehet, ami a szovjetektõl ered...
És ott álltam, Áprilka, és aranygombos dzsörzé tengerészzekémet már rég levetettem, a kék lepkékkel telehintett szürrealista zöld nyakkendõm szavaim ütemében csapkodott, és az Egyesült Álmok fõvárosában rendezett szimpóziumom rendezõi végül azt mondták, hogy sejtelmük se volt róla, miféle szabadságot élveznek hazám írói, hogy egy sor mondatomat õk maguk is cenzúrázták volna... én pedig azt mondtam, hogy amikor Dylan Thomas másfél órán át a verseit olvasta fel Amerikában, nála lenyûgözõbb szavalót senki sem ismert... csakhogy vigyázat, utána a költõ igen vaskosan fejezte ki magát, és részeg szerelmi ajánlatokat tett a tanári kar hölgytagjainak, a korukra való tekintet nélkül... De ezt én már Meda Mládková otthonában tudtam le, amikor részegen üldögéltem a tiszteletemre rendezett estélyen, és hogy felvidítsam az egyik hölgyet, azt mondtam neki, hogy elõbb-utóbb szívesen megdugnám...
És utána szünet következett, és hallgatóim, különösen a filmtanszék fiatal hallgatói, barátom, Arnošt Lustig tanítványai, aki soha meg nem szólalt németül, mert hat évig volt Terezínben, ezek a fiatal diákok farmernadrágban és kinyúlt pulóverben voltak, hogy megkülönböztessék magukat az elõkelõ tanároktól, szerkesztõktõl és azok feleségeitõl, a lányok farmernadrágot és világos cipõt és fehér blúzt viseltek, és a blúzon hosszú, talán otthon kötött nagy gombos szvettert, gyapjúszvettert, mert Washingtonban inkább hideg volt, mint meleg... és ezek a lányok szerettek nevetni, és ha valahol a hátam mögött nevettek, mindig azt hittem, férfinevetést hallok, de amikor megfordultam, az érdes nevetés a törékeny és gyengéd lányokból tört fel, máskülönben, Áprilka, maga is szeret úgy nevetni mint egy férfi...
És egyáltalán, Áprilka, ezeket a diákokat, akiket Arnošt Lustig hozott el az elõadásra, elképesztõen fiatalnak találtam, sõt, arcukból csak nehezen tudtam megállapítani, hogy egyetemisták... hogy egyáltalán tanulnak, olyan ártatlan és csupa mosoly volt az arcuk, olyanok voltak inkább, mint a fiatal futballisták, mint a prágai fiatal futballisták, mint a prágai fiatal melósok, amikor mûszak után délután kimosakodva kitódulnak a èKD-ból, és sörözni mennek a Hárfába, ezzel szemben a fiatal professzorok meg szervezõk, meg azok is, akik már benne jártak a korban, akárcsak vendéglátom, Mládek úr, aki egykor a kormányunk pénzét õrzõ bankokat felügyelte, az a Mládek úr, aki verseket költött, s a macskákról is írt egyszer egy kétsorost... én pedig elfelejtettem ezeket a verseket... az a Mládek úr, akit otthon mindig a kandúrja várt , és a kandúr Mládek úr nyakára tekeredett, és így mentek fel, majd reggel így jöttek le a lifttel, és a lift elõször Mládek úr térdig látszó lábát szállította le a földszinti szobába, utána a törzsét, és végül a gyönyörû fejét meg a nyaka köré tekeredõ szerelmes kandúrt... Itt, az egyetemen, Mládek úr elegáns sötétkék öltönyben és halványkék nyakkendõben jelent meg, és elválasztott haját finom brillantinréteg fedte, és feltûnõen szép férfi volt, sõt, a legszebb az összes jelenlevõ férfi közt, gyönyörû emberpéldány, csendes és álmodozó, és amikor szûkszavúan mondott valamit, mosolygott, mert mestere volt az angol humornak, mely csak a hanglejtésében, meg a válaszaiba csempészett apró csúsztatásokban nyilvánult meg... Fiatal tolmácsom, aki szaporán fordította mondataimat, örült nekem, annak is örült, hogy szörnyû monokli van a szemem alatt, és hogy a szemöldököm meg a homlokom szét van verve, örült nekem, hogy nem nézek ki úgy, mint Dylan Thomas, akirõl a Merész fiatalember a trapézra címû könyv szerzõje azt mondta, hogy amikor Dylan repülõgéppel az Egyesült Államokba érkezett, úgy nézett ki, mint egy vetetlen ágy... Nem baj, vigasztaltam a fiút... én jól hámlok...
És utána már mindent elõkészítettek, hogy Pepíèek Lustig bemutathassa a társaságnak a Sörgyári capricciót. A vetítés elõtt elmondtam, hogy ez egy önéletrajzi vallomás, hogy Menzel a serdülõ ifjúságnak forgatta ezt a filmet, tulajdonképpen a gyerekeknek, mert nálunk, Közép-Európában már a gyerekeket is nemcsak a hazánk és pártunk iránti Love storyra nevelik, hanem a szexuális életre is... Így aztán Washingtonban, a Woodrow Wilson Universityn vetíteni kezdték a Sörgyári capricciót, a nézõk fele apránként elszivárgott, végül Meda asszony is kijött hozzám, én már annyiszor láttam a Sörgyári capricciót, hogy rosszul lettem tõle, ültem és söröztem Meda asszonnyal, aki azt mondta nekem... Még szerencse, hogy megmentette az elõadást. Válaszaiban sohasem arról beszélt, amire kérdezték... De amit mondott, az irodalom volt, kár, hogy maga nem bohóc, mégis, ahogy az egészet csinálta, bohóc volt... és én kortyolgattam a sört, és kézzel ettem abból, amit a felolvasóestem vendégeinek készítettek... késõbb Meda asszony arról beszélt, hogy egy Közép-Európáról szóló tanulmányon dolgozik, hogy az írás mottója Gutfreund úr szobra, a Szorongás lesz... Komolyan? kérdeztem csodálkozva, és Meda asszony még nagyobb lendülettel, még nagyobb étvággyal és gusztussal elemezte nekem Közép-Európa képzõmûvészeit, felmondta az egész lexikont, és ami a legfontosabb, hogy láttam-e a szobáiban Nepraš úr szobrait? Mondom neki, azok nem szobrok, azok régi pajtákból, régi mûhelyekbõl való kártolók, kétszer is majdnem kibökték a szemem, azok járgányok, patentkulcsot gyártó prések... Maga viccel!, lökött belém Meda asszony... és aztán tovább beszélt a közép-európai mûvekben fellelhetõ szorongásról... és én egyszerre csak azt mondtam... Szép téma volna... És elszorítja torkod a csodás szerelmet féltõ félelem, mintha már többé soha nem szeretne senki sem...1 Ezt ki írta? Mondom erre… Á, ez Guillaume Apollinaire Égöve… mire Meda asszony: Errõl írnia kell egy esszét, errõl a szorongásról... amikor itt járt nálam Krèma úr, úgy gondoltam, megírhatná õ… de nem, nem õ, hanem maga írja meg!, és vörösre lakkozott körmével a mellembe döfött... Hanem az a Krèma, az maga Közép-Európa! Tudja, mit csinált, amikor Olga Scheinpflugová pont akkor halt meg, amikor a kiváló mûvész címmel tüntették ki? Krèma megparancsolta, hogy nyissák ki a koporsót, és így, meghajolva mutatta meg a halott Olgának a már bekeretezett oklevelet a nevével meg a kiváló mûvész titulussal... De Hrabal úr, én direkt elmentem Bécsbe, egy Bécs környéki kastélyba, és egy mûvész jött szembe velem, egy frakkos, szakállas festõ, ott, a kastélyban, ahol már rengeteg ember meg autó gyûlt össze egész Európából... és elborzadtam, mert láttam, hogy vágóhídi marhákat, borjúkat meg disznókat szállítanak oda... és amikor aztán kezdõdött a szeánsz, akkor az a mûvész a nézõk, vagyis a mûveinek csodálói elõtt bemutatta, hogy vágták el a borjú, s utána a disznó torkát, és alkotó transzba esve az állatok vérébe mártotta az ecsetet, és utána valamiféle barna meg sötétpiros festékbe, és gesztikus festményt festett a kifeszített vászonra, lélegzetelállító volt... az összes képéhez friss vért kever a festékbe… és a nézõk meg a kritikusok úgy nézték a következõ disznó leölését, a következõ torokmetszést, mint a zsidó sakterek... és az a mûvész ma milliomos... engem ez az egész stílus elborzasztott, ez egy zsinagógai rituális vágóhíd volt, mesélte Meda asszony... És akkor hallottam, hogy a film a vége felé tart, hogy a nézõk nevetnek... menjünk inkább be, mondtam...
És bementünk, Áprilka, és bent berregett a vetítõgép, Francin felhajtotta asszonya szoknyáját, és a biciklipumpa gumicsövével gyengéden és jelképesen elfenekelte feleségét, mert az elvágatta magát a vén Monarchiától, olyanra vágatta a haját, amilyen a francia néger asszonyé, Josephine Bakeré volt... És kigyúltak a lámpák, és mire a tolmácsommal letelepedtünk az egyetem ódon karosszékeibe, a második sorban felpattant egy nõ, és rikácsolni kezdett... egy feminista mozgalom vezetõje volt, úgy nézett rám, mint egy szörnyetegre, akit agyon kell verni, és hogy hogy mertem én megírni, Menzel pedig leforgatni egy ilyen durva, sértõ, undorító filmet, egy olyan filmet, ami ellen õ és az egész feminista mozgalom tiltakozik, mert nõt vernek meg benne nyilvánosan... De asszonyom, mondom neki, én Közép-Európából származom, ahol a Monarchia alatt is szokás volt, hogy a férj legalább naponta egyszer a hajánál fogva húzta végig feleségét a konyhakövön... És az a feminista nõ tovább üvöltözött rám, sõt, felkapta esernyõjét, és azzal mutogatta, hogy legszívesebben keresztüldöfne vele, hogy nemcsak én vagyok mocsok és nemcsak a rendezõ barom, de hogyan engedheti meg egy szocialista ország egy ilyen film vetítését, mért nem tiltották be ezt a filmet már Prágában? És én felemeltem a kezem, és azt mondtam... Magának joga van mindezt elmondani, hölgyem, de az Isten szerelmére, mi itt egy vetítõteremben vagyunk, itt egy filmrõl van szó, maga eltévesztette a házszámot, a szomszédban van egy templom, ott kellett volna panaszkodnia a papnak... De a feminista nõ tovább fenyegetett az esernyõjével, és olyan szavakat vágott a fejemhez, amiket a tolmácsom nem volt hajlandó lefordítani... Hát így kezdõdött, Áprilka, dicsõ utam az Egyesült Álmokban, és én felélénkültem, most, hogy az lehettem, aki vagyok, pompásan felélénkültem a fonaltól, amire Maga felgombolyított, és mint sárkányt az égbõl, lehúzott, és tudtam, hogy Maga itt áll mellettem, hogy Maga az én múzsám, hogy mosolyog, mint a Szajnába fulladt lány, hogy Zuzanával végül mégiscsak eljutunk a Maga San Franciscójába, és Stanfordba, ahonnan leveleket küld nekem a fonalon, mint ahogy én eregettem a sárkányt egy cigánylánnyal az Okrouhlík fölött kéklõ égre...
Kedves Áprilka, most Zuzanáról is írnom kell Magának valamit, már-mint hogy mért tud Zuzana nemcsak engem, hanem Kunderát is fordítani! Mért tud ilyen fergetegesen káromkodni és mocskosan beszélni csehül? Hát azért, mert Prágában tanult szlavisztikát, mert két évig itt élt, esténként a kocsmákat járta, és akárcsak én, a Tigris pincérei is tréfából azt mondták neki, hogy lesz a sörözõben egy fekhelye, és a postát a Prága 1, Az arany tigrishez, Csehszlovákia címre fogja kapni. De vigyázat, Zuzana a zürichi egyetemet is elvégezte, itt pedig az én prózámról írta meg disszertációját, sõt, tavaly itt azt a címet adta doktori értekezésének, hogy Hommage à Bohumil Hrabal… és a disszertációja címe az volt, hogy Bohumil Hrabal zajos magánya és keserû boldogsága. Vigyázat! Mert Zuzana megtanult olaszul és szlovénül is, Ljubljanában. És vigyázat! Amikor Walêsa elõjött a Szolidaritással, Zuzana megtanult lengyelül, mert tudta, hol a helye, Gdañskban meg Varsóban a Szolidaritás oldalán. És figyelem, Áprilka, Zuzana itt, Amerikában fél évig volt ösztöndíjas Ann Arborban, és csak a kampuszból a könyvtárig vivõ utat ismerte... Így már megértheti, Áprilka, hogy miért úszott Zuzana, hogy a sok nyelvtanulás és fordítás után, a rólam és Kunderáról és Weiner úrról és Hašek úrról és Franz Kafka doktor úrról írt tanulmány után mért egyengette fürdéssel megviselt gerincét, gerincvelõjét.
Így aztán úgy éltünk két napig Washingtonban, mint borsószem a hüvelyben, én annak örültem a legjobban, ha valaki elvitt a Potomac folyó vízeséseihez, életemben nem láttam ilyet, megdöbbentett a sziklák és kövek közé ékelt folyómeder több száz méter hosszú meredek lejtése, latolgattam, hogy a folyóba ugrom és megfulladok és hagyom, hogy ez a lezúduló víztömeg darabokra zúzzon, nem kétségbeesésemben, mint a hülye öngyilkosok, hanem csak azért, mert a Potomac azzal csábított, hogy az embernek el kell jutnia valahová oda, ahová a beatnikek és hippik és marihuánások és azok a filozófusok igyekeztek, akik szerették a satorit, ezt az elragadtatott állapotot, ezt a nagy misztikus élményt, Shantih, Shantih, Shantih… ezt a minden emberi gondolkozást felülmúló békét. És megszerettem a Washingtont övezõ lomberdõket is, a völgyeket, ahol az amerikaiak szándékosan úgy hagyták a fákat, ahogy azok kidõltek, hogy mindenki láthassa, milyen egy önmagát fiatalító erdõ a város peremén. Már ott is Boubín, õserdõ van, mosómedvék totyognak benne, melyek úgy elszaporodtak, mint nálunk a hattyúk...
És partyra is meghívtak, Áprilka,
egy magánházba, azért hívtak meg bennünket
oda Arnošttal, mert tizenhét orosz filmmûvészt vártak,
az õ tiszteletükre rendezték az estét... így
aztán elmentünk a külvárosi toronyházba,
egy gyönyörû hölgy fogadott bennünket, talán
ötvenéves volt, de az is lehet, hogy száz, hosszú
barackfagylalt színû selyempantalló és hosszú
háromnegyedes selyemköpeny volt rajta, és hosszú
szipkából szívta a cigarettát, Arnošt Lustig
azt mondta, hogy mindenki itt van, akinek köze van a fõváros
kultúrájához. És a fiatalembereknek egytõl
egyig õszre volt festve a haja, a férfiaknál itt most
a platinahaj van divatban... És aztán az irodalomról
beszélgettünk, megfigyeltem, hogy csak a nõk dohányoztak,
a férfiak közül senki, Arnošt Lustig dicsért engem,
és én szégyenkeztem, a nagy ebédlõ ajtaja
nyitva volt, a svéd asztal arra várt, hogy megérkezzen
a tizenhét szovjetunióbeli filmmûvész... háziaszszonyunk
ki-kiszaladt telefonálni, és Arnošt azt mondta... Bohouš,
te ocsmány kurva! Ezek az oroszok nem fognak megjönni, biztosan
leitták magukat valahol New Yorkban… és felállt, és
bementünk az ebédlõbe, és kiválogattuk
magunknak a legfinomabb húsfalatokat, és kaliforniai vörösborokat
ittunk hozzá, és eközben a háziasszony a válogatott
társaság közepén állva a kezét
tördelte, csak úgy ropogtak finom csontocskái, és
kíméletesen közölte a vendégekkel, hogy
az oroszoknak vissza kellett fordulniuk a repülõtérre,
hogy baj volt a géppel... és nyájas mozdulattal az
ebédlõbe invitálta vendégeit. És Arnošt
Lustig a vállamra csapott és felkiáltott: Bohouš,
te ocsmány kurva!, és utána pezsgõt bontott.
Így mutatkoztam be a high snobietynek…
P. S.
Kedves Áprilka, naponta kiutazom Kerskóba, naponta élvezem a munkába járók helyzetét, ahogy Kerskóba és Kerskóból busszal utazom. És amikor megérkezem, mint egy szõnyegen, úgy jön szembe velem a színpompás leveleken hat macska... és bukfencenznek, és égnek álló lábbal néznek rám, hanyatt fekszenek, és a meleg fõnös õsz játszadozik velük... és utána a fehér kaputól az asztalhoz kísérnek, és tegnap bedobott nekem a kerítésen valaki még kettõt, így most már tizenkét cicát etetek, és Áprilka, tavasszal három macskával indultam, és most már rengeteg van itt belõle, és most már nincs erõm agyonlövetni õket, így aztán itt nálam most éppolyan a helyzet, mint mikor a hónap elején a nyugatnémet nagykövet úr kertjébe egyszerre csak elõször néhány száz, és késõbb már több ezer keletnémet költözött be, és volt olyan idõ, hogy talán négyezren is lehettek, és további ezrek a Vlašská utcában, a kerítés tövében tanyáztak le… ezért aztán sürgönyt akartam küldeni a nyugatnémet nagykövet úrnak, hogy sose fájjon a feje, nekem tizenkét macskám van a kertemben, és mégsem esek kétségbe... Hát igen, Áprilka... Prágában nagy dolgok történnek! Mindennap elmentem oda, mindennap estefelé eltaxiztam a Kocourba sörözni, de a sofõr rögtön észrevette rajtam, mi újság, és odasúgta nekem… Tudom, mire vágyik. Én is meg akarom nézni... És fel-alá furikáztunk, végül a Karmelitská utcán hajtottunk végig, mert a Vlašská utca már dugig volt németekkel... és ahogy mentünk, eleinte több száz, végül talán ezer DDR jelzésû autó mellett haladtunk el a taxisofõrrel …és fõleg láttuk azt a sok ezer embert, fiatal embereket, a földön ültek és a sínekig megtöltötték az utcát, olyan volt ez a sportosan öltözött tömeg, mint mikor fiatal koromban szombaton az egész nagyváros kirándulni indult a pályaudvarról valahová a Sázava partjára... És az a sok gyerek, Áprilka! Még maga Genscher külügyminiszter úr is Prágába karikázott… És közben én etettem azt a tizenkét macskámat, és utána egy házzal odébb mentem az erdõben, a sógornõmhöz, ott négy cicánk volt, meg is voltunk kicsit szeppenve, hogy mit kezdünk a macskákkal. Mint ahogy mit kezd a fõváros, Prága, ennyi némettel, akik emigrálni akarnak Németországba, Heim ins Reich... És én jártam a várost, és be-benéztem a százával sorakozó DDR autókba, és láttam egy Peugeot-t, de még egy fehér Mercedest is... hanem igazából a sok kistafírozott Trabant hatott meg, a hátsó ablakokban gyereklabdák, fürdõruhák, úgy, ahogy a németek talán a Balatonról igyekeztek haza, és aztán lecövekeltek, és átmásztak a nagykövetség kerítésén, és utána éjjel-nappal, gyerekestül, mindenestül... ültek egymás mellett a Vlašská utcában, és kedden fél ötkor végül azt láttam, Áprilka, hogy a Karmelitská utca tele van èSAD autóbusszal, és a németek beszálltak, és a buszok a pályaudvarra vitték õket, és utána vonattal utaztak valamerre északnak... És két nap múlva megint odamentem körülnézni, Áprilka, és százával vontatták el az ott hagyott autókat, és a Vlašská utcában, igen, a Vlašská utcában két stráfkocsit láttam ... tele voltak babakocsival, és mesélték, hogy már tíz teherautónyi üveget és papírost és zacskót és pelenkát szállítottak el, és a falak mentén még mindig temérdek szemét meg hulladék volt, még harminc teherautónyi, vagy annál is több... Hát ezt láttam Prágában, Áprilka, a németek elmentek, de nekünk Kerskóban még mindig tizenkét macskánk és cicánk és kandúrunk van, a sógornõmnél tartalékban négy macska... A Német Szövetségi Köztársaság nagykövete Prágában fellélegzett, de mi lesz velem? És egyáltalán, ezekkel a németekkel, a szomszédainkkal nekünk mindig annyi gondunk-bajunk van, Áprilka… Harmincnyolcban Heim ins Reich akartak menni... végül eljött értük Hitler, és a Szudéta-vidékkel meg velünk együtt magához vette õket… Aztán a németek elvesztették a háborút, és akkor nekünk jutott eszünkbe az õ Heim ins Reichük... és kitelepítettük õket a vesztes Németországba... És most nyolcvankilencet írunk, és már megint!
A németek leülnek a Szövetségi
Köztársaság kertjében, utána megtöltik
a Vlašská utcát és így tovább… és
disznóólat hagynak itt és elvonatoznak... megint Heim
ins Reich... A feleségem, Áprilka, mint már írtam
Magának, mielõtt meghalt, a többször is feltett
kérdésemre, hogy hová szeretne menni, azt felelte...
Haza... Hová?... Valahová fel, oda, ahol a papája
van… az égbe… Heim ins Himmelsreich, oda, ahol a papája és
a Himmelpapája van... Csakhogy Áprilka, szép, amit
írok Magának, de mihez kezdek azzal a tizenhat macskával?
Én hova telepítsem ki õket? Attól félek,
hogy fordítva lesz, hogy amikor elmúlik ez a csodaszép
fõnös meleg és kegyes õsz, akkor az összes
kóbor macska bemászik a kerítésemen, és
úgy beveszi magát itt Kerskóban, hogy nem lesz már
merszem kijönni, és sorsukra hagyom a macskákat... De
nem fogom õket elhagyni! Ezért arra kérem, Áprilka,
hogy tekintse ezt a levelet békétlenkedõ szívem
kefelevonatának...
Körtvélyessy Klára
fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu