Jorge Luis Borges

A költészet

---

Emerson azt mondta, hogy a könyvtár olyan varázsszoba, ahol sok elvarázsolt szellem lakozik. Ám azok hívó szavunkra megszólalnak; egy könyv, ez a könyv, míg ki nem nyitjuk, szigorúan véve és szó szerint csak egy kötet: tárgy a tárgyak közt. Amikor kinyitjuk, amikor a könyv rátalál az olvasójára, létrejön az esztétikai jelenség. De tegyük hozzá, még ugyanannak az olvasónak is mást és mást jelent egyazon könyv, hiszen változunk, hiszen (hogy visszatérjek kedvenc idézetemhez) olyanok vagyunk, mint Hérakleitosz folyója, aki szerint a tegnap embere nem azonos a ma emberével, amint a ma embere sem azonos a holnap emberével. Szüntelenül változunk, s bátran kijelenthetõ, hogy egy-egy könyv minden olvasata, minden újraolvasása és minden újraolvasásának az emléke megújítja a szöveget. A szöveg is olyan, mint Hérakleitosz folyója.

Ez elvezethet bennünket Croce elméletéhez, amelyrõl nem tudom, hogy a legmélyebb elgondolás-e vagy sem, de az biztos, hogy a legkevésbé ártalmas: azt vallja, hogy az irodalom kifejezés dolga. Ez pedig elvezet bennünket Croce másik tételéhez, amirõl gyakran megfeledkeznek: ha az irodalom kifejezés, akkor az irodalom szavakból áll és a nyelvezet is esztétikai jelenség. Ezt bizony nehezünkre esik elfogadni, vagyis azt a felfogást, hogy a nyelvezet esztétikumot hordoz. Szinte senki sem híve Croce elméletének, mégis mindenki folyton él vele.

Azt mondjuk, hogy zengõ nyelv a spanyol, hogy vegyes hangokból áll az angol, meg hogy olyan páratlan méltóság árad a latinból, hogy minden késõbbi nyelv irigyli: esztétikai kategóriákban szólunk a nyelvekrõl. Azt szokás feltételezni, tévesen, hogy a nyelv a valóságra utal, arra a titokzatos valamire, amit valóságnak hívunk. Az az igazság, hogy másvalami a nyelv.

Gondoljunk egy sárga, fénylõ, változó tárgyra; olykor az égen van és kerek ez a tárgy; máskor íves az alakja, olykor meg növekedik, aztán fogyatkozik. Valaki – sosem tudjuk meg a nevét –, egyik õsünk, egy közös õsünk elnevezte ezt a tárgyat hold-nak, mely minden nyelven másképpen hangzó és másképpen találó szó. Szerintem a görög szeléné talán túlságosan bonyolult szó a holdra, az angol moon-ban pedig van valami kimértség, valami, ami a holdhoz illõ lassúságra kényszeríti a szót, és ami hasonlít is a holdra, hisz szinte körkörös, szinte azonos az elsõ és az utolsó betûje. Ami a spanyol luna szavunkat, ezt a latinból örökölt szépséges szót illeti, ami ugyanígy hangzik olaszul is: két szótagból, két darabból áll, ami talán túl sok. Portugálul lua a hold, ami kevésbé szerencsés; a francia lune meg némileg titokzatos.

Ha már egyszer spanyolul beszélünk, maradjunk a luná-nál. Gondoljuk el, hogy egyszer valaki kitalálta a luna szót. Persze az elsõ lelemény biztosan egészen más lehetett. Miért is nem idõzünk el egy kicsit az elsõ embernél, aki kiejtette – ezekkel vagy más hangokkal – a luna szót?

Van egy metafora, melyet már több alkalommal is idéztem (elnézést az egyhangúságért, de hát már hatvanegynéhány éves az én memóriám), az a bizonyos perzsa metafora, miszerint a hold az idõ tükre. Az „idõ tükre" kifejezésben benne foglaltatik a hold törékenysége és az örökkévalósága is. Benne van a hold ellentmondásossága: hogy annyira – szinte – áttetszõ, annyira – szinte – semmi, de az örökkévalóság a mértéke.

A hold német megfelelõje hímnemû. Ezért mondhatta Nietzsche, hogy szerzetes a hold, aki irigyen szemléli a földet, vagy hogy kandúr, Kater, mely csillagszõnyegen lépdel. A nyelvtani nem is hatással van a költészetre. A hold szó és az „idõ tükre" kifejezés egyaránt esztétikumot hordoz, azzal a különbséggel, hogy ez utóbbi másodlagos, mert az „idõ tükre" két tagból áll, a hold pedig talán hatásosabban közli velünk a hold nevét, a hold fogalmát. Minden szó költészet.

A próza állítólag közelebb áll a valósághoz, mint a költészet. Én ezt tévedésnek tartom. Létezik egy elgondolás, amelyet Horacio Quirogának a novellisták tulajdonítanak, aki azt állítja, hogy ha hideg szellõ fúj a folyó irányából, akkor egyszerûen azt kell írni, hogy hideg szél fúj a folyó felõl. Úgy tûnik, Quiroga megfeledkezett arról, ha egyáltalán az õ véleményérõl van szó, hogy épp olyan messze van ez a szerkezet a valóságtól, mint a folyó irányából fújó hideg szél. Mit érzékelünk? Érezzük a levegõ áramlását, és szélnek nevezzük; érezzük, hogy egy bizonyos irányból, a folyó felõl fúj a szél. S mindebbõl megalkotunk egy olyan bonyolult valamit, mint amilyen Góngorának egy-egy verse, vagy Joyce-nak valamely ítélete. Térjünk vissza a „hideg szél fúj a folyó felõl" kifejezéshez. Alkotunk benne egy alanyt: szél; egy igét: fúj; és egy valós körülményt: a folyó felõl. Mindez messze esik a valóságtól; a valóság ennél egyszerûbb valami. Quirogának ez a látszólag prózai, szándékosan prózai, közönséges példamondata bizony bonyolult kifejezés: szerkezet.

Vegyük Carducci híres sorát: „a mezõk zöld csendje". Tévedésre gyanakodhatunk, arra, hogy Carducci rossz helyre tette a jelzõt; azt kellett volna írnia, hogy „a zöld mezõk csendje". Ravaszul és retorikusan áthelyezte a jelzõt, és a mezõk zöld csendjérõl beszélt. Lássuk, hogyan észleljük a valóságot. Mit észlelünk? Egyszerre több dolgot is érzünk. (Lehet, hogy a dolog szó túlságosan fõnévi.) Érezzük a mezõt, a mezõ végtelen jelenlétét, érezzük a zöldet és a csendet. Az, hogy van szavunk a csendre, már önmagában is esztétikai alkotás. Mert korábban személyekre használták a csend szót: csendes valaki. De ha arra a körülményre használjuk a „csend" szót, hogy nincs zaj a mezõn, az már esztétikai mûvelet, ami a maga korában merész megoldás volt. Amikor Carducci azt mondja, hogy „a mezõk zöld csendje", az pontosan oly közel és pontosan oly messze van a közvetlen valóságtól, mintha azt mondaná, hogy „a zöld mezõk csendje".

Van még egy híres példánk a hipallagéra, Vergiliusnak az a bizonyos felülmúlhatatlan sora: Ibant oscuri sola sub nocte per umbra („mentek sötéten a magános éjszakában, az árnyon át"1). Hagyjuk most a sort lekerekítõ per umbra kifejezést, és nézzük azt, hogy „mentek sötéten [Aeneas és Sibylla] a magános éjszakában" (a „magános" latinul sokkal erõteljesebb, mert a sub elõtt áll). Azt gondolhatnánk, hogy szórend-változtatásról van szó, mert természetesen így hangzana a mondat: „mentek magánosan a sötét éjszakában". Azért próbáljuk csak felidézni a képet, gondoljunk Aeneásra és Sibyllára, és látni fogjuk, hogy képzeletünkhöz éppolyan közel áll az, hogy „mentek sötéten a magános éjszakában", mint hogy „mentek magánosan a sötét éjszakában".

A nyelv esztétikai alkotás. Azt hiszem ehhez semmi kétség sem férhet, s az az egyik bizonyíték rá, hogy amikor nyelvet tanulunk, amikor közelrõl vagyunk kénytelenek szemügyre venni a szavakat, szépnek érezhetjük õket. Nyelvtanuláskor az ember nagyítóval nézi a szavakat, úgy gondolja, hogy ez a szó csúnya, az remek, amaz pedig nehézkes. Az anyanyelvvel más a helyzet, ott nem érezzük ki a beszédbõl az egyes szavakat.

A költészet – mondja Croce – kifejezés dolga, ha egy-egy verssor, ha a verssor minden alkotóeleme, ha mindenegyes szó önmagában is kifejezés. Azt mondhatják erre, hogy ez elcsépelt igazság, hogy ezt mindenki tudja. Én azonban nem tudom, hogy tudjuk-e; azt hiszem, hogy azért érezzük köztudottnak, mert igaz. Az a valóság, hogy a költészet nem azonos a könyvtárban lévõ könyvekkel, se az Emerson boszorkánykonyhájában lévõ könyvekkel.

Az a költészet, hogy az olvasó rátalál a könyvre, hogy felfedezi a könyvet. Van egy másik esztétikai élmény is, az a pillanat – az is különös –, amelyben a költõ elképzeli a mûvét, s amelyben lassanként felfedezi vagy kitalálja a mûvét. Tudjuk, hogy latinul szinoníma a „kitalálni" és „felfedezni" ige. Mindez egybevág Platón elméletével, miszerint kitalálni és felfedezni egyaránt emlékezés. Francis Bacon hozzáteszi, hogy ha a tanulás emlékezés, akkor a nemtudás felejtés; minden létezik, nekünk már csak meg kell látnunk.

Ha írok valamit, az az érzésem, hogy az a valami már létezik. Valamilyen általános elképzelésbõl indulok ki; többé-kevésbé tudom, mi lesz a kezdete és a vége, s utána apránként felfedezem a közbülsõ részeket; de nem érzem, hogy én találnám ki õket, nem érzem, hogy az akaratomtól függenének; így léteznek a dolgok. Így, de el vannak rejtve, s nekem költõként meg kell találnom õket.

Bradley szerint a költészetnek a többi közt azt a benyomást kell keltenie bennünk, hogy az emlékezetünk felidéz valami elfelejtett dolgot, s nem azt, hogy felfedezünk valami újat. Egy jó vers olvasásakor azt gondoljuk, hogy mi is írhattuk volna; s hogy az a vers már korábban megvolt bennünk. Ez elvezet a költészet platóni meghatározásához: ama légies, szárnyas és szent2 dologhoz. Meghatározásként ez pontatlan, hisz ama légies, szárnyas, szent dolog a zene is lehetne (eltekintve attól, hogy a költészet a zene egyik formája). A költészet meghatározása helyett Platón sokkal nagyszerûbb dolgot vitt végbe: példát mond a költészetre. Eljuthatunk vele ahhoz a felfogáshoz, miszerint a költészet maga az esztétikai élmény: ez pedig szinte forradalom a költészet tanításában.

A Buenos Aires-i Egyetem Bölcsészettudományi Karán angol irodalmat tanítottam, és amennyire csak lehetett, igyekeztem figyelmen kívül hagyni az irodalomtörténetet. Ha bibliográfiát kértek a dikákjaim, mindig azt feleltem nekik, hogy „nem fontos a bibliográfia; végtére Shakespeare sem tudott semmit a Shakespeare-bibliográfiáról". Johnson nem sejthette, milyen könyveket írnak majd róla. „Miért nem tanulmányozzátok magukat a szövegeket? Ha tetszenek a szövegek, rendben van; ha nem tetszenek, tegyétek le õket, hiszen a kötelezõ olvasmány fogalma képtelenség: olyan, mintha kötelezõ boldogságról beszélnénk. Azt hiszem, a költészetet érezni kell, s ha nem érzitek a költészetet, ha nem érzitek a szépséget, ha egy történet nem kelt bennetek kíváncsiságot, hogyan folytatódik, akkor az a szerzõ nem nektek ír. Tegyétek félre, hisz olyan gazdag az irodalom, hogy találtok majd valamilyen figyelemre méltó írót, vagy olyat, aki ma még nem méltó a figyelmetekre, de holnap majd elolvassátok."

Ezt tanítottam, mégpedig az esztétikai jelenséget szem elõtt tartva, amit nem szükséges meghatározni. Az esztétikai jelenség oly nyilvánvaló, oly közvetlen, oly meghatározhatatlan valami, mint a szerelem, a gyümölcs íze, a víz. Úgy érezzük a költészetet, ahogy egy nõ közelségét érezzük, vagy ahogy egy hegységet vagy egy öblöt érzünk. S ha közvetlenül érezzük, ugyan minek vizeznénk fel újabb szavakkal, melyek kétségtelenül erõtlenebbek lesznek az érzéseknél?

Vannak, akik alig érzik a költészetet; õk többnyire a költészet tanításával foglalkoznak. Én azt hiszem, érzem a költészetet, de nem hiszem, hogy tanítottam volna; én nem azt tanítottam, hogy ezt vagy azt a szöveget szeretni kell: én azt tanítottam a diákjaimnak, hogy az irodalmat szeressék, hogy az irodalomban a boldogság egyik formáját lássák. Én szinte képtelen vagyok elvontan gondolkodni, bizonyára észrevették, hogy folytonosan idézetekre és emlékekre támaszkodom. Hasznosabb lesz, ha nem elvontan beszélgetünk a költészetrõl – az csak az unalomnak vagy a lustaságnak egyik formája –, hanem kiválasztunk két spanyol szöveget és megvizsgáljuk.

Két közismert szöveget választok, mert mint említettem, nem csalhatatlan az emlékezetem, és jobban kedvelek egy olyan szöveget, ami már létezik, ami már régóta ott van az emlékezetükben. Vizsgáljuk meg Quevedónak Don Pedro Téllez Girónnak, Osuna hercegének az emlékére írt híres szonettjét. Elõször lassan elmondom, aztán sorról sorra szemügyre vesszük:

Faltar pudo su patria al grande Osuna,
pero no a su defensa sus hazañas;
diéronle muerte y cárcel las Españas,
de quien él hizo esclava la Fortuna.

Lloraron sus invidias una a una
con las proprias naciones las extrañas;
su tumba son de Flandres las campañas,
y su epitafio la sangrienta Luna.

En sus exequias encendió al Vesubio
Parténope y Trinacria al Mongibelo;
el llanto militar creció en diluvio.

Dióle el mejor lugar Marte en su cielo;
la Mosa, el Rhin, el Tajo y el Danubio
murmuraron con dolor su desconsuelo.

Imreh András fordításában:

Mellõzhette bár Osunát hazája,
hõstetteit nem, ha had vette körbe;
Spanyolhon bebörtönözte s megölte,
ki számára Fortunát leigázta.

Minden belsõ és külsõ tartománya
a honnak megsiratta, összetörve;
sírboltja Flandria véges mezõje,
s a vérzõ Hold a felirat reája.

Trinacria Mongibellot, a Vezúvot
Partenope szítá a temetésen;
a hadi könnyzápor ömölve zúgott.

Kapta a legjobb helyet Mars egében.
Meuse, Rajna, Taho, Duna gyászosan
mormolják, hogy már minden veszve van.
 

Elõször azt veszem észre, hogy jogi védõbeszédrõl van szó. A költõ igyekszik védelmébe venni Osuna herceg emlékét, aki – mint egy másik versében mondja – „börtönben halt meg és holtan is fogoly volt".

A költõ elmondja, hogy sok nagy katonai szolgálatot tett a herceg Spanyolországnak, de az börtönnel fizetett értük. Ezeknek az érveknek semmi értékük sincs, mert semmilyen ok sem tiltja, hogy a hõs ne lehessen bûnös, se azt, hogy ne érje a hõst büntetés. Mégis:

Mellõzhette bár Osunát hazája,
hõstetteit nem, ha had vette körbe;
Spanyolhon bebörtönözte s megölte,
ki számára Fortunát leigázta...

Ez demagóg elem. Ne feledjük, hogy én nem igyekszem se a szonett mellett, se a szonett ellen beszélni: elemezni igyekszem.

Minden belsõ és külsõ tartománya
a honnak megsiratta, összetörve;

Ennek a két sornak nincsen nagyobb költõi felhangja; a szonettformálás kényszere szülte õket: és a rím kényszere is látható bennük. Quevedo az olasz szonett nehéz formáját követte, ami négy rímet kíván meg. Shakespeare az erzsébetkori szonett legkönnyebb változatát követte, amihez két rím kell. Quevedo így folytatja:

sírboltja Flandria véges mezõje,
s a vérzõ Hold a felirat reája.

Itt a lényeg. Ezek a sorok a kétértelmûségnek köszönhetik a gazdagságukat. Emlékszem, mennyi vita folyt ennek a két sornak az értelmezésérõl. Mit jelent az, hogy „sírboltja Flandria véges mezõje"? Gondolhatunk Flandria mezõire, és a herceg flandriai kampányára. A „s a vérzõ Hold a felirat reája" a spanyol nyelv egyik legemlékezetesebb verssora. Mit jelent? Gondolhatunk az Apokalipszis vérvörös holdjára, gondolhatunk a csatatér fölött méltán vöröslõ holdra, de van Quevedónak egy másik szonettja, azt is Osuna hercegének ajánlotta, ahol ezt mondja: „utad véres fogyatkozással pecsételi meg Trákia holdjait". Quevedo elõször az ottmán lobogóra gondolhatott; a véres hold a vörös félhold lehetett. Azt hiszem, mindannyian egyetértünk, hogy egyik jelentést sem vethetjük el; nem fogjuk azt állítani, hogy Quevedo csak a hadjáratokra, a herceg hadi szolgálatainak a felsorolására gondolt, vagy Flandria mezõjére, vagy a csatatér fölött magasodó véres holdra, vagy a török zászlóra. Quevedo a különbözõ jelentéseket egyszerre érzékelte. Kétértelmûségük miatt találóak ezek a sorok.
Tovább:

Trinacria Mongibellot, a Vezúvot
Partenope szítá a temetésen;

Tehát Nápoly lángra lobbantotta a Vezúvot, Szicília pedig az Etnát. Milyen különös, hogy ezeket a régi neveket használja itt a költõ, pedig azok a korabeli nagyon is jeles terminusoktól mindenben elütnek. És

a hadi könnyzápor ömölve zúgott.

Ez egy újabb bizonyíték rá, hogy más dolog a költészet, és más a racionális vélemény; nyilvánvalóan abszurd az a kép, hogy a síró katonák özönvizet idéznek elõ. A sor ellenben nem abszurd, annak megvannak a saját törvényei.

A „hadi könnyzápor", elsõsorban is a hadi szó meghökkentõ. Meglepõ a hadi melléknév összekapcsolása a könnyzáporral.
Tovább:

Kapta a legjobb helyet Mars egében.

Logikailag ezt sem igazolhatjuk; teljesen értelmetlen arra gondolnunk, hogy a Mars Caesar mellett adott helyet Osuna hercegének. Az inverzió adja a mondat létjogosultságát. Ez a költészet próbaköve: a jelentésen túl létezik a vers.

Meuse, Rajna, Taho, Duna gyászosan
mormolják, hogy már minden veszve van.

Szerintem ez a két sor, mely oly sok éven át lenyûgözött, lényegében mégiscsak hamis. Quevedo hagyta, hogy magával sodorja az az elgondolás, hogy hõsét a mezõkkel borított táj és sok jeles folyó siratja el. Érezzük, hogy ez hamisan cseng; sokkal igazabbul hangzott volna, ha kimondja az igazat, úgy, ahogy Worsdworth is kimondta, például abban a szonettjéban, amelyben megrója Douglast, amiért kivágatott egy erdõt. Bizony kimondja, hogy rettenetes dolgot mûvelt Douglas az erdõvel, kivégzett egy nemes hordát, „tiszteletreméltó fáknak egy gyülekezetét", de hozzáteszi, hogy olyan bajokat fájlalunk, amilyenekkel a természet mit sem törõdik, hiszen továbbra is ott a Tweed folyó, a zöldellõ rét, a sok domb és hegy. Wordsworth megérezte, hogy az igazsággal nagyobb hatást érhet el. Kimondta, hogy mennyire fájó, hogy kivágták azokat a szép fákat, de a természet mit sem törõdik vele. A természet tudja (mármint ha egyáltalán létezik „természet" nevû lény), hogy pótolhatja a fákat, a folyó pedig folyik tovább.

Igaz, hogy Quevedo istenségeket látott a folyóban. Talán költõibb lett volna az a gondolat, ha a herceg háborúzásának a színterén mit sem törõdnek a folyók Osuna halálával. Csakhogy Quevedo egy ember haláláról akart elégiát, verset írni. Mit jelent egy ember halála? Azt, hogy meghal egy arc, hogy az többé nem ismétlõdik meg, ahogy Plinius mondta. Minden embernek egyedülálló arca van, s halálával ezernyi körülmény, ezernyi emlék lesz semmivé. Gyermekkori emlékek és emberi, nagyon is emberi vonások. Quevedo láthatóan semmit sem érez ebbõl. Meghalt a börtönben a barátja, Osuna hercege, és Quevedo távolságtartóan ír róla egy szonettet; érezzük, hogy lényegében közömbös. Úgy fogalmaz, mintha vádbeszédet írna az állam ellen, amely börtönre ítélte a herceget. Még talán az is lehet, hogy nem szereti Osunát; bárhogy legyen is, nem igyekszik megszerettetni velünk. Mégis: nyelvünk egyik nagyszerû szonettja ez.

Lássunk egy másik példát, Enrique Banchs mûvét. Képtelenség volna kijelenteni, hogy Banchs jobb költõ, mint Quevedo. Amúgy is mi az értelme az efféle összehasonlítának?

Vizsgáljuk meg Banchsnak a következõ szonettjét, és azt, hogy mi benne a vonzó:

Hospitalario y fiel en su reflejo
donde a ser apariencia se acostumbra
el material vivir, está el espejo
como un claro de luna en la penumbra.

Pompa le da en las noches la flotante
claridad de la lámpara, y tristeza
la rosa que en el vaso agonizante
también en él inclina la cabeza.

Si hace doble al dolor, también repite
las cosas que me son jardín del alma.
Y acaso espera que algún día habite

en la ilusión de su azulada calma
el Huésped que le deje reflejadas
frente juntas y manos enlazadas.

Imreh András fordításában:

A vendégszeretõ és hû tükör,
amelyben minden saját látszatát
szokja lassan élni, úgy tündököl,
mint félhomályban a holdvilág.

A mélyén éjjel lámpafény lebeg,
de szomorú, mivel a rózsa épp
úgy, mint a haldokló váza felett,
õbenne is lecsüggeszti fejét.

Megkettõzi a fájdalmat s a lelkem
kertjében élõ drága tárgyakat.
Tán várja, hogy a Vendég megjelenjen

kék ábránd-közönyében, s hagyjanak
magukból tünékeny lenyomatot
egymást becézõ kezek, homlokok.

Nagyon különös ez a szonett, mert nem a tükör a hõse: titkos hõse van, akire a vers végén derül fény. Elõször is a témát látjuk, nagyon költõi: tükör, amely megkettõzi a dolgok látszatát:

amelyben minden saját látszatát
szokja lassan élni...

Felidézhetjük Plótinoszt. Arcképet akartak róla készíteni, de õ elutasította: „Magam is árny vagyok, az égben lévõ archetípus árnya. Ugyan minek annak az árnynak az árnyát elkészíteni?" Mi más a mûvészet, gondolta Plótinosz, mint négyzetre emelt látszat. Ha egyszer múlandó az ember, hogyan is lehetne bálványozni a képét. Ezt érezte meg Banchs; megérezte a tükör látszatjellegét.

Valóban rettenetes, hogy létezik tükör: én mindig is rettegtem a tükröktõl. Azt hiszem, hogy Poe is. Egyik kevésbé ismert mûvében lakása berendezésével foglalkozik. Az az egyik kívánalma, hogy úgy kell elhelyezni a tükröket, hogy ha leül az ember, ne tükrözõdjék az alakja. Ez elárulja, hogy félt tükörbe nézni. Láthatjuk továbbá a hasonmásról írt William Wilson címû novellájában és az Arthur Gordon Pym nantucketi tengerész elbeszélésében is. Ez utóbbiban van egy déli-sarki törzs, és az egyik törzsbéli ember rémületében összeesik, amikor elõször lát tükröt.

Megszoktunk már a tükröt, de van valami félelmetes a valóságnak e képi megkettõzésében. Térjünk vissza Banchs szonettjéhez. A „vendégszeretõ" mindjárt emberi vonással ruházza fel, ami közhely. Pedig sosem fordult meg a fejünkben, hogy a tükör vendégszeretõ volna. A tükör mindent némán, nyájas rezignációval fogad:

A vendégszeretõ és hû tükör,
amelyben minden saját látszatát
szokja lassan élni, úgy tündököl,
mint félhomályban a holdvilág.

Látjuk a tükröt, fényes is, s Banchs valami megfoghatatlanhoz, a holdhoz hasonlítja. Továbbra is varázslatosnak és különösnek érzi a tükröt: „mint félhomályban a holdvilág".
Azután:

A mélyén éjjel lámpafény lebeg...

A „lebegõ" lámpafénynek az a célja, hogy határozatlanok maradjanak a tárgyak; mindennek ugyanolyan pontatlannak kell lennie, mint amilyen a tükör, a félhomályban lévõ tükör. Bizonyára délután vagy este van. Ezért:

...szomorú, mivel a rózsa épp
úgy, mint a haldokló váza felett,
õbenne is lecsüggeszti fejét.

Hogy ne legyen minden homályos, ekkor feltûnik egy rózsa, egy éles kontúrú rózsa.

Megkettõzi a fájdalmat s a lelkem
kertjében élõ drága tárgyakat.
Tán várja, hogy a Vendég megjelenjen

kék ábránd-közönyében, s hagyjanak
magukból tünékeny lenyomatot
egymást becézõ kezek, homlokok.

Ezzel eljutunk a szonett témájához, ami nem a tükör, hanem a szerelem, a szemérmes szerelem. Nem a tükör reménykedik, hogy egyszer összebújó fejeket és összefonódó kezeket lát majd, hanem a költõ reménykedik benne. De egyfajta szemérmesség mindezt közvetetten mondatja ki vele, s csodásan elõ van készítve, hiszen kezdettõl fogva vendégszeretõ és hû a tükör, hisz kezdettõl fogva nem üveg- vagy fémtükörrõl van szó. A tükör emberi lény, vendégszeretõ és hû, aztán lassan hozzászoktat bennünket a látszatvilághoz, ahhoz a látszatvilághoz, amely végül is a költõvel lesz azonos. A költõ akarja látni a Vendéget, a szerelmet.

Quevedo szonettja ettõl alapvetõen különbözik, ott az említett két sorban azonnal megérezzük a költészet élõ jelenlétét:

sírboltja Flandria véges mezõje,
s a vérzõ Hold a felirat reája.

Imént a nyelvekrõl beszéltem, s arról, hogy mennyire igazságtalan öszszehasonlítani õket; azt hiszem, van egy érv, ami önmagában elégséges: ha egy spanyol verssorra, strófára gondolunk, például ha arra gondolunk, hogy

quién hubiera tal ventura
sobre las aguas del mar
como hubo el conde Arnaldos
la mañana de San Juan.

Imreh András fordításában:

Bárcsak hozna majd a tenger
annyi szerencsét nekem,
mint Arnaldos grófnak egyszer
Szent János-nap reggelén.

akkor nem fontos, hogy egy hajó jelenti-e az említett boldogságot, akkor Arnaldos gróf sem fontos; érezzük, hogy ezek a sorok csakis spanyolul szólalhattak meg. Nekem nem tetszik a francia hangzása, azt hiszem, hiányzik belõle más latin nyelvek zengése, mégsem mondhatok semmi rosszat egy olyan nyelvrõl, amely ily csodálatos sorokat teremhet, mint amilyet Hugonál találunk:

L’hydre-Univers tordant son corps écaillé d’astres

Hogy is bírálhatna az ember egy nyelvet, mely nélkül nem létezhetnének ilyen sorok?

Ami az angolt illeti: azt hiszem, az a baja, hogy elveszítette az óangol nyílt magánhangzóit. Persze azért Shakespeare ilyen sorokat tudott írni rajta:

And shake the yoke of inauspicious stars
From this worldweary flesh...

ami gyenge fordításban úgy hangzik, hogy „és lerázom a világtól megcsömörlött testrõl a boldogtalan csillagok jármát".3 Spanyolul ez semmi; angolul, minden. Ha nyelvet kellene választanom (bár semmi sem indokolja, hogy ne választhassam mindet), én a német mellett döntenék, mert lehet benne összetett szavakat alkotni (úgy, mint az angolban, csak többféleképpen), vannak nyílt magánghangzói és csodás a zenéje. Ami az olaszt illeti: nem kell több, mint a Commedia.

Egyáltalán nem meglepõ, hogy ennyi szépségben bõvelkednek a különbözõ nyelvek. Mesterem, a spanyol-zsidó költõ, Rafael Cansinos-Asséns ránk hagyott egy Úrhoz intézett fohászt, amelyben azt mondja, hogy „Ó Uram, ne adj nékünk ennyi szépséget"; Browning pedig: „Épp amikor a legnagyobb biztonságban érezzük magunk, megérint egy naplemente / egy virágharangból támadt ábránd, valaki halála, / Euripidész egyik kóruszárlata...", és megint elvesztünk!

Folytonosan leselkedik ránk a szépség. Kellõ érzékenységgel minden nyelv költészetében ugyanezt éreznénk.

Többet kellett volna tanulmányoznom a keleti irodalmakat; én épp csak fordításokból ízleltem meg õket. De így is szíven ütött, megfogott a szépségük. Például a perzsa Háfiznak az a sora, hogy „repülök, a porom az lesz, ami vagyok". Ebben benne van az egész lélekvándorlás-elmélet: „a porom az lesz, ami vagyok", újból és újból újjászületek, egy másik században, Háfiz, a költõ leszek. Mindezt néhány szóval mondja el, angolul olvastam, de az nem nagyon térhet el a perzsától. Az, hogy „a porom az lesz, ami vagyok" túlságosan egyszerû ahhoz, hogy ne ez legyen az eredetiben.

Úgy gondolom, hogy hiba történeti alapon tanulmányozni az irodalmat, bár mi, s ebbe magamat is beleértem, nem tehetünk mást. Egy szerintem kitûnõ költõ, de gyenge kritikus, Marcelino Menéndez y Pelayo összeállított egy könyvet, amelynek az a címe, hogy A legszebb száz spanyol vers. Ez a sor is benne van: Ande yo caliente y ríase la gente. („Fogjon el a hév, nevessen a nép.") Ha ez a legszebb spanyol versek egyike, kérdem én, milyenek a kevésbé szépek. De ugyanebben a kötetben megtaláljuk az idézett Quevedo-verset, meg a sevillai Anonimusnak az Epistoláját és még sok más csodás költeményt. Kár, hogy Menéndez y Pelayo saját magától egyetlen verset sem vett fel a gyûjteményébe.

Mindenütt jelen van a szépség, talán életünk minden pillanatában is. Roy Batholomew barátomtól hallottam – évekig élt Perzsiában és közvetlenül, fársziból fordította Omar Khajjámot –, amit magam is sejtettem: Keleten általában nem történeti alapon tanulmányozzák az irodalmat és a filozófiát. Ez magyarázza, hogy miért lepõdött meg Deussen és Max Müller, amikor nem sikerült megállapítaniuk a szerzõk idõrendjét. Úgy tanulmányozzák az filozófiát, mintha – mondjuk – Arisztotelész Bergsonnal vitatkozna, Platón meg Hume-mal, és mindez egyszerre történne.

Befejezésül három föníciai tengerészfohászt idézek. Amikor süllyedni kezdett a hajó – az idõszámítás utáni elsõ században vagyunk – a három fohász egyikét mondták. Így hangzik az egyik:

Karthágó anyja, visszaadom az evezõt.

Karthágó anyja Türoszt jelenti, onnan származott Dido. Utána pedig: „visszaadom az evezõt". Van ebben valami rendkívüli: a föníciai ember csak evezõsként tudja értelmezni az életet. Bevégezte az életét, és visszaadja az evezõt, hogy mások evezzenek tovább.

A másik fohászban még több a pátosz:

Alszom, aztán ismét evezek.

Ez az ember semmilyen más sorsot nem tud elképzeli; és feltûnik a ciklikus idõ fogalma.

Végül a harmadik fohász: egészen megindító, és más is, mint a többi, mert nem fogadja el a sorsot; egy halni készülõ ember kétségbeesett kiáltása, aki fölött majd félelmetes istenségek ítélkeznek; így hangzik:

Istenek, ne istenként ítéljetek meg
hanem emberként,
kit összetört a tenger.

Ebben a három fohászban azonnal megérezzük, vagy én azonnal megérzem a költészet jelenlétét. Bennük található az esztétikai jelenség, s nem a könyvtárakban, a bibliográfiákban, és nem is a kéziratkötegekrõl s ki sem nyitott kötetekrõl írt tanulmányokban.

E három föníciai tengerészfohászt Kipling egyik elbeszélésében olvastam, a Szent Pálról szóló Manners of Menben. Vajon autentikusak (ahogy hibásan mondani szokás), vagy Kipling, a nagy költõ írta õket? Máris elszégyelltem magam, hogy feltettem ezt a kérdést, hiszen mi értelme lenne itt a választásnak? Nézzük meg mind a két lehetõséget, a dilemmának mind a két ágát.

Az elsõ esetben föníciai tengerészek írták a fohászokat, tengeri népség, amely csak a tengeren tudta elképzelni az életet. A verseik átkerültek, hogy úgy mondjam, föníciaiból a görögbe; görögbõl a latinba, latinból az angolba. Kipling átírta õket a mûvébe.

A második esetben egy nagy költõ, Rudyard Kipling elképzeli a föníciai tengerészeket; valamiképpen közel áll hozzájuk; valamiképpen azonos velük. Az életet a tengeri élettel azonosítja, és a fohászokat a tengerészek szájába adja. Mindez a múltban történt: már meghaltak a névtelen föníciai tengerészek, meghalt Kipling is. Mit számít, hogy emez árnyak közül melyik írta vagy gondolta ki az említett sorokat?

Egy hindu költõ egy különös metaforája azt mondja (nem tudom, hogy teljesen értem-e), hogy a „Himalája, a Himalája magas hegyei (a csúcsai, Kipling szerint, más hegyeknek a térde) Siva kacaja". Az a sok magas hegy egy isten, egy félelmetes isten kacaja. A kép mindenképpen meghökkentõ.

Szerintem a szépség egyfajta fizikai érzet, olyasmi, amit egész testünkkel érzünk. Nem valamiféle ítélet eredménye, nem szabályok révén jutunk el hozzá; vagy érezzük a szépséget, vagy nem érezzük.

Végül egy magasztos sort idézek attól a költõtõl, aki a tizenhetedik században az Angelus Silesius különösen csengõ költõi, találó nevet vette föl. Ez nagyjából a summája mindannak, amit ma este elmondtam, azzal a különbséggel, hogy én érveléssel vagy színlelt érveléssel fejeztem ki magam: elõször spanyolul mondom el, aztán németül; hallgassák meg:

La rosa sin porqué florece porque florece.
Die Rose ist ohne warum; sie blühet weil sie blühet.

Szabó Lõrinc fordításában:

A rózsa nem kutat, virágzik, mert virágzik.