a szakács, aki szájában
a lenyalt fakanállal
egyedül arra koncentrál, feszült
várakozásban,
mikor hatol tágult orrlyukaiba az
ízmögötti íz;
a soha nem méltányolt komponista,
ahogyan egy majom önfeledtségével
kalapálja a billentyûkbe kádenciáját;
az eldobált injekciós fecskendõk
és sörösdobozok között
a park nyirkos padján
egymásba temetkezõ elvarázsolt
pár;
a gyilkos, aki, a tökéletes
tizenegyes fölötti
örömében magánkívül,
elfelejti
megbízatását, alibijét,
a tetthelyet;
vagy ez a fürdõlepedõjén
a napba hunyorgó kövér öreg nõ,
ahogyan kéjjel vakarózik,
s átszellemülten
billegeti homokos lábujjait;
és az elõregörnyedõ
cipõpucoló, amint tompa boldogsággal
sütkérezik a visszfényben,
amelyet
saját nyálával varázsolt
a bõrkaplira:
ezek az önfeledtségig boldog
élõlények –
egy pillanatig nem tehetnek arról,
hogy nem közönséges állatoknak
születtek.
Tatár Sándor fordítása
Kérjük küldje el véleményét címünkre: nvilag@c3.hu