Minden démonnak – szeretõk, szelidek,
mi – lerójuk
Hálánk: istennõ, isten
akár legyen az.
Szóval rátok ütünk,
ó, római gyõztesek: otthont
Adtok a föld összes nemzete szentjeinek,
Mindegy: arab mû az, szénszín,
nyers, durva bazaltból,
Vagy hószín márvány
az, görög emberi mû.
Mégsem ütõdnek meg örök
isteneink, ha királyi
Bõséggel tömjént
Egynek adunk közülük.
Így van, mi tagadás: Egyetlent
illet imánk csak,
És napi áhitatunk Egyiküké
igazán.
Komolyan, élénken, méltón
vigadunk mi, titokban,
Szó se jön ajkunkra... Kit
beavattak, az ért.
Ostoba létünk: ez maga küldte
nyomunkba a bosszú
Istennõit!... Sõt, az se
riasztana el,
Hogyha Zeusz pörgõ kocsira,
sziklára kötözne –
Csiklandó robotunk nem, sosem adjuk
oda.
Alkalom: ez a neve! Ismerjétek meg
az Úrnõnk!
Gyakran felbukkan, bár a ruhája
ezer.
Lányka-utód nyilván:
Próteusz és Thétisz utódja,
Aki ravasz csellel hõsöket
is becsapott.
Így téveszti meg azt, aki
járatlan, aki bamba:
Éberet elbágyaszt, szunnyadozót
felüdít,
Jószívvel csak a gyors, csupa
tett embert okosítja:
Annak játszi, szelid, szûzies
és megadó.
Én magam is láttam rég-rég;
füstös kicsi lányka,
Fürtje buján, feketén
lengedezett, s rövides
Göndör tincs-fonatok bodorodtak
tiszta nyakában,
S fesztelenül libegett hajzata buksi
fején.
Rögtön tudtam: õ az! Elcsíptem,
noha iszkolt,
Hosszú csókot adott és
szorosan megölelt.
Ó, csupa boldogság voltam!
– De nyugodj, az a perc
Elmúlt... római tincs, most
te fonod be fejem.